BÉNYEI MIKLÓS: BOLDOGÍTÓ ÁLOM

A FIATAL EÖTVÖS JÓZSEF NÉZETEI A NEVELÉSRŐL ÉS AZ ISKOLAI OKTATÁSRÓL

Bényei Miklós DSc, címzetes egyetemi tanár, Debreceni Egyetem; nyugalmazott könyvtáros, Hajdú-Bihar Megyei Könyvtár, Debrecen

A történeti kutatás (és számos ágazata) a legnagyobbaknak kijáró figyelemmel fordul Eötvös József (1813–1871) báró személye, sokoldalú munkássága felé. Az érdeklődés nem véletlen, és nem valami sajátos rokonszenv megnyilvánulása. Bár az utóbbi sem elhanyagolható tényező, mert Eötvös egyénisége, tiszta jelleme kivételes vonzerőt gyakorol. Eötvös József pályája az 1830–1871 közötti évtizedekre esett. Ennek az átmeneti időszaknak ő az egyik legtevékenyebb munkása, a centralisták csoportjában a polgári átalakulás programjának egyik kidolgozója, menetének egyik – bár sosem első számú – irányítója. Majdnem minden fontos akcióba bekapcsolódott, szinte alig akad olyan politikai, gazdasági, irodalmi, kulturális kérdés (büntetőjogi kodifikáció, zsidóemancipáció, vallás- és szólásszabadság, jobbágyfelszabadítás, irányköltészet, népoktatás, akadémiai reform, iparosítás, államszervezet, kiegyezés stb.), amelynél ne találkoznánk a nevével.[1]

Eötvös József a magyar művelődéstörténetnek is egyik kiemelkedő személyisége. Költőként indult, egy-két drámát is írt, majd regényeivel szerzett igazi hírnevet, s publikált néhány igényes elbeszélést is. Leveleinek számottevő hányada szintén irodalmi rangú alkotás, jó néhány gyöngyszem akad közöttük. Pályája kettős csúcsát az jelenti, hogy kétszer is volt vallás- és közoktatásügyi miniszter (1848-ban, majd 1867–71 között), vagyis a magyar művelődésügy első számú irányítója. Második miniszterségének csúcsteljesítménye a korszakos hatású népoktatási törvény megalkotása. Sokat tett az állami tanító- és tanítónőképzők megszervezéséért, a pesti egyetem fejlesztéséért, a középfokú Ipartanoda műegyetemi rangra emeléséért. Ő alapította az első nemzeti képtárat, főleg miniszterként tett sokat a múzeum- és könyvtárügy kibontakozásáért, pártfogója volt a formálódó sportéletnek. Ő maga is játszott hangszeren (fuvolán), még egy kis zeneműve is fennmaradt. A tudományos életnek is aktív, alkotó részese volt; e téren elsősorban jogi végzettségét, valamint átlagon felüli politikai műveltségét és történeti ismereteit kamatoztatta. Meglehetősen fiatalon lett a Magyar Tudós Társaság levelező tagja, pár év múlva igazgatósági tagnak is megválasztották. 1855-től alelnök, majd a névváltoztatás után a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, később haláláig elnöke.[2] A korszerű tudományosság szószólója, miniszterként is támogatója. Saját tudományos ambícióit politikai röpirataiban és nagy, nemzetközi elismerést is kivívó államtudományi és eszmetörténeti értekezésében[3] valósította meg. Életművének szerves részét képezi publicisztikai és szónoki munkássága is: az 1840-es években a centralista Pesti Hirlap egyik vezető munkatársa, a kiegyezés előkészítését pedig saját hetilappal (Politikai Hetilap) kívánta elősegíteni. Mind az akadémián, mind a Kisfaludy Társaságban, ritkábban más fórumokon remekbe szabott emlékbeszédeket mondott, de közkedveltek és sikeresek voltak parlamenti felszólalásai, előterjesztései is. Aforizmái és naplójegyzetei pedig gondolkodói nagyságáról tanúskodnak.

A fiatal – akkor még gazdag – arisztokrata osztályos társai többségétől eltérő, tartalmas életprogramot tervezett el, és ezt igyekezett maradéktalanul kiteljesíteni. „…csak az válik kitűnővé, ki magas célokat tűz ki és igen sokat követel magától” – írja egyik kései naplójegyzetében,[4] mintegy belesűrítve e gondolatba saját életének tanulságait is. Kora ifjúságától az volt a vágya, hogy valami nagyot, jelentőset vigyen véghez, hogy pályáját ne haszontalanul fussa be. Ez a felfokozott küldetéstudat munkált benne mindvégig. A pályakezdés bizonytalanságai hamar elmúltak. Az 1830-as évek derekán, végén ismerte fel életcélját, hivatását. „Célt választék magamnak…” – közli 1836. március 29-én barátjával, Szalay Lászlóval (1813–1864), még mindig elég elvontan –„használni akarok, másoknak élni, másokért fáradni…”[5] Jó másfél évvel később, 1837. december 19-én már konkrétabban fogalmaz, élete célját immár kifejezetten a hazához köti: „Eljött az idő, hol végre a nemzetnek, mely múltja hibáirul meggyőződött, irányt kell adnunk, s ez leend életem iparkodása.”[6] 1839–41 körül már pontosan tudta, mi ez az irány: a polgári Magyarország, a liberális (szabadelvű) társadalom megteremtése, az alkotmányos, parlamentáris állam kiépítése, a magyar nép anyagi és szellemi felemelése – reformok útján. Ettől kezdve egész munkásságát, sokoldalú tehetségét e feladatnak szentelte, illetve rendelte alá; életének ez adott értelmet. Élete végéig egy célszerűen rendezett, a szabadság elvét maximálisan érvényesítő, a termelést és a fogyasztást valamilyen módon egyesítő, kiművelt egyénekből álló eszményibb polgári társadalom illúziójával áltatta magát. A kijelölt irányhoz, az igaznak hitt eszmékhez következetesen ragaszkodott. Ebben nemigen akadályozhatta meg semmi (legfeljebb gátolhatta): sem apja anyagi csődje, sem a politikai konfliktusok, sem a forradalom vihara, sem gyakran elgyengülő egészségi állapota. Eötvös tudatában volt kiemelkedő képességeinek, és úgy érezte, ez nagy kötelezettségeket ró rá. Hivatásának, a vele szembeni elvárásoknak minden tekintetben meg akart felelni. Nagy tervei közül csak kettőt nem sikerült valóra váltani: nem írta meg a civilizációtörténeti szintézist; korai halála miatt nem készülhetett el a középiskolai törvény.

A nemzeti önállósodás (önrendelkezés) és a polgárosodás hívei, a reformtábor képviselői – köztük Eötvös József – felismerték, hogy az anyagi és szellemi kultúra valahol egy ponton egységbe olvad, s ily módon progresszív tartalmat hordoz. A kor legjobbjainak gondolatvilágában a művelődés, a nevelés a társadalmi haladás, a demokratizálódás, az egyéni tökéletesedés folyamatával azonosult. Számosan rádöbbentek: a gondolkodás átalakítása elengedhetetlen a társadalmi-gazdasági fejlődésben; „Nekünk tehát nemcsak más institúciókra, hanem más emberekre is van szükségünk” – írta Trefort Ágoston (1817–1888).[7] Sógora és eszmetársa, Eötvös József nyilván egyetértett vele. A nemzeti művelődés célkitűzése tehát magában foglalta a nemzet anyagi és szellemi felemelkedésének, a fejlettebb országokhoz való felzárkózásának a szándékát is. Ilyenformán a művelődés, a nevelés színvonalának emelése, a műveltség terjesztése a politikai-társadalmi és nemzeti program szerves részévé vált.

Korábban a felvilágosodás eszmekörében gyökerezett, majd a liberalizmus hatására s mindezek előtt a külföldi és lassan-lassan a hazai tapasztalatok bizonysága alapján megszilárdult meggyőződéssé vált – és ez gyakorlati tevékenységekben is megnyilvánult –, hogy a művelődés, a műveltség elősegíti, meggyorsítja a nemzet előtt álló feladatok megoldását, a reformprogramok valóra váltását. A reformerek vallották, hogy a fejlett nemzeti kultúra hozzájárul a nemzeti öntudat, a hazafias érzés felébresztéséhez, a nemzeti (ezen belül a nyelvi) egység megteremtéséhez, alkalmas a nemzet nagyságának, méltóságának emelésére, demonstrálására. A „közjó” érvényre juttatását várták ettől, vagyis a természet meghódítását, az anyagi jólét felvirágzását, az erkölcsök javulását, az új, korszerű eszmék megismertetését, az egyéni szabadság és boldogság elérésének, a társadalmi-politikai viszonyok átalakításának előmozdítását.

Mint szó esett róla, Eötvös József hiánytalanul elfogadta a kor nagy ideológiai áramlatának, a liberalizmusnak az elveit; politikai tevékenysége ezeken alapult, gondolatvilágának egyik centrális kategóriája a szabadság. Úgy vélte, a liberális eszmék (szabadság, egyenlőség, testvériség) érvényesítése a magyarországi kulturális életben, közelebbről a nevelés- és oktatáspolitikában is egyértelműen a társadalmi haladást, az adott korban a polgári átalakulást szolgálja.

Különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak a reformkori politikusok, gondolkodók – így Eötvös József is – a nevelésnek, közelebbről a népnevelésnek.

Nyilvánvalóan a felvilágosodás eszmerendszerének – amelyet már ifjan is igen jól ismert[8] – hatására Eötvös zsenge ifjúságától kezdve élénken érdeklődött a művelődés kérdései iránt, korán felismerte a nevelés fontos szerepét mind az egyes ember (az egyén), mind a társadalom életében. Tizennyolcadik születésnapjára (1831. szeptember 3.) kapott (vagy vásárolt) egy szépen bekötött jegyzetfüzetet, és első lapjára még aznap beírta: „Gondolatok”. Ettől kezdve szinte halála percéig feljegyezte életével, olvasmányaival, munkájával stb. kapcsolatos reflexióit, észrevételeit, tapasztalatait. Leginkább formás kis jegyzettömböket, noteszokat használt e célra, de megtette egy-egy papírcetli, sőt az olvasott könyvek margója vagy üres védőlapja. Feljegyzései egy szüntelenül működő elme termékei: megfigyeléseit, benyomásait, töprengéseit, lelki indítékait stb. fogalmazta meg bennük. Ezekben csapódnak le először, itt érlelődnek gondolatai, eszméi, nézetei.

A neveléssel kapcsolatos első ismert aforizmája szintén az első évek feljegyzései közül való, keletkezési évét csak sejteti, hogy Eötvös beválogatta a Muzárion című folyóirat 1833. évfolyamába, ahol a kis gyűjteményt Bel- és Külvilág címen tette közzé. Mivel a maga tárgyában első megnyilatkozás, és későbbi pályájára is jellemző felfogás, mindenképpen szó szerint érdemes idézni: „Minden nemzetben nagy erő szendereg, de szendereg csak, és a pallérozás serkenti fel.”[9] Másfél évszázados távlatban, egész életművének ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy ez idő tájt, alig 18 évesen hasonlóan elmélkedett egyik levelében az ország jövőjéről: „…közönséges [azaz általános – B. M.] cultura az út…”[10]

A pallérozás, pallérozódás a korabeli magyar szellemi elit szóhasználatában gyakran a nevelés, ritkábban a művelődés (kultúra, vagy latinosan cultura), némileg tágabban értelmezve a civilizáció szinonimája. Lényege az egyik megközelítésben a polgári erények, a finomabb erkölcsök, a jó ízlés, a társasági viselkedési normák terjedése, a lelki tulajdonságok nemesítése, tágabban a korszerűsödés, vagyis a civilizálódás, a polgárosodás.[11] Más esetekben (mint az idézett aforizmában is) az ismeretátadás és ismeretszerzés folyamatát, vagy valakinek, valaminek (pl. a nyelvnek) a tökéletesedését (az Eötvös által is kedvelt kifejezéssel: a tökéletesbülést), tökéletesítését nevezték meg vele. A pallérozottság és a pallérozott változatban az egyének és az országok, nemzetek műveltségállapotának vagy általában fejlettségének magasabb szintjére utalt.

A fogalmi tisztázatlanság jele, hogy – főleg a reformkor elején – fel-felbukkant még a felvilágosodás (elvétve: világosodás) és a felvilágosult kifejezés is, szintén hol átfogóbban, hol az értelmi, erkölcsi emelkedésre korlátozva. Sokan a nevelést sem pusztán az anyagi és szellemi művelődés egyik, mindenképpen legfontosabb eszközének tekintették, hanem gyakran azonosították vele; célját, végeredményét a szélesebben felfogott műveltségben látták. Sokak szemében a nevelés, valamint az ember- és nemzetformálás (azaz valamennyi társadalmi ráhatás) ugyanazt jelentette. Mások e kategóriát csak a gyermekek, fiatalok testi, szellemi és erkölcsi fejődésének tudatos irányítására, illetve a nép (a jobbágyság, a városi szegénység stb.) célzatos eszmei befolyásolására tartották fenn. Szinte mindenki különbséget tett a nevelés és az oktatás (tanítás) között; az utóbbit az iskolai és más ismeretátadásra, a szakképzésre, legfeljebb az értelmi nevelésre szűkítve.[12]

Eötvös szépprózai írásaiból, aforizmából, leveleiből és emlékbeszédeiből kirajzolódik az általa vallott nevelési eszmény összetett képe. Jól érzékelhető, hogy erősen hatott rá mélyen tisztelt mestere, Kölcsey Ferenc (1790–1838) erkölcsfilozófiai esszéje, a Parainesis.[13] Más szavakkal: műveiben elég világosan megfogalmazódik, hogy szerinte milyen a pallérozott egyén. Eszménye a közösségi ember, akit a hazaszeret vezérel, akit az önzetlenség, a kötelesség- és felelősségérzet, a felebaráti szeretet, a segíteni akarás, a következetesség, a szilárd meggyőződés, a rendíthetetlenség, az őszinteség, a szerénység, a becsületesség, az önmagával szembeni szigor, a kitartó szorgalom, a példás családi élet, a széles látókör, az iskolázottság adott szintje (az írni-olvasni tudástól a magas színvonalú, felsőfokú műveltségig), a vallásos hit stb. jellemez. A „tökéletesbülés”, a képességek kibontakoztatásának eszközei közül össztársadalmi méretekben talán az intézményes nevelésnek, főként az iskolai oktatásnak tulajdonított legnagyobb szerepet. Az egyén életében ezek mellett, sőt gyakran ezek előtt kiemelte a nevelők (a szülők, a házitanítók, a papok stb.) és az olvasmányok hatását.

Eötvös József istenhívő gondolkodó volt, ebből következően a nevelésben nagy jelentőséget tulajdonított a vallásos nevelésnek. Hitéről, vallásosságáról, az egyházhoz való viszonyáról sokat elárul az az aforizmája, amelyet valamikor az 1830-as évek elején rögzített: „Nem a religió formája, a religió maga boldogít.”[14] Nagyjából ez idő tájt, de valamivel korábban vetette papírra azt a gondolatát, ahol a nevelés egyik – szerinte – megkerülhetetlen módszerére is utalt – a gyermekkorból alig kinőtt 18–19 éves ifjú: „Jókor kell a gyermeket arra tanítani, hogy religióról gondolkozzon; akkor, mikor gondolatjai még érzemények, csak így fogja megtartani hitét.”[15] Később is úgy vélte, hogy a vallásos nevelés elsősorban a szülők, tágabban a család (nagyszülők, idősebb testvérek, a házitanítók, ha van, a família lelkésze) feladata, és a gyermek értelmének nyiladozásakor el kell kezdeni. A hitbeli és az ettől elválaszthatatlan erkölcsi nevelésnek ez a szakasza, amikor döntően az érzelmekre kell hatni, hat–nyolc éves korig húzódhat el. Azt követően a vallásos és erkölcsi nevelés értelmi oldala kerül előtérbe, és ez eltarthat az ifjúkor végéig, döntő eleme az iskolai és a templomi hitoktatás. Többször is írt arról, hogy e tekintetben milyen sokat köszönet anyjának. A gyermek Eötvös József érzelmi és hitbéli neveléséről katolikus édesanyja, a gyöngéd, melegszívű és művelt Lilien Anna (1786–1858) bárónő – akit rajongásig szeretett – gondoskodott.[16] Az ő halála után három-négy évvel jegyezte le az utóbbi idézetre rímelő aforizmát, amelynek tartalma – más forrásokból is igazolhatóan – édesanyjától ered: „Ne higgyen senki olyan gondolatoknak, melyeknek szíve ellentmond.”[17] Akár életútjának, politikai pályájának jellemző mottója is lehetne.

Eötvös vallásosságában az érzelmi és értelmi motívumok keverednek. Gyermekkorában szigorú, ugyanakkor a szívre ható vallásos nevelésben részesült. Élettapasztalatai, olvasmányai megerősítették hitében, amelyben gyakran talált megnyugvást, vigaszt és támaszt. Szerinte a hit minden embernek természetes szükséglete, a vallástalanság csupán átmeneti állapot. Ő maga hithű római katolikus, de vallási és még inkább valláspolitikai nézeteit áthatotta a felvilágosodás racionalizmusa és a liberalizmus. Mérlegelte az ateisták, deisták érveit is – ennek számos nyoma maradt aforizmáiban és kéziratos töredékeiben –, de végül elutasította őket. Eötvös egyértelműen teista. Hitt „az anyagi világon kívül vagy felül álló értelmes lénynek, egy […] személyes istenségnek” a létezésében,[18] bízott a gondviselésben, s minthogy az előbbiektől elválaszthatatlan, hitt a lélek halhatatlanságában. Kijelentette, hogy a teremtő, de utána megálló Isten eszméje képtelenség. A teremtés nem egyszeri aktus volt, nem fejeződött be, a teremtő lény most is, állandóan munkálkodik. A vallást örökkévalónak tartotta, de látta, hogy némely oldala (a szertartások, a hittételek formája stb.) és az egyház egésze történeti jelenség. Készséggel elismerte, hogy a teológia tanításaiban számos ellentmondás van. Meggyőződése viszont, hogy a természettudományos felfedezések csak ezeket cáfolhatják meg, Isten léte ellen nem szólhatnak, mert a dolgok keletkezését, „első okát” nem magyarázhatják meg. Sőt, a csillagászat, a geológia, a mikrobiológia stb. sikerei újabb érveket szolgáltatnak a vallás számára. Eötvös megsejtette az azóta sok példával bizonyított tényt: a természettudományi kutatás önmagában nem vezet ateizmushoz, materializmushoz, az egyház képes összhangba hozni tanait az új felfedezésekkel. Megsejtette, hogy társadalmi – elsősorban gazdasági – folyamatok játszanak majd döntő szerepet a vallás visszaszorulásában. Előtte az iparosodás, a kapitalizálódás tűnt fel ilyen tényezőként.[19]

Szorosan vett oktatásügyi kérdésekkel Eötvös József először nyugat-európai útjáról való visszatérése után foglalkozott, talán éppen az ott látottakon, hallottakon felbuzdulva. 1837. december 19-én számolt be Szalay Lászlónak, meghitt barátjának arról, hogy Borsod megyében – ahol apja sályi birtokán élt – egy olyan társaságot is alakít (egy pengő forintos évi tagdíjjal), amelynek célja az iskolák előmozdítása.[20] Mai ismereteink szerint ez volt az első konkrét oktatáspolitikai tette. Források hiányában azonban semmi közelebbit nem tudunk erről az akcióról, még azt sem, hogy egyáltalán megalakult-e a tervezett társaság. Fokozódó politikai aktivitásának és az oktatásügy iránti érdeklődésének újabb bizonyítéka, hogy belépett a Kisdedóvó intézeteket Magyarországban terjesztő egyesületbe, sőt Abaúj vármegyében annak képviseletét is elvállalta.[21] Részletek erről sem ismertek, a később említendő Kelet népe-vitában maga Eötvös is csak általánosságban szólt arról, hogy ő is fáradozott a kisdedóvás meghonosításáért.[22]

Bekapcsolódott – a főrendi ellenzék soraiban – az 1839–40-es rendi országgyűlés oktatáspolitikai csatározásaiba is, mégpedig az oktatáspolitikai irányítás hatalmi megoszlásáról folyó – és többfelé ágazó – reformkori vitába. Egyebek között felvetődött az a nagy horderejű kérdés is, hogy az állam, a közhatalom befolyása meddig terjedhet a nevelésben, korlátozhatja-e, s ha igen, mennyire korlátozhatja az egyének, nevezetesen a szülők jogait, szabadságát. E kérdés megvitatására leginkább az a hármas sérelem szolgáltatott alkalmat, amely a protestánsok ellen irányult, de kettő elsősorban a katolikusokat sújtotta: nem fogadhattak gyermekeik mellé protestáns házi nevelőket, és csak külön engedéllyel járathatták fiaikat protestáns iskolákba. Az viszont főként a protestánsokat érintette, hogy az uralkodó rendkívül megnehezítette a külföldi egyetemekre, akadémiákra való kiutazást. Bár a sérelmek elsődlegesen vallási jellegűek voltak, hiszen a protestáns egyházak egyenlő jogainak el nem ismeréséből fakadtak, a rendek inkább a művelődéspolitikai vonatkozásokat emelték ki. Az egykor vallási sérelemként felvetett probléma a 30–40-es évek fordulójára már szerves részévé vált a reformerek kulturális programjának: az iskolaválasztás, a tanulás szabadságának liberális elvét, más oldalról a felekezeti jogegyenlőség elvét kívánták diadalra juttatni.

A házi nevelés (vagy tanítás) régi gyakorlat volt: a főnemesek és a jobb módú köznemesek, sőt a vagyonosabb városi polgárok is otthon, ún. magán- vagy házi nevelők, nevelőnők által taníttatták gyermekeiket. Azok, akik nyilvános iskolába küldték fiaikat, rendszerint – hacsak tehették – házitanítót is tartottak mellettük. A pedagógiai érték megítélésében a politikai vezető réteg is megosztott volt, de abban többnyire – kivéve az aulikus fő- és köznemeseket – egyetértettek, hogy az udvar tilalma csorbítja a szülők jogait.

Eötvös harmadik diétai felszólalásában, 1840. január 4-én szintén támogatta azt a követelést, hogy a római katolikus ifjak járhassanak protestáns iskolába, illetve lehessen protestáns nevelőjük. Érvelése a felekezeti jogegyenlőség elvéből indult ki. Ugyanakkor kijelentette azt is, hogy a házi tanítással szemben a nyilvános iskolákat részesíti előnyben, „mert már maga az a’ nyilvánosság, az a’ több évi együttlét, a’ köztük lévő egyenlőség olly nagy haszon, hogy azt semmi magánnevelés nem pótolhatja.” S végül utalt arra, hogy a királyi felügyeletet a protestánsok mellett a katolikus házi nevelésre is kiterjesztené.[23] Egy későbbi, 1840. február 26-án elhangzott hozzászólásában szintén a nevelésügyben érvényesülő állami ellenőrzés és az attól elválaszthatatlan állami, törvényhozói felelősség jelentőségét emelte ki, mondván: „Mindazon jogok és kötelességek között, melyet a törvényhozás magas céljának elérésére gyakorol, véleményem szerint nincs egy, melynek teljesítése áldóbb s melynek elmulasztása a nemzetre nézve károsabb lehetne, mint azon jog és kötelesség, mely a törvényhozásnak a nevelés elrendezése iránt adatott.”[24] Már ez a néhány részlet is jelzi, hogy Eötvös országgyűlési felszólalásaiban nem rögtönzött, nem a pillanatnyi hangulatnak engedve nyilatkozott. Voltaképpen egy formálódó koncepció elemei bukkannak itt fel, mégpedig alaposan végiggondolva és világosan, határozottan megfogalmazva.

Az ez idő tájt kiadott (1839–1841) első regényének, A karthausinak jó néhány fejezete akár úgy is felfogható, mint hozzászólás az iménti diétai vitához. Eötvös saját személyes tapasztalatait felhasználva, szépirodalmi formában, magas esztétikai színvonalon fejtette ki véleményét a nevelésről. Az író apja, Eötvös Ignác báró (1786–1851) aulikus főnemes volt, magas udvari tisztségeket töltött be, és sűrű távolléte miatt fia keveset látta. Ugyanakkor a vidám, melegszívű és művelt idősebb báró[25] azon kevés arisztokraták közé tartozott, akik fiaikat nyilvános iskolába járatták, Józsefet a budai királyi (katolikus) gimnáziumba. Ennek az iskolának inkább a szelleme, mint a tananyaga gyakorolt befolyást a gyermek Eötvös személyiségére. Ekkor részesült először rendszeres oktatásban – mind a két tanévben a legjobb tanuló volt osztályában[26] –, itt tanult meg magyarul (hiszen az anyanyelve a német), vele egykorú gyerekek társaságában élt,[27] akik közül Pauler Tivadarral (1816–1886) és Szalay Lászlóval barátságot is kötött.[28]

Még meglepőbb, hogy Eötvös Ignác báró fia házi nevelőjének 1825-ben az egykori jakobinust, Pruzsinszky Józsefet (1769–1830) fogadta fel; a kortársak tanúsága szerint vele (mint negatív példával) akarta elriasztani a kamaszodó fiút a radikális eszméktől. A nagyon művelt, tudományos ambíciókat is dédelgető, öregedő házitanító aztán évekig (csaknem egyetemi tanulmányai befejezéséig)[29] nevelgette, formálgatta ifjú tanítványát; megismertette a felvilágosodás tanaival és az ókori görög-római klasszikusokkal, és főleg a nemzeti érzés, a magyarságtudat elmélyítésében, egyáltalán a magyar nyelv elsajátításában (hiszen anyja osztrák volt) játszott fontos szerepet. A hatás Eötvös egész életpályáján, munkásságának számos elemében világosan kimutatható.[30]

Eötvös József A karthausiban keményen bírálta az előkelő családok szokásait: a szülők rideg magatartását, a vak engedelmességre szoktatást, a „szoba-dresszúrá”-nak nevezett, a többi gyerektől elszigetelő házi tanítást, és nagyon rossz véleménnyel volt a bennlakásos intézetekről is, ahol az érzéketlen felügyelőknek vannak kiszolgáltatva a gyerekek, és ahol „az egyenlő nevelés többnyire egyenlő neveletlenséget fejt ki.”[31] A korabeli iskolai oktatást is elsősorban azért marasztalta el, mert hiányzott belőle a nevelés szándéka, azaz csak ismereteket közvetített, és azt is elavult módszerekkel.

Eötvös első (A karthausi) és második (A falu jegyzője) regényében hőseinek sorsával éppen azt demonstrálta, hogy az egyes ember életútját mennyire befolyásolják azok a családi, nevelői, környezeti hatások, amelyek a gyermekkorban érik a lelkét: „egész jövőnk nevelésünk által többnyire meghatároztatott” – írta A karthausiban.[32] Mindkét műben hangsúlyozta az érzelmi és erkölcsi nevelés fontosságát. A falu jegyzőjében pozitív példát is felmutatott: főhősének apját, a falusi református lelkészt, akinek pedagógiai eszközei között legelső a szeretet, aki igazodik a gyermek adottságaihoz, aki eszményképeket állít fia elé, öntevékenységre szoktatja, tiszta erkölcsi felfogásra, morális tartásra, hazaszeretetre neveli, felkészíti arra, hogy a közösségért, az emberiségért dolgozzon.

A huszonnyolc éves Eötvös nagy hatású vitairattal csatlakozott a reformkor leghíresebb és legjelentősebb politikai-ideológiai polémiájához, a Kelet népe-vitához, amely a reformerek különböző csoportjai között folyt. A kezdeményező Széchenyi István gróf (1791–1860) Kelet népe című könyvében támadta meg a gyorsan népszerűvé vált Pesti Hirlapot, pontosabban annak radikalizmussal vádolt szerkesztőjét, Kossuth Lajost (1802–1894). Eötvös az utóbbi mellé állt, és a centralista csoport vezető ideológusaként a liberális elvek, érvek egész arzenálját sorakoztatta fel. A mérlegelő határozottság és a tudatos tájékozódás jellemezte a Kelet népe és Pesti Hirlap című, 1841. augusztus végén közzétett[33] vitairat oktatáspolitikai fejtegetéseit is. Eötvös itt hivatkozott először a történelmi tapasztalatokra és a külföldi példákra. Cáfolta Széchenyi Istvánnak azt a tézisét, mely szerint a néptömegeket előbb politikai jogokban kell részesíteni, és azután – és csakis azután – gondoskodhatnak a nevelésükről, tanításukról; a művelődés ugyanis önmagában anarchiához vezet, a felvilágosult, de jog nélküli tömegek hajlamosabbak a forradalomra. Ezzel szemben Eötvös József egyértelműen leszögezte: a politikai-társadalmi átalakulás folyamatában a népnevelés, közelebbről a népoktatás fejlesztésének meg kell előznie a politikai jogok kiterjesztését; a nevelés ugyanis feltétele a politikai jogok helyes gyakorlásának, garanciája a személyes függetlenségnek és a társadalmi békének, továbbá nagyobb esélyt biztosít a nemzetnek az alkotmányos reformokért vívott küzdelemben. Szilárdan hitte – amit szerinte az európai fejlődés is igazol –, hogy a szabadság a művelődés következménye. Vagyis a népet, a tömegeket fel kell készíteni a politikai életben való részvételre, mert a műveletlen nép kezében a jog olyan hatalom, amelyet minden ügyes demagóg aljas célokra használhat ki, a tudatlanság a zsarnokságot növeli, erősíti. Az oktatás, a népnevelés segítségével viszont a politikai szisztéma megváltoztatásakor elkerülhető az erőszak; nem jobb-e – kérdezte –, ha „a nép, mely jogaiért vív, inkább ügyének igazságában, mint anyagi erejében bízzék; hogy inkább – mi csak művelt nemzeteknél lehető – reform, mint revolúció által vívja ki győzelmét?”[34]

Vitába szállt Széchenyi István azon állításával is, hogy a nevelés ügyét azért sem időszerű napirendre tűzni, mert az királyi felségjog, azaz a nemzet úgysem rendelkezhet szuverén módon. Ez túlságosan általános kifogás – vélte Eötvös –, hiszen más tárgyakban sem lehet törvényt hozni a bécsi udvar beleegyezése nélkül. Természetesen ő is úgy látta – mint liberális társai –, hogy a népnevelésről mielőbb törvényt kellene alkotni; reménykedett abban is, hogy azt az udvar helyben fogja hagyni. De ha ellenezné is, az sem lehet ok a bénultságra, mert számtalan lehetőség van cselekvésre. Ha a törvényhozási út nem járható – folytatta –, a keskenyebb ösvényeket keressék meg. Szép eredmények várhatók így is, mert „minden ember, kinek lelki tehetségeit kimíveltük, kit állatihoz hasonló állapotából emberi méltóságának érzésére ébreszténk, a hazára nézve is nyereség.”[35] A vármegyék, a földesurak, a tisztviselők, a hitszónokok felelősségét hangoztatta s utalt a református egyház sikeres erőfeszítéseire, továbbá a sokasodó kisdedóvó intézetekre.

Eötvös tehát – ellentétben Széchenyivel – aktuálisnak, égetően sürgősnek tartotta a népnevelés-népoktatás előmozdítását, sőt – némi túlzással – a legsürgetőbb teendőnek minősítette.

Első számú indokként azt hozta fel, hogy a magyar nemzet haladása csak akkor lehet folyamatos, ha az egész nép életére kiterjed, és ha a nép szellemi tekintetben is emelkedik és az értelmi nevelés megelőzi a jogi reformokat. Végkövetkeztetésként itt fogalmazta meg először közvetlen tételes formában azt, amiről már tizennyolc évesen is gondolkodott: „nevelés tehát, meggyőződésünk szerint, minden haladásnak első, egyedül biztos alapja, s azon meggyőződés, hogy haladnunk kell, csak arra int, hogy a nevelésről gondoskodjunk.”[36]

De nemcsak a társadalmi haladás, jelesen a polgári átalakulás szempontjából vizsgálta ezt a „szent” ügyet. A nemzeti eszme iránti fogékonyságával magyarázható, hogy a népnevelést a magyarság sorsával is összefüggésbe hozta. Csak a művelt nemzet maradhat fenn az idegen népek gyűrűjében – írta –, csak az értelmi súly biztosíthatja a magyarság vezető szerepét a soknemzetiségű országban, csak a népoktatás által érhető el a korabeli közfelfogás szerint értelmezett, a magyar államnemzet ideájából kiinduló nemzeti egység. Ezeket a sorokat sokan félreértették, még a jóval későbbi keletű kultúrfölény-elmélet vagy a kultúrnacionalizmus visszavetítésével is találkozhatunk – még a közelmúltban is.[37] Eötvös nyilvánvalóan nem erre gondolt, hanem a fenyegetőnek érzett pánszláv veszély ellensúlyozására, a herderi jóslat[38] megvalósulásának, a magyarság eltűnésének megakadályozására, és persze az országon belüli hatalmi helyzet megtartására is. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Eötvös a más ajkúakra, a nemzetiségekre is ki akarta terjeszteni a népnevelés, a kultúra áldásait, mint ahogy a politikai jogokban is részesíteni kívánta őket.

Két évvel később, az újabb országgyűlésen, a magyar nyelvi törvényjavaslat több évtizedes vitájának végső szakaszában szintén toleránsabb álláspontot foglalt el, mint a felsőtábla, sőt mint az egész diéta többsége. Módosító indítványaiban – amelyeket 1843. augusztus 17-én és 18-án adott elő – méltányosságból kérte, hogy Pozsega, Szerém és Verőce vármegyéknek, valamint Fiume és Buccari tengerparti kerületnek hatévi határidőt engedélyezzenek a magyar oktatási nyelv bevezetésére; Horvátországgal kapcsolatban pedig deklarálják, kivételes bánásmódban részesítik. Mindazonáltal a magyar nyelv kötelező tanítását a horvátországi iskolákban ő is megszavazta.[39]

Eötvös József oktatáspolitikai gondolkodásának további fejlődéséről, gazdagodásáról tanúskodik a Pesti Hirlap hasábjain névtelenül – pontosabban három csillaggal jelölve – közreadott cikksorozat, amelyet Fenyő István fedezett fel (és amelyet a neveléstörténeti irodalom mindmáig nem elemzett kellő mélységben).[40] A Népoktatási ügy, illetve Népoktatás címmel 1846. május 12-én, május 29-én és augusztus 20-án napvilágot látott vezércikkek közvetlen indítéka az 1843-as diétán kiküldött kerületi választmány népnevelési törvényjavaslatának közzététele (amire épp ez az újság vállalkozott)[41] vagy még inkább az akörül támadt vita lehetett. A tervezetet – amely kompromisszumokkal ugyan, de a polgári típusú népiskola modelljét vázolta fel[42] – annak idején nem terjesztették elő az országgyűlésen, ennélfogva Eötvös sem szólhatott hozzá. Most sem a konkrét részletekkel foglalkozott, noha számos utalásából kitetszik, hogy a szöveget jól ismerte, azt behatóan tanulmányozta. Három alapvető, mondhatni koncepcionális kérdésre koncentrált, több ízben is messze túlmutatva a kerületi munkálaton.

Az első közleményben ismételten szükségesnek tartotta kiemelni, hogy a reformok közül a közoktatás tárgya a legsürgősebbek egyike. Szükségesnek, mert – tette hozzá – „legkitűnőbb férfiaink között nem hibáznak olyanok, kik a népoktatási tárgyat legközelebb jövőnk teendői közé nem sorozzák.”[43] Ezúttal azokkal fordult szembe, akik az anyagi érdekeknek tulajdonítottak elsőbbséget, vagyis a népiskolák állítását a gazdasági fellendülés utánra halasztanák. Szerinte ez meggondolatlan vélekedés, hiszen „a józan ész s tapasztalás egyiránt arra intenek: miként az anyagi érdekek kifejlődése lehetetlen, ha csak vele egyszersmind a szellemi érdekek nem fejlesztetnek ki.”[44] A gazdasági hátramaradottság fő oka ugyanis a lakosság műveletlenségében keresendő. Ezért ha gyárakat, jó közlekedést, élénk kereskedelmet, anyagi jólétet akarnak, ezen feltétlenül változtatni kell. „Az iparnak fő eszköze az ember” – mutatott rá – „nem anyagi ereje, mely napjainkban erőművek által pótoltatik, hanem értelmi tehetségei által.”[45] Értelmes munkásokra van szükség, de ilyenekre csak akkor számíthatunk, ha a népoktatás előbbre mozdul. Tehát a népiskolák állítása nemhogy veszélyeztetné az anyagi haladást, hanem épp ellenkezőleg: elősegíti azt. Vagyis Eötvös elutasította a gazdaság és a kultúra fejlesztése közötti választás hamis dilemmáját.

Cikkének második felében pedig azon összeköttetésre irányította rá a figyelmet, „melyben a népek alkotmányos állása műveltségük fokával áll.”[46] Szinte folytatta az öt évvel korábbi gondolatmenetet, újra kifejtette: a politikai szabadság műveltség nélkül nem valósulhat meg, a tudatlanság csak zsarnokságot, szolgaságot szül; a polgári jogok kiterjesztésére tett erőfeszítések önmagukban nem elegendőek, a nép oktatásáról, szellemi emelkedéséről is gondoskodni kell. Szavaiból kitűnhet, hogy a sorrendiség problémáját e cikkében nem vetette fel. Valószínűleg azért nem, mert – mint más írásai mutatják – valamelyest módosult az álláspontja: nem egymás után képzelte el a reformokat, hanem a gazdasági, politikai és kulturális átalakulást együtt, egyszerre akarta végrehajtani.

A cikksorozat második részében különbséget tett a népnevelés tágabb és a népoktatás szűkebb fogalma között; ennek kapcsán kritizálta a törvényjavaslat címét és szóhasználatát. Úgy érezte, hogy a két fogalom összekeverése káros e fontos ügyre nézve, mert az elemi oktatást, a népiskolákat a pártküzdelmek eszközévé alacsonyítja. A népnevelés ugyanis politikai tartalommal telítődött kategória, és ha ez a kifejezés terjed el, ez kerül be a majdani törvénybe, akkor az a veszély fenyeget, hogy az elemi oktatást a különféle pártok megkísérlik a politikai agitáció fórumává változtatni. Holott „a népiskoláknak bizonyosan nem az a feladata, hogy a bennök tanított gyermekek bizonyos politikai párt nézetei elfogadására neveltessenek…”[47] Úgy vélte, ez a veszély csakis akkor hárítható el, a népoktatás csakis akkor vonható el a politika mezejéről, ha az elemi iskolák fenntartását és irányítását kizárólag szakmai, kormányzati kérdésnek tekintik, és az kizárólag az állami szervek, illetve a helyhatóságok és a községek feladata lesz.

Eötvös óvni akarta a népiskolákat, a népoktatást az egyházak túlzott befolyásától is. A harmadik közleményben azt a csaknem axiómaként elfogadott nézetet cáfolta, mely szerint a nép vallásos oktatása az oktatás egyéb tárgyaitól elválaszthatatlan. A kerületi választmány tervezetének azon tézisével, hogy a népnevelést hassa át az istenhit és az erkölcsiség, egyetértett; tiltakozott viszont az ellen, hogy az egyes vallások tanai is keresztülszőjék az elemi iskolákban közvetített tananyagot. Ezért nem helyeselte a törvényjavaslat azon előírását, mely minden községben minden keresztény gyülekezet számára külön iskolát rendelne. Ezt költséggel sem bírnák, és a megjelölt cél elérésére sem alkalmas módszer, mert a nép vallásos nevelése nem az iskoláztatásától függ.

Felvázolta a helyes eljárást is: azokban a községekben, ahol két vagy több vallásfelekezet él együtt, létesítsenek közös, világi iskolákat; a vallástan oktatását pedig válasszák külön az iskolamesterek által tanított tárgyaktól és bízzák a lelkipásztorokra. Ezen – a liberalizmus eszmevilágában fogant – megoldás előnyeit a következőkben látta: a népoktatás nem rendelődik alá egyetlen vallásfelekezet nézeteinek sem; nem keverednek, nem kerülnek ellentétbe az egyházi és világi törekvések; a közös iskolák elősegítik a különböző vallású gyerekek közeledését. Vagyis a nemzeti egység erősítése szempontjából is nagyon hasznos, „ha a közállomány népiskoláiban intézeteket alkot, melyekben a külön vallásúak együttléte a közöttük netalán létező előítéleteket jókor megrontsa, hol a haza különböző vallású polgárai között már gyermekségük boldog éveiben azon barátság és bizodalom kötelékei támadjanak, melyek a haza javára soha elég erősek nem lehetnek.”[48] Eötvös volt tehát – mutat rá Fenyő István –, „aki leghangsúlyosabban a nemzeti egyetemesség és egyenlőség kérdéseként fogta fel a népoktatást.”[49]

Amikor a fenti cikksorozat megjelent, Eötvös már dolgozott harmadik nagy szépírói opusán, a Magyarország 1514-ben című történeti regényén. Ebben a művében is szívesen időzött hősei gyermekkorának leírásánál, ám itt a korábban (A karthausiban és A falu jegyzőjében) az egyénre, illetve a családra szűkülő pedagógiai problémák köre lényegesen kitágult, nemzeti, sőt egyetemes távlatokat kapott. Eötvös történetfilozófiai magaslatokra emelte mondanivalóját. A parasztháború eszmei vezérének, Lőrinc papnak a szájába adott, sokszor idézett szavak akár reformkori művelődéspolitikai, sőt politikai gondolkodásának summázataként is felfoghatók: „Az anyagi szabadság, melyért a nép fegyverhez fogott, mindaddig el nem érethetik, míg szellemi szabadsága ki nem vívatott…”[50] Lényegében ugyanezt a gondolatot ismételte meg a regény végén is, újabb nyomatékot adva tartalmának: „Az igazság diadalát nem vad erőszak fogja kivívni. A nép szabaddá nem válhatik, míg azt lelki sötétség veszi körül.”[51]

Eötvös József fiatalkori aforizmáiból, cikkeiből, beszédeiből, röpirataiból és részben regényeiből egy csaknem összefüggő oktatáspolitikai program körvonalazódik. Próbáljuk meg összefoglalni ennek fontosabb elemeit, jórészt röviden megismételve az eddig leírtakat:

• a közoktatási reform, a népnevelés, közelebbről a népoktatás, a népiskolák fejlesztése a társadalmi haladás, a gazdasági és politikai fejlődés, az alkotmányosság és a jogegyenlőség elengedhetetlen feltétele, egyik legfontosabb tényezője;

• a magyarság fennmaradása, a többnemzetiségű országban a vezető szerep megtartása szintén feltételezi a népoktatás előmozdítását; az elemi iskolák hozzájárulhatnak a nemzeti egység kialakításához, erősítéséhez is;

• az egyének boldogulása, a személyiség, az értelmi képességek kibontakoztatása szempontjából is komoly feladat hárul az oktatásra; a nevelés meghatározóan hat az érzelmek és az erkölcsök, a jellem formálódására;

• a nevelés, a népoktatás fontosságából következik, hogy az nemzeti, össztársadalmi ügy, megfelelő elrendezése a teendők első sorába sorolandó; ám az egyesületek, a vármegyék, a községek, a földesurak és – mai szóval – az értelmiségiek is sokat tehetnek e téren;

• meg kell őrizni a tanodák függetlenségét a pártoktól, mentesítve őket a napi politikai küzdelmektől;

• mindenki számára biztosítani kell az iskolaválasztás szabadságát a vallásfelekezeti jogegyenlőség, viszonosság alapján;

• célszerű úgynevezett közös, vagyis világi elemi iskolákat állítani, a vallásoktatást elkülöníteni és a többi tárgy tanításában a felekezeti szempontokat mellőzni.

Eötvös József kétségkívül eltúlozta a művelődés, a nevelés társadalmi szerepét. Következetesen képviselt oktatáspolitikai törekvései azonban szorosan kapcsolódtak a magyarság korabeli sorskérdéseihez, a polgárosodás és a nemzeti fejlődés követelményeihez, a korszerű, nemzeti műveltség megteremtésére irányultak. S mi tagadás: némelyik gondolata ma is időszerű.

A nevelés, a közoktatás, az iskolák állítása és fenntartása nemzeti ügy, és a zökkenőmentes polgári átalakulás elengedhetetlen feltétele – ez volt a fiatal Eötvös szilárd meggyőződése. Az ügy sikeréről való gondoskodás pedig a nemzet képviseletében eljáró országgyűlés feladata. Közelebbről a törvényhozó testület által megválasztott, és a király, a végrehajtó hatalom feje által kinevezett felelős kormány, még közelebbről az illetékes szakminiszter feladata. Vajon gondolt-e arra, hogy ez a miniszter éppen ő lehet, lesz – nem tudjuk; legalábbis sem ekkori leveleiben, naplójegyzeteiben, sem későbbi, visszaemlékező írásaiban nem található erre még csak halvány utalás sem. Talán úgy vélte, még túl fiatal – nemrég (1847. szeptember elején) múlt harmincnégy éves – ehhez a kitüntető, ám hatalmas feladathoz.

A nemzeti önrendelkezés és a liberális parlamenti kormányzás eszményével egyaránt összefüggő miniszteri felelősség gondolata az 1830-as években terjedt el hazánkban, majd az 1840-es évek elején, még inkább derekán a független felelős kormány követelése a magyarországi reformellenzék egyik programpontjává vált.[52] E törekvés hívei – miként Eötvös is – arra számítottak, hogy e kormány keretében a nemzet a közoktatás feletti rendelkezés jogát is gyakorolhatná. Találkozott ezzel az az igény, hogy az iskolák irányításában a szakszerűség, hozzáértés domináljon. A formálódó tervek egyik sajátos, a közoktatásra, illetve annak egyik ágazatára vonatkozó terméke volt Wesselényi Miklós báró (1796–1850) ötlete, aki 1843-ban egy ún. népnevelési kormány, azaz csak az országgyűléstől függő közigazgatási hatóság felállítását javasolta. E hatóság feladata lett volna a népiskolák, a kisdedóvodák, a tanító- és óvóképző intézetek szervezése, létesítése, felügyeletük és a születendő népnevelési törvény végrehajtásának ellenőrzése.[53]

A polgári típusú kormány megvalósításához vezető útról – pontosabban az 1843–44-es országgyűlés utáni állomásokról – a jogtörténész Kovács Kálmán 1974-ben írt tanulmányában olvashatunk. Áttekintésében részletesen szólt az 1847–48-as diétai vitákról és a forradalmi napokat követő pozsonyi, bécsi tárgyalásokról is.[54] Ezúttal csak a közoktatási irányítás szempontjából fontos részleteket emeljük ki.

Noha Kossuth Lajos nevezetes március 3-i beszédében követelte a felelős kormány megszervezését is, a rendi országgyűlés 1848. március 15-i feliratában tételesen nem szerepelt ez az igény. A szöveg azonban magában foglalta ennek eszméjét, utalt szükségességére.[55] A király március 17-i válaszában – az államkonferencia sugallatára – csak elvileg járult hozzá a felállításához. István nádor (1817–1867) azonban megkerülte az udvart, és közvetlenül a királyhoz fordult, élőszóban kért és kapott felhatalmazást, hogy megbízza Batthyány Lajos grófot (1809–1849) a miniszterelnökséggel, akit rögtön ki is nevezett. Batthyány szabad kezet kapott a létszám és a személyi összetétel meghatározásához.[56] A tervek szerint a kormányban a vallási és közoktatási ügyeknek külön minisztériuma lett volna. A katolikus klérus már a diétán megindította az ellenakciót, hogy a minisztérium, illetve a kormány hatásköre ne terjedjen ki az egyházra és a katolikus iskolákra.[57]

A független felelős magyar minisztérium szervezéséről szóló országgyűlési törvényjavaslatot 1848. március 23-án terjesztették fel Bécsbe. Ezzel egy időben hozta nyilvánosságra Batthyány Lajos gróf a leendő miniszterek névsorát.[58] A március 28-án kelt és másnap felolvasott leiratban az uralkodó elfogadhatatlan feltételekhez kötötte a felelős kormány kinevezését. Az országgyűlés tiltakozott, Pesten tömegmegmozdulásokra került sor, s mindez meghátrálásra késztette az udvart: az újabb, március 31-i rezolúció (leirat) már teljesítette a rendek kérését.[59]

Ezután már zökkenő nélkül követték egymást az események. 1848. április 2-án Batthyány Lajos gróf hivatalosan is beterjesztette javaslatát a kormány összetételéről. A király, V. Ferdinánd[60] április 7-én aláírta, majd április 11-én szentesítette a „Független magyar felelős ministerium alakításáról” szóló 1848: 3. törvénycikket, amely a végrehajtó hatalmat a kormányra ruházta. Többek között kimondta: „Mindazon tárgyakban, melyek eddig a m. k. udvari kancelláriának, a k. helytartó tanácsnak, ide értvén a bányászatot is, köréhez tartoztak, vagy azokhoz tartoznia kellett volna, s általában minden polgári, egyházi, kincstári, katonai, és általában minden honvédelmi tárgyakban Ő Felsége a végrehajtó hatalmat ezentúl kizárólag csak a magyar ministerium által fogja gyakorolni.” (6.§). A 14. §-ban felsorolt minisztériumok között ott volt a „vallás- és közoktatási” is.[61]

A korabeli, a törvényt megelőző elképzelések között a minisztérium többféle néven szerepelt: pl. „oktatásügyi”, „közoktatásügyi”, „kultusz és nevelési” stb.[62] Az első magyar kormány kialakításában döntő szerepet játszó reformellenzék is eleinte két minisztériumot akart: külön „cultus” és külön „nevelési” tárcát.[63] Végül is követték az osztrák (és a hazai liberálisoknak még jobban tetsző francia) mintát, és az egységes vallás- és közoktatásügyi minisztérium megnevezés mellett maradtak.

E minisztérium élére április 7-én az uralkodó (a miniszterelnök, Batthyány Lajos gróf javaslatára) Eötvös József bárót nevezte ki.[64] Az ő személye körül is csak a pozsonyi és pesti előkészítő tárgyalásokon, a reformellenzék belső vitái során alakult ki az egyetértés. Pozsonyban már az első, március 18-i kormánylistán is Eötvös neve szerepelt, és az országgyűlésen március 23-án beterjesztett jegyzéken szintén őt jelölték „kultusz és nevelési” miniszternek.[65] Az előző napi, március 22-i megbeszélésen szóba került Szentkirályi Móric (1807–1882) Pest vármegyei követ is, de ő visszavonult.[66] Talán rádöbbent, hogy e területen felkészültsége igencsak elmarad a fiatal, széleskörűen művelt főrendé mögött. Vidos József (1805–1849), Vas vármegyei követ aznapi levelében felbukkant még Lonovics József (1793–1867) csanádi püspök neve is, ami a katolikus egyház felé tett gesztus lehetett.[67] Pesten ezekben a napokban felmerült Szemere Bertalan (1812–1869) borsodi követ és Lónyay Gábor Zemplén vármegyei követ (1805–1885) személye is, mint leendő köznevelési miniszter;[68] az előbbi kiválóan fogalmazott (felterjesztéseket, törvényjavaslatokat stb.), az utóbbi az alsó tábla nevelési-közoktatási tárgyalásainak egyik vezéralakja volt. A javasoltak mindegyike idősebb volt, mint Eötvös, némelyikük még tekintélyesebb is, azaz a fiatal báró fentebb említett aggálya indokoltnak tűnik. Vukovics Sebő (1811–1872) úgy emlékezett vissza, hogy sokan azt hitték, a kultusztárcát a liberálisok balszárnyához tartozó Teleki László gróf (1811–1861) kapja majd, aki felső táblai harcaival szerzett hírnevet.[69] A források alapján arra lehet következtetni, hogy a vita nem volt heves, és a dezignált (kijelölt) miniszterelnök feltehetően könnyen eldönthette. Horváth Mihály (1809–1878) a szemtanú hitelességével írt nagymonográfiájában úgy vélekedett, Batthyány döntésében az is közrejátszott, hogy Eötvösben Kossuth ellensúlyozására alkalmas egyént látott, Teleki viszont a Kossuth-féle irányzathoz állt közel.[70] A többiekkel pedig komolyan nem is igen számolt.

Eötvös mellett valóban sok minden szólt. A későbbi igazságügy-miniszter, a tárgyilagos Vukovics Sebő emlékiratában egy teljes bekezdést szánt érdemei felsorolásának. Személyében „a katholicus egyházi rendnek kedvezés nyújtatni szándékoltatott, vallásossága egyik kiemelkedő tulajdona lévén.”[71] Népszerű regényíró, jeles publicista, 1839 óta a főrendi tábla tagja, sokaktól tisztelt szónok. Nemcsak a politikai elit, hanem a közvélemény is kedvezően fogadta a jelölés hírét. A márciusi ifjak egyike, a kevésbé ismert Elefánty Ferenc (1823 k.–1863 k.) cselekvőképességét, tenni akarását emelte ki: „legmunkásabb hazánkfiai egyike.”[72] A konzervatív, katolikus Nemzeti Újság anonim szerzője jellembeli értékeire utalt, és megjegyezte: „Tárcáját jobb keresztény s becsületesb polgár kezére bízni nem lehetett e honban […] Eötvös a szeretetet fogja képviselni a ministeriumban, s tárcájához főleg ez kívántatik.”[73] Ma sem mondható más: mint a polgári átalakulás, a parlamentáris kormányzás egyik legbuzgóbb és legkövetkezetesebb propagátorának, az egyik legfelkészültebb, legműveltebb, legolvasottabb reformpolitikusnak mindenképpen helye volt a kormányban, annak megalakulása után pedig ő képviselte ott a nemesi ellenzék kicsiny, de nagy tekintéllyel rendelkező csoportját, a centralistákat.[74] S mivel ifjú kora óta a „használni akarás” vágya inspirálta, fűtötte, a haza, a nemzet szolgálatát készséggel, szívesen vállalta, netán titokban reménykedett is a miniszteri megbízatásban.[75] Az utóbbi évtizedek kutatásai derítették ki, hogy Eötvös József az 1840-es évek derekától behatóan foglalkozott a közoktatás kérdéseivel, a vallásügyekben pedig 1839, tehát országgyűlési fellépése óta szintén szakértőnek számított.[76] A jelenkor kutatója, Zlinszky János jogászprofesszor Széchenyi Istvánnal állítja párhuzamba: „Egy pillanatra a sötéten látó Széchenyi is meghajol Kossuth Lajos szédületes politikai sikere előtt. Hogyne hajolna meg, hogyne jelentkeznék örömmel szolgálatra, munkára az idealista, a központi vezénylés sikerében bízó Eötvös József. A magyar szempontból világméretű összefüggésekben is kedvezőnek vélt változásban bíztak, vállalták annak helyes irányításáért a felelősséget a király és az ország felé egyaránt.”[77]

Mindent összevéve: 1848 márciusában, amikor a forradalom nemzeti és polgári vívmányaként megalakulhatott az első független, felelős magyar kormány, Batthyány Lajos miniszterelnök választása, a még mindig nagyon fiatal, mindössze 34 éves Eötvös miniszteri kinevezése nemcsak az addigra már tekintélyes politikusnak és jeles országgyűlési szónoknak, a hírneves regényírónak, a széleskörűen művelt, tájékozott gondolkodónak szólt, hanem elismerése volt közoktatásügyi tevékenységének, határozott oktatáspolitikai elképzeléseinek is. Hozzáértését, ügyszeretetét és az ügy iránti alázatát a kultusztárca élén kétszer is meggyőzően bizonyította. Találóan, mély elismeréssel állapította meg róla későbbi politikai ellenfele, Schwarcz Gyula (1839–1900): „Nála szerencsésebb választást a Batthyány-minisztérium az akkori államférfiak közül nem tehetett.” […] „hat hónapi működéséből […] eléggé kitetszik, hogy a legmelegebb részvéttel volt az ügy iránt, s hogy fölfogása a legműveltebb, legszabadelvűbb fölfogás volt.”[78]

Eötvös József már regnáló miniszterként üdvözölte 1848. július 28-án az első egyetemes tanítógyűlés küldöttségét. Egyebek között ezeket mondotta: „Első fiatalságomban egy álom lebegett körül: vajha erőim s tehetségeim szerint hazámnak a nevelés, a népnevelés terén szolgálhatnék, mert láttam s éreztem, hogy éppen e téren van leginkább elhanyagolva hazánk állapota. Ezen álom, noha akkor nem láttam valósulásának módját, mégis boldogított akkor.”[79] – A boldogító álom teljesült – hazánk, a magyar művelődés, nevelésügy javára.

Források és irodalom

Andics Erzsébet (szerk., 1952): A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. I. k. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Bajkó Mátyás (1970): A Bezerédj-féle országgyűlési választmány népoktatási törvénytervezete. In: Köte Sándor (szerk., 1970): Neveléstörténeti tanulmányok. Budapest, Magyar Pedagógiai Társaság. 99–122.

Benkő Ágota – Vértesaljai László (szerk., 2014): Eötvös hite. Egy hiteles ember közéleti hatékonysága. Budapest, Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya.

Bényei Miklós (1975): Adalék Pruzsinszky József életéhez. Irodalomtörténeti Közlemények. 79. 2. 176–177. http://epa.oszk.hu/00000/00001/00292/pdf/itk_EPA00001_1975_02_196-197.pdf.

Bényei Miklós (1972): Eötvös József és a francia felvilágosodás. In: Mezei Márta – Wéber Antal (szerk., 1972): Mesterség és alkotás. Tanulmányok a felvilágosodás és a reformkor magyar irodalmáról. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó. 441–466.

Bényei Miklós (1994): Oktatáspolitikai törekvések a reformkori országgyűléseken. Debrecen, Csokonai Könyvkiadó.

Blackwell, Joseph Andrew (1989): J. A. Blackwell magyarországi küldetései 1843–1851. Sajtó alá rendezte és az utószót írta Haraszti-Taylor Éva. Szakmailag átnézte, szerkesztette és a jegyzeteket írta Urbán Aladár. Fordította Katona Ágnes. Bibliotheca Historica. Budapest, Európa Kiadó.

Csizmadia Andor (1981a): Eötvös József egyházpolitikája. Világosság. 22. 7. 437–445.

Csizmadia Andor (1981b): Eötvös József kultuszminiszteri és jogalkotó tevékenysége. In: Uő.: Jogi emlékek és hagyományok. Esszék és tanulmányok. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 447–494.

Czuczor Gergely – Fogarasi János (1870): A magyar nyelv szótára. V. k. Pest, Athenaeum. 30. c. http://mek.oszk.hu/05800/05887/pdf/5kotet_1.pdf

Eötvös József (1984): „Neveljünk polgárokat…” Eötvös József levele Dessewffy Józsefhez. Bemutatja Fenyő István. Budapest, Európa Könyvkiadó. https://library.hungaricana.hu/hu/view/ORSZ_PIMU_Kezirattar_14/?pg=4&layout=s

Eötvös József (1975): Arcképek és programok. Szerk. Fenyő István. Budapest, Magyar Helikon, Szépirodalmi Könyvkiadó. https://mek.oszk.hu/06600/06618/06618.htm

Eötvös József (1973a): A karthausi. Versek. Drámák. Budapest, Magyar Helikon.

Eötvös József (1976a): Kultúra és nevelés. Összegyűjt. és szerk. Mezei Márta. Budapest, Magyar Helikon. https://mek.oszk.hu/06300/06330/06330.pdf

Eötvös József (1976b): Levelek. Szerk. és ford. Oltványi Ambrus. Budapest, Magyar Helikon. https://mek.oszk.hu/05400/05480/05480.htm

Eötvös József (1972): Magyarország 1514-ben. Budapest, Magyar Helikon.

Eötvös József (1973b): A nővérek. Elbeszélések. Budapest, Magyar Helikon.

Eötvös József (1978): Reform és hazafiság. Publicisztikai írások. Szerk. Fenyő István Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó. I. k. https://mek.oszk.hu/05300/05343/html/01.htm

Eötvös József (1977): Vallomások és gondolatok. Összegyűjt. és szerk. Bényei Miklós. Budapest, Magyar Helikon. https://mek.oszk.hu/05200/05249/05249.pdf

F. Kiss Erzsébet (1987): Az 1848–1849. évi minisztertanácsi jegyzőkönyvek. A Magyar Országos Levéltár Kiadványai II. Forráskiadványok. Budapest, Akadémiai Kiadó. https://library.hungaricana.hu/hu/view/MolDigiLib_MOLkiadv2_15/?pg=0&layout=s

Falk Miksa (1903): Kor- és jellemrajzok. Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet.

Felkai László (1979): Eötvös József közoktatásügyi tevékenysége. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Fenyő István (1997): A centralisták. Egy liberális csoport a reformkori Magyarországon. Budapest, Argumentum Kiadó.

Fenyő István (1971): Eötvös József kiadatlan írásai. (1846 május — 1848 február). Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum. https://library.hungaricana.hu/en/view/ORSZ_PIMU_Im_07i/?pg=2&layout=s

Fenyő István (2003): A centralisták az 1848-as forradalomban. Budapest, Argumentum Kiadó.

Ferenczi Zoltán (1913): B. Eötvös József első beszédei az 1839/40-iki országgyűlésen. Egyetemes Philologiai Közlöny. 37. 706–709. http://real-j.mtak.hu/4382/1/EgyetemesFilologiaiKozlony_1913.pdf

Ferenczi Zoltán (1903): Báró Eötvös József. Budapest, Magyar Történeti Társulat. https://mek.oszk.hu/05700/05708/html/

Gergely András (1982): Batthyány Lajos a reformellenzék élén. Századok, 116. 6. 1159–1174.

Gróf Széchenyi István levelei. III. k. Szerk. Majláth Béla. Budapest, Athenaeum. 1891.

Hajdu János (1933): Eötvös József első minisztersége (1848). Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. https://adt.arcanum.com/hu/view/MTA_Konyvek_273308/?pg=0&layout=s

Horváth Mihály (1886): Huszonöt év Magyarország történetéből 1823-tól 1848-ig. Budapest, Ráth Mór. III. k. http://real-eod.mtak.hu/4964/

Kéry Gyula (1899): A magyar szabadságharcz története napi krónikákban. Budapest, Franklin Társulat.

A kisdedóvó [1839] intézeteket Magyarországban terjesztő Egyesület 1839-ki évkönyve. Kacskovics Lajos, Pest, 39. és 47. https://books.google.hu/books?id=85NkAAAAcAAJ&printsec=frontcover&hl=hu&source=gbs_ge_summary_r&cad=0#v=onepage&q&f=false

Kármán Mór (1911): Közoktatásunk múltja. In: Uő.: Közoktatásügyi tanulmányok. Budapest, Franklin. II. k.

Kónyi Manó (1896): Lónyay Menyhértnek 1847/8-diki naplója II. Budapesti Szemle. 86. 18–49.

Kovács Kálmán (1974): A burzsoá típusú kormány létrehozásáért vívott küzdelem Magyarországon (1847–1848). In: Jogtörténeti tanulmányok.3. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 178–191.

Környei Elek (1959): Eötvös József Ercsiben. Székesfehérvár, Fejér Megyei Helytörténeti Munkaközösség.

Köte Sándor (1971): A művelődéspolitikus Eötvös. Magyar Pedagógia, 71. 1–2. 7–8. https://adt.arcanum.com/hu/view/MTA_MagyarPedagogia_1971/?pg=14&layout=s

Márkus Dezső (szerk., 1896): Magyar törvénytár, 1836–1868. évi törvényczikkek. Budapest, Franklin Társulat.

A ’népnevelés tárgyában kiküldött kerületi választmány’ javaslata. Pesti Hirlap, 1844. dec. 8. 836–837.; dec. 12. 846.; dec. 15. 853–854.; dec. 26. 879.; dec. 29. 886–887.; 1845. márc. 9. 16.; ápr. 29. 283.; máj. 1. 287.; máj. 6. 299.; máj. 9. 307.; máj. 16. 323.; máj. 18. 327.; máj. 25. 343.; máj. 29. 350. https://adt.arcanum.com/hu/view/PestiHirlap_1844-2/?pg=0&layout=s; https://adt.arcanum.com/hu/view/PestiHirlap_1845-1/?pg=0&layout=s

Novák László (1930): Az ifjú Eötvös és a francia irodalom. Budapest, Eggenberger.

Osztovits Szabolcs – Turcsányi Márta (szerk., 1997): Memoriterek könyve. Szövegek, szövegrészletek, szállóigék a közös emlékezet köréből. Budapest, Helikon.

Sőtér István (1967): Eötvös József. 2. átd. kiad. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Schlett István (1987): Eötvös József. Budapest, Gondolat Kiadó. (Magyar História)

Schneller István (1913): Adalék Eötvös személyiségének megértéséhez. Magyar Paedagógia. 22. 1913. 527–543. https://adt.arcanum.com/hu/view/MTA_MagyarPedagogia_1913/?pg=536&layout=s

Schvarcz Gyula (1869): A közoktatásügyi reform mint politikai szükséglet Magyarországon. Pest, 113.

Süle Sándor (1964): Egy jakobinus pedagógus, Pruzsinszky József. Pedagógiai Szemle. 14. 12. 1158–1161

Szabad György (1980): A pénzügy alkotmányos kezelésének igénye a reformkorban. In: Bertényi Iván (szerk., 1980): Ünnepi tanulmányok Sinkovics István 70. születésnapjára. Budapest, ELTE. 235–257.

T. Á. (1845): Iskolaügy. Pesti Hirlap. [5.] 583. (1845. december 2.) 361. https://adt.arcanum.com/hu/view/PestiHirlap_1845_12/?pg=0&layout=s

Toldy Ferenc (1871): Magyar költők élete. I–II. k. Pest, Ráth Mór.

Trócsányi Zsolt (1964): A neveléspolitikus Wesselényi Miklós portréjához. Pedagógiai Szemle, 14. 3. 287.

Urbán Aladár (1982): Batthyány Lajos (1809–1849) első magyar miniszterelnök. Budapest, TIT Történelmi Választmánya.

Urbán Aladár (1986): Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Budapest, Magvető Könyvkiadó (Nemzet és Emlékezet).

Urbán Aladár (1984): A Batthyány-kormány megalakulása és kinevezése. Századok. 118. 6. 1085. 1085-1115. https://adt.arcanum.com/hu/view/Szazadok_1984/?pg=1116&layout=s

Urbán Aladár (1981): A nyugat-európai államrendszerek és a reformkor nemzedéke. In: Pölöskei Ferenc – Ránki György (szerk., 1981): A magyarországi polgári államrendszerek. Budapest, Tankönyvkiadó. 9–49.

Varga János (1983): Kereszttűzben a Pesti Hirlap. Az ellenzéki és a középutas liberalizmus elválása 1841–42-ben. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Vukovics Sebő (1894): Emlékiratai Magyarországon való bujdosása és száműzetésének idejéből. Budapest, Athenaeum. https://mek.oszk.hu/14000/14005/pdf/

Baron József Eötvös (1813–1871), an outstanding figure of the history of Hungarian culture and a member of the liberal opposition of the reform era, aimed to build a civic Hungary and exalt the Hungarian people financially and intellectually.

He understood the complex social roles of culture and education and realised that changing people’s mindset by education is a key for social progress, democratization and the perfection of the individual.

From the age of 18, Eötvös was actively engaged in the issue of culture dreaming about serving his country in the field of public education. His ideal of education is reflected in his prose writings, memoirs, and diary notes. Being religious, he attached great importance to religious education.

After paying a visit to Western Europe, he began to deal with educational issues by introducing nursery education. In 1840, as a member of the National Diet, he spoke against home education and for public schooling advocating the freedom of school choice.

In 1841 he joined the debate of Széchenyi and Kossuth with a highly influential pamphlet. As opposed to the count, Eötvös believed that education is a criterion to exercise political rights correctly and avoid revolutionary violence and sway, but the lack of knowledge increases tyranny. The same idea recurs in his work, Hungary in 1514: “Surrounded by spiritual darkness the nation cannot become free.”

In 1846, in a series of articles in Pesti Hirlap, he urged for the reform of public schooling emphasizing financial interests. He distinguished between the concept of public education and public schooling. For him, the former was a political category with the risk of party battles. He proposed setting up secular public schools in the settlements to avoid the excessive influence of the churches.

A coherent education policy program unfolds in his works and speeches. His pursuit was closely linked to contemporary Hungarian issues, civic and national development and the establishment of modern national cultural knowledge.

The Prime Minister of the first independent Hungarian government, Count Lajos Batthyány, appointed the young Baron József Eötvös as Minister of Religion and Public Education, who proved his expertise, diligence and humility in the cause as a minister twice (1848, 1867–1871).