HERMANN RÓBERT: EÖTVÖS JÓZSEF A BATTHYÁNY KORMÁNYBAN

Hermann Róbert DSc, egyetemi tanár, Károli Gáspár Református Egyetem Új- és Jelenkori Történeti Tanszék, Budapest

Tartalmi összefoglaló

A tanulmány a K 131564 számú, „Eötvös József levelezésének kiadása 2” című NKFIH pályázat keretében készült.

Eötvös József 1848. évi tevékenységéről már az 1930-as években önálló monográfia jelent meg Hajdu János[1] tollából, az 1970-es években pedig Felkai László[2] tárgyalta igen részletesen Eötvös 1848-as miniszterségét. Nagyszámú életrajzának írói is több-kevesebb részletességgel mutatják be Eötvös első miniszteri munkásságát. Ugyanakkor e monográfiákban és tanulmányokban jóval nagyobb tér jutott Eötvösnek, a szakpolitikus miniszternek, mint Eötvösnek, a kabinet tagjának, azaz annak a szerepnek, amelyet az első magyar kormány legfiatalabb tagjaként a kabinet működésében játszott.

Jelen tanulmányunkban Eötvösnek a Batthyány-kormány tagjaként kifejtett tevékenységét kívánom bemutatni a következő kérdéskörök kapcsán:

1. Hogyan került Eötvös a Batthyány-kormányba?

2. Milyen szerepet játszott Eötvös a minisztertanácsokon, a kabinet napi működésében?

3. Hogyan zajlott le az általa benyújtott népiskolai törvény vitája?

Eötvös neve gyakorlatilag a párizsi forradalom hírének megérkezését, illetve a Kossuth-féle március 3-i felirati javaslat benyújtását követően a megalakítandó kormány lehetséges miniszterei között szerepelt.[1] Egy március 9-i titkosrendőri jelentés miniszterjelöltként említette (érdekes módon, ebben még Deák Ferenc a leendő miniszterelnök, Batthyány Lajos csupán szintén egy a miniszterjelöltek között.)[2] Március 15-én egy jurátus írta Bécsből, hogy másnap indulnak vissza a miniszterekkel, Batthyányval, Kossuthtal és Eötvössel.[3] Ugyanakkor a március 16-án este a Bécsből Pozsonyba érkező gőzösön kifeszített transzparensen, illetve 17-én este Pozsonyból Pestre érkező gőzösön hozott nyomtatványokon szereplő miniszteri névsorokban Eötvös neve nem szerepelt. (Lónyay Menyhért március 17-én Pestről Pozsonyba utazva Komáromban a leendő miniszterek közül Batthyány, Széchenyi, Kossuth és Deák nevét hallotta.)[4] Az Ellenzéki Kör ifjúságának javaslatai alapján összeállított, Kiket kíván a nemzet felelős minisztereknek? című nyomtatványon leendő „pecsétőrként” találjuk, ugyanakkor a vallásügyi tárcát Szentkirályi Móricnak, a közoktatásügyi tárcát Szemerének szánták a lista készítői. Egy, Birányi Ákos és meg nem nevezett társa által készített listán Lónyay Gábor kapta volna a nevelési tárcát, Eötvös viszont nem szerepelt a jelöltek között.[5]

Egy március 19-én Pozsonyban keletkezett hírlapi tudósítás a biztos jelöltek között Batthyányt, Kossuthot, Deákot, Esterházyt, valamint a hadügyi tárcára Mészáros Lázárt említette. A további négy tárcára még hét jelölt van, írta, Szentkirályi, Eötvös, Pulszky Ferenc, Szemere, Vay Miklós és Széchenyi. A főváros március 19-én Pozsonyban az országgyűlés előtt megjelenő küldöttsége Kossuth, Deák, Széchenyi, Esterházy és Mészáros jelöltségéről hallott.[6] A Pesten megjelenő radikális Marczius Tizenötödike március 22-i pesti tudósítása Kossuthot, Deákot, Eötvöst, Széchenyit és Esterházy Pált emlegette lehetséges miniszterként, s Eötvösről azt írta, hogy „mint halljuk, a közoktatási ügyek vezérletével lenne megbízandó.” (Marczius Tizenötödike, 1. évf. (1848) 4. sz. 1848. márc. 22. 13.)

Széchenyi március 22–23-án Lunkányi Jánoshoz, illetve 23-án reggel Tasner Antalhoz írott levelében még a szóbeszédre hivatkozva írta, hogy Batthyány, Deák, Kossuth, Szemere, Eötvös és Teleki László lesznek a kormány tagjai.[7]

Eötvöst március 18-án a reggeli órákban a Pestről érkező Lónyay Menyhért kereste fel. Eötvös „igen agitáltnak [izgatottnak] látszott”, s panaszkodott, hogy már három éjszaka óta nem aludt. Lónyay megkérdezte tőle, hogy benne lesz-e az új kormányban, mire Eötvös „azt mondá egész búsan, bánja, hogy megházasodott, mert azok, kik most a minisztériumban lesznek, fejükkel játszanak.” (Azaz igennel válaszolt.) Ezután együtt reggeliztek, majd miután Eötvös felöltözött, Lónyay fiákerén Batthyányhoz hajtattak. Lónyay egyben közölte Eötvössel Szalay László és Kemény Zsigmond „azon ideáját, hogy Kossuthot, ki impraktikus miniszter lenne, legjobb volna a törvényjavaslatokat dolgozandó konzulátusba tenni, mely római módra szerveztetnék”. Kilenc óra tájban a gőzhajóállomáson találkoztak ismét, majd alighanem együtt mentek az alsóház aznapi ülésére.[8] A fentiek alapján egyértelmű, hogy az ő miniszteri megbízatása már március 17-én szóba jöhetett.

Joseph Andrew Blackwell, a bécsi brit követség megbízottja március 19-én hajnali hat órakor írott, nyilván Eötvös fent említett tájékoztatója alapján készült jelentése szerint a leendő kormányban Batthyány lenne a miniszterelnök, Deák a belügy-, Kossuth a pénzügy-, Eötvös a vallás- és közoktatásügyi, Esterházy pedig a „nemzetközi ügyek” minisztere, s Széchenyinek kellene kereskedelem- és közmunkaügyi miniszternek lennie, de sajnos, senki nem bízik benne.[9] Széchenyi pedig március 20-i naplójegyzetében Kossuth mellett Szemerét, Eötvöst és Pázmándy Dénest sorolta Batthyány munkatársai közé.[10] Március 22-én Blackwell arról írt Ponsonbynak, hogy Batthyány szerint az ellenzéki főnemesek, „természetesen Eötvös kivételével”, tökéletesen alkalmatlanok a közügyek intézésére, így a kormányt a követi karból készül létrehozni. Blackwell azt is megtudta, hogy a miniszterelnök már felajánlotta Eötvösnek a közoktatásügyi, Szemerének pedig a belügyi tárcát, „de egyikük sem lenne szívesen Kossuth kollégája.” Azt szeretnék elérni, hogy Kossuth legyen ismét lapszerkesztő, de az ragaszkodik ahhoz, hogy miniszter legyen.[11]

Valószínűleg március 22-én délután vagy este került sor Pozsonyban arra az ellenzéki konferenciára, melyen a kormányalakítást kérdéseit tárgyalták. Ekkor négy jelölt (Deák, Kossuth, Eötvös és Szemere Bertalan) fogadta el a neki felajánlott tárcát, így Eötvös a vallás- és közoktatásügyit.[12] Batthyány ezen a napon kérte fel írásban a Pesten lévő Klauzál Gábort és az Itáliában lévő Mészáros Lázárt, s másnap, 23-án pedig szóban Széchenyit és Esterházy Pált.[13] Sőt, 23-án – a Pestről érkező nyugtalanító hírek hatására – bejelentette az alsóházban a kormány névsorát.[14] Ugyanezen a napon történt meg a háromtagú Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány (Szemere Bertalan, Klauzál Gábor, Pulszky Ferenc) kinevezése is.

Eötvös a bejelentést követően két nappal találkozott Blackwellel. Blackwell megjegyezte, hogy a miniszterelnök „nem az etikett szerint járt el, mikor a felsőtáblán felolvasta kollégái nevét, mielőtt Őfelsége elé terjesztette volna.” Eötvös ezt elismerte, de azt mondta, nem volt más választásuk, mert március 22-éről 23-ára virradó éjjel futár jött a pesti Rendre Ügyelő Választmánytól azzal az üzenettel, „hogy ha huszonnégy órán belül nem tudják a végleges minisztériumot kihirdetni, a nemzetőrség megrohamozza a budai fegyverraktárat, és azonnal nemzetgyűlést hív össze Pestre.” Eötvös megjegyezte: ha Batthyánynak nem sikerül „a minisztériumi törvényjavaslatot szentesíttetni, ő a maga részéről azonnal elhagyja Magyarországot, mivel nem óhajtja feleségét – akit gyengéden szeret – a bizonyosan bekövetkező rémségeknek kitenni.” Eötvös egyébként úgy vélte, Bécsben máris elkéstek a törvényjavaslat szentesítésével, mert ha a március 18-i milánói forradalom híre eljut Pestre, bizonyosan nemzetgyűlést fognak összehívni. Sőt, folytatta, tulajdonképpen máris ülésezik egy nemzetgyűlés Pesten; „a megyékből és városokból egymás után érkeznek a küldöttségek a közbiztonsági bizottsághoz, minden küldöttség két vagy három tagja Pesten marad, és részt vesz a bizottság ülésein mint megyéje vagy városa képviselője.” Így néhány héten belül a bizottság jóhiszeműleg nemzetgyűlés lesz. Eötvös szerint az is figyelemre méltó, hogy a megyék ehhez a pesti bizottmányhoz, s nem az országgyűléshez küldik követeiket.[15]

A Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány tagjává kinevezett Szemere Bertalan, a kijelölt belügyminiszter ugyanezen a napon utazott le a fővárosba. Blackwell jelentésében meg is jegyezte, hogy Szemere helyett Kossuthot vagy Eötvöst kellett volna leküldeni, akik mindketten Pesten laknak. „Eötvös különösen népszerű a polgárság körében – folytatta –, akinek jogaiért – a szabad királyi városok jogáért, hogy szavazhassanak a diétán – mindig kiállt. Ezenkívül egyformán jól tud magyarul és németül beszélni, és megvan az a képessége, hogy ugyanúgy le tudja kötni a tömegek és a felsőtábla figyelmét.”[16]

Március 28-án Eötvös ott volt azon a miniszteri konferencián, amelyen a Bécsből visszatérő Batthyány és Deák beszámoltak arról, hogy talán sikerült elérni a felelős minisztériumról szóló törvényjavaslat ügyében készülő királyi leirat kedvező módosítását. Közben Pestről olyan hírek érkeztek, hogy a város nyugodt, ám a márciusi fiatalok és szövetségeseik nemcsak az Udvar, de az országgyűlés ellen is készek fellépni, ha az túl engedékenynek mutatkozna Béccsel szemben. Széchenyi naplójában feljegyezte, hogy az ülés közben szeme „ámuló arcokkal és Eötvös P[epi] pillantásával” találkozott.[17] A március 29-én megérkező, előző nap kelt, Zsedényi Eduárd udvari tanácsos által aláírt királyi leirat azonban nem teljesítette be a hozzá fűzött várakozásokat, hiszen a független felelős minisztérium mellett ragaszkodott a magyar királyi kancellária fenntartásához, a hadsereg alkalmazása és a katonai hivatalokra történő kinevezések felségjogként való fenntartásához, s a királyt helyettesítő nádor teljhatalmát és sérthetetlenségét csak István nádorra terjesztette volna ki, a későbbi nádorokra nem.[18] Az országgyűlés és a kijelölt kormánytagok indulata nem ismert határt. A kijelölt miniszterelnök és miniszterjelöltjei benyújtották lemondásukat, mire a nádor megígérte, hogy keresztülviszi Bécsben a leirat megváltoztatását. A nádor eredetileg Deák társaságában akart utazni, ám az – betegségére hivatkozva – elhárította a felkérést. Széchenyi naplójegyzete szerint „Pázmándy és Eötvös Pepi fontolgatják a szakadék mélységeit, melybe bizonyosan zuhanunk.”[19]

Március 30-án távirat érkezett Bécsből, hogy Batthyányt, s a miniszterek közül Deákot, Széchenyit és Eötvöst Bécsbe várják.[20] A március 30-án tartott tanácskozáson – amelyen Batthyány, Eötvös, Deák, Széchenyi, Szőgyény László alkancellár, Bartal György kancelláriai tanácsos, Ferenc Károly, Lajos és István főhercegek vettek részt – Szőgyény László alkancellár kifejtette, hogy a megadott engedmények után az országgyűlésnek a pénz- és hadügyminisztériumokkal, valamint az uralkodói udvartartással kapcsolatos kívánságait nem ajánlhatják a királynak. A miniszterelnök és kollégái egységesen elutasították ezt a nézetet. „Legmérsékeltebben és tiszteletteljesebben szólott Eötvös József, ki nyíltan kijelenté sajnálkozását afelett, hogy a dolgok idáig jutottak; de az ellentállást most már ő is lehetetlennek tartotta” – írta később emlékiratában Szőgyény. Szőgyény őszinte meglepetésére a tanácskozáson részt vevő Bartal is (nyilván a „rossz” királyi leiratot ellenjegyző Zsedényi Eduárddal történt március 29–30-i események hatására is) Batthyányék pártját fogta. Noha maga a tanácskozás eredménytelen maradt, a 30-ról 31-ére virradó éjszaka folyamán Eötvös és Széchenyi kihallgatást kért a főhercegektől, s a várható veszélyek ecsetelése révén, valami lojális nyilatkozataikkal mégis elérték a leirat módosítását. Így a március 31-i királyi leirat jóváhagyta a mindenkori nádor teljhatalmát, elejtette a kancellária fenntartását, a hadsereg határon túli alkalmazásának és a katonai hivatalokra való kinevezésnek a jogát pedig az uralkodónak tartotta fenn, azonban a király személye körüli miniszter ellenjegyzése mellett.[21]

A küldöttek március 31-én reggel tértek vissza Bécsből, s a délután fél kettő körül Eötvös társaságában megérkező nádort már Deák, Kossuth és Perczel Mór várták, hogy „ellenőrizzék” a végleges leirat szövegét. Mind Deák, mind Kossuth elfogadhatónak vélte az új változatot.[22] Az ülésterembe siető minisztereket a követek várták a parton, s Deák a Jelenkor tudósítója szerint úgy nyilatkozott, „hogy a leirat körülményeinkben megnyugtathat minden jó hazafit”.[23]

Eötvös ezt követően Perczel társaságában a fővárosba utazott. Megelőzte őket Farkas János, aki március 31-én este 9-kor érkezett meg a fővárosba, de a leirat pontos tartalmát ő sem tudta. A Pesti Hirlap szerint csupán azon okoskodás „gerjesztett némi bizalmat”, hogy ha Eötvös „magára vállalta annak lehozatalát, nem lehet rossz.” Perczel és Eötvös április 1-jén éjfél után érkeztek meg Pestre. A leiratot először „magántanácskozmányban”, majd népgyűlésen olvasták fel, s reggelre mind a lapokban, mind külön röplapként ki is nyomtatták. Ugyanezen a napon mind a Pest városi, mind a Pest megyei Rendre Ügyelő Választmányban felolvasták.[24] Eötvös külön is tájékoztatta a bécsi tárgyalások részleteiről a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány tagjait. Ugyanakkor elmondta, hogy miután az országgyűlés még nem fejezte be munkáját, a törvények nincsenek szentesítve, „s a mindennapi érintkezés Pozsonyból Bécsbe könnyíti a bonyodalmak feloldását”, a kormány egyelőre nem teheti át székhelyét Pestre.[25]

Egyben be is kapcsolódott a Bizottmány munkájába; a királyi leirat kedvező hatásáról, illetve a népképviseleti törvénytervezettel kapcsolatos nézetekről Batthyányhoz intézett aznapi jelentést Klauzálon, Szemerén és Pulszkyn kívül ő is aláírta.[26]

Április 1-jén Eötvös elrendelte, hogy hétfőtől, április 3-tól az iskolák újra megnyissák kapuikat.[27] Április 2-án délelőtt 10 órakor megjelent az egyetemen, ahol meghallgatta az ifjúság követeléseit. Ezek a tanári kar megrostálására, az évenkénti vizsgák eltörlésére, illetve az egyetemi oklevelek kiadásánál fizetendő díjak csökkentésére vonatkoztak. Eötvös végighallgatta a fiatalokat, s ígéretet tett arra, hogy külső előadókat fognak alkalmazni, illetve csökkentik a diplomák díját.[28] Április 3-án a Pestre érkező Wesselényi Miklós üdvözlésekor ő is szólt a néphez.[29] Április 4-én pedig levélben kérte Korizmics Antal apátot, a bölcsészkar igazgatóját, hogy továbbra is tartsa meg posztját.[30]

Batthyány hivatalosan április 2-án terjesztette fel az uralkodónak a miniszteri névsort.[31] A magyar királyi kancelláriának nem volt különösebb kifogása a miniszterjelöltek – így Eötvös – ellen, kivéve Kossuthot.[32] Az uralkodó április 7-én nevezte ki a minisztereket.[33]

Eötvös csak április 9-én tért vissza a fővárosból Pozsonyba, még éppen időben ahhoz, hogy részt vegyen a délelőtt fél tíztől délután egyig a nádornál tartott miniszteri értekezleten. Ezen a nádor megpróbálta rávenni a kormánytagokat, hogy tárgyaljanak az osztrák államadósság egy részének átvállalásáról, illetve a cs. kir. hadsereg számára újoncok megajánlásáról, de a miniszterek ezt határozottan visszautasították. „Nem adunk újoncokat, nem veszünk át semmiféle adósságokat, a határőrvidéket bekebelezni kívánjuk” – foglalta össze a tanácskozás lényegét Széchenyi naplója. Szintén tőle tudjuk, hogy délután Eötvös felkereste őt.[34]

Április 8–9-én az uralkodó az utolsó törvényeket is szentesítette, s 11-én Pozsonyban a miniszterek reggel 9 órakor az uralkodó és a nádor jelenlétében, a pozsonyi Viczay-házban letették az esküt.[35] Ezt követően az országgyűlésen átadta a szentesített törvényeket a nádornak. Az ünnepély alatt Eötvös azt mondta a mellette álló Zichy Domonkos veszprémi püspöknek, „hogy ossza meg velük ő is a közörömöt”, mire Zichy így válaszolt: „Kívánom, hogy az új állapot annyi hónapig tartson, mint ahány századon át ősi alkotmányunk fennállott.”[36]

Április 12-én még – kényszerű engedményként – a nádor és a Pozsonyban lévő miniszterek (köztük Eötvös) aláírták azt a nyilatkozatot, amelyben ígéretet tettek arra, miszerint a Katonai Határőrvidéken tartandó országgyűlési választásokkal kapcsolatban oly módon gyakorolják hatáskörüket, hogy „a határőrvidéknek azon katonai belszerkezete, melynek fenntartását a birodalomnak s Magyarországnak biztossága nélkülözhetetlenül igényli”, mindaddig, amíg azt az uralkodó beleegyezésével a törvényhozás nem módosítja, változatlan maradjon. – Ez volt az 1848:5. törvénycikk szentesítésének feltétele.[37]

Eötvös és Deák április 13-án utaztak a fővárosba. A kormány többi tagja április 14-én érkezett meg, s miután ünnepélyesen fogadták őket, Batthyány szállására mentek, ahol a Pesten lévő miniszterek is csatlakoztak hozzájuk, s a pesti nemzetőrség díszmenetben vonult el a kormány előtt.[38] Az ünnepély után Széchenyi Eötvös társaságában tért haza.[39]

Eötvös nem tartozott a „grafomán” miniszterek közé. Míg Kossuth és Szemere fogalmazásában vagy sajátkezű javításaival több tucat irat maradt fenn ebből az időszakból az általuk vezetett minisztérium hivatalos iratai között (Szemere elnöki iratainak mintegy fele ilyen), Eötvös nem volt a saját kezű ügyintézés híve. Nem vett részt a miniszterek között folyó belső bizalmas levelezésben sem, legalábbis egyelőre egyetlen ilyen iratot sem találtunk. Emiatt némileg nehezebben rekonstruálható az egyes kérdésekben elfoglalt személyes álláspontja is, bár Széchenyi naplója, illetve más kortársi feljegyzések alapján ez sem teljesen reménytelen feladat.

Mészáros Lázár emlékiratai szerint Eötvös ritkán volt jelen, ti. a minisztertanácsokon, de amikor jelen volt, „egyeztetési modorban szólott, s tán hajlandóbb volt még tovább menni, mint Deák [ti. a békés átalakulás érdekében]; hanem mivel független szerep játszására a természet tőle a bátorságot megtagadta –, szépecskén nagyon is jónak mutatta magát” – azaz beállt a sorba.[40]

Mennyiben állja meg ez az állítás a helyét? A Batthyány-kormány időszakából összesen 31 minisztertanácsi ülésről maradt fenn jegyzőkönyv vagy jegyzőkönyvi kivonat. Ezekből nem annyira a lefolyt vitákról, hanem az előterjesztésekről és az ezek alapján született határozatokról tájékozódhatunk.[41]

Az említett jegyzőkönyvek és Széchenyi naplója alapján megállapítható, hogy Eötvös a 31 ülésből 17 ülésen bizonyosan, vagy – a tárgysorozatból következően – valószínűsíthetően jelen volt, négyről bécsi, illetve innsbrucki hivatalos útja miatt hiányzott, másik tíz esetben viszont a jegyzőkönyvből és Széchenyi naplójából nem derül ki, hogy jelen volt-e.

Mennyire volt Eötvös aktív az üléseken? Az április 15-i ülésen nyilván az ő előterjesztésére került sor Szász Károlynak a vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz történő államtitkári kinevezésére.[42] Április 20-án ő jelentette a minisztertanácsnak, hogy a zágrábi jogakadémián egy professzor horvát nyelven kezdte meg a tanítást, s ennek alapján született meg a határozat arról, hogy Horvátországban az oktatás nyelve a továbbiakban a horvát lesz.[43]

Április 22-én Kossuthtal közös előterjesztést nyújtottak be arról, hogy a közalapítványi, nevelési és vallási alaphoz tartozó jószágok kezelése a törvényhozás további intézkedéséig a vallás- és közoktatásügyi minisztérium kezében marad, annál is inkább, mert a törvényhozás a nevelésügy részére máshonnan nem biztosított forrást. A határozatról – annak ellenére, hogy a jegyzőkönyv a két miniszter közös előterjesztéséről szól – komoly vita bontakozott ki, mert Kossuth – Széchenyi naplójának tanúsága szerint – „pénzügyi spekulációt akar alapozni Eötvös alapítványaira.” Noha ebben mind Batthyány, mind Szemere támogatták, Deák, Klauzál és Széchenyi Eötvös mellé állt, s végül Eötvös álláspontja győzedelmeskedett. (Eötvös egyébként már előző nap kifejtette Széchenyinek, hogy ő az alapítványok pénzeit nem fogja átadni Kossuthnak.)[44]

Május 19-én érkezett meg a hír, hogy május 15-én Bécsben újabb forradalom tört ki, s ennek következményeként az uralkodó május 17-én elhagyta a császárvárost, s Tirol tartomány székhelyére, Innsbruckba utazott. A kormány ekkor határozott arról, hogy utasítja Esterházy Pál herceg külügyminisztert, utazzon az uralkodó után, s hívja őt Magyarországra. Egyben határozott arról is, hogy július 2-ra összehívja a népképviseleti országgyűlést, pontosabban kezdeményezi ezt az uralkodónál. A határozatokat a kormány kiáltványban hozta a nagyközönség tudomására, s egyben felszólított mindenkit a hon javára történő adakozásra, illetve a néhány nappal korábban meghirdetett önkéntestoborzás elősegítésére.[45]

A május 20-i minisztertanács tárgyalta Csány László királyi biztos azon jelentését, mely szerint „a Zágrábban féktelenkedő illír párt ellenséges szándékainak bebizonyítására nemcsak a minisztérium tagjainak, hanem a nádor s kir. helytartó arcképét is nyilvános helyen gúnyul elébb felakasztatá, azután pedig szidalmak között elégette a nélkül, hogy a bán által, kinek lakása előtt a királyi helytartó képével történt merények elkövettettek, abban akadályoztatott volna.”[46] Amikor Széchenyi kételkedett abban, hogy a nádor arcképét is meggyalázták, naplója tanúsága szerint valamennyi miniszter, „még Deák és Eötvös Pepi is” nekiestek.[47]

A minisztertanács május 21-én megtárgyalta Josip Jellačić horvát bán május 15-én a nádorhoz intézett tiszteletlen levelét, s úgy döntött, hogy a nádor és Eötvös utazzanak Innsbruckba, igyekezzenek rávenni az uralkodót arra, hogy Budára jöjjön, illetve, hogy a bánt mozdítsa el, az erdélyi főhadparancsnokságot rendelje a magyar kormány alá, István nádor teljhatalmát pedig terjessze ki Erdélyre is. (Az erdélyi unió szentesítése ekkor – az erdélyi országgyűlés határozatának hiányában – még nem történt meg.)[48]

Ezekben a napokban született Eötvösnek az a dátum nélküli, német nyelvű memoranduma, amelyet alighanem a küldetés kapcsán vethetett papírra. Ebben leszögezte, hogy mindaz, ami Bécsben (a március 13-i forradalomtól) május 15-ig történt, törvényes, s az ekkor született engedmények visszavonása reakció lenne. A május 15-i forradalomban kikényszerített engedmények viszont érvénytelenek: ilyen a bécsi nemzetőrség központi bizottmányának legalizálása, valamint az egykamarás, alkotmányozó birodalmi gyűlés összehívása is. Ezt magának az új osztrák kormánynak a miniszterei is így vélik. A Központi Bizottság azóta feloszlatta magát, és újjáalakult, nem a nemzetőrség bizottságaként, hanem az egyes polgárok szabad gyűléseként. Maguk a miniszterek is felszólalnak az alkotmányozó gyűlés ellen, mondván, hogy Bécsnek is ezt kellene tennie egy hűségnyilatkozatban, és kijelentik, hogy ezt egy kisebbség követelte, nem a lakosság többsége, de még a nemzetőrség többsége sem. Ha ez megtörténik, akkor Őfelsége visszatérhet Bécsbe.

Eötvös szerint jó benyomást keltene, ha Őfelsége időközben néhány hétre Magyarországra jönne, akkor a császár a Monarchia más tartományait is meglátogathatná. – Ha a császár hamarabb kívánna Prágába látogatni, mint Budára, az a legrosszabb benyomást keltené Németországban és Magyarországon egyaránt.

Ami Horvátországot illeti, a magyar kormány szívesen megy bele minden lehetséges megegyezésbe, amit Josip Jellačić bán és egész pártja eddig elutasított, a bán két baráti meghívása ellenére Pozsonyba és Pestre, valamint a főherceg szóbeli kérése ellenére. Egy polgárháború Magyarország és Horvátország között szerencsétlenséget jelentene a Monarchia számára, mivel a határőr ezredek, látva hazájuk fenyegetettségét, azonnal visszatérnének Itáliából.

Az országgyűlés összehívásának joga a törvény szerint a királyt illeti meg. A minisztériumnak a körülmények sürgőssége által sürgetve, Őfelsége váratlan távozására való tekintettel intézkedést kellett tennie, és július 2-át tűzte ki az országgyűlés megnyitására, Őfelsége ratifikációjának függvényében, mely tekintetben az előterjesztés hamarosan megtörténik. Az országgyűlésre elsősorban a hadsereg megerősítésének és az új adórendszer bevezetésének megszavazásához van szükség.[49]

Eötvös nézeteit – úgy tűnik – a többség is támogatta, egyetlen lényeges különbséggel: már ekkor Jellačić báni méltóságából történő elmozdításában látták a horvát kérdés megoldását.

Június 2-án délelőtt tartottak minisztertanácsot, Eötvös pedig délután tért vissza Innsbruckból.[50] Június 9-én szintén részt vett a minisztertanácson, és Széchenyi szerint „egészen rózsaszínűen” látta a dolgokat.[51] A június 18-i minisztertanács határozott arról, hogy István nádor, Széchenyi és Eötvös menjenek Innsbruckba, s vegyék rá az uralkodót, hogy személyesen nyissa meg az országgyűlést; vagy ha erre betegsége miatt nem lenne képes, Ferenc Károly főherceg, a trónörökös helyettesítse őt. [52]

Eötvös július 5-én valószínűleg részt vett a trónbeszéd ügyében tartott minisztertanácson. – A jegyzőkönyvben a határozat „közakarattal” történt megszületéséről van szó.[53] Széchenyi naplója is valószínűsíti Eötvös részvételét,[54] július 13-án pedig, amikor az „olasz segély” ügyében Kossuthtal kialakult vita miatt Batthyány lemondással fenyegetőzött, Eötvös, Deák, Széchenyi és Klauzál is csatlakoztak hozzá.[55] Eötvös utóbb Szécsen Antal előtt igen elítélően nyilatkozott Kossuthnak az olasz segély ügyében tanúsított magatartásáról, s külön sérelmezte, hogy az a parlamentben dezavuálta az általa is képviselt, a Pragmatica Sanctión alapuló, a segély elvi megajánlását támogató álláspontot. (Szécsen 1848. aug. 11-én Metternichhez írott levelét közli Andics (1952) 130–131. Érdekes lenne tudni, hogy ezt Eötvös mikor és hol mondta Szécsennek, ugyanis nem tudunk arról, hogy június 29. és augusztus 14. között Bécsben járt volna.)

Batthyány július 24–31. között Bécsben tárgyalt Jellačićcsal, János főherceggel és az osztrák kormánnyal. Ezalatt Eötvös helyettesítette őt a miniszterelnöki poszton. Ebből az időszakból egyetlen minisztertanácsi jegyzőkönyvet sem ismerünk, de Széchenyi naplójából tudjuk, hogy július 24-én ő írt Eötvösnek, tartson minisztertanácsot a délvidéki szerb felkelés kiterjedése miatt.[56] Batthyány távollétében minisztertanácsot tartottak még július 25-én, illetve 27-én, de Széchenyi nem jegyzett fel semmit Eötvös szerepéről.[57]

Az augusztus 12-i minisztertanácson, amelyen a válságos helyzet miatt a minisztérium esetleges lemondása ismét szóba került, Széchenyi, Eötvös, Klauzál és Deák kijelentették, hogy ha az uralkodóházzal törésre kerül a dolog, ők kilépnek a kormányból.[58] A minisztertanács végül ennek alapján határozott: „Miután a mindenfelőli ármány és árulás közepette még attól is lehet tartani, hogy a dolgok régi rendének visszaállítását erőszakkal is megkísértendik, ezen értekezések nyomán némelyek szükségesnek tartották a minisztérium abbeli nyilatkozatát, miszerint ha a haza épsége feltételezné, a maga tárcáját minden miniszter tegye le.”[59] (Az augusztus 14-én reggel tartott minisztertanács határozata alapján küldte aznap délután Batthyány Eötvöst Bécsbe, aki augusztus 20-án számolt be ottani tapasztalatairól.[60]

Az augusztus 25-i minisztertanács többek között arról határozott, hogy „az ausztriai országgyűléshez emlékirat intézendő, melyben kimondja a magyar országgyűlés, hogy miképpen az minisztériumot meghatalmazza az ausztriai viszonyok kiegyenlítésére, ugyan arra az ausztriai minisztérium az ausztriai országgyűlés által szinte hatalmaztassék fel.”[61] Széchenyi naplójából tudjuk, hogy a minisztertanács az emlékirat kézbesítésével Eötvöst akarta megbízni.[62]

Augusztus 27-én két minisztertanácsi ülést is tartottak. Az elsőn a nádor szemrehányásokat tett a kormánynak, amit Deák visszautasított. Eötvös álláspontját a kialakult vitában nem ismerjük, Széchenyi csupán annyit jegyzett fel róla, hogy rettentően meg volt ijedve.[63] A délutáni ülés döntött arról, hogy Batthyány és Deák utazzanak Bécsbe, részint a népképviseleti országgyűlésen elfogadott bankjegykibocsátási, illetve újoncállítási törvény uralkodói szentesíttetése, részint az osztrák kormánnyal való tárgyalás miatt.[64] Eötvös szerepét e minisztertanácsokon nem ismerjük, akárcsak az ezt követően, a kormány lemondásáig tartott tanácskozásokon sem. Széchenyi csupán annyit jegyzett fel naplójába, hogy Eötvös augusztus 30-án egy magánbeszélgetésben „Kossuth ellen sok igazat sorol[t] fel.”[65]

Mint a fentiekből kitűnik, Eötvös ugyan nem tartozott a minisztertanácsokon kimondottan aktívan szereplő miniszterek közé, de bécsi és innsbrucki távolléteit leszámítva, részt vett az üléseken, s általában a Deák, Klauzál és Széchenyi által alkotott centrummal együtt voksolt. „Eötvös Széchenyivel tartott, Klauzál Deákkal, s e kettő lelkülete szerint inkább Széchenyivel, mint Batthyányval, hanem Kossuthtal nem, kihez sohasem közelítének” – írja emlékirataiban Mészáros Lázár.[66]

Szemere utóbb Csengerynek azt írta, hogy Széchenyi, Eötvös és Klauzál a minisztertanácsban mindig a kiegyenlítés reményén csüggtek, s Deák volt a képviselőjük; Batthyány csak némileg. Ő maga, mint Kossuth, „árulást látott”, de míg Kossuth hirdette és ingerelte azt, „én készülni akartam a védelemre és színlelni az egyezséget, az engedést”.[67] Mindenesetre 1848. szeptember elején maga Eötvös is úgy érzékelte, hogy Szemere Kossuthtal tart.[68] Kemény Zsigmond is úgy véli nevezetes röpiratában, hogy Szemere „hideg vala Eötvös iránt”.[69]

Sajnálatos módon nem tudjuk pld. azt, hogy miként vélekedett barátja, Szalay László és Pázmándy Dénes frankfurti kiküldetéséről, ugyanakkor tény, hogy Szalay 1848. június 26-án Párizsból írott levelében magától értetődő természetességgel tájékoztatta Eötvöst arról, hogy Párizsba utazva megpróbálta felvenni a kapcsolatot a francia kormánnyal.[70] Szalay egy, 1848. jún. 12–18. között feleségéhez írott levélben a párizsi kiküldetésről így írt: „E hírt nem kell publikussá tenned (hogy ez Eötvös, Trefort etc. előtt nem kell, hogy titok maradjon, s talán már nem is az, magától értetődik.)”[71] Eötvös a Szalayról írott jellemrajzában csak nyugtázza a kiküldetés tényét azzal, hogy az a magyar kormány megbízásából történt.[72]

Hozzáteendő, hogy – mint Urbán Aladár kutatásaiból tudjuk – Batthyány az országgyűlés megnyitását követően ritkábban hívta össze a minisztertanácsot, s körlevelekkel tájékoztatta minisztertársait, vagy kérte ki véleményüket egyes kérdésekben. Ezeken a körleveleken pedig egyetlen kivételével rajta van Eötvös láttamozása is. (Az 1848. június 27-i, július 17-i, augusztus 2-i, 7-i, 12-i körleveleket közli Urbán, 1999. I. 811., II. 915., 986., 1004., 1053.) Ez utóbbit, a július 22-i körlevelet Eötvösön kívül Kossuth sem láttamozta. (Közli Urbán, 1999. II. 953.) Két másik körlevélnél pedig feltételezhető, illetve bizonyítható, hogy Eötvös nem volt a fővárosban, amikor azok megérkeztek. Az augusztus 13-án írott körlevél kapcsán a miniszterelnök véleményt kért a kabinet tagjaitól, s míg a másik négy megszólított miniszter, Kossuth, Deák, Széchenyi és Szemere ráírta a maga megjegyzéseit az okmányra, Eötvös nem tette meg ezt. Elképzelhető azonban, hogy Eötvös már nem volt Pesten, amikor a körlevél eljutott a minisztériumába, akárcsak az az augusztus 15-i körlevél, amelynek elküldésekor már Bécsben volt.[73] De megtaláljuk az aláírását a Kossuth által augusztus 8-án körbeküldött körlevélen is, amelyben a pénzügyminiszter megkérdezte minisztertársait, indokoltnak tartják-e minisztertanács tartását az arany- és ezüstkiviteli tilalom Ausztriára való kiterjesztéséről, illetve a bécsi 1 és 2 forintos bankjegyek forgalmának korlátozásáról. Ez alkalommal Eötvös is a minisztertanácsot kérők között volt.[74]

Maga az a tény, hogy Batthyány a július végi bécsi útja során őt bízta meg miniszterelnöki helyettesítéssel, mutatja a miniszterelnök iránta érzett bizalmát. Eötvös e helyettesítés során nem volt különösebben aktív; összesen egy, általa aláírt, a külügyminisztériumhoz küldött tájékoztató levelét ismerjük.[75]

Mint láttuk, a magyar kormány a május 15–17-i bécsi eseményekről értesülve elhatározta, hogy az eredetileg őszre tervezett népképviseleti országgyűlést már július elejére összehívja. Ehhez sikerült megszerezni az uralkodó beleegyezését is, aki ugyan nem volt hajlandó Budapestre jönni, de megbízta István főherceg nádort az országgyűlés megnyitásával. 1848. július 4-én tehát össze is ült az első népképviseleti országgyűlés.

Az országgyűlés első hónapja alapvetően politikai vitákkal telt. Július 11-én hangzott el Kossuth nagyívű áttekintése az elmúlt hónapok eseményeiről, a külpolitikai kilátásokról, s a haza veszélyes helyzetéről. Beszámolója végén indítványt tett, s a haza védelmére szükséges 200.000 katona és 42 millió forint megajánlását kérte a képviselőktől, amelyet a képviselőház felállással, egyöntetűen meg is tett. Az elvi jellegű és jelentőségű megajánlás részleteit törvényben kellett szabályozni, s mint tudjuk, az ördög a részletekben van…

A nagy egyetértés nem tartott sokáig, mert rövidesen következett az uralkodói megnyitó, a trónbeszéd vitája. Ebben a király megemlítette az Észak-Itáliában folyó háborút, mire a kormány kezdeményezte, hogy a képviselőház a válaszfeliratban ígérjen újoncokat az olasz háború befejezésére. A hosszú és elkeseredett vita megbontotta a kormánypárti többséget is, s végül kompromisszummal zárult: a képviselőház, majd a felsőház ugyan elvi nyilatkozatot tett a katonai segítség megadására, de mindezt a magyarországi viszonyok rendezéséhez, azaz a szerb lázadás és a horvát mozgalom pacifikálásához kötötte.

Augusztus elején a német egység problematikája is előkerült: miután a kormány diplomáciai kapcsolatfelvételt kezdeményezett a frankfurti német parlamenttel, illetve az az által választott, ideiglenes kormányként funkcionáló Központi Hatalommal (Centralgewalt), az országgyűlés Nyáry Pál kezdeményezésére határozatban mondta ki, hogy ha az osztrák kormány a német egység kérdésében háborúba keveredne Frankfurttal, Magyarország támogatására nem számíthat. Az államközösség alapját jelentő Pragmatica Sanctiót lényegében megtagadó határozat inkább elvi jellegű volt, de kevés politikai bölcsességről árulkodott.

Miután az országgyűlést eredetileg csak az őszre akarták összehívni, a kormánynak nem volt kész törvényalkotási programja. A szakminisztériumok ugyan elkezdtek dolgozni a törvényjavaslatokon, de tényleges menetrend nem volt. Adódott volna a július 11-i határozatból következően a hadseregállításról szóló törvény, s ezt Mészáros Lázár hadügyminiszter és munkatársai valóban el is készítették. Augusztus elején ezt azonban elhalasztották addig, amíg el nem dől, hogy Bécsben hogyan döntenek a német birodalmi hadsereg ügyében, azaz a cs. kir. hadsereg a Lajtán túli területeken felveszi-e a német birodalmi színeket? Emellett Mészáros az egyre kiterjedtebb szerb fegyveres felkelés és az ottani katonai vezetők tétova hadvezetése miatt szemleútra ment a Délvidékre, s meg kellett várni a visszatérését.

A másik lehetőség a költségvetési törvény benyújtása lett volna – ez hosszas előkészítést igényelt, hiszen maga a javaslat és annak mellékletei kisebbfajta kötetre rúgtak. Úgy tűnik tehát, hogy a kormány a Ház „foglalkoztatására” vette előre Eötvös népiskolai törvényjavaslatát, addig, amíg a fenti kérdésekben döntés nem születik, vagy egyértelmű fordulat nem következik be.

Mielőtt Eötvös törvényjavaslatának sorsával megismerkednénk, érdemes röviden bemutatni, hogy a házszabály értelmében hogyan zajlott a törvényalkotás folyamata.

A házszabály szerint a Házat – az elnök és az alelnökök kivételével – sorshúzás útján minden ülésszak alkalmával kilenc osztályra osztják fel. Az osztályok mindegyike általános szavazattöbbséggel elnököt és jegyzőt választ magának.

A benyújtott törvényjavaslatokat kiadják az osztályoknak, azok ezeket tárgyalás alá veszik, s „mihelyt e tárgyat elegendően kimerítettnek vélik”, általános szavazattöbbséggel előadót választva, ezt a Ház elnökének bejelentik. Ha már öt osztály megtette a bejelentést, a ház elnöke központi bizottmányba hívja össze az előadókat, s erről a törvényjavaslat tárgyalását még be nem fejezett osztályokat értesíti.

Az osztályok előadóiból alakult központi bizottmányban vagy maga a Ház elnöke, vagy az általa e célra megbízott alelnök elnököl, azonban „döntő szavazat nélkül”. (Tehát szavazategyenlőség esetén sem az ő szavazata dönt, hanem újra kell tárgyalni a kérdést.) Miután a központi bizottmány megvitatta a tárgyat, általános szavazattöbbséggel előadót választ, aki nyilvános ülésben a központi bizottmány véleményét „okadatolva előterjeszti”. A tárgyalás során kisebbségben maradt osztályok előadói ugyanezen az ülésen véleményüket szintén előterjeszthetik.

Ha egy indítvány törvény alkotását célozza, azt törvényjavaslatképen szerkesztve kell a bejelentéskor benyújtani. Ha ezt a Ház tárgyalni kívánja, kinyomtatva szét kell osztani a képviselők között. A törvényjavaslatokat minden esetben osztályüléseken és a központi bizottmányban kell tárgyalni. (Azaz törvényjavaslat benyújtása esetén a Háznak nincs lehetősége külön bizottmány kiküldésére).

Ugyanakkor a kormány által előterjesztett törvényjavaslatoktól „a bizottmányi tárgyalást megtagadni nem lehet.” (Azaz ezeket mindenképpen ki kell adni a bizottmányoknak.)

Húsz képviselő írásban beadott kívánságára, az „elnöki kijelentés” (azaz a szavazási felhívás) előtt és után is, név szerint szólítják fel a képviselőket a nyilvános szavazásra. A kérdést mindig úgy kell feltenni, hogy az egyszerű igennel vagy nemmel megválaszolható legyen. Szavazás közben beszédet tartani, vagy a szavazatot megindokolni tilos.

Amint a központi vagy külön bizottmány előadója előterjesztette jelentését, a Ház által meghatározott időben megnyílik az indítvány alapelveiről a tanácskozás, azaz az általános vita. Ennél az általános tárgyalásnál minden képviselő csak egyszer szólalhat fel. Ezután tárgyalják sorban egyenként az egyes cikkelyeket és az ezekre vonatkozó módosító indítványokat. Minden cikkely és erre vonatkozó módosítás tárgyalásánál minden tag csak egyszer szólhat. (Azaz a részletes tárgyalásnál egy-egy képviselő elvileg minden egyes cikkelynél és módosító indítványnál felszólalhatott volna.)

Ha a Ház valamely módosító indítványt bizottmányi tárgyalásra rendel, attól még a többi cikkely tárgyalását tovább folytathatja. Ha a ház végzett a törvényjavaslat cikkelyenkénti tárgyalásával, a törvényjavaslat egészéről egy nappal később történhetett a végső szavazás. A Ház elrendelheti minden, tárgyalásaira vonatkozó okirat kinyomtatását és tagjai közötti szétosztását.

Az elnök „a tanácskozási rend fonalára nézve mindig szólhat, sőt köteles szólani”; de ha a tárgy érdeme mellett vagy ellen akar szólani, az elnöki széket át kell engednie az egyik alelnöknek, s amíg az adott tárgyról szól a vita, addig nem foglalhatja el azt ismét. Az elnök csak szavazategyenlőség esetén köteles szavazni. (Azaz máskor is szavazhat.)[76]

A felsőház házszabálya ugyanezt a mintát követte, azzal a különbséggel, hogy ott nem voltak osztályok. (A felsőház tanácskozási létszámát folyamatosan le kellett szállítani, mert olyan kevesen jelentek meg a több száz arisztokratából, egyházi és világi főméltóságból.) [77]

Eötvös 19 paragrafusból álló törvényjavaslatának lényegesebb elvei és pontjai a következők voltak:

Általános tankötelezettség, állami feladatként (1. § „A közállomány kötelessége felvigyázni, hogy az elemi nevelésben mindenki részesüljön.”)

A lehetőség biztosítása: „A közállomány gondoskodni fog, hogy minden helységben s népes pusztákon, amennyire lehet, tanintézetek legyenek.” (2. §)

A 3. § szerint van lehetőség magánúton való nevelésre, de az ilyen tanulók is kötelesek nyilvánosan iskolai vizsgát tenni. (Egyéni szabadságjog). A 4. § értelmében a magántanintézetek állami felügyelet alatt állnak.

A nem magánúton vagy magánintézetben neveltek esetében a fiúkat 6–12, a lányokat 6–10 éves koruk között kell iskolába járatni. Ennek elmulasztása pénz- vagy fogságbüntetéssel jár. (4. §)

Az elemi oktatás minden közintézetben ingyenes (5. §)

Ha az egyes iskoláknak nincs elegendő alapítványi vagy más jövedelmük, „a népiskolának terheit a község viseli, mely e célra minden kebelbéli vagy hozzátartozó polgárra külön adót vethet ki.” (6. §) Ez legfeljebb az országos adó 5 %-a lehet, amit minden lakos és birtokos a saját adója arányában köteles fizetni. (7. §)

Ha ez nem elég, a 8. § szerint „a hiány a közállománytól nyert pénzsegély által fog fedeztetni”. (Államsegély)

A 9. § rendelkezik az oktatandó tárgyakról: „Az elemi oktatás azon tárgyakban határoztatik, melyek a polgári élet minden viszonyaiban szükségesek, figyelemmel arra, hogy a gyermekek inkább alapos, mint sokféle ismeretekhez jussanak”.

A tárgyak: írás és olvasás.

Fejbeli és jegyekkel való számítás. (Nincs rajz és mértan.)

Természettan és természetleírás, különös figyelemmel az életmódra és vidékre, melyhez a növendékek szüléinek nagyobb része tartozik. (Nincs külön mezőgazdasági oktatás.)

Hazai történet és földleírás. (Korábban csak a középiskolákban volt.)

A polgári jogok s kötelességek ismeretei.

Testgyakorlat, különös tekintettel a hadi szolgálatra.

Éneklés.

A 10 §. szerint az oktatás nyelve a lakosok többsége szerint határoztatik meg. (Figyelem a nemzetiségekre.)

A 11. §. értelmében olyan helyeken, ahol a fentebbi 10. §. értelmében a rendes oktatási nyelv nem magyar volna, a magyar nyelv is taníttatni fog. (A magyar nyelv oktatása)

A 12. § kimondottan forradalminak hathatott: „A vallásos oktatást a növendékek ezentúl egyenesen és közvetlenül vallásuk lelkészeitől veendik.” (Azaz a hittan nem része a tanrendnek.)

A 13. §. szerint amely községben több hitfelekezet van, mindegyik hitfelekezet számára külön elemi iskolát nyitnak, ha egy-egy felekezet iskolába járó gyermekeinek száma eléri az 50 főt. (Vallási egyenjogúság)

A 14. § szerint azokban a községekben, ahol több hitfelekezet van, de egyenként számuk nem éri el a 13. §-ban meghatározott 50 főt, „ily helyen az iskola közös, és az elemi nevelést a növendékek hitfelekezetbeli előny vagy különbség nélkül nyerendik”; a vallásoktatás tekintetében maradnak a 12. §-ban megfogalmazottak. (Azaz az állam e helyeken átvállalja az oktatás terheit, a felekezeti semlegesség jegyében.)

A 15. § értelmében „amely községben több hitfelekezet van, hanem oly számmal, hogy a 13. §. értelmében számukra külön iskolát nyitni nem lehet, ily helyen az iskola közös, és az elemi nevelést a növendékek hitfelekezetbeli előny vagy különbség nélkül nyerendik.” (Közös iskolák, felekezeti semlegesség.)

Ezt kiegészíti a 15. §, amelynek értelmében ezeken a helyeken ha „akár egyesek, akár valamely hitfelekezetbeliek (…) saját erejűkkel külön iskolát állítani kívánnak”, ezt megtehetik, „anélkül azonban, hogy ezáltal a közös iskola fenntartására kívántató és aránylag kivetendő községi adó alól felmentetnének.” (Iskolaállítás joga)

16. §. „A községi iskoláknak egyenes felügyelése és vezérlése a községek által választandó bizottmányokat illeti; (…) ezeket fogja illetni a tanítók választása azok közül, kik kellő bizonyítványt bírnak arról, hogy a nevelési pályára elkészültek.” (Önkormányzati jogok)

A 17. §. szerint az állam gondoskodni fog tanítóképző intézetek felállításáról. (Az oktatás személyi feltételeinek megteremtése.)

A 18. §. értelmében az ország külön kerületeiben, Erdélyben és Horvátországban összesen hat kerületi bizottmányt állítanak fel, amelyek „a közoktatási minisztérium vezérlete alatt a népnevelés ügyét különösen kezelni fogják.” (Az oktatás állami felügyelete.)

Az utolsó, 19. §. szerint „Ezen elvek nyomán részletes és törvényhozás elébe terjesztendő tervek készítésével a közoktatási minisztérium megbízatik.” (Azaz Eötvös a törvényjavaslatot kerettörvénynek szánta, amelyet a tapasztalatok alapján követhet a finomhangolás és a részletek törvényi szabályozása.)

A javaslatot Eötvös a képviselőház július 24-i ülésén nyújtotta be, s kérte a képviselőket, „ha lehet — még ezen törvényhozás alatt méltóztassék törvényt alkotni, különben ismét el van vesztve egy év, a nevelésnél pedig egy évet veszteni a hazára nézve szerencsétlenség.”

Az elnöklő ifjabb Pázmándy Dénes augusztus 1-én bejelentette, hogy a javaslatot két nap múlva tárgyalják. Maga a tárgyalás augusztus 3–12. között, összesen 8 ülésnapon zajlott, s a vitában több mint 140 felszólalás (!) hangzott el. Ez volt a népképviseleti országgyűlés második leghosszabb ideig tartó vitája, ennél tovább csak a hadügyi törvényjavaslatról szóló vita zajlott.

A középponti választmány augusztus 1-jén fogalmazta meg a véleményét a tervezetről:

Eszerint az 1. § fölösleges, nem a törvénybe való.

A 2. §-ban a közállomány helyett kormányt kellene írni (azaz a bizottmány kormányzati feladatként határozta meg az oktatást).

A 3., 5., 7., 8. § maradhat eredeti formájában.

A 4. § „szükséghez képest” kifejezés helyett a „körülményekhez képest” fordulatot kellene használni.

A 6. § polgárok helyett „lakos és birtokos” használandó – azaz mindenki fizet. (Ez a 7. §-ban eleve így volt, de a bizottmány egyértelművé akarta tenni a dolgot.)

A 9. §-ban a tárgyak felsorolásánál a „természettan és természetleírás” után közbeszúrandó: „az ezekben alapuló gyakorlati tanulmányokkal.”

A 10-11. §.-sal kapcsolatban már koncepcionális jellegű módosítást fogalmazott meg a bizottmány. Eszerint miután az ország számos vidékén jó eredménnyel folyik a magyar nyelv oktatása, nehogy a törvény által „ily helyeken a nemzetiségre nézve káros visszaesés lehetségessé váljék s hogy a kormánynak hatalmában álljon oly nem magyar ajkú helyeken, hol a lakosokban a nemzeti nyelv iránt őszinte hajlam mutatkozik, azt minden káros ellenszenv vagy visszahatás nélkül az elemi oktatás által is elősegíthetni”, ezeket módosítani kell.

A 10. § a bizottmány szerint így fogalmazandó át: A magyar nyelv mindenütt rendes tanulmány legyen.

A 11. § pedig így: „Azon nevendékek, kik a magyar nyelvet nem értik, az elemi oktatást saját anyanyelvükön fogják nyerni.” (Azaz a §-soknál előrébb került volna a magyar nyelv prioritása, s csak ezt követte volna az anyanyelvi oktatáshoz való jog kimondása.)

12. §. A vallásoktatás is nyilvánosan történik, „nehogy, főképp oly helyeken, hol közös, vagy több felekezetű iskolák léteznek, a lelkészek vallásbeli oktatás közben a növendékekben a más felekezetűek iránt kárhozatos idegenkedést gerjeszthessenek.” (Ez nyilván nem annyira a nyugati keresztény felekezetek, mint inkább a görögkeleti-görögkatolikus, tehát nemzetiségi vallásoktatást, bár pl. a szlovákok esetében az evangélikus és katolikus egyházat is érintette).

13. §. Tekintve a nemzetközi tapasztalatokat és a hazai adottságokat, a bizottmány a közös iskolákat „minden netaláni ellenszenv elhárításául”, inkább megengedőleg terjesztené ki „a külön nyelvű lakosokra”. (A bizottmány e tekintetben inkább indult ki a tényleges adottságokból, mint Eötvös törvényjavaslata, különös tekintettel a már amúgy is igen kiterjedt nemzetiségi mozgalmakra.) A bizottmány ezt a paragrafust így javasolta átfogalmazni: „Amely községben különféle népfajú lakosok és több hitfelekezetek vannak, mindenik hitfelekezet és népfaj számára külön elemi iskola nyittathatik, ha egy-egy felekezet iskolába járó gyermekeinek száma ötvenre megy.” (Azaz számolt a vegyes lakosságú, de azonos vallású községekkel is.)

A 14–15. §-t a bizottmány eredeti formájukban fogadta el. A 16. §-t úgy módosította, hogy a községi iskolának egyenes felügyelete a községek által választandó bizottmányokat illeti. Ezen bizottmányok fogják választani a tanítókat azon egyének közül, kik kellő bizonyítványt bírnak arról, hogy a nevelési pályára elkészültek. A tanítók választása azonban, és törvény által meghatározandó esetekbeni elbocsátása a kerületi bizottmányok s illetőleg közoktatási miniszter felügyelése mellett eszközöltetik. (Minőségbiztosítás, állami felügyelettel.)

A 18. §-ból a bizottmány szerint törvényesen megállapított viszonyoknál fogva az egykori Erdély és Horvátország említése kihagyandó, s ez utóbbi „kapcsolt részek” kifejezéssel fölcserélendő volna, így: „Az ország és kapcsolt részek külön kerületeiben a szükséghez képest több kerületi bizottmány állíttatik fel, melyek a közoktatási minisztérium vezérlete alatt a népnevelés ügyét kezelni fogják”. (Erdélyt nyilván azért vették ki, mert az unióval megszűntnek tartották Erdély addigi közjogi különállását.) A 17. és 19. §-sal kapcsolatban a bizottmánynak nem volt megjegyzése. Összességében a bizottmányi javaslatok inkább pontosították az eredeti törvényjavaslatot – ellentétben pld. a Mészáros Lázár hadügyminiszter által benyújtott hadügyi törvényjavaslattal, amit a központi bizottmány gyakorlatilag teljesen átírt.

A bizottmány álláspontját Kacskovics Lajos képviselő ismertette a képviselőház augusztus 3-i ülésén, majd Eötvös válaszolt. A további viták élét tompítandó, eleve hozzájárult valamennyi, a bizottmány által javasolt változatáshoz, majd kifejtette a népneveléssel kapcsolatos nézeteit: „Felfogásom szerint az alapelv, melynél fogva a státus az iskoláról rendelkezik, az, hogy a népnevelésről gondoskodni a státus kötelességei közé tartozik.” Ebből származtatja le az államnak a népnevelést illető jogait.

Ezek háromfélék:

1. ha az államnak kötelessége a népnevelésről való gondoskodás, akkor kényszerítheti is a szülőket gyermekeik iskoláztatására (tankötelezettség).

2. az államnak népiskolaügyi feladatából következik, hogy joga van e kötelesség teljesítésére a szükséges eszközöket is előteremteni (iskolai adó);

3. a két első követelmény természetszerű folyománya, hogy az oktatás főfelügyeletének is az állam kezében kell összpontosulnia.

Ha az oktatás kötelező, ingyenesnek is kell lennie – erre szolgál az iskolaadó és az államsegély. A vallásoktatás a lelkészekre bízandó, tehát nem állami feladat. Ő maga a közös iskolák híve, de jelenleg nem olyan törvényt kell hozni, ami a kormányt és a képviselőket, hanem olyat, amely az oktatás által érintett népet nyugtatja meg. A közös iskolák erőltetése az országot jelenleg a legnagyobb nyugtalanságnak tenné ki. Ahol nem jut 50 iskolás egy-egy felekezetre, legyen közös az iskola; ahol pedig minden felekezetnek van legalább 50-50 tanulója, maradjon továbbra is vallások szerint elkülönített az oktatás. Eötvös tehát egyszerre jelezte, hogy ő maga mit tartana üdvösnek – s jelezte azt is, hogy a jelen körülmények között mit tart célszerűnek.

Ezt követte az általános vita, ahol a törvényjavaslatot számos bírálat érte. Irányi Dániel pld. az egész törvényjavaslatot fölöslegesnek vélte, mondván, hogy az országgyűlésnek van fontosabb dolga is. Ha viszont mégis tárgyalnák, legyen mindenhol közös iskola. Ő maga veszélyesnek tartja az oktatás nyelvének a többségével való azonosítását. A költségeket pedig az alapítványi és egyházi vagyonokból kell fedezni. Erre Román Ferenc képviselő megjegyezte, hogy az államnak ez utóbbira nincs joga. Kubinyi Ferenc a finanszírozás tekintetében egyetértett Irányival, s úgy vélte, a külön felekezeti iskolák veszedelmes szeparatizmusra vezetnek. A közös iskolákat pártolta Sembery Imre is. Eötvös Irányi bírálatára megjegyezte, hogy a Ház más, nem honvédelmi jellegű javaslatokat is tárgyalt már – tehát az ő törvényjavaslatát is tárgyalhatja. Felhívta a figyelmet arra, hogy az oktatás a politikai jogok gyakorlásának előfeltétele.

Palóczy László felidézte, hogy ő maga még járt közös iskolába II. József idején – tapasztalatai alapján ezt nagyon pártolja. Nem kell félni a reformtól, nem lesz nagyobb a zavar, mint előtte volt. Hunfalvy Pál pártolta a törvényt és a központi választmány módosítási javaslatait. Véleménye szerint az országgyűlés feladata az elvek kidolgozása, a részleteket bízzák a kormányra. Irányival ellentétben úgy vélte, hogy a közös iskolák ne legyenek kötelezőek, csak megengedő módon szerepeljenek. (A dolog azért érdekes, mert mindketten szepességi, asszimiláns, szász családból származtak.)

Többen azt kifogásolták, hogy Eötvös nem konzultált a benyújtás előtt a felekezetek képviselőivel, mire a miniszter kijelentette: nem volt kötelessége egyeztetni a felekezetekkel, mert az oktatás nem az ő feladatuk, hanem az államé. Kijelentette, hogy ha a többség a közös iskolák mellett dönt, ám legyen.

Bocsor István, a pápai Református Kollégium tanára pártolta a javaslat tárgyalását, s kifejtette, hogy kímélni kell a nemzetiségek érzékenységét, ezért az iskoláknál a nyelvhasználatban maradjon a status quo. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy biztosítani kell a tanítók létminimumát.

Madarász László, az országgyűlési radikálisok vezéralakja szerint a javaslat a vallási szeparatizmust erősíti. Irányival és Kubinyival egyetértve úgy vélte, az egyházi és a szerzetesrendi vagyont kell a közoktatásra fordítani.

Tanárky Gedeon amellett érvelt, hogy a tanítók kinevezése legyen a miniszter joga. Pártolta, hogy a hitfelekezetek saját költségükön állíthassanak iskolákat. Kazinczy Gábor pártolta a községi iskolaadót, mondván, hogy az állam egyedül nem bírja el a kiadásokat. Az általános vita végén a többség végül is támogatta a javaslat tárgyalását.

A részletes vitában szóba került a magánoktatás állami felügyelete, a tankötelezettség korhatára. Kazinczy Gábor a hétéves korban történő iskolakezdést javasolta, hivatkozva az eltérő fejlődési ütemre. Eötvös válaszában úgy vélte, hogy minél korábban el kell kezdeni az elemi oktatást, mert a tapasztalatok szerint 10 éves kor után a szülők kiveszik a gyerekeket, hogy munkára fogják őket.

Bezerédj István ingyen tankönyvet és ruhasegélyt javasolt a szegényeknek. Eötvös az előbbivel egyetértett, az utóbbival nem. Ezen a ponton felszólalt Kossuth Lajos pénzügyminiszter is, aki kijelentette, hogy az ingyen tankönyv beleértendő az ingyenességbe.

A községi iskolai adó kapcsán szintén Kossuth fejtette ki, hogy számításai szerint 30–40 forint millió lenne a minimális költsége annak, hogy a tanítókat alapszinten ellássák – ezt az állam nem bírja meg. (Július 11-én az országgyűlés a haza védelmére szükséges fegyveres erő kiállítására szavazott meg 42 millió forintot.) Kossuth szerint a községi legelőelkülönözésből földalapot lehet teremteni az iskoláknak, az iskolaadó pedig benne lesz az egységes adórendszerben.

A vallásoktatás vagy erkölcstan kérdésben Eötvös kifejtette: külön erkölcstan szükségtelen, mert az egyes tantárgyakon keresztül lehet erkölcsössé nevelni a tanulókat. Ilyen a vallástan, a polgári jogok és kötelességek, a történelem, természetrajz stb.

Nagy vitát váltott ki az oktatás nyelve. A nemzetiségi (román, szerb, szlovák), illetve az ilyen területen lakó magyar képviselők óva intettek a magyar nyelv erőltetésétől. A román Pap Zsigmond (Sigismund Pop) szerint mindenki a maga nyelvén vegye elemi tanulmányait, de a magyar legyen rendes tantárgy. Tóth Lőrinc azt javasolta, hogy az első három évben az oktatás anyanyelven, a következő három évben magyarul folyjon. Mások a magyar oktatási nyelv kimondását követelték azzal, hogy ha valahol azt nem értik, ott lehet anyanyelven oktatni. Végül is ez a formula kapott többséget.

Augusztus 8-án 25 képviselő név szerinti szavazást kért a felekezeti és a közös iskolákra vonatkozó 13–15. §-ról. A vita folyt tovább, végül 40 hozzászólásra feliratkozott képviselő (!) visszalépett a felszólalástól. A kérdés az volt, hogy kötelező vagy engedőleges legyen-e a közös iskola állítása?

Szacsvay Imre kifejtette, ha a vallásoktatást kivették a tanrendből, az oktatás miért felekezeti alapú? A felekezeti iskolák szerinte legyenek magánintézetek. A katolikus pap Mujszer József is úgy vélte, hogy jobb a közös iskola, a felekezetiek esetén több az ellentét. Végül a név szerinti szavazáson Eötvös és a középponti bizottmány által támogatott változat kisebbségben marad, 181:86 arányban, 121 fő nem szavazott.

A helyzetet augusztus 9-én ifj. Pázmándy Dénes, a képviselőház elnöke mentette meg. Elhagyta az elnöki széket, s indítványozta, hogy adják meg a felekezeteknek a jogot az iskolaállításra, saját költségen, többségi határozattal. Kérdésként felvetette, hogy a saját iskolát állító felekezet ebben az esetben is fizesse-e a községi iskolaadót? Madarász László szerint Pázmándy lépése „paralizálja a ház határozatát.” Ő „egyes embereknek meg akarta adni a jogot, hogy magániskolákat állítsanak, de nem felekezeteknek.”

Kemény vita bontakozott ki, még a felekezeti iskolák államosításának gondolata is felvetődött. A kérdést Deák Ferenc igazságügyi miniszter felszólalása döntötte el. Ő maga, mondta, jelen körülmények között hibás lépésnek tartja a közös iskolák behozatalát, de ám legyen. De a kormány nem veheti el az egyházak vagyonát, s nem tilthatja meg, hogy iskolákat alapítsanak vagy működtessenek. A közös nevelés nem fogja megoldani a felekezeti ellentéteket. Felhívta a képviselőket, ne adjanak fegyvert a reakció kezébe.

A vita ugyan folytatódott, de a szavazás alkalmával Pázmándy formulája győzött. Az elnök javaslata ugyanis elválasztotta egymástól a radikálisokat és a „csupán” a közös iskolákat elsődlegesnek tartókat. A többi pont vitája már viszonylag rövid ideig tartott. Augusztus 12-én a képviselőház elfogadta az átdolgozott javaslatot. Az eredeti 19 §-ból 20 lett.

Új pont lett a 4 § a magántanintézetek állami felügyeletéről, s az 1773-ban feloszlatott szerzetesrendek tagjai tanító tevékenységének tiltásáról. Átment a bizottmányi módosítás a gyakorlati tanulmányok célorientáltságáról.

A 11. § szerint a magyar nyelv mindenütt rendes tantárgy lesz. A 12. § értelmében a magyarul nem tudó diákok az oktatást anyanyelvükön kapják.

A 14. § intézkedett arról, hogy minden községben állítanak közös iskolát. A 15. § lehetővé tette, hogy hitfelekezetek saját iskolát állíthassanak, de hozzátette, hogy a kisebbség nem kényszeríthető a fenntartásukra; ugyanakkor a 16. § értelmében a felekezeti iskola fenntartói is kötelesek fizetni a községi iskolaadót.

A 17. §-nál átment a módosított indítvány a községi bizottmányok általi iskolafelügyeletről, s a kerületi bizottmányok és minisztérium általi ellenőrzésről. A 19. §-nál szintén a központi bizottmány javaslatát fogadták el a kerületi bizottmányokról azzal, hogy nem határozták meg a számukat.

A képviselőház ezután küldte tovább az általa elfogadott javaslatot a felsőháznak. Az ottani bizottmány azt a véleményt fogalmazta meg, hogy a népoktatás ügye ugyan fontos, azonban szükség lenne egy részletesebben kidolgozott törvényjavaslatra, amelynek elkészítéséhez az egyházakat is meghallgatták.

Eötvös próbálja menteni a javaslatot, mondván, hogy éppen a tanítók megcsappant jövedelme miatt is szükség lenne törvényi rendezésre – az 1848:XX. tc. pedig az oktatási ügyekben nem írt elő egyeztetési kötelezettséget.

A felsőház többsége ugyan elméletileg támogatta a javaslatot, azonban végül arra hivatkozva, hogy a parlamenti vita kezdete óta az ország körülményei egyre súlyosabbak, s „azok már most egyéb üdvös tárgyakat háttérbe szorítva, az országgyűlés tevékenységét és a hazának minden erejét igénybe veszik”, úgy határozott, hogy egy részletesebb törvényjavaslatot kellene később, kedvező időben benyújtani. Eötvös csak húsz év múlva, merőben más körülmények között nyújthatta be újra az elemi oktatással kapcsolatos javaslatát. [78]

Források és irodalom

Andics Erzsébet (szerk., 1952): A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. II. k. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Barta István (szerk., 1951): Kossuth Lajos összes munkái. XI. Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen. Magyarország Újabbkori Történetének Forrásai. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Bártfai Szabó László (1943): Adatok gróf Széchenyi István és kora történetéhez. 1808–1860. I–II. k. Budapest, Szerzői kiadás.

Beér János – Csizmadia Andor (szerk., 1954): Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Blackwell, Joseph Andrew (1989): J. A. Blackwell magyarországi küldetései 1843–1851. Sajtó alá rendezte és az utószót írta Haraszti-Taylor Éva. Szakmailag átnézte, szerkesztette és a jegyzeteket írta Urbán Aladár. Fordította Katona Ágnes. Bibliotheca Historica. Budapest, Európa Kiadó.

Csengery Antal (1884): Történeti tanulmányok és jellemrajzok. Csengery Antal összegyűjtött munkái. 2. bőv. kiad. II. k. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

Eötvös József (1975): Szalay László. In: Uő.: Arcképek és programok. Szerk. Fenyő István. Eötvös József művei. Budapest, Magyar Helikon, Szépirodalmi Könyvkiadó. 212–243. https://mek.oszk.hu/06600/06618/06618.htm

F. Kiss Erzsébet (1989): Az 1848–1849. évi minisztertanácsi jegyzőkönyvek. A Magyar Országos Levéltár Kiadványai II. Forráskiadványok. Budapest, Akadémiai Kiadó. https://library.hungaricana.hu/hu/view/MolDigiLib_MOLkiadv2_15/?pg=0&layout=s

Felkai László (1979) Eötvös József közoktatásügyi tevékenysége. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Hajdu János (1933): Eötvös József báró első minisztersége (1848). Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. https://adt.arcanum.com/hu/view/MTA_Konyvek_273308/?pg=0&layout=s

Jelenkor. 17. 41. (1848. április 6.) 169. „Pozsony, mart 31-kén.” https://adt.arcanum.com/hu/view/Jelenkor_1848/

Károlyi Árpád (1936): Az 1848-diki pozsonyi törvénycikkek az udvar előtt. Magyarország Újabbkori Történetének Forrásai. Hivatalos iratok és levelek. Budapest, Magyar Történelmi Társulat.

Károlyi Árpád (1921): Gr. Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka. I. k. Budapest, Magyar Történelmi Társulat.

Kemény Zsigmond (1982): Forradalom után. In: Uő.: Változatok a történelemre. Szerk. Tóth Gyula. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó. 181–373.

Kónyi Manó (szerk., 1903): Deák Ferencz beszédei. 2. kiadás. II. k. 1842–1861. Budapest, Athenaeum.

Lónyay Menyhértnek 1847–8-diki naplója. In: Szószék és csatatér. Politikusi visszaemlékezések és naplók 1848–49-ből. S. a. r. Hermann Róbert. Budapest, Balassi Kiadó. 2000.

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár, Budapest

MNL OL H 44. Földművelés, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium. Elnöki iratok. 1848:86.

MNL OL P 626. Széchényi István gyűjtemény. 12. csomó.

Marczius Tizenötödike. 1. 4. (1848. március 22.) 13.

Marczius Tizenötödike. 1. 15. (1848. április 2.) 61–62.

Majláth Béla (szerk., 1896): Gróf Széchenyi István levelei. III. k. Gróf Széchenyi István Munkái. VI. k. Budapest, Athenaeum.

Mészáros Lázár (1866–1867): Mészáros Lázár emlékiratai. Az eredeti kéziratokból közrebocsátja Szokoly Viktor. I–II. Pest, Ráth Mór.

Nemzeti Ujság. 42. 671. (1848. április 4.) 1083–1084. http://real-j.mtak.hu/7681/1/MTA_NemzetiUjsag_1848_1.pdf

Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár, Levelestár. Szalay László levelei feleségéhez, 1848–1854.

Pap Dénes (1868): Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez 1848–1849. I. k. Pest: Heckenast Gusztáv.

Pesti Hirlap. 8. 18. (1848. április 3.) 290. https://adt.arcanum.com/hu/view/PestiHirlap_1848-1/

Pesti Hirlap. 8. 19. (1848. április 4.) 292. https://adt.arcanum.com/hu/view/PestiHirlap_1848-1/

Pesti Hirlap. 8. 32. (1848. április 17.) 342. https://adt.arcanum.com/hu/view/PestiHirlap_1848-1/

Pulszky Ferenc (1958): Életem és korom. S. a. r. Oltványi Ambrus. Magyar Századok. I. k. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

Sinkovics István (szerk., 1957): Kossuth Lajos összes munkái. XII. k. Kossuth Lajos az első magyar felelős minisztériumban. Magyarország Újabbkori Történetének Forrásai. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Szalay László (1913): Szalay László levelei. Életrajzi vázlattal és megjegyzésekkel ellátva közrebocsátja Dr. báró Szalay Gábor. Budapest, Franklin Társulat.

Széchenyi István (1991): Széchenyi István válogatott művei. S. a r. Spira György, Gergely András és Sashegyi Oszkár. Magyar Remekírók, II. k. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Széchenyi István (1978): Napló. S. a. r. Oltványi Ambrus. Az előszót írta Sőtér István. Fordította Jékely Zoltán és Győrffy Miklós. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Szőgyén-Marich László. (1903): Idősb Szőgyén-Marich László országbíró emlékiratai. Kiadják fiai. Első kötet. 1836–1848. december 2. Budapest, Magánkiadás.

Urbán Aladár (szerk., 1999): Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki, hadügyi és nemzetőri iratai. I–II. k. Budapest, Argumentum.

Urbán Aladár (1986): Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Budapest, Magvető Könyvkiadó (Nemzet és Emlékezet).

Urbán Aladár (1982): Eötvös József két levele 1848-ből. Irodalomtörténet, 64.(14.) 3. 647–656. http://epa.oszk.hu/02500/02518/00231/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1982_03_647-656.pdf

Urbán Aladár (2007): Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöksége, fogsága és halála. Budapest, Argumentum.

V. Waldapfel Eszter (összeáll., 1950–1965): A forradalom és szabadságharc levelestára. I–IV. k. Budapest, Művelt Nép – Közoktatási Könyvkiadó.

Varga János (1971): A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Viszota Gyula (1930): Gróf Széchenyi István írói és hírlapi vitája Kossuth Lajossal. Magyarország Újabbkori Történetének Forrásai. Gróf Széchenyi István összes munkái. I–II. k. Budapest, Magyar Történelmi Társulat.

Baron József Eötvös (1813–1871) was a Hungarian politician, a writer, and the president of the Hungarian Academy of Sciences. During the Hungarian Revolution of 1848, the leading politicians in the Diet of the Hungarian Kingdom wanted to establish a Hungarian cabinet independent of the Austrian Empire, and Imperial Governor-General. When the news of the February Revolution arrived from France, the name of Eötvös came up as a possible member of the future Hungarian cabinet. Count Lajos Batthyány (1807–1849) was appointed first Prime Minister of Hungary. In the cabinet of Batthyány, as the youngest Minister, Eötvös served as the Minister of Education. Primarily based on historical sources, the study provides an overview of his activities. Three key topics are discussed: How did Eötvös become a member of the first Hungarian ministry? What point of view did he take in the Council of Ministers? How did he get involved in government work? How the Public Education Act was prepared and debated in Parliament?