DEVESCOVI BALÁZS: EGY „NAGY EMBER” SZINTE „EGYSZERŰ TEMETÉSE”

EÖTVÖS JÓZSEF VÉGSŐ BÚCSÚZTATÁSA

Devescovi Balázs PhD, egyetemi adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar XVIII—XIX. Századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék, Budapest

Lakner Judit Halál a századfordulón című 1993-ban megjelent munkája fontos és irányadó kötet. A halál mint kutatási téma Philippe Ariès magyarul 1987-ben kiadott tanulmány-válogatásában és Szabó Péter A végtisztesség – A főúri gyászszertartás mint látvány 1989-es munkájában szerepel, melyek után Lakner könyve vizsgálta a halál témáját a 19–20. század fordulóján. A kötet Békeidők gyászpompája című fejezete foglalkozik a 19. század második felének temetkezési szertartásaival. Lakner Judit is megállapítja, hogy a „nagy embereknek”, a politikai, irodalmi, művészeti élet jeles és meghatározó, befolyással rendelkező személyeinek „nagy temetés” dukált. „Budapest a 19. század második felében notabilitásainak a Habsburg-uralkodókat megillető temetési szertartást rendez. A barokk királyi temetés évszázados tradíciók szerint zajlott az udvari ceremóniamester rendezésében és korabeli rangos művészek közreműködésével. A nagyszabású barokk temetésekből merítettek ihletet a budapesti temetésrendezők a teatralitást és bombasztikus előadást kedvelő fővárosi publikum kielégítésére, ezek rítusait és szertartási elemeit adaptálták a polgári igényeknek megfelelően.”[1] Egy díszes monumentális barokk temetés például Mária Terézia esetében így nézett ki (Lakner leírásában): a koporsó „négy lépcső magas ravatalon feküdt. A ravatalt […] fekete baldachin borította, körötte rengeteg gyertya világított. Mellette hat fekete, arannyal hímzett párnára voltak elhelyezve a felségjelek, a koronák és a jogar. Három napon át tekinthette meg a nép királynője holttestét, miközben öt oltáron miséztek érte harangzúgás közepette.” A magyar főváros által a polgári világba adaptált császári pompás temetés nem maradt el az eredetik mögött, olykor még túl is szárnyalta azokat. „A híres budapesti gyászmenetek nem voltak halványabbak a királyénál: a díszmagyar atilla, a tollbokréta-erdő, a szikrázó katonai egyenruhák, a szakmai és kereskedelmi szervezetek céhes időket őrző ünneplői, az egyetemi tanár és a papi ornátus, a tarkán hímzett népviseletek, és ha ez sem lenne elég, a temetkezési vállalatok jelmezes gyászvitézei, gyászhuszárai, lámpás heroldjai gondoskodtak a barokk festőiségről.”[2] Lakner a királynő gyászpompája leírása után zárójelben Jókai Mór temetéséről szól összehasonlításként, az írót hirdetve a viadal győzteseként: „az ő ravatala már hat lépcsővel emelkedik a földi halandók fölé. Köré is elhelyezik párnákra nagyságának szimbólumait, a lantot, könyvet, tollat. A gyertyák, fáklyák, kandeláberek pedig egyenesen a túlvilági fényözönt előlegezik meg egy-egy luxustemetésen.”[3]

Lakner Judit politikusokat és írókat sorakoztat fel a 19. század második feléből, akik békeidőbeli gyászpompás temetésben részesültek. Szerinte az „első efféle komor temetés Pest még csendes utcáin Vörösmarty Mihály temetése volt 1855-ben.”[4] A kiegyezést követően „a temetés, a nagy emberek temetése továbbra is a politika műfajához tartozott, a közélet kisajátította a halált, jobban, mint valaha, de az önkényuralmi időszak férfias pátoszát az eklektika frivol pompája váltotta fel. […] A fényes Batthyány-temetés a kiegyezés után két évvel a helyreállított alkotmányosság ünnepe volt, harsány csinnadrattával a függetlenségen esett csorbát volt hivatva kiküszöbölni.”[5] Hat évvel az első miniszterelnök újratemetése után jött el a korszak addig legpompásabb temetése, Deák Ferencé, ami „a lendületesen fejlődő gyászipar jóvoltából – karneválnak is beillett volna.”[6] Ezt követően, ahogy a szabadságharc egykori hősei halála elkövetkezik, megszaporodnak a nagy temetések, és immáron nem annyira jelentős személyek is nagy pompával kerülnek sírba: „A historizáló eklektika millenniumi arcképcsarnoka lassan megtelik hősökkel. Egymás után halnak meg az időközben értelmiségiekké, tudósokká, hivatalnokká visszavedlett forradalmárok. 1892-ben egy csapásra három nemzeti hőssel gyarapszik a panteon: meghalt Irányi Dániel, Klapka György és Teleki Sándor, néhány esztendő múlva követi őket Perczel Mór és Perczel Miklós, 1908-ban Türr Istvánt temetik el a nemzet halottjaként.”[7] Lakner utolsóként természetesen nem más, mint a kormányzó temetését említi 1894-ből monumentális nemzeti megmozdulásként: „Kossuth halálának hírére az ország szinte hisztérikus gyászba borult. A szimbólumok és mitológiák burjánzó világán érlelt hazafias szenvedélyek felforrósodtak. Kossuth Lajos temetése mítosz és politikai esemény. Koporsójánál egy ország zokogott.”[8] Végezetül az időszak első nagy temetése, Vörösmartyé mellett Lakner a korszak további íróinak, művészeinek, nagy szakpolitikusának említi nagy ünneplésként lezajlott temetését: „Arany János, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Lechner Ödön, Munkácsy Mihály, Trefort Ágost, Baross Gábor, Prielle Kornélia temetését nagy pompával rendezték. […] Akárcsak a politikai közjogi temetések, a notabilitások temetései is az egész várost megmozdító népünnepélyek voltak.”[9]

Gyáni Gábor a mindennapi élettel foglalkozó Az utca és a szalon című kötete részben a Csorba család, Táncsics Eszter és Csorba Géza ügyvéd 1873 és 1876 között vezetett „családi” naplója révén mutatja be a 19. század végének és a századfordulónak időszakát. A hétköznap és az ünnep szétválaszthatóságának boncolása után a nyilvánosságot teremtő budapesti helyszíneket gyűjti össze Gyáni, és ezek sorában a természeti jelenségek mint árvíz, tűzvész, az épülő paloták és középületek mellett Lakner Juditra hivatkozva a dísztemetéseket is megemlíti. A naplóírás idejére Deák Ferenc 1876. tél végi temetése esik, ami – mint Lakner írta – „kárpótolta a közönséget a kimaradó farsangi mulatságokért, az elmaradt színházi előadásaikért, az elhalasztott bölcsészbálért, korcsolyabálért, az izraelita nőegylet jótékonysági báljáért, a vasúti és gőzhajózási klub báljáért. A Borsszem Jankón sem lehetett nevetni, iskolába, boltba, hivatalokba, bíróságra nem lehetett menni – ott volt viszont a temetés.”[10] Gyáni úgy látja, „Deák temetése Csorbáék számára is valami egészen nem mindennapi eseményt jelentett, melyet már az e napokról szóló feljegyzések címzése is jelez. […] Deák halála napjától temetése napjáig Csorbáék szinte minden figyelmét halála és a készülő temetési ceremónia kötötte le; az utóbbira mintegy fölkészültek, úgyszólván ráhangolódtak az eseményre.”[11] Csorbáéknak mint a nagy események tanúinak a színházi díszletek látványa megélhető volt, az előadásból magából azonban csupán részleteket észlelhettek. Gyáni szavai szerint az eseménnyel kapcsolatos meghatározó élményük „a tömeggel zsúfolt és az alkalomhoz illően feldíszített Budapestre vonatkozik, amit másként úgy fejezhetnénk ki: szemlélődésük élményszerű tárgya a »színházi« publikum és maguk a díszletek”:[12] „Az ablakok kezdtek már népesülni; a gyászlobogók lengtek, a gyászdíszitések igen jól vették ki magukat; a nagy nézőközönség a katonasorfal mögött húzódott meg; az állványok, lajtorják, fák vasrácsai, a háztetők megteltek nézőkkel, illetve még csak kíváncsi, türelmetlen, fagyos közönséggel.”[13] A február 3-án lezajlott temetést Csorbáék egészen prózai okokból csupán részben látták személyesen, egyrészt az utcán lévő tömeg miatt („Mi eljutottunk az országúton a Károly-kaszárnya épületével szemközti helyre, itt megálltunk. A nemsokára visszhangzó ágyúlövések döreje tudatták, hogy a szertartás az Akadémiapalota előtti téren megkezdődött. […] a Kerepesi úton ismét láttuk a menet egy részét” [14]), másrészt pedig mert a hideg elől meleg helyre kellett menekülniük. Gyáni azért nem idézi részletesen a rituáléról a naplót, mert „jószerivel egyszerű felsorolásból áll, s főként azért nem, mert a beszámoló csak részben nyugszik Csorbáék közvetlen tapasztalatain.” Mindazonáltal a napló révén így hétköznapi perspektívából is kissé szemügyre vehető ceremónia nem érdektelen, és kiegészítést nyújt a hírlapi beszámolókhoz. A történész summázata szerint „Deák barokkos pompával koreografált temetése, valamint azok a dísztemetések, melyek követték a dualizmus későbbi évtizedeiben, úgy hatottak a ceremóniák szemlélőire, mint valamilyen különleges, nagyszabású nyilvános színházi előadások: kifejezetten karneváli atmoszféra lett úrrá a városon ezekben az órákban.”[15] A napló így összegzi a napot: „A mamáékhoz átmenve részleteket beszéltünk a soha nem látott nagyszerű, pompás temetési szertartásról, főleg a menet gazdag látványosságáról. Átfázva, elfáradva testben és a behatások nagymérvűsége miatt lélekben is – jólesett lefeküdnünk.”[16]

Miután megismertük, hogy a 19. század második felében és a századvégen körülbelül mit jelentett, és hogyan nézett ki a „nagy emberek” a politika műfajába tartozó „nagy temetése”, tekintsünk meg egy ebből a sorból kilógó esetet. Szintén farsang idején, február 2-án, 1871-ben, azaz öt évvel Deák Ferenc előtt érte a halál Eötvös Józsefet. Kétség sem fér hozzá, „nagy ember” volt: író és politikus, oktatási és kultuszminiszter, az egyetlen, aki ugyanezt a tisztséget a Batthyány- és az Andrássy-kormányban is betöltötte, a Magyar Tudományos Akadémia, valamint a Kisfaludy-társaság elnöke – ezer és egy okból kijárt volna neki a Vörösmarty, aztán Teleki temetésével, Batthyány újratemetésével szokásjogot nyert nagy formátumú nemzeti búcsúztatás. Temetése azonban felemás módon sikerült, lám, Lakner Judit bőséges listájáról abszolút hiányzik az ő neve mint nagyszerű temetésben részesülő illusztris személyé.

Eötvös József végső búcsúztatását Ferenczi Zoltán a Magyar Történelmi Életrajzok sorozatában 1903-ban megjelent monográfiájában kétbekezdésnyi terjedelemben adta elő, az egykori tudósításokban olvashatóak alapján viszonylag pontos summázatot nyújtva az eseményekről, és halványan érzékeltetve annak kettős mivoltát.

A nemzet méltó gyászszal kísérte halálát. A képviselőházban február 3-ikán Somssich Pál elnök jelentette be a gyászesetet, mely a házat, a kormányt, a tudományt, a költészetet s a hazát érte. Deák Ferencz emelkedett azután szólásra s a gyász jegyzőkönyvre igtatásán, valamint a gyászlobogó kitűzésén kívül indítványozta, hogy a ház testületileg vegyen részt a temetésen, melyről úgy tudja, hogy a megboldogult óhaja szerint a lehető legegyszerűbb lesz és hogy Ercsiben, apja mellé kívánt temettetni. Végül Simonyi Ernő indítványára a ház a temetés befejeztéig elnapolta üléseit s így mivel Eötvös csütörtökön estve halt meg, a ház rendes ülést nem tartott kedden reggelig. A főrendiház hasonló intézkedéseket tett s mindkét ház elnöke megbízást nyert, hogy özvegye előtt a két törvényhozás részvétét tolmácsolja. A királyné Meránból táviratilag, a király sajátkezűleg írt levélben fejezték ki részvétüket és József főherczeg személyesen megjelent a temetésen, melyen a királyt gr. Bellegarde képviselte.

Február 5-én, vasárnap délután 2 órakor, Eötvös testét pesti lakásán (Erzsébet-tér 10-ik sz.) a lehető legegyszerűbb szertartással Simon lipótvárosi plebánus beszentelvén, másnap hajnalban gyászkocsin Ercsibe szállították; mert Eötvös azt kívánta, hogy az ercsii kápolna sírboltjába temessék, melynek környékén gyermekkora legszebb évei teltek el. Ercsin nem vitték őt óhaja szerint egyenesen a kápolnába, mely mintegy félórányira a Duna fölött egy dombon fekszik, honnan a nagy folyó árjai s azontúl a Csepel-szigete látszanak; hanem előbb az ercsii templomban Pauer János sz.-fejérvári püspöki helyettes a család s a küldöttségek jelenlétében nagy gyászmisét tartott s csak azután vitték a sivatag téli tájon fekvő kápolna sírboltjába, hol Radnics, fejérvári kanonok, egykori ercsii plébános s a költő gyermekkorában a család hű barátja, egykor erőteljes, szabadszellemű pap, tartotta az Eötvös óhaja szerint felette az utolsó imát, mely után a koporsó s a külön hamvvederbe zárt szív fölött bezárult a sírbolt ajtaja.[17]

„Vörösmarty halálának bekövetkezte nem volt váratlan: a rá vonatkozó visszaemlékezések és egykorú leírások egyaránt beteg, megtört és reményvesztett emberként mutatták be a költőt életének utolsó időszakában.”[18] – írja Szilágyi Márton. „Bár Deák a halálát megelőző időszakban már hosszabb ideje betegeskedett, és köztudott volt, hogy állapota nem ad okot túlzott reményekre, halálhíre mégis döbbenetet keltett szerte az országban, különösen pedig halála helyszínén, Budapesten. A szomorú szenzáció jelentőségét jelzi, hogy a korabeli tömegkommunikáció mai szemmel nézve rendkívül lassú volta ellenére, híre viharos sebességgel terjedt el.”[19] – írja Katona Csaba. Eötvös halálhíre inkább Deákéhoz áll közel, valódi betegsége, ami halálát okozta, hosszabb lefolyású volt, de a legsúlyosabb végső stádium elég rövid ideig tartott, a halálhír így sokak számára váratlanul hatott. Ezt növelte továbbá, hogy a korabeli lapok még Deákénál is visszafogottabban adták hírül Eötvös betegségét, és egymásnak ellentmondó híreket is közöltek – Eötvös családja a beteg érdekében cenzúrázta a rossz állapotról történő tájékoztatást, és hirtelen jobbulásról szóló hírek is napvilágot láttak.[20]

Eötvös József betegségéről az első kósza hírek 1871. január elején jelentek meg, de a hó második részében jobbulásáról is olvashatott a közönség, február elején tehát hirtelen érkezhetett a miniszter halálhíre. A Pesti Napló az elhalálozáskor így adott számot a betegség különös fordulatairól és az arról való tudósítás hiányának indokáról:

Január elején lázas állapot fejlődött ki, mely habár eleinte nem volt összekötve semminemü veszélyt sejtető tüneményekkel, mégis azon aggodalmat kelté, hogy tüdőbaj keletkezik. – A láz s a tökéletes étvágytalanság ugy felemésztették erejét, hogy január elejétől ágyban feküdt. A beteg azonban ezen idő alatt is folyton értesittette magát az országgyülés s a különféle bizottságok tárgyalásairól s a napilapokat is nagy figyelemmel olvasta. Egy ezen időben valamely lapban közölt tudósitás betegségének sulyos voltáról láthatólag igen meghatotta őt, ki különben is talán sejtette állapota veszélyességét és ezért környezete gondoskodott, hogy semmi oly hir ne szivároghasson át a nagy közönségbe, mely a lapok utján a betegnek talán ismét értésére jöhetne. Január közepe körül a báró betegségi állapota javult, a lázak elmaradoztak: az azelőtti köhögés megszünt s már már reményeket lehete táplálni a beteg javulása iránt. E remények – fájdalom – csak nehány napig tartottak, mert a sorvasztó láz ismét beállott s a többször tartott orvosi tanácskozmányok rendeletei e baljóslatu lázat nem voltak képesek megszüntetni.[21]

Az Orvosi Hetilapban 1871. február 5-én megjelent, február 3-ra datált névtelen, talán magától a felelős szerkesztő és tulajdonostól, Eötvös orvosától, Markusovszky Lajostól származó tárcában is szerepel egy bekezdés, ami igazolja a hírek blokkolását, és a vég mindenki számára hirtelen történő bekövetkeztét:

A boldogúlt öntudata mindemellett zavartalan maradt folyvást, melegen érdeklődött a közügyek iránt, s épen egyfelől e miatt, nehogy a hírlapok által betegségének kétes voltára figyelmessé tétessék, másfelől nehogy távollevő kedvesei előkészítés nélkül annak tudomására jöjjenek, a felüdülése iránti aggodalom a legkissebb körre maradt szorítva úgy, hogy a nagy közönség a hazát fenyegető nagy veszteségnek első hírét csak akkor vette, midőn Skoda tanár tanácskozmányra hívatott meg.[22]

A halál beálltát követően a korabeli lapok megírták a hírt, és azt, ahogy ezt megtudta az ország vezető testülete. Legrészletesebben a Pesti Napló tudósított az országgyűlés rövid február 3-i, pénteki ülésnapjáról:

A képviselőház ma reggeli ülése a haláleset által keltett közconsternatio között nyilt meg. Az elnök, Somssich Pál, a fájdalom legkinosabb és észrevehető impressiója között igy szólt a házhoz:

Nagy csapás érte a hazát, a képviselőházat és a kormányt.

A haza elvesztette egyik hü fiát, a tudomány legmagasabb szinvonalára fölemelkedett egyik polgárát, buzgó munkását és hivatalnokát; a ház elvesztette egyik legérdemesebb, legtündöklőbb tagját, kinek érdemei messze a haza határain kivül is elismertettek. A kormány elvesztette egyik hivatott tagját, kinek helyét pótolni vajmi nehéz föladat lesz.

E férjfiunak érdemei sokkal nagyobbak, kiterjedtebbek, semhogy én azokat e helyről futólag érintvén fölsorolni csak megis kisérelném. Föladata lesz ez annak, ki az emlékbeszéd megtartásával bizatik majd meg, vagy ki életét fogja tanulmányozva leirni.

Annál kevésbbé tehetném én ezt most, mert saját keblem fájdalmai és szorongatásai között akadozó szavaim a veszteséget nem is tolmácsolhatnák.

Szárazan teljesitem tehát keserü kötelességemet, midőn a t. háznak bejelentem, hogy Eötvös József báró, e háznak tagja, magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter tegnap este 11 órakor meghalt.

Bővebb tudomásom az eltakaritási tisztességről nincs. Meg fogom szerezni magamnak a kellő ismereteket, és azt a háznak bejelentendem.

Addig is szabad legyen előre kimondanom azon határozatot, hogy a t. ház mély részvéttel és fájdalommal osztozik e nagy veszteségben (Általános helyeslés), hogy annak jegyzőkönyvében kifejezést ad, valamint a gyászlobogó kitüzésével is jelzendi. (Általános helyeslés.)

Magam részéről annyira el vagyok fogulva, hogy alig hiszem, miként a mai ülésben az elnöki teendőket teljesiteni képes lehessek.

Deák Ferencz: Ezuttal kimondhatnók határozatilag azt is, hogy a temetési szertartásnál a ház testületileg fog megjelenni. (Általános helyeslés) Minő lesz a szertartás, azt nem tudom; a családbeliektől hallottam, hogy ő maga óhajtotta, miként a legegyszerübb beszentelés után testét Ercsibe vigyék, és édes atyja mellé temessék. Jó volna a ház elnökét megbizni, hogy érintkezvén ez iránt a családdal, tegyen nekünk holnap jelentést. (Helyeslés.)

Simonyi Ernő: Azon veszteséget, mely hazánkat érte, mindnyájan mélyen érezzük. Akár tekintsük az elhunyt férfiunak jelen munkásságát, akár fényes multját, akár a haza, akár az irodalom iránt szerzett nagy érdemeit, azt hiszem a t. háznak akaratát és szándékát tolmácsolom, midőn inditványozom, hogy tiszteletünk jeléül, melylyel mindnyájan irányában viseltetünk, fügeszszük fel üléseinket addig, mig az elhunytnak tetemei el fognak takarittatni. (Helyeslés a ház minden tagja részéről.)

Elnök: A mai ülés jegyzőkönyvének egyetlen pontja lesz: Az általam történt bejelentés és az erre nézve hozott határozatok. Holnap 10 órakor ülést tartunk, melyben a temetési szertartás iránt fogom a házat értesiteni. (Ezzel az ülés véget ért.)[23]

A halálhír szétterjesztésekor úgy tűnhetett, a „nagy ember – nagy temetés” forgatókönyv fog megvalósulni Eötvös József esetében is. A Hon február 3-i pénteki esti kiadásának fejléce és cikke is ezt sejtette Eötvös nagysága festésével, egyrészt a nemzet biztatásával a nagyszerű gyászra, másrészt:

Az ország fővárosának középületein gyászlobogó leng; az ország fájdalma az ország házában Deák Ferencz ajkain nyer hangot, mely visszahangozni fog egykét [sic] nap alatt széles a hazában!

Nincs párt, nincs felekezet, nincs nyelv, mely az Eötvös halála által támadt űrt ne érezze; sőt a távol hazák tudományos világa is megdöbbent kebellel fog állani azon hir hallatára, hogy a XIX. század uralkodó eszméinek írója nincs többé!

A magyar irodalom és művészet vesztett legtöbbet. A „Karthausi”, a „Falu jegyzője”, „Magyarország 1514-ben” megjelenésükkel korszakot alkottak s a két utóbbi kiszámithatlan hatással volt a megyei visszaélések és a jobbágyság tovább fentartása ellen. A magyar müképző művészet is benne birta legerősebb és hivebb gyámolát.

A magyar szónoklat legkitűnőbb és kedvesebb tagját veszté el. Sokáig hasztalanul fogja keresni a szem Kölcsey tanítványát, a mindig nemesen érző s szívből szivhez szóló hangot mely ha nem mindig győzött is meg, mindig vonzott és becsülésre, szeretetre indított a szónok iránt.

Az akadémia és Kisfaludi-társaság gyászát képtelen kifejezni az a könnyen lengő foszlány lobogó. … Évekig fog ott (sic) űr lenni a szívben; évekig fog hiányozni az európai hirü tudós, s a mindenekfölött kedves költő! ….

A kormány is egyik legmunkásabb tagját vesztette el. A történelem össze fogja nevét kötni azon közművelődési reformok kezdetével, melyek az ország jövő nagyságának magvát képezik, s melyekre mint sokat ígérő vetésre a megboldogult oly szerény előérzettel tekintett.

Nagyobb férfiát veszthette el Magyarország; de szeretettebbet, minden szellemi ismerőst szivéhez közelebb állót soha!

Szelleme fényétől egész Európa látta hazánkat; halálának gyásza egész hazánkat betakarja.

Kit polgártársainak öszszesült áldása kisér az égbe, azt üdv várja az égben; örök élet ott fenn és itt alant!

– Öltsön gyászt az ország! Egyik legnagyobb fia nincs többé. B. Eötvös József megszűnt élni. Vele a legmagasztosabb lelkek, a legnemesebb szivek egyikét tesszük a sirba, mely fölött egy ország könye fog rezegni. A nagy ember, kinek, ha voltak is ellenfelei, de ellensége egy sem akadt széles e hazában, már hosszabb idő óta gyöngélkedett. Ez erős lélek gyönge, törékeny testben lakott, szenvedését napról napra növelte az országlás izgalmas munkája, melynek élete utolsó idejét egész lélekkel odaszentelé. Az utolsó napokban a baj oly fenyegető alakot öltött, hogy a külföld jelesebb orvosait is meghívták távirati uton hogy mentsék meg, ha még megmenthető. (Folyton consiliumot tartottak felette. De a megtámadott [olvashatatlan szó – D. B.] halálozási processusát megakadályozni a legmagasabb tudománynak sem sikerült többé. Ma reggel ezer meg ezer sziven nyilallott keresztül a kinos hir, hogy Eötvös József múlt éjjel 11 órakor kiszenvedett. Az országgyűlésen az elnök elfojtott hangon adá tudtára a képviselőháznak a haza e nagy fiának halálát. A megdöbbentő hir hallattára elváltoztak az arczok s könyek peregtek le az ezüst szakállakon. Mindenki pártkülőnbség nélkül elárulá a mély fájdalmat, mely e hir hallatára elszoritá szivét. Az elnöki jelentés után több másodperczig tartó néma csend állt be. Az ország gyászát fejezte ki e csend, oly nyelven, melyet nem írhatni naplóba; a pártok egyhangú néma szavazata volt ez, mely találkozik a közös fájdalomban. […]

A Kisfaludy-társaság, melynek a boldogult számos éven át buzgó elnöke volt, e hó 5-éről 12-re halasztja el általános gyűlését.

Az országház, akadémia, muzeum épületein, a templomokon, egyletek és társulatok helyiségei felett gyászlobogók lengenek.

Az emberek szomorú arczczal, szótlanul járnak az utczán, mintha félnének lépéseikkel felzavarni az alvó nyugalmát s azt a földet érinteni lábaikkal, mely mindnyájunk halottjának földi maradványait van hivatva magába fogadni.

Az általános megdöbbenés e kinos perczében kezdjük meg igazán érezni, mily nagy volt a szobor, melynek leomlása egy országot birt megrendíteni.

Áldás és béke lengjen hamvai felett s a nemzetek sorsának intézője végtelen kegyelme adjon nekünk vigasztalást![24]

A „nagy ember – nagy temetés” elképzelésbe illett a Néptanítók Lapja február 9-i számában utólag megírt számos elem: a „miniszterelnök bálja, melynek vasárnap, február 5-én kellett volna megtartani, b. Eötvös József halála” miatti elmaradása, a minisztériumok előre tervezett testületileg történő megjelenése a gyászos beszentelésen, „Különösen a cultus ministerium minden tisztviselője, államtitkár Tanárky Gedeon vezetése alatt – s gyász-fátyollal kalapjukon”,[25] vagy a Kisfaludy-társaság említett egyhetes gyászöltése.

A szándék természetesen a nagyszabású temetésre valóban megvolt, de ezt a megboldogult, és a kívánságát figyelmen kívül hagyni nem kívánó család nem engedte. A Politikai Ujdonságok február 8-i számában adtak tájékoztatást a minisztertanácsi szándékról a nagyszerű búcsúztatásról és ennek meghiúsulásáról. „A minisztertanács késő este összeült, hogy a temetési szertartás iránt intézkedéseket tegyen. Azt óhajtották volna, hogy a boldogult földi maradványai az akadémia palotájában szenteltettek volna be, de e terv határozott ellenzésre talált a gyászoló családnál, mint olyan, a mely a haldokló kifejezett végakaratával ellenkezésben áll. Elhatároztatott tehát hogy a testületileg megjelenő gyászközönség, miután az elhunyt lakásán el nem fér, az Erzsébet-sétány nyilt terén fog elhelyeztetni.”[26] A megboldogult kívánságának megtartása, a halott fővárosi búcsúztatásának helyszíne: a saját polgári lakása, és a közösség elvárása a ceremónia felől világosan láthatóan nem volt összeegyeztethető, ahogy A Hon február 6-i esti számának beszámolójában megjegyezték: „A halottas ház udvarára, mint előre tudni lehetett, csak kevesen fértek be.”[27]

Eötvös József búcsúztatásának első felvonása, a beszentelés tehát ellentmondásos volt. Az egész város gyászba öltözött, mint a Budapesti Közlöny hivatalos lap február 4-én megírta, a „főváros arczulata a legmélyebb megdöbbenést árulja el. Majd minden közintézet, az országház, a testvérfőváros városházai, a kormányépületek, az akadémia, az egyetem, a müegyetem, az iskolák, a casino, a nemzeti szinház, mind, mind kitüzte a gyászlobogót – hirdetve, hogy mindannyinak halottja van!”[28] A király táviratot írt az özvegyhez,[29] az országgyűlés, számos egyesület és társaság (az Akadémia, a Kisfaludy Társaság, a természettudományi társulat) elhalasztotta közgyűlését, és küldött testületet állított össze, a beszentelést megelőzően előre megbeszélt helyen gyűltek össze – az országgyűlés felsőháza, az Akadémia és a Kisfaludy Társaság az Akadémia palotájában –, és testületileg terveztek a halottas házhoz vonulni, majd ugyanígy jelen lenni az eseményen. A Fővárosi Lapok híre szerint „a város tiszti-kara és képviselősége – a főpolgármesteri fölhivás szerint – testületileg vesz részt a gyászszertartáson”, „Az iskolák nagy menetekkel fogják szaporitani a gyászoló gyülekezetet; a kereskedelmi, ipari stb. egyletek szintén”,[30] az Ellenőr szerint a „budai polgárok falragaszok által vannak felhíva, hogy tömegesen jelenjenek meg a temetésen”.[31] A Fővárosi Lapok beharangozója nagyszerű eseményt sejtetett: „Szóval olyan nagy gyászszertartásnak lesz ma színhelye a főváros, minőt megérdemel a férfiú, kiben – egy ékesszóló toll szerint – »a nemzet nem csak nagy fiát, nem csak egy szeretett gyermekét temeti el, hanem egy nagy és jelentős részét gazdag történelmének.«.”[32]

Az előzetes várakozásokhoz képest azonban az Eötvös család utolsó pesti otthonában, az Erzsébet tér 10. szám alatti Sina (Derra)-házban[33] 1871. február 5-én, vasárnap tartott beszentelés némileg másképp történt. Ahogy az már előre is nyilvánvaló volt, a házba csak igen kevesen fértek be, még kevesebben a halottas szobába, Eötvös dolgozószobájába, a tömeg pedig kint ácsorgott a februári hidegben az épület előtt és a környező utcákon. A szertartáson a családtagok és a kiemelt személyek tudtak csupán részt venni, az egyesületi, intézményi küldöttek jó, ha a lakásig eljutottak, vagy legfeljebb az épületbe kerültek be.

A Pesti Napló 1871. február 6-i esti kiadása így adott számot a programról:

A beszentelés délután 2 órakor ment véghez.

A programmszerüleg megállapitott rend szerint gyültek össze a gyásztiszteletben résztvevő testületek és hatóságok. A főrendiház és a képviselőház tagjai s a városi képviselőtestület az akadémiából páronkint jöttek a halottas házhoz, a különféle testületek, a miniszteriumok, a honvédség és a közös katonaság tisztikara, az akademia, a magy. egyetem, Józsefmüegyetem, középtanodák, elemi iskolák, az izraelita hitközség, a pesti polgári kör s mások jobbára gyászlobogókkal az Erzsébettérnek a gyászlak felé eső részét és a Fürdő-utczát egészen elfoglalták. A boldogult által alapitott budai nőtanitó képezde növendékei mindannyian gyászruhában jelentek meg, benne mintegy atyjukat gyászolván. […][34]

A beszentelést Simon Ferenc, lipótvárosi plébános (egyes tudósítások szerint Rath Simon) végezte a családtagok, közeli ismerősök, és név szerint azonosított magas személyek részvételével. A megjelentek szűkebb listáját is legalaposabban a Pesti Napló írta meg másnapi esti számában:

A résztvevők között ott volt József főherczeg, ki nemzeti örömeinkben és fájdalmainkban egyaránt osztozik, gr. Bellegarde, Ő Felsége személyének képviselője, Beust gr. Lónyay és Kuhn közös miniszterek, gróf Andrássy s az összes miniszterek, a főrendiház elnöke Majláth, alelnöke gr. Cziráky, a képviselőház elnöke Somssich, alelnöke Perczel, a főrendiház előkelő tagjai, Haynald érsek, Peitler, Pankovics, Kovács Zsigmond püspökök, gróf Károlyi György, b. Vay Miklós, b. Sennyey, stb., a képviselőház több kitünő tagja. Az egyetemi tanári kar jelesbjei, Pauler, Hoffmann, Konek stb. Itt volt továbbá Török Pál superintendes és Gamperl főpolgármester stb. […]

A szertartáson megjelent a gyászba borult özvegy három leányával és fiával, Trefort a boldogult sógora családjával és más családbeli tagok, hölgyek és férfiak, több résztvevő meghittek nagy számban. Szivszaggató kép volt e megrendült és vigasztalhatlan családtagok bánatát látni, kik a komoly egyházi szertatás kinos hatása alatt el nem fojthatták hangos és megrázó jajaik kitöréseit.[35]

Az Ellenőr kissé szűkszavúbb február 6-i tudósítása is éreztette a fővárosi vasárnapi beszentelés ellentmondásosságát:

Az ország gyásza, melyet a főváros két nap óta a közrészvét osztatlan nyilatkozataival méltóan kifejezett, elhunyt jelesünk mai temetésénél lelt leghívebb visszhangra.

Talán senki sem maradt el a fájdalom, a kegyelet adójának lerovásánál. […]

Délutáni egy óráig egyre hullámzott körötte a gyászolók nagy sokasága, mely végbucsut jött mondani az elköltözött nemes lélek porlepléhez. Csak arcza volt látható, melyről a halál küzdelme sem törölheté le a jóság és szelídség kifejezéseit. A koporsót nagy örökzöld koszorú diszité. Lecsüngő hosszú fehér szalagjain »A bécsi egyetemi magyar klubb« szavak voltak olvashatók.

Háromnegyed kettőkor kezdtek gyülekezni a küldöttségek. A ravatalhoz vezető ajtó közelében foglaltak helyet az elhunyt minisztertársai, az országgyűlés mindkét házának számos tagja, kikhez az akadémiánál József főherczeg csatlakozott, mig a királyt udvarmestere képviselé. Megjelentek az akadémia, az egyetemi tanári kar, a Kisfaludy történelmi és természettudományi társulatok, az országos, a megyei és városi hatóságok, a hitközségek küldöttségei […].

Az egyetemi ifjúság, valamint a főváros összes egyletei és társulatai gyászszal bevont zászlóikkal a halottas ház előtt álltak beláthatlan hosszú sorban.

A polgárság sürü tömege mellett, mely az Erzsébettért, a fürdő- és bálványutczát ellepte, díszbe öltözött városi és megyei huszárok képeztek sorfalakat. A résztvevők között a társadalom minden osztálya képviselve volt s a nagy számmal meg­jelent katonaság és honvédség közt számos tábornokot s magas rangú tisztet láttunk.

A hamvak beszentelését d. u. két órakor végzé Rath Simon, lipótvárosi plébános a helyhez mért segédlettel.

A ravatal közelében térdelt a gyászoló család s fel felhangzó zokogásánál nem volt szem, mely száraz maradt.

A szertartás végével a család visszavonult s csak az elhunyt legközelebbi barátai és tisztelői maradtak, mig a sokaság meghatva oszlott szét.

A menet elvonulása órákat vett igénybe.

A halottas ház mindinkább elcsendesült, a ravatalt néma gyászban állta körül diszőrsége, mintha félne, hogy kitörő fájdalmával zavarja a megboldogult örök nyugalmát.[36]

A Fővárosi Lapok február 7-i számában olvasható beszámoló a két korábbi tudósításnál nagyobb hangsúlyt helyez a kinti tömeg és a benti kiemeltek különböző helyzetére, és ezzel a beszentelés ellentmondásosságára:

A nagy lakás minden talpalatnyi helyét országos kitűnőségek foglalták el. A folyosók, a lépcsők, az udvar, az erkély, mind tömve voltak. A ház előtt pedig a sokaság tengere, mindenki feketében. Az egyetemi ifjúság, a fővárosi egyletek sorakozva, gyászba vont zászlókkal. A városi és megyei huszárok sorfalakat képezve. A kétsas utcában a hintók. Bár a verőfény folyvást olvasztá a havat, órákig állt együtt a tömeg.

Fönn ezalatt Simon Ferenc, lipótvárosi plébános beszentelé a drága hamvakat. A térdelő család zokogott s mindenki könyezett. Az elröpült szellem bőven nyeré meg azt, mit „Végrendelet”-ében óhajtott: „Dalt érdemelt, mert költő, Könnyet, mert szeretett.”[37]

A Fõvárosi Lapok beszámolója neheztelést is megfogalmaz, helytelenítve Eötvös óhaját az egyszerû temetésre, és ezzel indokolva a tömeg lassú eloszlását, továbbá a cikkben az eseményen megjelent rettentõ nagy számú közönség, és lelkiállapotuk külön figyelmet kap. Az írás mindjárt ezen a szemrehányó hangon kezdõdik:

Megadtuk az elhúnyt »hűnek és nagynak« az utolsó tisztességet; de nem adhattuk meg oly mértékben, mint tiszteletünk és gyászunk óhajtotta volna.

Az ő végakarata egyszerű temetés volt. Valamint életében, úgy halálában is nélkülözni kivánta a pompát, nemesszivü neje pedig, ki életének örangyala volt mindig, teljesité e kivánatot.

Nem kisérhettük tehát gyászpompával koporsóját, mint egykor Vörösmartyét s tavaly a Batthyány Lajosét, s a roppant tömeg legnagyobb része, mely az újtért, fürdő-, bálvány- és kétsas-utcák elejét ellepte, csupán a halottas-házat láthatta, melyen belől folyt a beszentelés szertartása.

Végül így foglalták szavakba neheztelő érzésük a szerintük nem kellően nagyszerű gyászesemény kapcsán:

A szertartás végeztével a család visszavonúlt, a közelebbi ismerősök és barátok léptek a koporsóhoz, a küldöttségek pedig oszlani kezdtek, csöndben, fájdalommal.

De künn a nagy néptömeg még ekkor is alig volt megmozditható. Fájdalmát tetézte az, hogy nem kisérheti e nemes férfi koporsóját bánatos tisztelettel. Ő nem csak a családé, hanem a közönségé, az országé lévén: szinte fájt, hogy nem róhattuk le tiszteletünk és fájdalmunk adóját nagy, ünnepi menetben is.[38]

Ehhez nagyon hasonló neheztelés érezhető a Politikai Ujdonságok Eötvös halála és temetésének szentelt február 8-i tárcájában is, eggyel bővebb névlistát adva a mostani félig sikerült nagy temetéssel szemben: „B. Eötvös József holttetemének beszentelése vasárnap délután 2 órakor ment végbe az elhunytnak Erzsébet-téri lakásán. A nagy halott ohajtása volt, hogy temetése minél egyszerűbb legyen. Nem kisérhettük tehát gyászpompával koporsóját, mint egykor a Vörösmartyét, Teleki Lászlóét, s tavaly a Batthyány Lajosét, s a roppant tömeg legnagyobb része, mely a tért, s a szomszédos fürdő-, bálvány- és kétsas-utczák elejét ellepte, csupán a halottas házat láthatta, melyen belől folyt a beszentelés szertartása.”[39]

A benti kevesek után a kinti tömegre fókuszálva észrevehetjük a résztvevők helyzete kellemetlenségét már a Pesti Napló február 6-i terjedelmes beszámolójában is. A cikkben ugyanúgy megemlíttetik a februári kellemetlen időjárás, mint a sokaság tolongásának az épületen belüli („a befogadásukra a ravatal körüli helyiségek nem voltak elég tágasak”[40] – említették az Ellenőr beszámolójában) és az azon kívüli szabályozni való volta, és ezzel fény vetül az Eötvös által óhajtott egyszerű, és a politika által elvárt nagyszerű temetés ellentétére:

Háttérben a megszámlálhatlan néptömeg, mely a viz és lucsokban órákig elállt.

A résztvevő közönség sőt a testületek legnagyobb része csak a ház előtt maradt és itt várta meg a beszentelései szertartást, mely a boldogult lakásán ment véghez.

A közönség közül igen kevesen, mindössze vagy százan juthattak be roppant tolongás közt ezen helyiségekbe, hogy résztvegyenek a beszentelési szertartáson. […]

A roppant néptömeg minden tagja óhajtotta a szertartást látni, a tolongás a halottas ház körül kimondhatlan volt.

A példás összhang és rend csak a felügyelő közegek buzgalmának köszönhető, főleg pedig Ghyczey Samu ügyvéd ur tapintatos felügyeletének, ki barátilag átvette e tisztet, és a szomoru ünnepély zavartalan lefolyása felett örködött.

A kivül levő nép, mely még mindig roppant számmal állta körül az épületet, 4 óra után oszlani kezdett, a család meghittjei visszavonultak, hogy megvigasztalják azokat, kik legközvetlenebbül sujtattak a férjnek, az atyának, a sógornak elvesztése által.[41]

A Magyarország és a Nagyvilág 1871. február 12-i száma is számot adott erről: „A halottas házba alig száz ember férvén be, a nagyszámu közönség legnagyobb része a ház előtt várta a beszentelési szertartást, melyet ft. Simon lipótvárosi plébános ur végzett. […] A ház előtt egybegyült roppant néptömeg minden tagja látni kivánta a beszentelési szertartást, s a tolongás leirhatlan volt; csak a felügyelő közegek buzgalmának köszönhető, hogy semmi baleset sem zavarta meg a szomoru ünnepet.”[42]

A fővárosi beszentelés ellentmondásos voltát egy másik apró momentum is mutatja. A Budapesti Közlöny hivatalos lap beszámolójából derül ki, hogy a királyi ház képviselője sem úgy tudott részt venni az eseményen, mint azt eredetileg tervezte:

Délutánra bezáratott a koporsó. S egy óra után már megkezdődött a küldöttségek és testületek megjelenése a halottas háznál, vagy helyfoglalása az Erzsébettéren. Király Ö Felsége első hadsegédét küldte a gyászszertartásra. József főherczeg személyesen jelent meg azon. A főherczeg ö fensége az István szálloda előtt a Pongrácz és Czillich ezredesek, kerületi parancsnokok által vezetett honvéd tisztikar, s a Szendre Béla ministeri tanácsos által vezetett, s testületileg megjelent honvédelmi ministerium élére állt; de miután a fürdő utczában lévő tolongás miatt, ezek nem juthattak a halottas házhoz, a főherczeg elvált tőlük, s kevés kísérettel a halottas házhoz ment.[43]

A beszentelésen résztvevők és lelki hangulatuk mellett érdemes természetesen a szertartás környezetét is megidézni. Az egyszerű és ugyanakkor pompás ravatal leírása általában megegyezik a különböző lapokban, ám miközben több helyen Eötvös a halál által sem megváltoztatott külsejét írták csak meg, néhol a betegségnek, a gümőkórnak a beteg testét, főként arcát emésztő voltáról számoltak be, és az ettől a látványtól megroggyant gyászolókról. A Fővárosi Lapok 1871. február 7-i számában Eötvös ravataláról illendő visszafogottsággal tudósítottak: „A ravatal dolgozó-szobájában volt fölállitva. A falak fekete posztóval bevonva, a koporsó körül 24 gyertyaláng, oldalt a családi cimer, fejénél fehér selyem kereszt, lábainál két gyászruhás díszőr, kivont karddal. […] Egész vasárnap délelőtt hullámzott e gyászszobában a látogatók részvéte. Csak arcát lehetett látni, melyen még most is a jóság és szeretet kifejezése ült. Midőn testvére: b. Eötvös Dénes félrevonta arcáról a fátyolt, oly erőt vett rajta a fájdalom, hogy összeroskadt.”[44] A Pesti Napló előző napon megjelent, 1871. február 6-i esti száma azonban részletesebben és talán az illendőséget is átlépve adott számot a ravatali szoba délelőtti eseményéről: „Egy gyászszőnyegekkel bevont szobában égő gyertyák közt állott a ravatal, melyen Magyarország legnagyobb gondolkozójának tetemei nyugodtak. B. Eötvös arcza fölismerthetlenül összeesett volt, még alapvonásait is összedulta a küzdelmes halál, és az azt megelőző kinos betegség. Fájdalmas typus volt azokon mindenkor észerevehető, de a végső gyötrelmek még ezt is eltörölték, arcza egy egyszerü bőrhártya által bevont kifejezés nélküli csontvázhoz volt hasonló. A gyászszobába belépésünkkor egy kinos jelenetnek voltunk tanui. B. Eötvös Dénes, a halott fivérén, ki reszkető lábakkal közelgett a ravatal felé, midőn a fátyolt, mely a halottat egyik oldalról elfödte, félrevonta, hogy még egyszer megpillantsa a fivér ábrázatát, erőt vett rajta a fájdalom. Roskadozva esett össze, s csak közbejött gyámolitó segély hozta őt ismét lábaira.”[45]

Eötvös József búcsúztatása első szakasza, teste otthon történő beszentelése február 5-én vasárnap délután tehát ellentmondásos volt. Zárásként érdemes két viszonylag utólagos, február 12-i írást felidézni, egy szaklapét, az Orvosi Hetilapét, és egy divatlapét, a Nefelejtsét, amelyekben éppen ezt állapították meg. „Hogy a végtisztelet nem volt s nem lehetett oly egyszerű, a mint azt a boldogúlt talán képzelte, s mi iránt óhajtását kifejezte, az természetes. Ez országos állása, érdemei és az iránta való nagy tisztelet mellett sehol sem lett volna másként.”[46]

A holt tetem beszentelése vasárnap délután 2 órakor ment végbe az elhunyt erzsébettéri lakásán, miután a család nem egyezett bele, hogy a nagy halott ravatala valamely nyilvános épületben állittassék fel. Az utak, a halottas ház előtti tér, az Erzsébettérre vezető utczák mind már jóval az egyházi szertartás előtt szorongásig zsúfolva voltak járó-kelőkkel. A nagy halott óhajtása volt, hogy temetése minél egyszerűbb legyen, de a kegyelet jogai csak egy bizonyos mértékig szoríthatók meg, s ennek következménye, hogy a külső szertartások nélkül is impozánssá lett a végtisztességadás. A család, az elhunyt barátai meg akarták tartani a nemes halott óhajtását, de meg nem tilthatók a lakosságnak, a népnek, hogy tömegekben ne özönöljön a helyre, hol a beszentelés történt; nem a jó barátoknak, hogy ravatala mellett ne könyezzenek, nem az irodalom embereinek, egyleteknek, testületeknek, czéheknek, társulatoknak, hogy vég-istenhozzádukkal el ne jöjjenek a drága hamvakhoz. Nem volt ember, kit a „De profundis” lénye mélyében meg nem renditett volna.[47]

Eötvös József végső búcsúztatásának második eseménye a beszentelést követő másnapi temetés volt. A február 6-án Ercsiben tartott temetésről is közöltek beszámolókat a lapok, és átolvasván ezeket a cikkeket, Ferenczi Zoltán tömör összefoglalásánál ezúttal is mélyebbre láthatunk, és találhatunk rendhagyó momentumokat. A legfőbb kérdés: teljesült-e Eötvös József kívánsága az egyszerű, csendes temetésre nézvést. Megítélésem szerint a vidéki temetés legalább annyira kettős és ellentmondásos volt, mint a fővárosi beszentelés, részben egyszerű és bensőséges, részben viszont nagyszabású és a politika által kisajátított.

A Vasárnapi Újság a temetésről – á – r –, vagyis Szász Károly által írt cikke két okot adott Eötvös kívánsága alátámasztásául, egy biztosat és egy bizonytalant: „Eötvös csak azért kivánkozott Ercsiben aludni, mert gyermek s ifjukori emlékei vonták oda – s talán – mert ki akarta kerülni egy pesti temetkezés ováczióit, pompáját, szónoklatait, sirszobrát, s mind azt, a mi vele jár. El akart vonulni a halálban; elrejtőzni és nyugodni; akarta, hogy hagyják végre igazán békében.”[48] Ezt megerősíti Eötvös barátja és sógora, Trefort Ágoston vádja, amit az akadémia emlékülésére Lónyay Menyhért elnök számára készített emlékbeszédében tett: „Eszmélete utolsó percig nem hagyta el (t. i. Eötvöst – D. B.), nem sajnálta, hogy életétől el kell válnia, többször ismételte, hogy két dolgot mégis szeretett volna elérni – fia további fejlődését, s 3. leánya fér[j]hezmenését – rendelkezett temetése iránt, kívánván hogy Ercsibe[n] temessék el, s többször mondván, hogy nem akarja, hogy azok, kik halálig kínozták, koporsója körül komédiázzanak.”[49]

Maga a temetkezési helyszín, az ercsi Szapáry–Eötvös kápolna, távoli, kietlen, nyugalmas hely. A Vasárnapi Újságban szinte költői leírását kapjuk, ami idővel áthajlik a téli kopárságból a szelídebb nyári bemutatásába, hogy aztán innen idézze fel az – alighanem – költői képzelettel megalkotott eötvösi gyerekkori vidéket:

Ez a hely, hol b. Eötvös József örök álmát alussza. Vagy jobban mondva: a hol pormaradványai az örök nyugalomra letétettek.

A müvész semmit sem adott e képen a valósághoz. A hüséget tartotta mindenekfölött szeme előtt és semmit sem eszményitett. Még csak egy fát, egy bokrocskát sem rajzolt oda diszitményül, enyhiteni a táj kopárságát s árnyékot hazudni a halál álma fölé, melyet rekkenő nyári melegben nem legyez sudár fák koronája, rideg télen nem őriz magas fatörzsek sora.

Igy áll az ercsii kápolna, félórányi távolban északra a kis mezővárostól, meglehetősen magas ponton a Duna fölött. A kép hátterében, ha a metszés jól kivehetővé tenné, nem rét vagy mező az a lent elterülő sikság, hanem a befagyott Duna.

Nyáron mégis szebb, szelidebb e kép. A Duna csöndesen hömpölyg alant, partja zöld s tul rajta a sziget (Csepel nagy szigete) még zöldebb és virulatosabb.

A gyermek Eötvös nem egyszer jött ki nyári napon, sétálva e magaslatra, gyönyörködni a Duna méltóságos folyásában s elmerengeni a zöld sziget szemléletébe. Alkonyattal, ha a kápolnához vezető fasor árnyékára kevesebb szükség volt, mint kimenőben, a Duna mellett szokott haza menni s néha késő este is ott sétálgatott még a holdsütötte viz partján.[50]

A temetés azonban nem akkora méretű volt, mint amekkorát az elhunyt alighanem kívánt magának, ezen is nagyobb tömeg jelent meg, úgy országos, mint megyei és helyi vezető személyek, akadémiai, egyesületi és minisztériumi képviselők tették tiszteletük, országgyűlési képviselők helyezték a koporsót a sírba, ráadásul előbb a községi templomban is tartottak egy szertartást, a temetés után némileg tornak is beillő ebédet adtak, másrészről viszont a családtagok és Eötvös közelebbi barátai részben távol maradtak, illetve csak részben vettek részt – a politika tehát Eötvös József végső búcsúztatásának ezt a részét is szinte kisajátította.

Ferenczi Zoltán monográfiájának a dolgozat elején citált, az eseményeket summázó előadásához képest a részletek megismeréséhez először A Hon a temetésről szóló tudósítása egészét érdemes idézni, és aztán a többi híradásból további momentumokat fogok tudni kiemelni. A temetés másnapján, február 7-én megjelenő reggeli A Honban volt olvasható:

A hazai föld újból drágább lett egy nagy halottunk poraival: Eötvös József földi maradványai ma tétettek örök nyugalomra az Ercsiben (Fehérmegyében) levő családi sirboltba.

A boldogult hűlt tetemei reggel jókor indíttattak útnak a fővárosból gyászkocsin, melyet Tétényig 6 lovas pestvárosi hajdú kisért. A gyászkocsit nemsokára Promontoron utolérték a temetésre menők egész karavánt képező fogatai.

A gyászmenetet Tétényben, melynek templomán gyászlobogó lengett, a községi elöljáróság harangozással, zenével és zászlókkal fogadta. Itt átvették a test kíséretét a Pestmegyei hajdúk Bodiz Ferencz rendőrbiztos vezetése alatt és elkísérték Ercsiig.

Útközben reggeli 10 órakor az igen szép számú egyénekből álló gyászmenet, a halottas kocsit előre bocsátva, b. Sina Simonnak érdi jószágán levő „Pelikán“ nevű vendéglőbe szállt, hol az illetőkre a báró költségén kiállított villás reggeli várt.

Miután itt a képviselőház, a kormány, az akadémia és más intézetek képviselői közül kiki utiasan és fesztelenül eledelt vett magához, mintegy fél órai szünetelés után újból útnak indult a menet s déli ½ 12 óra tájban Ercsibe ért, melynek tornyáról szintén távolból lehetett észrevenni a gyászlobogót. A testet itt Fehérmegye tisztikara Szűcs és Zuber alispánok vezénylete alatt és a clerus fogadta, egyenesen bekísérvén a kath. templomba, melynek hajójában az oltárhoz közel el helyeztetvén, Pauer cz. püspök végezte a gyászistentiszteletet. A templom hajója, szentélye és karzata annyira megtelt a részint Pestről jött, részint helybeli és vidéki közönséggel, hogy annak egy nagy része ki is szorult a templomból.

A ravatalt hat fehérmegyei hajdú kivont karddal állta körül. Annak közelében az elhunyt családjának gyászoló tagjai: özvegye, két leánya, Návayné és Mariska, Inkey, Návay és fia Lorand. Balról a miniszterek foglaltak helyet: Andrássy gr., Szlávi, Kerkápolyi, Festetics gr. és Horváth B., továbbá azon országgyűlési képviselők, kik a temetésre kimenni vállalkoztak, s kiknek neveit lapunk már hozta.

Ott láttuk az akadémia részéről Szász Károlyt és Gyulai Pált, az egyetemi tanárok közül Pauler Tivadart és Konek Sándort, – a főbb ministeri hivatalnokok közül Keleti Károlyt és Molnár Aladárt; – Tolnay honvéd őrnagyot, ki József főherczeget képviselte, Thaisz főkapitányt; – a pesti tűzoltó társaságot Széchenyi Ödön gr., Follman, Kranics és Bockelberg képviselték. Úgyszintén megjelentek a nagy halottnak megadni a végtisztességet az ercsi-i szabó, molnár és más egyletek, mindenik saját zászlója alatt.

A templomi szertartás végeztével Kovács László, Szende Béla, Móricz Pál, Jankovics Miklós, Gromon Dezső, Kürthy István, Bethlen Sándor és Aczél Péter képviselők a koporsót azt elhunytnak családja és a más jelenlevők könnyeitől kisérve a templom előtt levő négy fogatú gyászkocsira vitték és igy a menet 1 óra után indult a helység határának észak-keleti részén levő családi sirbolt felé, hogy örök nyugalomra tegye a drága hamvakat.

A menet két részre szakadt: az egyik, mely a bérkocsik és vidéki fogatok igen hosszú sorából állott, az országuton haladt, mig a másik része rövidebb uton gyalog közelgett a sirhoz, melyhez a test mintegy 2 órakor érkezett, s Atzél Péter, Bethlen Sándor, Jankovics Miklós, Szende Béla és mások közreműködése mellett a gyászkocsiról levétetvén, a sirboltba tétetett le.

A sirbolthoz is roppant számmal összegyült közönséget csak nagy nehezen lehetett visszatartani, hogy tömegesen ne nyomuljon a sírboltba. Itt a végtisztességet Radnics fehérvári kanonok – mint mondják Eötvös Loránd báró volt nevelője – tartá, melyet a boldogult fia: Loránd könnyező szemekkel várt végig.

Itt tétetett öröknyugalomra Eötvös saját kivánsága szerint nagy szülői mellé; egy külön szelenczében pedig szivét, mely mint ö mondá egy koron „hazát kívánt, hazáért vert” koporsója közelében helyezék el. – Nyugodd nemes halott örök álmadat; – a haza földje, – melyért éltedben oly forrón dobogott szived, legyen könnyü poraid felett! – Vigasztaljon az, hogy emléked élni fog „mig a hazának egy romlatlan fia leszen!”

Az idő a gyászszertartásra igen kedvező volt. Reggel ugyan ködös, borús, de később dél felé és egész estig derült, veröfényes lett az ég; oly éles ellentétet képezve a haza borult egével, melyről egy fényes csillag lehanyatlott.

Temetés után a halotti menet egy része visszatért Pestre, a másik pedig Ercsibe, hol szintén b. Sina Simon jószágán mintegy 60 teritékü ebéd várta az érkezőket. Itt voltak az országgyűlési képviselők sokan párt különbség nélkül. A szélső baloldali követek közül itt láttuk Simonyi Ernőt és Helfy Ignátzot, a Fehérmegyei tiszti kar egy részét és több vidéki és fővárosi vendéget. – Nem sokára megkezdődtek a pohár köszöntések, melyeknek sorát Perczel Béla nyitotta meg, kívánván, hogy Eötvösnek, ki bár mikor, még is igen jókor halt volna meg, nagy szelleme örökké éljen. Kívánságát lelkes éljenzések visszhangoztaták.

Utána Kovács László emelt szót, éltetvén b. Sina Simont, ki e szomorú vendégszeretetet teljesité.

A harmadik és utolsó szónok Ghiczey, Sina báró uradalmi ügyésze volt, ki ezen gyászos eseményből, mely nem csak a hazára, hanem egész Európára kiterjed, mint méregből azon mézet: vigasztalást merítette, hogy az országgyűlés pártkülönbség nélkül képviselve volt. — Éltette tehát a képviselő házat.

A gyászosan komoly alkalom miatti nyomott kedély hangulat következtében több pohár köszöntés nem volt s a vendégek nem sokára távoztak.[51]

A tetem a fővárosból Ercsibe szállításával kapcsolatban néhány apróságra szeretnék rámutatni. Ellentmondásban azzal, miszerint Eötvös Loránd úgy tájékoztatta Somssich Pált, az országgyűlés elnökét, hogy már a beszentelést követően fog a test „alkonyatkor csendesen Ercsibe szállíttatni”,[52] végül nem indultak el vele, csak másnap reggel. Maga az út valójában nem volt olyan sima, mint ahogy A Hon a beszámolójából látszik, konkrétan rossz minősége említtetik több helyen is, és épp emiatt a kocsit húzó lovak számát meg kellett növelni, az időveszteség révén pedig a menet létszáma nőtt. A Politikai Ujdonságok tudósítása szerint „Hétfőn reggel 6 órakor tétetett az elhunyt pesti lakásán a koporsó a menynyezetes halottas kocsira, mely a gyászoló család által kisérvén indult a szomoru utazásra.”[53] A Fővárosi Lapok február 7-i száma ezt írta: „Reggel félhétkor indult meg a két ló által vont kocsi, melynek baldachinjáról gyászfüggönyök hullanak alá, elfödve a koporsót. Utána a gyászoló fiú haladt.” Az eredeti két lóhoz a rossz út miatt további kettőt tettek, a késedelem okán a gyászmenet résztvevői szaporodtak. „A budai hídfőnél városi huszárok csatlakoztak a menethez, a vámsorompóig képezve a kíséretet. A rossz út miatt még két lovat kelle a gyászkocsiba fogni.”[54] – olvassuk a Fővárosi Lapokban. „A budai hídfőnél budavárosi huszárok csatlakoztak a menethez, mely mindinkább nagyobbodva, lassú lépést haladott a városon keresztül egész a vámházig, hol azonban az ut roszasága miatt a két ló elé még kettőt kelle fogni. Ez a menetet föltartóztatta, úgy hogy a Pestről 7 órakor indult különféle küldöttségek s más magánfogatok itt utolérték a halottas kocsit, s az egész szomorú társaság impozáns menetté nőtt föl e ponton.”[55] – írták a Politikai Ujdonságokban.

Az utazás fontos pontja a villásreggeli volt báró Sina Simon „Pelikán” nevű vendéglőjében. Itt nemcsak tovább nőtt a menet létszáma („hol ismét a miniszterek, magánosok, hirlapirók csat­lakoztak a menethez, kiket a budai vasút hozott el idáig”),[56] de lehetőség adódott a tudósítóknak seregszemlét tartani a résztvevő prominensek felett – emeljük ki a nem látott Lónyay Menyhért közös pénzügyminisztert, akadémiai elnököt, ráadásul Eötvöshöz közeli személyt, és Rajner Pál belügyminisztert, a beszentelésen még megjelent, itt azonban már csak helyettest küldött József főherceget, másrészt Eötvös családi köréből öccsét, Eötvös Dénest és Trefort Ágostont, s az iménti hosszú tudósításban a figyelmesek kiszúrhatták, hogy csak két lány volt ott, Eötvös második lánya, Jolánta, akkor már Inkey Istvánné nem volt jelen a temetésen. Ezt tette a Pesti Napló újságírója:

Kora reggel indult el a halottaskocsi Pestről, kisérve a családbeliektöl és nehány meghittebb baráttól. A kocsit közvetlenül Pestvárosa hajdui környezék. Tétényben, harangszó mellett, Pestmegye küldöttsége és gyászlobogóval a falubeliek várták. Hamzsabék-Érden megállt a kocsi s a „Pelikán” vendéglő helyisége megtelt az a közben megérkezettekkel, kik végtiszteletök adóját leróni mentek Ercsibe. B. Sina Simon szeretetreméltó bőkezűségéből villásreggeli várta itt az érkezett vendégeket. Itt azután a Buda-Pestről érkezettek felett tarthattunk legkényelmesebben szemlét; a vidékről érkezettekkel közvetlenül Ercsiben találkoztunk. Ott voltak a Pelikánban valamennyi magyar miniszter Rajner kivételével; Lónyay közös pénzügyminiszter urat nem láttuk. A családbeliek közül: Eötvös Loránd b. és Rosty K. (sic) urak, (Eötvös Dénes b. az elhunyt testvére és Trefort Ágost és családja nem jelentek meg a szertartásra); József fhget Tolnay őrnagy; az alsóházat Perczel Béla alelnök, Ivánka Zsigmond, Simonyi Ernő, Móricz Pál, Jankovics Mihály, Zichy Manó gr., Helfy Ignácz stb. képviselték. Az akadémia részéről jelen voltak Teleki Domokos gr. Pauler Tivadar, Gyulay Pál, Szász Károly, Molnár Aladár. Az egyetemi tanárok közül: Konek Sándor és ft Dulánszky. Ott volt Széchenyi Ödön gr. Thaisz Elek, Ghyczey Samu, ki mint tegnap a beszentelésen, úgy ma, a temetésen is a rendezés és felügyelet tisztét viselte, több miniszteri hivatalnok s a lapok tudósítói.[57]

Ahelyett, hogy a holttestet a halott kívánsága szerint egyszerűen a kápolnába vitték volna, előbb bent a községben gyászmisét tartottak – akárcsak a beszentelésnél, itt is az eredeti óhaj szerinti helyszín nem illett össze az elvárásokkal, egyszerűen túl kicsi volt. A Vasárnapi Újság ezt röviden így adta elő: „nem vitték egyenesen a kápolnába, a boldogult czélzata s ohaja szerint, hanem először a templomban nagy gyászmisét tartván fölötte Pauer János székesfehérvári püspöki helynök, – a koporsó ujra a gyászkocsira tétetett át s vitetett a kápolnához, mely a tisztességtevök tizedrészét sem lett volna képes befogadni.”[58] A központban található templomban megtartott bónusz gyászmisének köszönhetően a fontosnak vélhető, ám valójában nem annyira jelentős személyek száma ismét tovább emelkedett, erről is a Pesti Napló révén tudhatunk: „Egy óra tájban érkezett a menet Ercsibe, hol Zuber és Szűcs Adolf alispánok, Bóné Géza főjegyző vezetése alatt Fejérmegye küldöttsége várta. A menet egyenest a templomba indult, hol már több a környéken lakó, vagy birtokló kapaczitás várta. Ezek között felemlítjük: Zichy Nándor, Batthyány L. grófokat Tóth Lőrincz legfőbb itélőszéki ülnököt stb.”[59]

Ez a gyászmise és helyszíne inkább a temetés egyszerű, bensőséges voltát erősítette, a Pesti Napló beszámolójában is itt inkább a szűk családra fordult a figyelem.

Az ercsi r. kath. templom egyszerü, falusi templom, a milyen Magyarországon van minden jobbmódu községben, és nem is volt ez alkalommal különösen feldiszitve. Közvetlenül az oltár előtt ott állt a fehér koporsó, rajta az ezüst feszület, az egyetlen diszités. A kar is olyan egyszerü falusi temploméneklőkből állt, kiknek müvészete alig szerepelhetne egy fővárosi nagyuri temetésen.

De midőn az első padban ott láttuk a gyászoló özvegyet, leányait, fiát, mindnyájan a bánattól csaknem átszellemült arczokkal; ott, rangkülönbség nélkül a tisztelgők őszinte részvéttől, egy fájdalmas veszteség nyomasztó érzetétől áthatott sorait, fényesebbnek tetszett az igénytelen falusi templom, mint sok merész boltozatu, müvészi falképekkel dicsekvő dom, és csillogó, szemkápráztató gyászünnepélyei […] Pauer János czimz. püspök celebrált egy rövid misét.[60]

A várt bizonyosan nagy tömeg, a Trefort szavaival élve koporsója körül komédiázó hivatalosságok – akik kapcsán Gángó Gábor azt jegyezte meg: „Trefort vádját alátámasztani látszik, hogy a képviselőház valóban kevéssé prominens s a költségvetési vitában magát ki nem tüntető 26 képviselővel vett részt az ercsi gyászünnepélyen”,[61] a nyilvánosságot nem kedvelő Eötvös-család néhány tagját, az elhunythoz közelebbi politikus társait, és magát Trefortot is a temetéstől való távollétre kényszerítették. Pauler Tivadar ez írta fel Napi jegyzetek címmel vezetett naplójában 1871. február 5-én: „Dénes jő s mondja miként ő nem megy Ercsibe, mert ott tömérdek ember lesz”.[62] Fentebb idéztem, a Pesti Napló beszámolójában Eötvösnek csupán két lányát regisztrálták, és zárójelben megjegyezte a tudósító: „Eötvös Dénes b. az elhunyt testvére és Trefort Ágost és családja nem jelentek meg a szertartásra”.[63] Ehhez hozzátehetem, hogy nemcsak Lónyai Menyhért, Rajner Pál, de például Deák Ferenc megjelenéséről sem írtak a lapok, nevével Eötvös halálával kapcsolatban csupán egyszer találkoztam a különböző újsághírekben: a már előhozott képviselőházi tévedést tartalmazó beszédekor, amikor ő indítványozta, hogy testületileg jelenjen meg az alsóház a pesti gyászszertartáson. A Hon tudósítása nem jelezte, de itt érdemes regisztrálni a temetés egyik legkülönösebb pontját: a községi templomban megtartott gyászmise után a közeli hozzátartozók távoztak, Eötvös családjának megjelent hölgy tagjai ugyanis nem mentek ki a kápolnához. Erről tömören a Pesti Napló beszámolója tájékoztatott, kicsit érzékenyebben pedig a Fővárosi Lapok, a Magyarország és a Nagyvilág, továbbá a Nefelejts, Lauka Gusztáv munkatársa mint szemtanú révén: „A mise után képviselők a halottas kocsira vitték a koporsót; a bárónő és leányai (Návayné assz. és Mariska k. a.) […] távozott”;[64] „A falutól mintegy félórányira fekszik a sírbolt, hová a bánattól sújtott özvegyet és leányait nem engedék kimenni, elhárítva tőlük e legszomorúbb szertartás látványát”;[65] „A gyászesemény s a komor szertartások által megrenditett özvegy a templomból hazakisértetett; nem engedték a résztvevők, hogy utolsó cseppig üritse a keserü poharat s hallja a sirbolt ajtajának becsapódását is.”[66] Lauka Gusztáv szemtanúként Andrássyt adta meg az özvegy és a gyerekek visszatartására: „A fájdalmakban már-már roskadozó hű nőt, s a szerető atyától válni nem tudó gyermekeket gr. Andrássy, birta csak kérésével visszatartani, hogy a sirboltba ne kisérjék a dicsőültet, hol a szebb napok emlékei, keverten az újból felidézendő múlandóság, már régebben is átérzett keserveivel, még erősebb szenvedésre késztették volna a már úgy is vigasztalhatlanokat.”[67] Másrészről a mise után a Pesti Napló teljes információja szerint „a vendégek egy része, köztök a miniszterek, távozott.”[68]

A kápolnában a sírba tétel nem egészen úgy történt, ahogy A Hon tudósított róla, a részletesebb, és így alighanem pontosabb beszámolókban ismét érdemes megfigyelni az eddig látott kettősséget, csupán jelentéktelenebb politikai figurák révén, de valamennyire kisajátította magának a köz a „nagy ember” halálát, küldött országgyűlési képviselők és egyedül a családból Eötvös fia, Loránd volt lent a sírboltban, a végső istenhozzádot mondó Radnics helyi kanonok, a halott és családja jó ismerője, s a kápolna, annak helyszíne, teremtett csendességet. Báró Eötvös József földi útja legvégét a Pesti Napló így mutatta be:

Ercsitől nyugatnak, mintegy félórányira fekszik egy magányos kápolna; egy fedett oltár az egész. A kápolna hát felében van a családi sirbolt. Ercsi egyszer az Eötvösöké volt; most csak ama nehány arasznyi földet birtokolják ott – melyen temetkeznek.

A szűk, földalatti sirboltba a lépcsőn ismét képviselők vitték le a koporsót. Az elhunyt fia és néhány jóbarát kiséré. Az elhunyt szive, e meleg, nemes, költői szív külön egy gyászba vont kis szekrényben őriztetik. Örök álmait ott aluszsza a nagy halott, nagyszülei a b. Lilien pár között. […] A sirboltban Radnics kanonok monda az aggkor és meghatottságtól szaggatott hangon egy végbucsuztató miatyánkot. Az ősz áldozár, ki most Eötvös József koporsója előtt térdelt, egykoron, fél századánál több, bölcsőjét is megáldá. Mert Radnics kanonok – ki mindenkor mint a fehérmegyei alpapság szószólója tűnt ki – az Eötvös-családnál régi házi barát volt, s egy fél századon át ercsi plébános. Az elhunyt, kinek koporsójánál imádkozott, 1868-ban nevezte ki kanonoknak a fehérvári káptalanhoz…[69]

A Fővárosi Lapok tudósítása is kitért arra A Honé mellett, konkrétan melyik, bátran ismeretlennek mondható képviselők vitték a sírba, fontosabbnak látta azonban az idős plébánosról, meghatottságáról szólni. A sírboltban „Radnics fehérvári kanonok, ki félszázadig volt ercsi-i plébános s egykor az elhúnytnak bölcsőjét is megáldá, mondott imát, a legnagyobb meghatottság közt. Ez ősz pap egészen oda volt a bánattól.”[70] Szász Károly pedig a Vasárnapi Újságban még meghatottabban adta elő a sírboltba helyezést:

A kisded sírboltban, a földre letett koporsó fejéhez egy ősz pap térdelt le s halkan, öregségtől és elfogultságtól remegő hangon mondá el, magyarul, a halottak fölötti szokásos imát. Az ur ez ősz szolgája Radnics fehérvári kanonok, de sok éven át, s akkor is ercsii plébános volt, midőn Eötvös ott gyermekéveit tölté; a ház régi hű barátja; fiatal korában erőteljes, szabad-szellemü pap s Eötvösnek mindvégig kedvencze … Maga kivánta, hogy fölötte e régi barát mondja el az utolsó halott-imát.[71]

A temetést követő, politikai szereplők részvételével és zavaros pohárköszöntőivel megtartott ebédről („A gyászoló küldöttek egy része visszatért Pestre, a más rész pedig Lits jószágkormányzó lakására ment, hol b. Sina rendeletéből hatvan teríték várta a vendégeket.”[72]) elegendő A Hon tudósításában már bemutatottakat látni. A Fővárosi Lapok cikkét talán a beszédek semmitmondó voltának, az Eötvös József temetését kisajátító politikai figurák sekélyességének érzékeltetése miatt lehetne idézni, de ez pontosan látszódott A Hon cikkében is, így nem teszem.

Ferenczi Zoltán monográfiája zárását a sírbolt ajtajának bezárulta adja. Volt azonban Eötvös József végső búcsúztatásának egy harmadik része is, a budapesti Egyetemi Kisboldogasszony templomban 1871. február 9-én, csütörtökön délelőtt tartott gyászistentisztelet. Az Eötvös lelki üdvéért tartott engesztelő misével kapcsolatban leginkább ugyanazt a kettősséget láthatjuk, mint ami megjelent a beszenteléskor és a temetésen. Erről a kevésbé ismert eseményről A Hon február 9-i esti kiadása a Különfélék rovatban részletesebb tudósítást közölt, az ugyanaznapi Pesti Napló esti kiadása adott röviden hírt, és egy nappal később, február 10-én a Fővárosi Lapok és a Budapesti Közlöny írt.

A Hon híradása volt a legaprólékosabb, említette a részt vevő előkelőségek alkotta sokaságot (a Fővárosi Lapok egy nappal korábban beharangozta az eseményt[73]), akik a mise után csak némi gonddal és segédlettel tudtak baj nélkül távozni, a templom belső terét, a gyászmise ravatalát, s annak díszítését, kitért a résztvevőkre személy szerint, és az elhangzó zenei művet is feljegyezte:

Az egyetem két tornyának megkondult harangjai ma 10 órára hívták a közönséget az egyetem templomába, hol az engesztelő miseáldozat volt bemutatandó b. Eötvös József lelkéért. Már jóval előbb megtelt az egyetemtere és a papnövelde utcza kocsikkal, s a város legszebb, legtiszteletreméltóbb része gyülekezett a templomba, leróni a kegyelet adóját annak emléke iránt, ki mindnyájunknak oly drága volt. A félhomályos templom hátterében, a sanctuariumon a mint valami fátyolon átderengö gyertyákkal, a templom hajójában a magasra emelt és kivilágított fekete ravatal, melyre fehér szövetből készült aranynyal áttört selyem kereszt volt terítve, két végén babérkoszorúkkal, oldalain az Eötvös család czimereivel, a halvány gyászoló arczok s a csendesen miséző pap félig elmosódó szavai valami megdöbbentő hatást tettek a belépőre.

Ipolyi Arnold, az elhunytnak kebelbarátja pontifikált. A sanctuarium felett az oratoriumon a gyászoló család foglalt helyet az elhunyt özvegye, leányai Inkeyné, Návayné, és Mária, fia Lorand és sogora Trefort Á. egész családjával. A ravatal körüli emelvényen ültek a kormány képviselői. Andrássy, Kerkapoly, Szlávy ministerek, a másik oldalon Majláth György, a főrendiház elnöke, Pankovics munkácsi görög kath. püspök és Liszt Ferencz. A katafalk körül jobbra ott láttuk még Somssich Pált, a képviselöház elnökét. Károlyi Györgyöt, Cziráky Jánost számos főbb hivatalnokokat és a törvényhozás tagjait, balra ott volt az egyetemi tanárok testülete, Horváth Czirill, Pauler, Kőnek, Hoffmann és többen az akedémikusok és a Kisfaludy-társaság tagjai, Arany János és fia, Greguss, Gyulai, Rómer, stb. az egyetemi fiatalság és a tűzoltók.

A zenekedvelők egylete és a nemzeti színház zenekara Mozart requiemjét játszá meghatóan, ünnepélyesen.

Az isteni tisztelet ½ 12-ig tartott s csak akkor lehetett látni, hogy mennyien jöttek el a roppant hideg daczára megadni a nemzet nagy halottjának a végtiszteletet, mikor e tömeg kitódult a templomból. Rajként árasztották el az utczákat s a két sorban felállított városi drabantok és lovas huszárok csak nagy bajjal tudtak annyi rendet csinálni, hogy az ur fogatok a gyalogjáró közönségben bajt nem csináltak.[74]

A Fővárosi Lapok az előzőnél rövidebb, a megjelent személyeket is rövidebben említő híréből Mozart megrendítő Requimje szólóénekeseire derül fény (a zenemű „magánrészeit Istvánffy k. a. és Kovaltsikné asszony, s Ellinger és Köszeghy urak énekelték”), és itt a ravatal egyszerűbbnek fest: „A templom közepén emelkedett az egyszerű ravatal, melynek oldalain a családi cimerek függtek és egy babérkoszorú.”[75] A Budapesti Közlöny A Honéhoz hasonló tartalmú hírt közölt, árnyalatnyi eltérést az érkezők, a templom és hangulata jellemzésével nyújtott: „Korán reggel, a nagy hideg daczára, tömérdek nép lepte el az egyház környékét, s egymásután robogtak a kocsik az egyetemi térre. A templom nem tartozik a nagyobbak, hanem igeni[s] a díszesebbek közé, mely magas boltiveivel, márvány falaival, pompás ékítményeivel a bemenőre meglepő hatást gyakorol. Ez most minden zúgában megtelt a hivatalos küldöttségekkel s a résztvevő néppel.”[76]

Eötvös József mint „nagy ember” temetésének sajátosságai gondos számbavételét végezetül két, eleddig mellőzött részlet felemlítésével zárom. Az Erzsébet téri lakásban lezajlott beszentelésről rendelkezésünkre áll egy külső résztvevő szemtanútól származó beszámoló is, Eötvös temetésére is rálátunk ennek révén úgy, mint Deák Ferenc temetésére a Csorba család naplója révén. A Magyar Polgár című, Kolozsvárott megjelenő politikai napilapban P. Szathmáry Károly Fővárosi levelek címmel közölt rendszerint beszámolót, és Pest, febr. 5. 1871. dátummal írt az általa nem látható temetésről, tudniillik a beszentelésről, jelezve, hogy a valódi temetés majd csak másnap lesz:

Kedves barátom! Eötvös temetéséről jövök; de ha azt kérded: mit láttam, azt felelem reá: ezer meg ezer embert, nehány gyászlobogót a néhai lakása előtt, egyebet semmit. Valóban semmi látványossággal nem volt összekötve a halhatatlan költő és bölcsész temetése; ö akarta ezt így. Előre megtiltott minden szertartást. A helybeli lelkész tartá a beszentelést a család lakásán, hova – a helyiség szűk volta miatt – csak a legkitűnőbb egyéniségek, mint hallom, ö felsége személyesen, József főherczeg, gr. Beust, Haynald érsek, Peitler püspök stb. férhettek be; de kívül a nagy Erzsébettér s az ahhoz vezető utczák tömve voltak az elhunyt tisztelőivel, az országgyűlés két háza, a tudományos intézetek, egyesületek stb. sorakozott hosszú emberfalai s a tanuló nép hullámzó tömege által.

Mindezek némán állottak vagy sétállak le s föl, a mennyire a tolongásban lehetett, mintegy 1 óra hosszig; aztán mindenki szétoszlott, a temetésnek vége volt.

Mi ugyan jobb szerettük volna, ha valami nyílt, közhelyen, a valóban általános részvétnek valaki hangot s az egésznek alakot adott volna; de hisz a megboldogult igy akarta; lesz majd emlékbeszéd is később elég s elvégre a fájdalom úgy is alaktalan.

Ő a pacsirta vagy csalogány zajtalan halálát akarta, s mint mondják, utolsó óráiban a vigasztalást csakis fennkölt lelke vallásos érzelmeiben kereste és találta.

A valódi temetés különben holnap lesz az Eötvös család egykori ősi birtokán Ercsiben, mely jelenleg a br. Sina család tulajdona. Ide kísérik ki a család és a testületi küldöttségek a megboldogult hült porait.[77]

Legutoljára – mintegy ellenpontként az iméntivel, és egyben a „nagy temetés” gazdasági környezetét felvillantva – a nagyszabású temetés jól sikerült lebonyolítása háttérében álló vállalkozást tudom bemutatni a Magyarország és a Nagyvilág 1871. február 12-i cikke segítségével, mivel az Eötvös halálának szentelt lapszámban a halálhírtől a beszentelésen át a temetésig tartó eseményekről beszámoló cikk zárásában nem hagyhatták végül megemlítetlen: „hogy a rövid idő óta Pesten is működő temetkezési társaság, mely »Entreprise des pompes funèbre« (gyászünnepélyek vállalata) czímen jó névre tett szert: a nagy férfiuhoz méltó dísszel rendezte és eszközölte ugy a ravatalnak Pesten történt fölállítását, mint a koporsónak pompás halottas szekeren Ercsibe átszállitását.”[78]

Források, irodalom

B. Eötvös elhunyta. Ellenőr. 3. 143. (1871. február 5.) https://adt.arcanum.com/hu/view/Ellenor_1871_02/?pg=14&layout=s

B. Eötvös József emlékezetéhez. Budapesti Közlöny. 5. 33. (1871. február 10.) 702. https://adt.arcanum.com/hu/view/BudapestiKozlony_1871_02/?pg=163&layout=s

B. Eötvös József halálához. Néptanítók Lapja. 4. 6. (1871. február 9.) 99. https://adt.arcanum.com/hu/view/NeptanitokLapja_1871/?pg=118&layout=s

B. Eötvös József halálának hire. Magyarország és a Nagyvilág. 7. 7. (1871. február 12.) 76-77. https://adt.arcanum.com/hu/view/MagyarorszagEsANagyvilag_1871_1/?pg=77&layout=s

B. Eötvös József temetése. Ellenőr. 3. 144. (1871.február 6.) https://adt.arcanum.com/hu/view/Ellenor_1871_02/?pg=18&layout=s

B. Eötvös József tetemének beszentelése. Budapesti Közlöny. 5. 30. (1871. február 7.) 635. https://adt.arcanum.com/hu/view/BudapestiKozlony_1871_02/?pg=96&layout=s

B. Eötvös Józsefért […]. Fővárosi Lapok. 8. 33. (1871. február 10.) 157. https://adt.arcanum.com/hu/view/FovarosiLapok_1871_02/?pg=32&layout=s

Budapesti Közlöny. 5. 28. (1871. február 4.) 586. https://adt.arcanum.com/hu/view/BudapestiKozlony_1871_02/?pg=47&layout=s

Báró Eötvös József. Nefelejts. 13. 7. (1871. február 12.) 79–80. https://adt.arcanum.com/hu/view/Nefelejts_1871/?pg=87&layout=

Báró Eötvös József. A Hon. 9. 27. (1871. február 3.) Esti kiadás. https://adt.arcanum.com/hu/view/AHon_1871_02/?pg=10&layout=s

Buza Péter (szerk. és bev. 1994): Táncsics Emese és Csorba Géza naplója. Budapest, Széphalom Könyvműhely.

D. (1871): B. Eötvös temetése. Fővárosi Lapok. 8. 30. (1871.február 7.) 142. https://adt.arcanum.com/hu/view/FovarosiLapok_1871_02/?pg=19&layout=s

Devescovi Balázs (2016): Eötvös József elfelejtett pesti Erzsébet téri lakhelye: a Sina-ház, Aetas. 31. 2. 104–110. http://acta.bibl.u-szeged.hu/40247/1/aetas_2016_002_104-110.pdf

Devescovi Balázs (2020): Eötvös József betegeskedése és halála. Aetas. 35. 1. 93–105. http://acta.bibl.u-szeged.hu/71899/1/aetas_2020_001_093-105.pdf

Az egyetem két tornyának […]. A Hon. 9. 32. (1871. február 9.) Esti kiadás. https://adt.arcanum.com/hu/view/AHon_1871_02/?pg=41&layout=s

Az ercsi-i temetés. Fővárosi Lapok. 8. 31. (1871. február 8.) 148. https://adt.arcanum.com/hu/view/FovarosiLapok_1871_02/?pg=23&layout=s

Eötvös József. Pesti Napló. 22. 27. (1871. február 3.) Esti kiadás.

Eötvös József báró temetése Ercsiben. A Hon. 9. 30. (1871. február 7.) Reggeli kiadás. https://adt.arcanum.com/hu/view/AHon_1871_02/?pg=27&layout=s

Eötvös József holttestének beszentelése. Pesti Napló. 22. 29. (1871. február 6.) Esti kiadás. https://adt.arcanum.com/hu/view/PestiNaplo_1871_02/?pg=24&layout=s

Eötvös József temetése. A Hon. 9. 29. (1871. február 6.) Esti kiadás. https://adt.arcanum.com/hu/view/AHon_1871_02/?pg=24&layout=s

Ferencz József (1871): (Ő Felsége) a következő kéziratot intézte báró Eötvös József özvegyéhez. Pesti Napló. 22. 29. (1871. február 5.) Reggeli kiadás.

Ferenczi Zoltán (1903): Báró Eötvös József, 1813–1871. Budapest, Magyar Történelmi Társulat.

Gyáni Gábor (1999): Az utca és a szalon: A társadalmi térhasználat Budapesten (1870–1940). Budapest. Új Mandátum.

A gyász nyilatkozatai. Fővárosi Lapok. 8. 29. (1871. február 5.) 137. https://adt.arcanum.com/hu/view/FovarosiLapok_1871_02/?pg=14&layout=s

Halász Ernő (1939): Így búcsúzott a T. Ház nagy halottaitól. Egy miniszterelnök és kilenc aktív miniszter hunyt el 1867 óta. Újság. 15. 257. (1939. november 12.) 6. https://adt.arcanum.com/hu/view/Ujsag_1939-11/?pg=95&layout=s

Halász Ernő (1941): Miniszterek a ravatalon. Tizenegyedszer ütött rést a halál a kormányon. Újság. 17. 26. (1941. február 1.) 4. https://adt.arcanum.com/hu/view/Ujsag_1941-02/?pg=5&layout=s

Katona Csaba (2017): Deák Ferenc halála és temetése. [online] Újkor.hu – A velünk élő történelem. 2017. 01. 27. https://ujkor.hu/content/deak-ferenc-halala-es-temetese

A képviselőház ülése febr. 4-én. Politikai Ujdonságok. 17. 6. (1871. február 8.) 70. https://adt.arcanum.com/en/view/PolitikaiUjdonsagok_1871/?pg=71&layout=s

Lakner Judit (1993): Halál a századfordulón. Budapest, MTA Történettudományi Intézet. (História könyvtár) 15.

Néhai Báró Eötvös József. Orvosi Hetilap. 15. 7. (1871. február 12.) 115.

P. Szathmári Károly (1871): Fővárosi levelek. XII. Magyar Polgár. 5. 32. (1871. február 9.) 95. https://adt.arcanum.com/hu/view/MagyarPolgarKolozsvar_1871-1/?pg=96&layout=s

Pauler Tivadar (1877): Napi jegyzetek. 1871. 77r. OSZK KT 2611 II. Quart Hung.

Pótlék. Báró Eötvös József temetése Ercsiben. Pesti Napló. 22. 30. (1871. február 7.) Reggeli kiadás. https://adt.arcanum.com/hu/view/PestiNaplo_1871_02/?pg=28&layout=s

[Szász Károly] – á – r – (1871): Az ercsi-i kápolna. Vasárnapi Újság. 18. 9. (1871.február 26.) 109. http://epa.oszk.hu/00000/00030/00886/pdf/00886.pdf

Szilágyi Márton (2017): Egy nemzeti ügy: Vörösmarty temetése, Századok. 151. 3. 537–548. https://epa.oszk.hu/03300/03328/00024/pdf/EPA03328_szazadok_2017_03_537-548.pdf

Tárcza, Pest, február 3-kán. Orvosi Hetilap. 15. 6. (1871. február 5.) 99. https://adt.arcanum.com/hu/view/OrvosiHetilap_1871_02/?pg=0&layout=s

A temetés Ercsiben. Politikai Ujdonságok. 17. 6. (1871. február 8.), február 8. 72. https://adt.arcanum.com/en/view/PolitikaiUjdonsagok_1871/?pg=71&layout=s

Trefort Ágoston [1998] és Lónyay Menyhért Eötvös-emlékbeszéde, 1872, S. a. r. Gángó Gábor. Aetas. 13. 2–3. (1998), 203–2015. https://epa.oszk.hu/00800/00861/00009/98_2-3-09.html

Vörös Boldizsár (2018): Két rendszer, két halott, két temetés: Ady Endre és Eötvös Loránd búcsúztatásai 1919-ben. In: Uő.: Eszmék, eszközök, hatások: Tanulmányok a magyarországi propagandáról, 1914–1919. Budapest, MTA BTK. 191–200. http://real.mtak.hu/88546/1/V%C3%B6r%C3%B6s_Boldizs%C3%A1r_K%C3%96NYV_online.pdf

In the second half of the 19th century in Hungary, the funerals of the “great men” was a political act. According to Judit Lakner’s work, The death at the turn of the century, we can say many “great men”, politicians, poets and writers – from Mihály Vörösmarty across Ferenc Deák till Lajos Kossuth or Mór Jókai – received “great funeral”. The bourgeois “great funeral” copied the Habsburg imperial funeral, in its appearance sometimes the ceremony surpassed it.

Baron József Eötvös’s funeral, who died just in this year 150 years ago on 2. February 1871. was a very interesting farewell. He was definitely a “great man”, a leading Minister of the Austrian – Hungarian compromise’s Hungarian government, great writer and political-thinking, head of the Hungarian Academia and the Kisfaludy-társaság (Kisfaludy-society). But he desired a simple funeral and his family fulfilled this wish. At the same time the Hungarian society, the leaders naturally expropriated politically the funeral.

In this paper, I show many aspects found in contemporary newspapers and journals József Eötvös's funeral duality. At first, the consecration in his own workroom, in his own bourgeois flat in Budapest, Erzsébet square n10 on the 5. February 1871., the second, the real funeral in his childhood village, Ercsi on the 6. February, and finally, his Attending Mass in the University Church in Budapest on the 9. February. In all three ceremonies, there were some aspects, that made them magnificent – the huge crowd, the important participants –, but many aspects that – the most important were the locations of the first two events – did not leave the realization of a “great funeral”. Even some aspects, for example, the appearing or missing participants – the family members, or the close people of the dead – made the funeral very special.