PALLOS ZSUZSANNA: A KÖNYVTÁRÉPÍTÉSZET ÉVSZÁZADAI

1. RÉSZ

A könyvtár mint könyvek gyűjteménye és mint a gyűjteménynek otthont adó épület megszületése – az ókori Mezopotámia történetének tanúsága szerint – többé-kevésbé egybeesik az írott szövegek megjelenésével. Az évezredek során a könyvtárak építészeti megoldásai az írásos anyag és a használat elvárásainak megfelelően számos változáson mentek keresztül, de formálták a korszak uralkodó építészeti trendjei, és a tágabb értelemben a társadalom számára rendelkezésre álló technológiák is.[1] A könyvek és a számukra emelt épületrészek, épületek közt szoros kapcsolat van – a technológia fejlődésével nemcsak az írás, a könyvek anyaga és formája változik meg, hanem az a mód is, ahogyan megőrzik, tárolják és rendelkezésre bocsátják a műveket. A könyvtárak mindig is többet jelentettek, mint pusztán tárolóhelyeket, mert örök szimbólumai a kulturális örökségnek és a tudásvagyonnak. A könyvtárépítészet ennek megfelelően mindig a kor lenyomatát adja, s híven mutatja az építtetők gazdagságát, kultúráját és műveltségét.[2] A folyamatos változások eredményeként napjainkban a könyvtár fogalmához már hozzá kell kapcsolni a digitális információforrásokat is, amelyek révén átalakultak az „ismeretek tárolásának” és hozzáférhetővé tételének módszerei. Meg kell továbbá említeni azokat az új funkciókat is, amelyeket a könyvtárak felvállaltak, mint például a tanulás támogatása, az oktatás, az adatbázisokban való keresés segítése, a kutatás támogatása, a közösségi tér és programok biztosítása.[3] A szellemi javak átadásában betöltött szerep természetesen nem jelenti azt, hogy a könyvtárak védettek lennének bármilyen rombolással vagy működési költségeik csökkentésével szemben.[4]

1. ábra: A Mafra-palota könyvtára. Mafra, Portugália. Campbel, James W. P. – Pryce, Will (photog.) (2013): The library. A world history. Chicago, University of Chicago Press. 163.o.

https://press.uchicago.edu/dam/ucp/books/pdf/9780226092812_blad.pdf [2020. 11. 10.]

A könyvtári modell mindig az adott kor kultúrájával – gazdasági és technológiai lehetőségeivel – összhangban fejlődött. Az idők folyamán változott a dokumentumok anyaga, formátuma, a gyűjtemény mérete, az intézmény társadalmi célja és küldetése, a könyvtár térbeli szükségletei stb., s mindezt a könyvtárak építészeti megoldásai is követték. A történelem folyamán az építészet reagált a „pillanat” funkcionális és szimbolikus szükségleteire, mindig megfelelve a gyűjtemény megőrzési feladatának és az intézmény reprezentációs szerepének.[5] A könyvtárak egyik elsődleges funkciója az volt és ma is az, hogy megvédje az állományt a fizikai károsodásoktól: a nedvességtől, hőtől és napsugártól, illetve az élőlények, mint a gombák, rovarok, rágcsálók kártételétől. A máig tartó folyamatos küzdelemben számos megoldás született. A XVIII. századi Portugáliában például Coimbra és Mafra (1. ábra) barokk könyvtárait nagyon sajátos módon óvták meg a rovaroktól: hagyták, hogy apró denevérek szállásolják el magukat a könyvespolcok mögött. Az eljárás igazán hatékonynak bizonyult, hátránya volt viszont, hogy reggelente a könyvtárosoknak ki kellett söpörniük a denevérürüléket.[6]

Minden korszak civilizációja olyan könyvtárat alkotott magának, mely tükrözte prioritásait, gondjait és szellemiségét is. A gyűjtemények a kultúra letéteményeseivé váltak az egyén, egy-egy intézmény, vagy a nemzet egésze számára. A könyvtárépítészet fejlődéstörténetén keresztül az is jól láthatóvá válik, hogyan változik az emberiség kapcsolata az írott szóhoz. Minden korban voltak olyan könyvtulajdonosok, akik számára elsődleges fontosságú volt, hogy gyűjteményük növelje tekintélyüket, társadalmi presztízsüket. Nemcsak birtokolni akarták a könyveket, hanem büszkélkedni is velük, ezért a gyűjteményüket gyönyörű épületekben helyezték el. A könyvtárak építésének története tulajdonképpen ezeknek a reprezentációra szánt könyvtáraknak a története is.[7] Néhány közülük egyáltalán nem változott, némelyek azonban az idő múlásával meglehetősen radikális változásokon estek át.

Jó példa erre a dublini (Írország) Trinity College könyvtárában a Hosszú folyosó. (2. ábra) A XVIII. század elején Thomas Burgh (1670–1730) által tervezett és 1732-ben befejezett épületének legfontosabb jellemzője a dongaboltozat, ami úgy tűnik, az első a maga nemében egy könyvtárban. Mégis a könyvtár eredeti épülete teljesen másképpen nézett ki, mint amit ma megcsodálunk.[8] A három részre osztott elrendezése két, háromszintes pavilont foglalt magába, egy oszlopsorral a földszinten és fent két emelet magas, hosszú folyosóval. Az egyik pavilonból lépcső vezetett fel a könyvtárba és a könyvtáros munkaszobájába, a másik pavilonban a földszinten egy filozófiai iskolát helyeztek el és felette volt a kéziratok szobája. A Hosszú Folyosó mennyezete eredetileg alacsonyabb volt és lapos, a felső galérián nem voltak könyvespolcok. A jellegzetes dongaboltozattal csak Thomas Deane (1792–1871) és Benjamin Woodward (1816–1861) építészek látták el 1856-ban, amikor az eredeti könyvtár radikális átalakítása során megemelték a tetőt. A ma látható könyvtár tehát lényegében XIX. századi kreáció.[9] (3. ábra) Itt is, mint másutt, meg kell különböztetni a későbbi kiegészítéseket az eredetitől, és ez jelentős kihívás.[10]

2. ábra: A dublini Trinity College Library Burgh-féle változata James Malton vízfestményén.

https://en.wikipedia.org/wiki/File:James_Malton_Trinity_College_Library_Dublin.jpg [2020. 11. 10.]

3. ábra: A dublini Trinity College Library ma. Fénykép: Iliff, David (2015): The Long Room of the Old Library at Trinity College Dublin. https://en.wikipedia.org/wiki/File:Long_Room_Interior,_Trinity_College_Dublin,_Ireland_-_Diliff.jpg [2020. 11. 10.]

4. ábra: A Jedi templom könyvtára https://static.wikia.nocookie.net/starwars/images/c/cf/Jedi_Archives.png/revision/latest?cb=20180704111733 [2020. 11. 10.]

Érdekes epizód a Hosszú folyosó történetével kapcsolatban, hogy a Csillagok háborúja második részében (Star Wars Episode II: Attack of the Clones) a Jedi Könyvtár (archívum) ábrázolásához a Trinity College Hosszú folyosójához megdöbbentően hasonló képeket használtak fel, anélkül, hogy erre tőlük engedélyt kértek volna. (4. ábra) Ez vitát váltott ki George Lucas és a Trinity College vezetősége közt, az utóbbi jogi tanácsot is kért ebben az ügyben. Bár a Lucasfilm tagadta az állításokat, a Könyvtár végül mégsem terelte jogi útra a vitát.[11]

A könyvtárak szinte soha nem rendelkeznek tökéletes feltételekkel a könyvek tárolásához, sokkal inkább az emberek igényeit elégítik ki.[12] A könyveket nem mindig helyezték függőlegesen a polcokra. Ez viszonylag új innováció, amely nagy mennyiségű könyv tárolását teszi lehetővé viszonylag kis helyen. Ez az elrendezés nem volt általánosan elterjedt, s csak azokat a könyveket lehet így elhelyezni, amelyeket úgy alakítottak ki, hogy alkalmasak az ilyen tárolásra. Sok kultúrában a könyveket egyszerűen vízszintesen helyezik egymásra a polcokon.[13] Ennek az elrendezésnek hátrányai is vannak: például egy könyv kivételéhez a kupac aljáról valamennyi könyvet meg kell mozgatni. De a könyvek függőlegesen állítva tárolása is csak addig kedvező, amíg van elég hely a polcon arra, hogy további köteteket tegyünk be. Ha még van a polcon hely egy újabb kötet elhelyezésére, mindez nem jelent gondot. Látványra az a tetszetős, ha a polcok szimmetrikus elrendezésűek, s köztük egyenlő távolság van. A függőleges tárolás elterjedésével azonban fontossá vált, hogy a polcok közötti távolságot a könyvek gerincméretéhez, a befogadható kötetek számát pedig a könyvek terjedelméhez igazítsák. Ehhez a könyveket méret szerint kellett szétválogatni, és a megfelelő polcra tenni. A polcok elhelyezkedése és magassága újabb problémát vet fel, a hozzáférés kérdését. Ideális esetben például egyik könyvtári polcrendszeren sem tennék a könyveket elérhetetlen magasságba. A könyvtárak tervezői mégis évszázadokon át újra és újra megszegték ezt a szabályt, hiszen ha szigorúan betartották volna ezt az elvet, nem lenne olyan könyvtár, aminek polcai két méternél magasabbak. A könyvtártervezés története részben annak feltárása, hogy miért hoztak ilyen döntéseket, részben pedig azoknak a módszereknek megismerése, amit az önmaguk által okozott problémák megoldására találtak ki.[14]

Ókor

A korai könyvtárak fő célja a leírt ismeretek megőrzése volt, s nem szabad megfeledkezni arról, hogy gyakorlatilag a mai könyvtáraknak is ez a fő céljuk.[15] A görög-római klasszikus ókor legkiforrottabb könyvtárépülete egységes térrendszerből állt, ezen belül a funkcionális elkülönülés nyomai is felismerhetők. A környezetből kiemelkedő épülethez lépcsősor vezetett, a központi tér a szobrokkal díszített reprezentációs terem volt, amely mellett lehettek könyvraktárként szolgáló helyiségek is. A könyvtár ebben a korban mindig szentélyhez kapcsolódott.[16] A nagyobb belmagasságú épületekben előfordult, hogy galériát alkalmaztak. Az épület jellege tehát teremkönyvtár volt, azaz ugyanabban a teremben tárolták, dolgozták fel és olvasták a köteteket. Az egységes tér kifejezte a könyv, az olvasó és a könyvtáros egységét. Fal melletti állványokon vagy süllyesztett fülkékben tárolták a könyveket, melyek leginkább papirusztekercsek voltak. A szentély, s így a könyvtár épületéhez tartozott egy oszlopos árkád, ahol sétálva lehetett olvasni, gondolkodni vagy vitatkozni az olvasottakon.[17]

Bár Egyiptomban a könyvtár első említése a Kr. e. 1788-ból származó sztélén[18] egy templomi gyűjteményről szól, de leghíresebb könyvtárát az alexandriai Muszeiont jóval később, a Kr. e. III. században emelték, valószínűleg I. Ptolemaiosz Szótér (uralkodott Kr. e. 323–Kr. e. 285/283) alatt.[19] Alexandriában nemcsak szisztematikusan gyűjtötték a görög irodalmat, hanem másolták, sőt, alapos filológiai munkával a szövegeket is ellenőrizték, egységesítették. Az alexandriai könyvtárat tartják a világ első nyilvános könyvtárának, mely a görög, illetve a hellenisztikus kultúra bázisintézményévé vált. A könyvtár nemcsak a tudomány művelésének képezte alapját, hanem a legmagasabb szintű oktatásnak is. Befolyása szinte az ókor végéig meghatározó volt, messze földről sereglettek ide a tudósok, hogy tanulmányozzák a szövegeket, filozófiai vitákat folytassanak. Az általánosan elfogadott álláspont szerint a könyvtárépület a raktározásra, oktatásra és kutatásra szánt szobáival legjobban egy modern kollégiumi campusra emlékeztethetett.[20] Az alexand­riai könyvtár mintájára alapította meg II. Eumenész (Kr. e. 220–Kr. e. 159) uralkodó a pergamoni könyvtárat, ahol a központi terem mellett három kisebb helyiség állt rendelkezésre az olvasóknak.[21] Az egyiptomi Ptolemaioszok és a pergamoni Attalidák rivalizálását mutatja az a közismert történet, mely szerint Egyiptom megtiltotta a papirusz kivitelét, így a pergamoni könyvtár számára más megoldást kellett találni. Így találták fel az állati bőrből készített – fehérített, vékonyított és kétoldalas írásra is alkalmas, de igen drága – pergament. Pergamon városát a várhegy (akropolisz) köré, gondosan kialakított teraszokra építették. A csarnokokkal ellátott könyvtár épülete a színházzal és az Aszklépiosz, illetve Athéné-szentéllyel együtt az alsóbb szinteken állt.[22]

A Római Birodalom nyilvános könyvtárai hellenisztikus mintát követtek, s kezdetben templomokhoz csatolták őket. Az épületek a pergamoni könyvtár mintájára készültek, építőanyaguk, épületszerkezeti stílusuk, díszítésük a kor középületeivel egyeztek meg.[23] A római magánkönyvtáraknak is görög előképei voltak, s a császárkorra, Lucius Annaeus Seneca (Kr. e. 4 körül – Kr. u. 65) római sztoikus filozófus idejében, már a ház elmaradhatatlan részei közé tartozott a gyűjtemény.[24] Seneca: A lélek nyugalmáról (De tranquillitate animi IX. 4.) című művében írja: „Mennyi számtalan könyv és könyvtár, melyeknek gazdája egész életén át még címét sem olvasta el.”[25] Már Marcus Vitruvius Pollio (Kr. e. 70/80 – Kr. u. 15) római építész, hadmérnök és szakíró is foglakozott Az építészetről (De architectura) című művében a könyvtárak tájolásával és berendezésével: „A hálókamrák és a könyvtárak keletre nézzenek, használatuk ugyanis reggeli világítást kíván, továbbá a könyvtárban a könyvek így nem penészednek meg. Mert azokban, amelyek délre vagy nyugatra néznek, a molyok és a nedvesség károsítják a könyveket, mivel az odaérkező nedves szelek termik és táplálják a molyokat, és nedves levegőt árasztva, kifakítják, így teszik tönkre a könyveket”.[26] A papirusztekercsek nedvesség elleni védelme érdekében a belső falakat gyakran még egy külső fallal is körbevették, így a kettő között egy keskeny folyosó keletkezett.[27] Gazdagon díszítették az épületet, de a szem kímélése érdekében kerülték az arany használatát, és a padlót zöld márványból készítették. A könyvtekercseket faszekrények polcain vagy szimmetrikus falmélyedésekbe helyezték, előttük egy címtáblával. Ha szükséges volt, a szekrényekből, polcokból olyan magas építményt alakítottak ki, hogy a felsőbb részeket csak oszlopokon nyugvó galériákról lehetett megközelíteni.[28] Rómában a legjelentősebb nyilvános könyvtárat Traianus császár (98–117) alapította, és az általa építtetett fórumon, a Basilica Ulpia épületegyüttesben helyezte el. A könyvtár két külön épületből állt, egy görög és egy latin gyűjteménnyel, s közöttük magasodott Traianus oszlopa. A kétszintes könyvtári létesítményeket damaszkuszi Apollodórosz tervezte.[29]

A már ismert adatok mellett azonban érdemes kitekinteni a kevésbé ismert ázsiai területek és India korai könyvtárépítészetére is. Itt ugyanis, ahogy korábban említettem, a másféle kultúra, a részben eltérő anyagok, a fadúcos nyomtatás hasonló és mégis más épületeket hívott életre.

Kína

Észak-Kelet-Közép Kínában, Henan tartományban, az Anyang folyónál helyezkedett el a Sang (Shang)-dinasztia (Kr. e. 1600–Kr. e. 1046/1050) fővárosa, ahonnan teknőchéjra írt jóslócsontok maradtak fenn, melyek a kínai írás első emlékei.[30] A Sang-dinasztiát legalább Kr. e. 1400-tól Jinnek (Yin) hívták, ezért a neve gyakran Sang-Jin. Ez az első olyan dinasztia Kína történetében, amelyről már írott és régészeti bizonyítékkal is rendelkezünk, és a mitikus első dinasztia, a Hszia (Xia)-dinasztia (Kr. e. XXI. század – Kr. e. 1600) neves utódának tartják. A jóslócsontok feliratai közt már megtalálhatók a „ce” és „dian” írásjegyek is, ahol a „ce” az egymáshoz kötözött bambuszcsíkokat, míg a „dian” a könyvet ábrázolja.[31] Már a Sang-dinasztia ősei is rendelkeztek olyan könyvvel, mely beszámolt a mitikus Hszia-dinasztia bukásáról, és feljegyzéseket tartalmazott arról, hogyan tárolták és rendszerezték a több mint 4000 kínai jelet tartalmazó jóslócsontokat.[32] Bambuszból hasított csíkokra (jian), illetve vékonyra fűrészelt falapokra (ban) írtak. A csíkokat összefűzték, az így összeállított bambuszkönyvek neve jiance, míg a táblákból készítetteké bandu. A bambuszcsíkok hossza nagyjából egységes volt, de minden korszak saját szabvánnyal rendelkezett. A Csou (Zhou)-dinasztia (Kr. e. 1046/1050–Kr. e. 256) alatt 1 láb közelítőleg 19,91 cm-nek felelt meg és 10 hüvelykre oszlott, a Han-dinasztia (Kr. e. 206 – Kr. u. 220) idején az 1 lábat már 27,65 cm-ben szabták meg.[33] A csíkok hossza a műtől függően változott, és bőrből készült zsinórral kötötték össze őket.[34] A Hat Klasszikus[35] mű elkészítéséhez például két láb négy hüvelyk hosszú csíkokat használtak, míg egy másik, a könyörületről szóló klasszikushoz már elég volt egy láb két hüvelyk hosszú darabokat választani.[36] A csíkokat az alsó és a felső végükön zsinórral erősítették egymáshoz, majd a lapokat balról jobbra felcsavarták és a zsinórok szabadon hagyott végével (néha selyemszalaggal vagy bőrből készült zsinórral) szorosan átkötötték. Az első (borító) csík hátoldalára írhatták a fejezet címét, a másodikra pedig a teljes könyv címét, így a fejezetcím megelőzte a főcímet.[37] A Kr. e. II. – Kr. u. IV. század közt terjedtek el általánosan ezek a könyvtípusok. Általában a határvidékre vonatkozó hivatalnoki, katonai feljegyzéseket tartalmaztak. A rövidebb információkat gyakran ék alakú táblákra írták. Két pontosan egymásra illő, gyakran ék alakú táblát a csúcs közelében zsinórral összefűztek, és az egyik oldalon a szöveg volt, másikon bevésés a pecsét számára. A Szertartások könyve útmutatást is ad arra nézve, hogy melyik alapanyagot használják a készülő munkához.

„Ha a közlendőd írásjegyeinek száma meghaladja a százat,

akkor bambuszcsíkokra írj; ha száznál kevesebb, akkor falemezekre írj.” [38]

A bambuszcsíkokra, falemezekre stílussal írtak, később már fanedvből készített lakktintába mártott bambusztollal végezték ezt a tevékenységet. A kínai írástudók négy eszköze: az ecset, a papír, a tus és a tusdörzsölő kő. Ezen eszközöket oly sokra tartották, hogy ez nevükben – a Négy Kincs – is megjelenik.[39] Az ecset feltalálását a hagyomány Meng Tien tábornoknak (†Kr. e. 220) tulajdonítja, de valójában már az első évezred elején használták a tussal együtt. A már fenn említett jóslócsontok is tartalmazzák a jelüket. A kínai ecset vékony bambuszcsőbe fogott nyúlszőrpamacs, az európaihoz képest sokkal puhább, olyan kiképzéssel, hogy megnedvesítve tűhegyes lesz, így a festő egyetlen kézmozdulattal húzott ecsetvonásokkal tud hajszálfinom vonalakat festeni és azokat egyenletesen kiszélesíteni, ameddig az ecset vastagsága engedi.[40] A kínai tus fenyőgyanta kormából, enyv hozzáadásával készül, de a jó minőségű tusba még illatszer (mósusz, azaz pézsma), napjainkban inkább szegfűszeg kerül. Készítéséhez már az V. századból is maradtak fenn receptek. Majd a masszát famintában korong, rúd vagy hasáb alakúra préselik, végül a felületét cégjeggyel és a készítés dátumával látják el. A gyantakoromból készült tus színe fénytelen, matt fekete, míg a lámpakoromalapú festéké kékes árnyaltú, fényes[41]

A Kr. e. V. században az írásra használt anyagok közt megjelenik a selyem is, erről a híres filozófus Mo-Ti (Mo Di) (Kr. e. kb. 480 – Kr. e. kb. 400)[42] feljegyzéséből tudunk. A selyemből összeállított könyveket „boshunak” vagy „jianshunak nevezték. A selyem könnyű, össze lehet hajtogatni vagy felcsavarni, könnyen tárolható és szállítható. A selyemre szintén tussal és ecsettel írtak, a pontosságra azonban nagyon kellett figyelni, mert a bambuszlapoktól eltérően itt nem volt lehetőség a javításra. Az íráshoz használt selyemíveknek nem volt szabványosított mérete, ez a készítő vagy a megrendelő igényétől függött..[43].A kor dinasztikus feljegyzéseiből tudjuk, hogy a selyem túl drága, a bambusz pedig túl nehéz volt. A már említett híres filozófus, Mo-Ti államról, államra utazott.[44] Csin Si Huang-ti (Qin Shi Huang), a Kínát egyesítő, első császár (uralkodott Kr. e. 247 – császárként 221 – Kr. e. 210), azt a feladatot rótta magára, hogy az államügyekkel foglalkozó dokumentumok közül napi százhúsz font súlyú bambuszlappal végezzen.[45] Az államigazgatáshoz könnyebb anyagokra volt tehát szükség, és ez az igény elvezetett a papírhoz. A papír a hétköznapi életben már számos formában volt jelen, a kínaiak ugyanis felfigyeltek rá, hogy a vízen úszó növényi rostok idővel masszaszerű anyagot képeznek, amit könnyen és sokféleképpen lehetett hasznosítani. Csomagoltak bele ruhát és evőeszközöket, ablak- és ajtódíszeket, a színezett változatokból pedig lampionokat készítettek. A keményebb, olajjal átitatott és ellenálló papírlapokkal a házakban a hideg ellen védekeztek. A vallási szertartások során a papírból készített áldozati ajándékok füstje a halottakat is elkísérte a túlvilágra.[46] Több évszázad telt el azonban addig, míg az írásművészet is alkalmazni kezdte. Bár a papír felfedezését a hagyomány Caj (Cai)-Lun[47] személyéhez köti, valódi érdeme abban áll, hogy felhívta a császár figyelmét a már létező hulladékokból készített papír használatára, esetleg javította a minőségét és szorgalmazta használatát. Felismerte, hogy a papír a legideálisabb anyag az írás számára.[48] A papír azonban csak a IV–V. században szorította ki véglegesen a bambuszból, a fából vagy selyemből készített könyveket. A többi alapanyaghoz hasonlóan a papír alapú könyveket is egy rúdra felcsavarva tárolták, és ez a forma a II – X. századig használatban maradt.[49] A könyvmásolás és -árusítás a Szuj (Sui)- (581–617) és a Tang-dinasztia (618–907) idejére már igen elterjedt, népszerű foglalkozássá vált.[50]

Források szerint Jüan Ti (Yuan Di, Liang Yuan, Xiao Yi, uralkodott 552–554) a Liang-dinasztia egyik császára több mint hatvanhétezer juan (tekercs) kézzel másolt könyvet gyűjtetett össze. Szuj Jang-ti (Jang Kuang, Yang Di, Yang 605–618) a Szuj (Sui)-dinasztia uralkodója rendeletére már több mint nyolcvankilencezer könyvtekercset őriztek az akkori fővárosban, Lojangban (Luoyang). A Tang-dinasztia császárai is gyűjtötték és értékelték a könyveket, Hszüan Cung (Xuanzon, uralkodott 713–755) császár fővárosában Csanganban (Chang’an) kb. ötvenegyezer kézzel másolt tekercset tárolt négy teremben, míg a Tang-dinasztia egy másik császára, Ven Cung (Wenzong, uralkodott 827–840) már a palota tizenkét termében tárolta ötvenhatezer tekercsből álló gyűjteményét.[51] Az első ismert kínai könyvtáros, levéltáros a filozófus Lao-Ce (Lao Tze, Lao Tzu, Laozi) Kr. e. a VI. században élt.[52] A késői Csou (Zhou)-korszakban (Kr. e. 550 körül?) a királyi történeti nyilvántartások kijelölt vezetőjeként – tárházat őrző tiszt – könyvtárban (levéltárban) dolgozott, és az „elraktározott könyveket igazgatta”.[53]

A császári könyvtárak mellett – kínai történeti források szerint – Kr. e. 206-ban már gazdag tartományúri magánkönyvtárak is léteztek.[54] Név szerint a Tang-dinasztia korából maradt fenn például Li Bi,[55] valamint Liu Gongchuo[56] gyűjteménye. Ezek mindegyike tíz és harmincezer közötti tekercsszámmal rendelkezett.[57] Sze-ma Csien (Sima Qian Kr. e. 135/145 – Kr. e. 90),[58] Kína nagy történetírójának feljegyzései szerint a császári könyvtár Kr. e. a VII–VIII. században jelent meg, kőből épült és a legértékesebb könyvek tartói aranyból készültek.[59] Bár korábban is léteztek különálló könyvtári gyűjtemények világosan megkülönböztethető funkciókkal, de ekkorra már egyértelművé vált az a törekvés, hogy a hivatalnokok és más tudósok használatára külön gyűjteményeket hozzanak létre.[60]

A Szung (Song)-dinasztia (960–1279) korán belül egyértelmű különbség van a palota könyvtárai, a Császári Könyvtár és a különféle kormányhivatalokban található kis könyvgyűjtemények között. A palota könyvtárai a császár számára fenntartott zárt területen helyezkedtek el, melyek a császár kikapcsolódását is szolgálták. A császár szokás szerint több tisztviselőt is lakomára hívott a palota területére, akik ez után a palota egyik könyvtárát is meglátogathatták, hogy megvizsgálják annak gyűjteményét.[61] A Császári Könyvtár mint az udvar és a saját tanulmányaikat folytató tudósok igényeit kiszolgáló külön szervezet, funkcionálisan már a dinasztia kezdeteitől létezett, de hivatalosan csak 1082-ben alakult meg.[62] A Császári Könyvtár állományának mérete egyre nőtt és minőségileg is egyre jobbá vált. A birodalomból szisztematikusan összegyűjtött szövegeket először a pontosság és a teljesség szempontjából ellenőrizték, majd a megfelelő szekrényekbe helyezték el. A Császári Könyvtár és a legfontosabb tudományos hivatalok több éves hányattatás után kerültek egy kifejezetten erre a célra 1143–1144 közt épített, integrált épületkomplexumba, a korabeli fővárosba, Hangcsouba (Hangzhou). Az épületeteket úgy helyezték el a palota területén, hogy könnyen elérhetők legyenek bármely hivatal számára.[63] (5. ábra)

5. ábra: Hangcsou, a Császári Könyvtár kertje. https://i1.wp.com/sailingstonetravel.b-cdn.net/wp-content/uploads/2018/03/Imperial-Library-Garden-Rock-copy.jpg?ssl=1 [2020. 11. 10.]

Császári Könyvtár a XII. században

Csen Kui (Chen Kui 1128–1203)[64] művében részletes leírást ad a Császári Könyvtár épületegyüttesének elhelyezkedéséről, épületeiről, az állományról és a könyvtár működéséről.[65] A hagyományos kínai építészet szerint az épületek szimmetrikusan helyezkedtek el egy keskeny fallal elkerített területen belül.[66] A Császári Könyvtárat a keleti oldalon kiegészítették egy újabb épülettel, ahol az ún. Uralkodástörténeti Hivatal kapott helyet. A Császári Könyvtár épületeinek együttesét, az Uralkodástörténeti Hivatal kivételével, egy 1000 láb hosszú (≈304.8 m) és 190 láb (≈58 m) széles fallal vették körül, mely a nyüzsgő város központjában bizonyos mértékű elvonultságot és biztonságot tett lehetővé.[67] Így a keskeny, téglalap alakú, észak-dél irányultságú elkerített terület 4 2/5 angol hold (≈17806,16m2) területet foglalt magába. A fal mellett kívülről egy 25 láb (≈7.62 m) széles út futott, amit eredetileg tűzsávnak szántak, de ennek hatékonyságát az emberek az áruikat és szolgáltatásaikat kínáló standok felállításával folyamatosan rontották, míg végül eredeti célja, a tűzvédelem, gyakorlatilag lehetetlenné vált.[68] A tűzvédelmet szolgálta az is, hogy a könyvtár épületének tetejét fekete csempével látták el, ezt a színt ugyanis szimbolikája szerint a vízzel társították.[69] Két másik épület határolta még a Császári Könyvtárat, az egyik keletről, a másik nyugatról. Az előbb említett út választotta el azokat egymástól. A könyvtártól délre a kormányzati tevékenység zajlott, a palotától nem messze, északra volt az Oktatási Hivatal.[70] Az épületkomplexumot szimmetrikusan, négy, funkciók szerint elválasztott részre osztották fel. Az elsőben maga a könyvtár helyezkedett el, ez uralta a területet, a második a fogalmazók és a történészek kerülete, a harmadik a pihenést és meditálást szolgálta, a negyedik a kiszolgáló személyzet (kertészek, ácsok, lovászok stb.) területe.[71]

Hagyományos módon a könyvtári szolgáltatások területe is két részből áll. Az első részt egy központi tengely mentén elhelyezett három, elsősorban ceremoniális célokra használt, déli fekvésű épület alkotja: a Yu Wen Audiencia csarnok, melynek egyedüli funkciója az volt, hogy a császár itt szállt meg alkalmankénti látogatásai alkalmával. Az Audiencia csarnoktól északra helyezkedik el a Császári Levéltár kétemeletes épülete, ahol az első szint is reprezentációs célokat szolgált. A második emeleten, illetve az épület keleti és nyugati oldalán, a főtengelyre merőlegesen elhelyezkedő épületekben tudta megtekinteni és ellenőrizni az uralkodó a császári levéltárban őrzött dokumentumokat. A központi tengely mentén elhelyezkedő harmadik épület a Tao Shan Díszterem (Assembly Hall), azaz a hivatalnokok gyülekezőcsarnoka. Itt helyezték el a császári gyűjtemények egyesített katalógusát is, ahol biztonságban volt, ugyanakkor a könyvtár vezetője és annak helyettese, akiknek a hivatalai ettől keletre és nyugatra helyezkedtek el, könnyen elérhették. A második részben a fő tengely mentén merőlegesen, a keleti és nyugati oldalon elhelyezett oldalépületekben nagyrészt a személyzet irodahelyiségeit és a gyűjteményeket helyezték el.[72] A személyzeti irodákban a bútorokat a funkciónak megfelelően rendezték el, de némi figyelmet a személyes kényelemre is fordítottak.[73] Általában egy fekete lakk asztal, egy-két szék és egy kis fal melletti pad alkotta a berendezést. Ezen kívül egy alacsony kanapé szolgálta a pihenést, egy állvány, egy mosdótál és egy teakészítéshez és ételmelegítéshez használt olajmelegítő elégítette ki a napi igényeket. Paravánokkal tetszés szerint oszthatták fel a teret. A levelezéssel és más adminisztratív feladatokkal megbízott segéd (a vezető titkár) is kapott egy helyiséget a keleti oldal északi részében, ami a fentiekhez hasonlóan volt berendezve, a mosdókagylót és az állványt kivéve. A többi személyzet hivatalát is hasonlóképpen rendezték be, evvel is jelezve a státuszuk azonosságát, bár a kisebb rangbeli különbségeket azért itt is jelezték.[74] A könyvtárosok három (egyenként ≈1,49 m2 nagyságú) helyiséget foglaltak el a nyugati oldalépület északi részén, ahol a középen volt a bejárat vagy előszoba, míg a másik két helyiségen a két könyvtáros osztozott. A beszerzők és a korrektorok hivatali területe kissé délre volt a titkár és a könyvtárosok hivatalától. Számukra két hivatali helyiséget helyeztek el a nyugati oldalépületben és kettőt a keletiben. A négy helyiség mindegyike 3 x ≈1,49 m2 nagyságú volt. Mindegyiken kívül egy tábla állt, amelyen a beszerzés szabályait tüntették fel. A nyugati oldalépület északi végén helyezkedett el a konyha, a keleti oldalépület északi végén egy fürdőszoba, a déli végén pedig egy tűzoltóállomás.[75] A Császári Könyvtár egész épületegyüttesét aprólékos gondossággal parkosították, kövezett utak kanyarogtak a buja növényzet közt, amelynek kedvezett a főváros, Hangcsou féltrópusi éghajlata.[76] A Fogalmazó Csarnok épületeitől északra fekvő terület kifejezetten a pihenést, a meditációt szolgálta. Az itt található pavilonokban fogyasztotta el a személyzet a teáját, kinézve pedig narancsfaligeteket láttak mesterséges patakokkal körbevéve, majd egy lejtőt, ahol sok-sok fenyő díszlett vad teacserjékkel, s művészien elrendezett sziklakerttel. A lejtő mögött gyümölcsös volt, szilva- és mandulafákkal.[77] Mindent összevetve a könyvtár elhelyezkedése és fizikai elrendezése kényelmet nyújtott a feladatok ellátásához, ugyanakkor szimbolizálta is azt a fontos szerepet, amit az állam tulajdonított a tudós tevékenységnek.[78]

A négy császári gyűjtemény (kéziratok, a levéltár dokumentumai, nyomtatott könyvek és folyamatban lévő munkák) közül a fő csoportot képező kéziratokat és a Császári Levéltár dokumentumait egységes formátumban készítették el. A levéltár számára szánt könyveket a császár színét jelentő sárga papírra írták szegély- és oszlopjelző vonalakkal. A kötetek borítóit sárga selyemből készítették, kék-zöld selyemből készült címkével. A kötetekből kiállt egy sárga címke is, ami azt jelezte, hogy mikor kerültek a polcra. Több kötetet selyemkendőbe csomagoltak, amelyhez szantálfából készült helyjelzőt erősítettek. Végül a becsomagolt köteteket a megfelelő szekrénybe helyezték. A főgyűjtemény kéziratai is egységes formában készültek, de más anyagból és a feltételezések szerint fehér színben.[79] Az állományvédelem érdekében a borítókat és a véglapokat egy speciális, a férgeket taszító festékkel látták el, majd – talán – kámforfával bélelt szekrénykébe helyezték, ami távol tartotta a férgeket, és a minimumra csökkentette a fizikai károsodás lehetőségét. Nyaranta átszellőztették a könyveket (a hold ötödik hónapjának első napjától a hold hetedik hónapjának első napjáig).[80]

A nyomtatott könyvek gyűjteményének darabjait magánszemélyektől, helyi kormányzati szervektől, valamint az Oktatási Hivataltól szerezték be, s a Császári Könyvtár állományába tartoztak, de külön épületben tárolták őket.[81] A X. századtól egyre inkább a fadúcos nyomtatást használták, mert ez a könyvek nagy példányszámú, gyors előállítását biztosította. A technológia révén olcsóvá váló könyveket könnyebben lehetett beszerezni.[82] A Szung (Song)-dinasztia idején már 74 ezer kötetet őriztek a Császári Könyvtárban, s külön épületben helyezték el a gyűjteményt. A nyomtatott formát mindig kevesebbre becsülték, mint a kézzel írt másolatot. A könyvtár az eredeti mellett megőrizte a nyomtatott változatot is, amely szövegének helyesnek, a nyomtatásképnek pedig tökéletesnek kellett lennie.[83]

Japán

A könyvtárak története itt is az írás és a fadúcos nyomtatás megjelenésével függ össze. Legkorábbi kiadványaik a Kodzsiki (Kojiki) (Régi idők feljegyzései) és a Nihongi (Nihonsoki – Japán krónika) 710–720 között keletkezett irodalmi alkotásokból készültek. A műveket kínai írásjelekkel készítették, melyek Japánba koreai közvetítéssel a IV. században jutottak el. Japán ugyan rendelkezett saját írással is, de a tudósok szerint ez nem terjedt el elég széles körben ahhoz, hogy visszaszorítsa a kínai befolyást. A könyveket templomi (kyozo) és családi könyvtárakban (kuge bunko) tartották.[84] A templomi könyvtárak (kyōzō, kyō-dō vagy zōden) a japán buddhista építészetben a szútrák és a templom krónikáinak tárolói. Ebben a korban a kyōzō a haranglábbal szemben helyezkedett el a templom keleti-nyugati tengelyén.[85]

6. ábra: Horjú-dzsi temlom, melynek könyvtára a legrégebbi Japánban (Hōryū-ji 法隆寺 Ikaruga Nara prefektúra, Japán. Fénylép: Fg2 (2004) https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/a/a5/Horyuji-L0344.jpg [2020. 11. 10.]

Japán legrégibb templomi könyvtárának (kyōzō) a Nara város közelében található VII–IX. században épült Hórjú-dzsi (Hōryūji Gakumonji – a Virágzó Törvény Tanulmányozásának temploma) (6. ábra) fatemplomban elhelyezett gyűjteményt tartják.[86] Ugyanakkor a Föld legrégibb faépületei is ebben a templomegyüttesben találhatók.[87] Története 587-ben kezdődött, amikor a gyengélkedő Jómei (Yōmei) császár (585–587) egy buddhista templom építését rendelte el, minden bizonnyal a gyógyulása érdekében.[88] A buddhizmus ekkoriban érkezett az országba, a Jamato (Yamato)-udvarral szoros kulturális és gazdasági kapcsolatokat ápoló egyik koreai királyságból (Baekje más néven Pekcse).[89] Jómei császár sajnos nem sokkal a rendelete után meghalt, de húga, Szuiko (Suiko) császárnő (593–628) és az uralkodó régense, Sótoku (Shōtoku) herceg (572–622), Jómei fia megvalósították a tervét, és 607-ben befejezték a templom építését. Ez az épület azonban 670-ben leégett.[90] A történészek ugyan vitatják az újjáépítés pontos évét, de a legtöbben egyetértenek abban, hogy a Nara-korszak (710–794) hajnala előtt kellett lennie, amit megelőzött az udvar Kiotóba (Kyoto) költözése.[91] Fennmaradt azonban az ősi templom négy központi része még az Aszuka-korszakból (552–645),[92] ami Japán írástörténetének a csúcspontját is jelenti.[93] Csodaszámba megy, hogy az eltelt több mint tizenhárom évszázad alatt érintetlen maradt, sem földrengések, sem tájfunok vagy háborúk nem pusztították el.[94] A fennmaradt négy szerkezeti elem magában foglalja a 600 körül épült, ötemeletes pagodát, a templomkomplexum középpontját, valamint a mellette lévő szinten a 600 körül épített Aranycsarnokot (Kondō) is. A két másik épületrész a belső kapu – az ókori pavilonoktól délre –, valamint a központi teret körülvevő folyosók. A komplexum azonban még huszonhat olyan épületet tartalmaz, melyek korábban épültek, mint 800. A belső övezetben állva, csupa VII. századból származó tárgy vesz körbe minket. Az épület – már ekkor is – technikailag igen kifinomult stílusban épült, amit a koreai (Baekje) udvar befolyásának tulajdonítanak.[95] Innen ugyanis számos képzett kézművest, szerzetest és tervezőt küldtek Japánba, hogy segítsék a Jamato-udvart. Az épületek elrendezése és funkciója is hasonló a Baekje épületeihez. Ebben a korszakban a pagoda volt a templom központja, ez azonban az évszázadok múlásával átkerült az Aranycsarnokba.[96] A könyvtár a Sótoku herceg által alapított Álmok Csarnokában helyezkedik el, ez egyúttal a tanulmányok helye is volt. Itt helyezte el Sótoku herceg három buddhista szútráról írt művének egy másolatát (Sangyo Gisho), amely az első tudományos mű, amit japán szerző alkotott és az első irodalmi szöveg is.[97] A kyozo szokásos mérete 3x3 ken. A ken hagyományos hosszmértékegység, hat japán lábnak (shaku) felel meg. A pontos értéke időről időre és helytől függően is változik, de általában kicsit kevesebb, mint két méter. Napjainkban a szabvány mérete 19⁄11méter.[98] Az épületekben polcokon tárolják a szútratekercseket. Néhány templomban a szútratekercseket forgatható polcokon (rinzō, keréktároló) tárolják, ilyenkor egy kör alakú, központi függőleges tengelyhez oktaéderes csövek vannak hozzákapcsolva. (7. ábra) A forgó könyvtekercstárolók kényelmesek, mivel lehetővé teszik a papoknak és a szerzeteseknek, hogy gyorsan ki tudják választani a szükséges szútrát. Néhány kyōzō-ban megengedték a hívőknek – akik hittek abban, hogy a szútrák olvasása nélkül is elnyerhetik a vallási képzés ismereteit –, hogy imádkozásuk alatt az oszlop körül tolják el a polcokat.[99]

7. ábra: Imahenger Kamakura város (Kanagawa prefektúra, Japán) legnagyobb buddhista templomainak egyikében, a Kaikōzan Hase-dera (海光山長谷寺) főépületében. Fénykép: Chris 73 (2006) https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Kamakura_Hasedera_Rotating_prayer_wheel.jpg [2020. 11. 10.]

Az első nemzeti könyvtárnak a Zushoryót tekintik, amely már a VIII. század elején is fennállt.[100] Jóllehet ismerték a dúcnyomtatás technikáját, gyűjteményben mégis többre becsülték a kézzel készített másolatokat, mert úgy tartották, hogy az ilyen kegyes cselekedetért jutalom jár a készítőjének.[101] Széles körben hoztak létre kéziratmásoló központokat, nemcsak a templomokban, hanem családoknál is. A családi (magán) könyvtárakban (kuge bunko, azaz könyvraktárak) nemcsak tárolták a kéziratokat, hanem ügyeltek arra is, hogy a másolatok hibátlanok legyenek.[102] Sok sikeres szamuráj is alapított klasszikus kínai és japán, irodalmi műveket tartalmazó könyvtárat. A gyűjteményüket megnyitották a papok és tudósok előtt, így ezek gyakran neves tanulmányi központokká váltak az Edo-korszakban (1603–1868).[103] Jó példa erre Kanezawa [vagy Kanesawa] Sanetoki (ismert Hojo Sanetoki néven is) (1224–1276) szamuráj által 1275-ben alapított Kanazawa Könyvtár (Kanazawa Bunko) is. A különleges gyűjtemény nemcsak klasszikus irodalmat, történetírókat, értekezéseket, elbeszéléseket és költészetet tartalmazott, hanem orvosi és csillagászati szövegeket is, ami példátlan volt az akkori Japánban. A szokásoknak megfelelően, a gyűjtemény rendelkezésére állt a Kanezawa-család tagjainak, a tudósoknak és a papoknak egyaránt, a köteteket azonban nem kölcsönözték. A gyűjteményt a szamuráj eredetileg a saját villájában helyezte el, a könyvtárban egy hivatal, egy olvasóterem és egy polcokkal telített raktári rész található 7.000 kézirattal és mintegy 20.000 nyomtatott könyvvel. Az állomány részét képezi a híres, X. századi, kínai enciklopédia (Taiping Yulan),[104] melyet a Szung (Song)-dinasztia császári (Taj Cung, Taizong) udvarában állítottak össze, és ezen kívül sok más hasznos, a tudósok számára értékes dokumentum.[105] Egy ideig a könyvtárat a közelében lévő templomról nevezték el (Shōmyōji Bunko), amely fenntartotta és tárolta a gyűjtemény egy részét.[106]

Az Indus-völgyi civilizáció könyvtárépítészete

Az Indus-völgyi civilizáció kb. Kr. e. 2300–Kr. e. 1750 között virágzott az Indus folyó völgyében és a környező területeken (ismert lelőhelyeinek többsége ma Pakisztán területén található). Az ókori nagy folyamvölgyi kultúrákkal – az egyiptomival és a mezopotámiaival – egyidejűleg állt fenn. A nagy kiterjedésű, fejlett városias településekkel rendelkező civilizáció legismertebb városai Mohendzsó-dáró és Harappá. A városi központok és a házak szerkezete egyaránt magas szintű ismeretekre utalnak. A városokat és a házakat egyaránt tervezték, építőanyagként égetett téglát használtak, melynek szabványosított volt a mérete és minősége. Az épületek és a tárgyak igényessége a civilizáció hanyatlásáig jellemző volt, ami nagyfokú centralizációra utal.[107]

India mitológiáját, gazdag irodalmi örökségét a védikus korban szájhagyomány útján generációról generációra adták át a brahmin papok, akik hűen megjegyezték az ősi szövegeket. Talán ez az oka annak, hogy a Kr. e. 600 körül alapított Taxila nagyvárosában (a mai Pakisztán északi részén), a régészeti feltárás során eddig még nem fedeztek fel könyvtárat, annak ellenére, hogy híres kulturális központ – például az ún. ősi egyetem székhelye (University of Ancient Taxila) is – volt Kr. e. 700–Kr. u. 300-ig.[108] Sok tudós véleménye szerint szankszrit nyelven már a Kr. e. V. században tudtak írni, hiszen az akkoriban már létező városok és királyságok kormányzásának szinte előfeltétele volt az írás megléte. A Kr. e. II. századra már könyvtárak is létezhettek, de a legkorábbi írások, amelyeket ezekből a történeti időkből ismerünk, még csak sziklafalakra és kőoszlopokra vésett szövegek, amiket India-szerte a Kr. e. III. század harmadik negyedében Asóka (Kr. e. 304–Kr. e. 232) császár parancsára készítettek.[109] A tamil királyok és a templomi hatóságok védnöksége alatt dolgozó írástudók a régió klasszikus nyelvén és szanszkrit nyelven dolgoztak, a Grantha nevű írást használva.

Íróvessző segítségével a füstölt, szárított, keményített pálmalevelekre vésték a karaktereket anélkül, hogy eltörték volna azokat. Ezután természetes színezékeket, lámpafeketét (finom fekete kormot) vagy kurkumát vittek fel a felületre, így a tinta a bemetszett barázdákban maradt. Befejezésként tiszta ronggyal letörölték a felesleges tintát. Mindegyik lapon volt egy lyuk, amelyen keresztül átvezettek egy húrt, mellyel a lapokat „könyvformára” összekötötték. Ezeknek a kéziratoknak az eltarthatósága Dél-India trópusi éghajlatán három-négy évszázad volt, ezt követően a védnökök új pálmalevelekkel készített másolatokat rendeltek meg. A nyomda szélesebb körű használata a XIX. században feleslegessé tette az ilyen átírásokat, bár egy jelenlegi becslés szerint Dél-Indiában még mindig mintegy 100.000 pálmaleveles kézirat létezhet, és több ezer másik van szétszórva az egész szubkontinensen. Ezek a kéziratok élettartamuk végéhez közelednek és a nedvesség, a rovarok, a penész és a törékeny voltuk miatt szétesés előtt állnak, ezért a helyreállításukra, megőrzésükre és lefordításukra projekteket indítottak. (8. ábra) [110]

8. ábra: Pálmalevélből készített kéziratos könyvek Kolkatában az Ázsiai Könyvtárában (Asiatic Library, Calcutta India). https://www-tc.pbs.org/thestoryofindia/images/gallery/literature_main.jpg [2020. 11. 10.]

A hindu templomok gyakran olyan központok, ahol az ősi kéziratokat rendszeresen használták a tanuláshoz, és elhasználódásuk esetén újramásolták a szövegüket. Dél-Indiában a templomokban és a hozzájuk kapcsolódó intézményekben (Mata)[111] a hindu filozófiáról, költészetről, nyelvtanról és más témákról sok művet írtak, illetve másoltak, gyűjtöttek össze és őriztek meg. A régészeti és epigráfiai bizonyítékok azt mutatják, hogy léteztek a hindu templomokhoz csatolt, valószínűleg a XII. század elejére tehető Sarasvati-bhandara nevű könyvtárak, ahol könyvtárosokat is alkalmaztak.[112] A buddhizmus terjedésével a tanításban a memoriterek helyett egyre inkább az írott szövegekre helyeződött át a hangsúly, ami magával hozta a könyvtárak fejlődését és gyarapodását.[113] Fa Hien (Faxian) kínai szerzetes és tolmács, aki 399–412 közt gyalog zarándokolt el Kínából Indiába, végiglátogatva Közép- és Délkelet-Ázsia és az Indiai szubkontinens buddhista szent helyeit.[114] Az utazását megörökítő beszámolójában lejegyezte, hogy Jetavana monostorában, Savatthi városában látott könyvtárakat.[115] Jetavana az egyik leghíresebb buddhista kolostor vagy vihárá Indiában (a mai Uttar Pradeshben). Ez volt a második vihárá, amelyet Gautama Buddhának adományoztak a rajgiri Venuvana után. Jetavana volt az a hely, ahol Buddha tanításainak és beszédeinek többségét tartotta.[116] A vihárák a vándorszerzetesek menedékeként szolgáltak az esős évszakban. Ezek egyszerű faépítmények voltak vagy bambusznádfedeles kunyhók, de Dél-Indiában gyakran sziklába vésett szentélyegyütteseket is kialakítottak. A természetes kőbe egy négyszögletű központi csarnokot faragtak, amelyeket apró cellákkal vettek körül, néha kőből faragott ágyakkal. A homlokzatot egy ajtóval törték át, az oldalához pedig gyakran építettek Buddha-szobrot tartalmazó szentélyeket. Az állandó kolostorok kialakulásával szilárdult meg a vihára név is. Közülük néhány rendkívüli jelentőségre tett szert, azok, amelyekből buddhista nevelési központok (kollégiumok) alakultak ki, ahol megvetették az ókori indiai felsőoktatás alapjait,[117] például a Nálanda Egyetem.[118]

A Nálanda az V. században (pontosabban 427-ben) alapított buddhista kolostor és elismert tanulási központ az 1197-ig fennálló indiai Magadha (ma Bihar) ősi királyságban.[119] Bár elsősorban a buddhista tanulmányoknak szánták, de mellette tanítottak művészeteket, orvostudományt, matematikát, csillagászatot, politikát és a háború művészetét is.[120] Nálandával kapcsolatos ismereteink egy ázsiai zarándok szerzetes, Yijing írásaiból származnak, aki ide is eljutott a VII. században és tíz évet töltött itt.[121] A központban a 10 templom, meditációs csarnokok, tantermek mellett tavak és parkok helyezkedtek el. A Nálanda egy hatalmas Dharmaganja (Kegyes Csarnok) nevű könyvtárral is rendelkezett, amely három többszintes épületet foglalt magába: Ratnasagara (Ékszerek óceánja), Ratnodadhi (Ékszerek tengere), és a Ratnaranjaka (Ékszerekkel díszített). A Ratnodadhi kilenc szint magasságba nyúlt fel és a legszentebb kéziratokat tartalmazta, köztük a Prajnaparamita (Szív) szútrát és a Guhyasamaja Tantrát.[122] A Nálanda könyvtár köteteinek pontos száma nem ismert, de több százezerre becsülik.[123] Ha egy buddhista tudós itt meghalt, magángyűjteményét beépítették a könyvtárba, amely nem csak vallásos szövegeket, hanem nyelvészeti, logikai, szépirodalmi, asztrológiai és csillagászati, valamint orvostudományi anyagokat is gyűjtött. Állítólag saját osztályozási rendszere is volt, melyet Panini, szanszkrit nyelvész dolgozott ki. A buddhista szövegeket rendszerint a Tripitaka három fő osztálya – Vinaya, Sutra, Abhidhamma[124] – alapján három osztályba sorolták.[125] A nalandai egyetem jelentős hírnévre, presztízsre és jelentőségre tett szert, vonzotta a tanulókat és a tudósokat Koreából, Japánból, Kínából, Tibetből, Indonéziából, Perzsiából és Kisázsiából egyaránt.[126] Az V. és a XII. század között a tudományos világ és a buddhista tudományok egyik központjává vált.[127] A XII. század elején azonban a muszlim hódító, Bakhtiyar Khalji lerombolta az egyetemet. A nagy tűzben több mint 9 millió kézirat veszett oda.[128] Az épületmaradványok ma az UNESCO világörökség részei.[129]

A már említett Taxila és Nálanda egyetemek mellett a Vikramashila tanintézményét jellemzik úgy, mint az ókori India harmadik legrégibb egyetemét.[130] Vikramashila a Nálandával együtt a Pala Birodalom idején a két legfontosabb tanulási központ volt Indiában. Jelenleg a bihari Bhagalpur kerület Antichak falujának a helyszíne. Vikramashilát a palai császár, Dharmapala (783–820) alapította. Állítólag szintén Muhammad bin Bakhtiyar Khalji erői pusztították el 1193 körül. A régészeti ásatások során egy hatalmas négyzet alakú kolostort tártak fel, közepén egy kereszt alakú sztúpával, könyvtárépülettel és fogadalmi sztúpák csoportjával. A könyvtár téglalap alakú épületét a főépülethez csatlakozó keskeny folyosón keresztül lehetett megközelíteni. A szomszédos épület külső széle mentén elhelyezkedő keskeny víztározó tartályok hűtött vizével természetes módon biztosították a légkondicionálást, úgy, hogy a hátsó falon található számos szellőzőnyíláson keresztül fújta át a hűvös szellő a vízpermetet a könyvtárra. Mivel a kéziratokat eperfa- vagy pálmalevélre írták, ez segített megőrizni őket a monszunokban és a heves nyári melegben.[131] Ez a könyvtár is a muszlim hódító Bakhtiyar Khalji hadjárata során égett le 1193 körül.[132]

Európa könyvtárai a Római Birodalom bukásától a reneszánszig

A középkorban megszülető új Európa könyvtárainak története a kolostorok könyvgyűjteményeire vezethető vissza. A VI. században Itáliából induló nyugati szerzetességnek köszönhetőek az európai könyvtárak és azok térbeli kialakítása.[133] Kezdetben kis szekrénykékben (armarium) tárolták a kódexeket. A gyűjtemény növekedésével azonban egyre nagyobb területekre lett szükség, ezért a kerengőről nyíló szobában, majd a templom közvetlen közelében, de az épület többi részétől elválasztva, a felső szinten, egy már kifejezetten a könyvek tárolására és olvasásra tervezett hosszúkás területen helyezték el azt.[134]

Az első keresztény kolostorok létrejötte a szíriai és egyiptomi korai keresztény remetéknek a világtól elforduló, a sivatagba költöző, csak a spiritualitásnak élő gyakorlatára vezethető vissza (I–III. század). Idővel a remeték köré tanítványok gyűltek, s ezzel új típusú keresztény közösségek alakultak. Ezek a közösségek jelentették a kolostorok előzményeit, előrevetítve a későbbi monasztikus élet formáit.[135] A közösség vezetői felismerték, hogy a szent szövegeket tartalmazó könyvek nélkül a közösség élete elveszítené dogmatikus alapját és támaszát, ezért szükségesnek látták és „szentesítették” a könyvgyűjtemények kialakítását. Az egyik leghíresebb egyiptomi kolostoralapító, Szent Pakhomiosz (292–346) volt az, akinél a Szentírás ismerete elsőrendű fontosságú volt, amikor csak tehette, a Szentírás szavait mormolta. A korai kolostorokban egyfajta falba vájt mélyedést (fenestra) találhatunk, mely a könyvek tárolására szolgált és bármely szerzetes kölcsönözhetett innen egy könyvet egy hétre.[136]

A dél-itáliai kolostorok – a Szent Benedek alapította Monte Cassino és a Cassiodorus alapította Vivarium – követték a Kelet-Mediterráneum épületeinek elrendezését, beleértve a könyvgyűjtemény raktározását is. A szerzetesi közösség életében azonban sokkal nagyobb szerepet adtak az olvasásnak és a tanulásnak. A Vivarium közösségének nemcsak a Bibliát és az egyházatyák műveit kellett behatóan ismerni, hanem kötelezően el kellett sajátítani a latin műveltség alapjait (septem artes liberales) is. Szent Benedek regulája nyomán terjedt el Európában a kolostorokban a könyvkultúra. Az első kolostorok mintájára, a rendelkezésre álló könyveket szekrénykékben tárolták. Ezt a tényt megerősíti, hogy a monasztikus körökben általános volt az a vélemény – melyet később Geoffrey of Ste Barbe-en-Ange[137] megfogalmazásában idéztek, amely szerint „egy monostor könyvszekrények nélkül olyan, mint egy erőd fegyverek nélkül.”[138] A XIV. századig a könyveket a templom kórusán tárolták, de a leggyakoribb helyük egy kis fülke volt a keleti galéria nyugati falában, közel a kereszthajóhoz. Ezt a helyet armariumnak nevezték és ez volt az első, kizárólag szerzetes könyvtáraknak szentelt tér első tervezete.[139] Kezdetben a szerzeteseknek még igencsak kevés könyvük volt, az armarium elég helyet biztosított a tárolásukra és a kezelésükre. A nyugati világ nagyobb könyvtárai közül Bobbio apátságában a IX. századra 300–500 kötet,[140] a 10. századtól kb. 700 kézirat,[141] Lorsch apátsága könyvtárában a IX. században (830 és 860 közt) kb. 500 kötet állt rendelkezésre.[142] A könyvek számának gyarapodásával azonban a fülke mérete is egyre nőtt, polcokat helyeztek el benne és ajtóval zárták el a teret.[143] Mikor a könyvek kinőtték a helyet, új fülkét nyitottak. Ez volt a helyzet a dél-franciaországi L’Escale-Dieu ciszterci monostorban is, ahol az armarium már három fülkére terjedt ki.[144] A könyvek számának folyamatos emelkedésével az armarium tárolásra és megőrzésre már alkalmatlanná vált. Szerepét egy kisméretű, boltíves, henger alakú szoba vette át. Ez a változás leginkább a ciszterci monostoroknál érhető tetten.[145] Az „armarium szobát” a kereszthajó déli végében helyezték el, közel a szentélyhez és a gyülekezőteremhez. Ez az elrendezés széles körben elterjedt, a ciszterci monostoroknak és később szinte minden katolikus monostornak az alapja lett.[146] A korai szerzetesi könyvtárakban még elválasztották a könyvek olvasásának és tárolásának helyét. Az olvasói tér néhány munkafülkéből állt, ahol a szerzetesek olvasni és írni tudtak. A munkafülkék lehettek a templomban vagy azon kívül, a kolostor galériáján, ahogy ez látható Canterbury, Durham és Gloucester monostoraiban is.[147] De a külső fülkéket csak akkor lehetett használni, ha az időjárás megengedte.[148] A monostorok ekkora már oktatási központokká is váltak, s vállalták a könyvek előállításának és megőrzésének feladatát. Hozzáértő szerzetesek kézzel másolva sokszorosították a könyveket, természetesen megvilágított térben dolgoztak, a könyvtár közelében, a scriptoriumban. A scriptorium és a könyvtár összetartozó funkciójának megfelelő elrendezés legjobban talán a svájci Szent Gallen bencés apátság alaprajzát ábrázoló pergamenen látható, ami 820 körül, a szintén óriási könyvtárral rendelkező Reichenau monostorában készült. Az alaprajz megőrizte a pontos képét a Karoling-reneszánsz korából származó bencés kolostor funkcióit bemutató tervezetnek, és tulajdonképpen ez az első rögzítése a középkori könyvtár alaprajzának.[149] Az északi oldal sarkában, a keleti kórus és a bazilikatemplom kereszthajója közé, beillesztettek egy kétszintes szobát. Alul a scriptoriumot (infra sedes scribentium), felül a könyvek tárolására szolgáló helyiséget (supra bibliotheca) helyezték el. A scriptoriumban középre egy nagy, és a falak mentén hét kis ablak melletti asztalt helyeztek el. A fenti könyvtárból egy folyosó vezet a nagy kórusra, ahol a liturgikus könyveket használták. (9. ábra) A könyvtárat biztonsági okokból csak a scriptoriumon keresztül lehetett megközelíteni, így elkerülhették a „jogtalan” használatot. Kivételes esetekben a prior különleges engedélyével kívülállók is használhatták az állományt.[150] A könyvek gyarapodó száma és az a tény, hogy mostanra már a könyvtár és a másolóműhely összekapcsolódott, vezetett oda, hogy a gyűjtemény új helyre került az apátságon belül.[151] A változásokhoz hozzájárult az a tény is, hogy az olvasók száma is egyre gyarapodott, s mindez hatással volt a térszervezésre, hiszen több és nagyobb, természetes fénnyel ellátott helyiségre volt szükség, ahol a könyveket már nemcsak raktározni lehetett, hanem dolgozni is rajtuk/velük, olvasni azokat.[152] Kezdetben a kolostori galéria felett helyezték el a könyvek egy részét, de ennek eredményeként egyre magasabbra kerültek. A franciaországi Chaise-Dieu bencés monostor esetében például a XIV–XV. század fordulóján emelt új épület bordás boltozatának záróköve már négy méter magasan volt.[153] Később az is előfordult, hogy külön épületet emeltek csak a könyvtár számára, melyet a másolók és a könyvtár kolostorának hívtak, például Clairvaux és Citeaux apátságoknál. A legszélsőségesebb példa talán La Bayeux kolostora, ahol a kolostorudvar közepén húztak fel külön épületet a könyvtár számára 1436-ban, ezzel két kisebb részre osztva az udvart. A kőfaragásokkal díszített épület egy könyvtári csarnokból állt (13m x 7m), kelet-nyugati tájolással, az oldalfalakon öt magas és keskeny ablakkal. A katedrálishoz közelebb eső térrészben (kápolna­könyvtár) helyezték el a könyveket. A fő cél az volt, hogy elsősorban a katedrális kanonokjai által használt könyvgyűjteménynek legyen menedéke.[154]

9. ábra: Szent Gallen kolostorának alaprajza, melyen P1 jelöli a scriptoriumot és a könyvtárat. Az ábra az Encyclopaedia Britannica 12. kiadásából (1910–1921) származik.

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/6a/Ground_plan_for_Abbey_of_St_Gall.png [2020. 11. 10.]

Fontos pillanat a könyvtárépítészet történetében az egyetemek alapítása a XI. századtól. A szerzetesi könyvtárak könyveihez igazán csak a szerzetesek férhettek hozzá. A kápolnák, a templomok, majd a kollégiumok könyvtárai nyitottabbak voltak, a katedrálisok iskolájának tanárai, tanulói is hozzáférhettek a gyűjteményhez. A könnyebb és nyitottabb hozzáférés iránti igény az egyének növekvő műveltségének és a világi oktatás terjedésének volt köszönhető. A könyvek és a könyvtárak is adaptálódtak ehhez a szükséglethez. Építészeti szempontból ez volt az a pont, amikor újra felfedezték a nagy ókori könyvtárak hagyományát, és felvetődött a könyvtárak nyilvánossá tételének kérdése.[155] A könyvtárak alapterülete tovább nőtt, közben a bútorzat is igazodott az új igényekhez, biztosítva a könyvek elhelyezését és az olvasási lehetőségeket is.[156] Annak ellenére, hogy az egyetemi oktatás egyre távolodott az egyháztól, az egyetemi könyvtárak felépítése mégis a korábbi szerzetesi és kápolnakönyvtárak elrendezésén alapult. Ez volt ugyanis az egyetlen rendelkezésre álló inspiráció, másrészt a legtöbb felsőoktatási intézmény egyházi intézmény patronálását élvezte. Kezdetben a hallgatók többsége is a szerzetesek körül került ki, és az egyetemek induló könyvgyűjteményeit is azok a monostorok adományozták, amelyhez tartoztak.[157]

10. ábra: Az oxfordi Merton College Library részelte (Anglia). Fénykép: Tom Murphy VII (2005): The south wing of the Upper Library. https://en.wikipedia.org/wiki/Merton_College,_Oxford#/media/File:Merton_College_library_hall.jpg [2020. 11. 10.]

Jellemző példa a korai egyetemi könyvtárakra a Merton College Könyvtára (Hereford, Anglia). A könyvek rendelkezésre bocsátásának és tárolásának módjáról az egyetemi nyilvántartásból tudunk. Robert Kilwardby (Canterbury érseke) 1276‑ban elrendelte, hogy minden könyvnek, amelyet a kollégium tagjai magukkal hoztak a kollégiumba, vagy ott tartózkodásuk folyamán szereztek, a Mertonban kell maradnia.[158] A könyveket egy ládában, három lakat alatt tartották és a gondnok vagy az algondnok engedélyével, zálog ellenében használhatták a kollégium tagjai. Később már két könyvgyűjteményük is volt: egy láncos könyvtár, ahol a legkorábbi láncolás dátuma 1284, és egy másik kölcsönkönyvtár. Az első láncos könyvtár helyét nem ismerjük, de 1338-ban már fel kellett újítani, falait 1346-ban fehérre meszelték.[159] 1484. november 3-ig csak a bölcsészdoktoroknak engedélyezték, hogy használják a láncos könyvtárat, ezután kaptak kulcsot a többiek is a könyvtárhoz. [160] Az új könyvtár ötlete és a ráfordított pénz nagy része William Reed, a hajdani pénzügyi vezető, Chichester püspökétől (1369–1385) származott. Az építési munkálatokat John Bloxham (igazgató, 1374) felügyelte, a fő kőműves William Humbervyle. Ő és Bloxham számos könyvtárat vizsgáltak meg, köztük a londoni domonkos könyvtárat, valamint Salisbury, Sherborne és Winchester könyvtárait.[161] A tölgyfaborítású, dongaboltozatos tető 1502–1503 között készült. A mennyezet gombdíszei a szokások ellenére kő helyett fémből készültek, s rajtuk VII. Henrik (1457–1509) angol király leopárdfejes királyi címere és a Tudor-rózsák láthatók. A kollégium könyvtára a kor építészettörténetének legkiválóbb fennmaradt példája.[162] Ez majdnem biztosan a legkorábbi ülőfülkés könyvtár.[163] Alaprajza L alakú, bal oldali szárnyán az ablakok kelet felé néznek, hogy már a reggeli napot is el tudják kapni. A jobb oldali szárny észak-déli tájolású. Eredetileg mindkét szárnyat olvasópultokkal látták el, és minden oldalról alacsonyan elhelyezett ablakok világították meg a teret. 1589-ben az eredeti berendezést átépítették és olvasópultok helyett kis fülkékkel rendezték be a könyvtárat. (10. ábra) A polcokat is megemelték, így 3-4 polc is elfért az asztal fölött. A polcok súlya azonban túl nagy volt ahhoz, hogy mindkét végüket meg lehessen támasztani, tehát egy közbenső függőleges elemre volt szükség a polcok elválasztásához.

A standok közti távolság meghatározásakor tekintetbe kellett venni a már meglévő ablakokat, következésképp a padok keskenyek lettek. A korábban olvasópultok számára tervezett helyiségben a fülkék elhelyezése nagyban csökkentette a bejövő fényt, ami azonnal magával hozta a tetőablakok alkalmazását.[164] A könyvtár köteteit eredetileg egy megfelelő magasságba emelt lapos felületen, pulton vagy asztalon tartották és hozzáláncolták. A láncolás módszerei az idők során folyamatosan változtak. A kötésekből származó bizonyítékok azt sugallják, hogy kb. 1470-ig a láncot a hátlap aljához elhelyezett fémkapocshoz kötötték, amelyet négy szegecs tartott. Az olvasópultról a polcrendszerre való váltást jelzi, hogy kb. 1470-től 1603-ig a hátlap alsó élére került a szegecs. A könyv hátán lévő lyukon vezették át a láncot, így nem zavarta az olvasást.[165] 1565-ben Sir Henry Savile (1549–1622) angol tudóst és matematikust nevezték ki a Merton College igazgatójának. Savile kibővítette a könyvtárat, és ülőfülkék helyett könyvszekrényeket és köztük padokat helyezett el a könyvtárban, Angliában először. Savile nagyon jó kapcsolatokkal rendelkező ember volt, akinek sikerült elérnie, hogy a Merton Kollégium igazgatása közvetlenül I. (Tudor) Erzsébet (1533–1603) királynő irányítása alá kerüljön. Közeli barátja volt a Bodleian Könyvtárat alapító Thomas Bodleynak is.[166]

Franciaországban – úgy tűnik – a legfontosabb kollégiumok nem igazodtak sem a szerzetesi, sem a káptalani könyvtárak elrendezéséhez. A könyvtárakat külön épületekben helyezték el az egyetemi campuson belül, például Párizsban a Collège de Sorbonne és a Collège de Navarre esetében is. Az előbbi könyvtárát 1257-ben Robert de Sorbon (1201–1274), IX. Lajos (1214–1270) király udvari káplánja, az utóbbit I. Johanna navarrai királynő (1271–1305) alapította. A Sorbonne könyvtártermének méretei 36, 6 x 10,9 m, ami a korban különösen nagynak számított. Két különálló könyvgyűjteményből állt: a „magna libraria” (nagy vagy közös könyvtárnak is nevezték) a leggyakrabban tanulmányozott könyveket tartalmazta és nyitott volt minden olvasó számára, míg a „parva libraria” a legértékesebb könyveket foglalta magába és csak gondosan megválogatott személyek használhatták.[167] A belső tér megvilágítását a keleti és a nyugati oldalfalakon elhelyezkedő 19 egyforma méretű ablakkal oldották meg, így keletről és nyugatról is rengeteg nappali fény esett az asztalokra a könyvtár teljes hosszában. 28 db, betűvel ellátott, 5 láb magas asztalt helyeztek el benne, elég közel egymáshoz. Az asztalokon láncos könyvek voltak, a láncokat mindig a könyv jobb oldali táblájához rögzítették, hogy azok könnyen félrerakhatók legyenek, így ne zavarják az olvasást és könnyen lehessen nyitni a könyveket.[168] A Collège de Navarre könyvtárát is nagyon hasonló módon építették fel.[169] Építészeti szempontból a végső formájukat a könyvtárak csak a XIV–XV. században nyerték el, amikor elsődleges szemponttá vált, hogy a könyvtár a könyvek olvasására és tanulmányok folytatására szolgáló tér legyen, a mű és használója találkozási pontja. Az a mód, ahogy az építészek reflektáltak erre az alapvető igényre, a belső tér szervezésében, a bútorok elrendezésében és ergonómiájában tükröződött vissza.[170]

Korea

Dél-Korea magas hegyei között, távol a lakott területektől épült a Heinsza (Haeinsa) templom, amelynek a fekvése tette lehetővé, hogy gyakorlatilag érintetlenül maradjon fenn, és az egyre változó világban épségben őrződjön meg a világ egyik legkülönösebb könyvtára.[171] Ez a gyűjtemény a Tripitaka Koreana (a tripitaka szankszrit szó, jelentése ’három kosár’) 81.258 fa nyomódúcból áll, amelyeket a XIII. században készítettek az itt élő szerzetesek. A nyomódúcokkal a világ legrégebbi, érintetlen, kínai írásjelekkel feljegyzett buddhista kánonját lehet nyomtatni. A gyűjtemény első változata a XI. században készült el.

Az első Tripitaka Koreana könyvtárat 1011-ben kezdték el építeni és 86 év kellett a befejezéséhez. Az 1232-es mongol invázió során leégett. Nem sokkal ezután 1251-ben indult a könyvtár újjáalakítása, és ez a változat maradt fenn és látogatható napjainkban is. Minden úgy található a kolostorban, ahogy azt 780 évvel ezelőtt megalkották.[172] A buddhista Heinsza épületeit a meredek hegyoldalból kivágott teraszokon rendezték el. A hegyoldal tetején, a legmagasabb teraszon található a könyvtár, mely két hosszú és két kisebb, fából készült pavilonból (Janggyeong Panjeon) áll, egy udvar körül téglalap alakban elrendezve. Az épületek egyszerű kialakításúak, díszítés nélküliek, és egyetlen céljuk a fadúcok tárolása, megőrzése eredeti formájukban. Ezt a légáramlás, a nedvesség- és a hőmérséklet-szabályozás ügyes kialakításával érték el.[173] A terem alapzatát mészporral, szénporral és sóval töltötték fel, ami párás időben felszívja a nedvességet, szárazság idején viszont felszabadítja azt. A hirtelen hőmérsékletváltozástól elsősorban az épület anyaga (például az agyagtető) véd. Az épület kialakítása – például az alkalmazott különféle ablakok és azok tájolása – biztosítja a folyamatos szellőzést.[174]

Az épületen belül nyomódúcok szigorú rendben sorakoznak az állványokon. Minden egyes fadúc pontosan 700 x 240 x 30 mm, súlyuk 3,25 kg. Feltételezések szerint anyaguk a Koje-szigetről származó nyírfa, de napjainkra vizsgálatok kimutatták, hogy tíz különféle fafajtát használtak. A falapokat sós vízben forralták és három éven keresztül szárították. Az alapos szárítás, érlelés után csak a legkeményebb falapokat használták fel, és fémkerettel erősítették meg. Ezután precíz módon kézzel faragták ki őket. A nyomódúcok mindkét oldalára szöveget véstek, így minden egyes blokkot két papírlap nyomtatására tudtak felhasználni. Amikor a vésés készen volt, a dúcokat vastag, szürke, mérgező lakkréteggel vonták be, hogy megvédjék a rovaroktól. Az, hogy a fablokkok túléltek több mint 800 évet, jórészt a kivételesen okos tervezésnek tulajdonítható. A nyomódúcokat nyitott állványokon tárolták, hogy a levegő szabadon tudjon áramlani köröttük, és a faszerkezetet a földtől elemelve kőlapokra helyezték, amelyeken eloszlik a faépület súlya és a fapolcokat távol tartja a talajtól. Az egész épület kőlábakon nyugszik, vízelvezető csatornákkal körülvéve.[175] Fontos megjegyezni, hogy a fadúcok nem voltak mindig Heinsza Templomban. Namhae településen (Dél-Gyeongsang tartományban) faragák őket és eredetileg a Taejanggyong P’andang-ban tárolták, a Kang-wha erőd nyugati kapuján kívül. 1398-ban, hogy megvédjék a korszak gyakori katonai invázióitól, a Sonwonsa Templomba (Kanghwha-sziget) költöztették át, majd a jelenlegi helyére, a Heinsza Templomba került. Feljegyzések tanúsítják, hogy a király személyesen felülegyelte a táblák szállítását.[176]

Kína könyvtárai a XII. század után

A Tienji (Tien Ji Ko, Tianyi Ge) Kína legrégibb fennmaradt könyvtára egy díszkertben, Ningpo városában, Csöcsiang (Zhèjiāng) tartományban található. A könyvtár alapját a Ming-dinasztia idején (1368–1644), 1561-ben Fan Csin, a hadügyminisztériumi szolgálatból visszavonult mandarin vetette meg, és virágkorában 70. 000 kötet könyvet tartalmazott. A gyűjtemény alapját a Feng-családtól megvásárolt könyvek képezték, mely gyűjtemény már a XI. századból is tartalmazott köteteket.[177] A Fan család tizenhárom generációja gyűjtötte a könyveket: a helyi közlönyöket, a klasszikus és ritka kiadású műveket, az irodalmi összeállításokat. A könyvtár használatát szigorú szabályokhoz kötötték: a kulcsokat csak férfi családtagok kaphatták meg, s a gyűjteményt kizárólag az ő jelenlétükben látogathatták, könyvet kivinni, kölcsönözni nem lehetett, ha ez mégis megtörtént, akkor kitagadták a vétkes családtagot. Gondos gazdaként a könyvtárépületet téglából építették, és védelemmel látták el a lehetséges természeti csapások ellen (például a könyvtár mellett tavat létesítettek, és a tűz ellen alkalmazták a vízre utaló kínai szimbólumokat). [178]

A Ming-dinasztia korából származó nyomtatott és kézzel másolt könyvek száma 1982-ben meghaladta a 30.000 kötetet.[179] Napjainkban a könyvtár állománya meghaladja a 300. 000 kötetet.[180] A Tienji név a kozmikus egység fogalmára utal, amelyet először a Változások könyvének egy Han-dinasztia kori kommentárjában írtak le. A kínai alkímiában a Tienyi a víz eleméhez kapcsolódik, ezért úgy gondolták, hogy egy vizes név megóvja a könyvtárat a tűzkároktól.[181] Így a könyvtárnál jóval régebbi parkban lévő tavak – a kertépítészeti látványosság mellett – víztározókként is szolgálnak egy esetleges tűz eloltására[182] A Csing-dinasztia cszászára, Csien-lung (Qianlong 1711–179) egy alkalommal meglátogatta a könyvtárat, és utasítást adott, hogy másolják le a Tianyi-pavilon építési tervének vázlatait és a könyvszekrényeket, hogy ez legyen a prototípusa a további birodalmi könyvtáraknak, például számos birodalmi könyvtár felépítésére, hogy azt gondosan felmérve, készítsék el a könyvtár másolatát többek közt a Tiltott Városban is.[183]

Összegezve a történeti áttekintést, megállapítható, hogy különböző kultúrákban ugyanarra a problémára, illetve nagyon hasonló helyzetre milyen sokféle megoldás született.

The library as a collection of books and a building that houses them dates back to the ancient Mesopotamia and coincides more or less with the advent of the written word. Over the centuries, the architectural solutions of libraries have undergone many of changes, in line with the expectations of written materials and personal uses, but they were also formed by the dominant architectural trends of the era and, more broadly, by the technologies available to the society. This historical development is followed from the beginning to the present day with an Asian outlook. Arriving at our present, the aspects are also covered, what to look for when planning a library. In addition to smart libraries, we can learn some interesting, special, or intact library buildings, too. In the second part we conclude the study with some thoughts on the future of libraries.