Thomas Mann a József és testvérei című könyvének meghatározó első mondata: „Mélységes mély a múltnak kútja ..." Talán e gondolatot mondhatnánk írásunk központi gondolatának. Mint minden ember élete, úgy Ady élete is mélységes mély, és tegyük hozzá, hogy az övé olyan rejtélyes kút volt, melynek forrásait száz év után is csak kereshetjük. Írásunkban e kút forrásait próbáljuk megtalálni. Hangsúlyozzuk, hogy csak próbáljuk, hiszen ahogyan Th. Mann is írja – „a kút feneketlenül mély", és abban, különösen Ady esetében, a források nehezen észlelhetőek, különíthetők el. Th. Mann gondolata mellé Babits véleményét is oda kell tenni – Ady megmagyarázhatatlan, a zseni titok –, mert együtt érvényesek.
Mint minden esetben a keresést a család múltjánál szoktuk kezdeni. Ady maga is sokat foglalkozott családja múltjával; kereste azt az örökséget, amit családjától kapott. Tudjuk, hogy ez a keresés állandóan foglalkoztatta, költeményeiből ismerjük, hogy sokszor érezte a kusza gyökereinek terhességét. Édesanyja egy interjúban így beszélt erről: „Tehetségében soha nem kételkedett, inkább csak annak eredetét kutatta fáradhatatlanul."
Meghaladná írásunk kereteit Ady távoli őseinek bemutatása, elég itt szüleivel kezdenünk. Édesanyja nagyapja 1841-ben került Érmindszentre református lelkésznek, iskolamesternek. Egy odavalósi gazda lányát vette feleségül. Különböző konfliktusok miatt azonban felháborodásában áttért a katolikus hitre, és a szatmári püspökség szolgálatába állt, majd útkaparóként dolgozott.
Negyedik lányuk, Mária az apja után már katolikus lett. A nyugtalan apa korán meghalt. Ady így írt róla „...nagyatyám, versfirkáló ember volt, mondják, s ha versei nem lehettek felséges művek, halni szépen halt....részegen és bánatosan nekiment a Szamosnak." E rövid életrajzból is a kérdések sora merül fel, ami a segítheti a gyökerek keresését: miért volt nyugtalan, miért írt verseket, miért volt bánatos, miért lett öngyilkos? A részegséget meg sem említjük, mert az Ady anyai és apai ágán ez egyaránt megszokott állapot volt. Természetesen ennek ismeretében nem csodálkozhatunk, hogy Ady életét az alkohol meghatározta.
Hatéves, árva lányát Máriát, rokonok nevelték fel, s aligha szorul magyarázatra, hogy az árvaság önmagában is a személyiség bizonytalan előjelű deformálódásával jár. Ady számos verséből tudjuk, hogy az árvaság édesanyjából a jóságot, gyöngédséget és szelídséget hozta elő.
A rendkívül szép lányt Ady Lőrinc vette feleségül, akinek ősei jobb módú nemesek voltak, de a leszármazottak a XIX. század végére már csak lecsúszott, szegénységben élő kurtanemesek maradtak. Apja, Ady megfogalmazása szerint: „Nagyszerű úr az apám: családjának egyetlen tagja, aki elrúgta volt magától a latin iskolákat, ennek folytán zabolázhatatlan, igaz és természetes, ősi és zsarnok magyar maradt."
Ady szegénységben nőtt fel, de apai „öröksége" meghatározta életét. Az egykor nemesi családból származó, de elszegényedett apja ugyanis rátarti, büszke, nagyratörő, nyakas természetével olyan elévülhetetlen örökséget hagyott maga után, mely meghatározta Endre személyiségét. A társadalmilag lecsúszott kisnemes életének legfőbb mozgatórugója az volt, hogy fiai tanult urak legyenek. Ez határozta meg minden cselekedetét, ezért tanult mindkét fia a Zilahi Református Kollégiumban.[1]
Az erőszakos, zsarnokoskodó, bort és nőket egyaránt szerető férjétől sokat szenvedő édesanyja öröksége ellenkező előjelű volt. Ady poétikus lelkű, gyöngéd asszonynak írja le édesanyját, az „idest", akivel rajongásig szerették egymást. Örömtelen fiatalságát korai vénségére a nagyfiáért való szüntelen aggódás váltotta fel. Bár a kis Endre már születésekor nagyon gyenge alkatú volt, ami aggodalomra adott okot. Ezért a keresztelő gyorsan történt meg, mert nem bíztak abban, hogy a csenevész újszülött életben marad.
Bizonyára ez is hozzájárult, hogy édesanyja rajongásig szerette és kényeztette. A négy évvel később született Lajos öccse szerint Bandi zsarnoka lett a háznak, sírt, toporzékolt, ha kívánsága nem teljesült, rendszeresen sikoltozva dobta magát a földre, a sírástól és a méregtől elkékülve. Öccse visszaemlékezése szerint egy alkalommal apjával járták kocsival az erdőt, amikor Endrének pisilni kellett. De ragaszkodott saját bilijéhez, ezért apja „gyors tempóban hajtott haza, hogy a makacs gyerek a saját megszokott edényéhez jusson." És a játékban is megkövetelte, hogy mindenki hozzá igazodjon.
Mielőtt azonban a fiatal „zsarnokot" elítélnénk, helyesebb ha az apjától örökölt tulajdonságokra és édesanyai kényeztetés okaira gondolunk. Adva volt tehát egy elszegényedett „bocskoros nemes" apa, aki gyerekeinek úrrá alakításával kívánta kompenzálni saját göröngyös életútját, és egy árvaságban felnőtt, rossz házasságban élő anya, aki gyerekeinek kényeztetésével kárpótolta magát gyötrelmes életéért.
Hogy mit érzett ebből a gyerek Ady, azt nem tudjuk, de hogy befolyásolta személyiségének alakulását, az bizonyos. Érdekes, hogy Ady nap, mint nap átélhette a családi konfliktusokat, de ez nem befolyásolta szülei szeretetét.
Ady egyik levelében írta: „Nagyon szeretem és féltem azt a két öreg embert, akik az anyám és az apám. Az anyámat különösen, a valamikor hét vármegyére szóló szépséget és jóságot, aki talán miattam öregedett meg hamarabb, mintsem szabad lett volna, de az apámat is, aki ma még nekem és Lajos testvéremnek öccséül tetszhető, komikusan fiatal, de bizony mégis öreg úr."
Az Itthon című versében így írt édesanyjáról:
Áldott kezeddel simogatsz meg,
Anyám,
Intő szavad még mintha hallanám,
Míg rám borulsz
S áldott kezeddel simogatsz meg.
Szüleiről a Apámtól, anyámtól jővén címűben:
Anyám hangjában szomorúság,
Apám hangjában vad feledés.
Egy másik versében – Az anyám és én – talán még a fentieknél is jobban fejezi ki anyja iránti rajongását:
Sötét haja szikrákat szórt,
Dió-szeme lángban égett,
Csípője ringott, a büszke,
Kreol-arca vakított.
Szeme, vágya, eper-ajka,
Szíve, csókja mindig könnyes.
Ilyen volt a legszebb asszony,
Az én fiatal anyám.
Csak azért volt ő olyan szép,
Hogy ő engem megteremjen,
Hogy ő engem megfoganjon
S aztán jöjjön a pokol.
Nem tudjuk, hogy a koraérett és nagyon okos kisfiú mit látott, tapasztalt környezete konfliktusaiból, s mi az, ami lerakódott, elraktározódott benne, ami befolyásolta további életét. Anyja számára a házasélet teher, sőt undorító volt, apja közismert nőcsábász. Vajon mit látott, mit tudott ebből Ady, s mindez mennyire befolyásolta saját erkölcsi magatartását, s különösen szexuális életét?
Talán – persze ezt sem tudhatjuk biztosan – a fentiekhez képest másodrendű-e, hogy Endrének igen szegény gyermekkora volt. Szegényes kis házuk a falu végén a temető mellett állt, melyről egy versében – Közel a temetőhöz – így emlékezett meg:
Egy ablaka lesz a szobámnak
És arcomon ezer redő
S száz lépésre a temető.
Kis temető a falu alján,
Olyan szelíd és mégis merész:
Holdas éjen szemembe néz.
[...]
Alszik a falu, én virrasztok.
Nézem, nézem a temetőt:
Itt van az ablakom előtt.
A 600-700 lakosú kis falu még az akkori civilizáció színjétől is távol esett. A kevés föld rossz minőségű volt. A falu kulturális szintjéről Ady csak annyit írt, hogy „némelyek még olvasni is tudnak". A szegénységet – a költő nagy bánatára – még a kivándorlás is fokozta. A sáros vagy éppen poros utcák szinte járhatatlanok voltak. Ady egyik életrajzírója, egy 1960-as években kiadott könyvében írta, hogy Érmindszentet 1957 óta Adyfalvának hívják de „ezen kívül azonban szinte semmi sem jelzi az idő múlását... A pletyka, a babona ma is otthonosabb ebben a faluban, mint a civilizáció."
A globalizáció korában elgondolkodtató, hogy Ady számára minden szegénység ellenére Érmindszent a legmélyebb gyökereket jelentette. Egy mai fiatal számára, aki a XXI. század városi civilizációjának bűvöletében nő fel valószínűleg érthetetlen Ady kötődése szülőfalujához. Ragaszkodását a Hazamegyek a falumba című versében örökítette meg:
Szigorú szeme meg se rebben,
Falu még nem várt kegyesebben
Városi bujdosóra.
Titkos hálóit értem szőtte
S hogyha leborulok előtte,
Bűneim elfelejti.
Vagyok tékozló eretnek,
De ott engem szánnak, szeretnek.
Engem az én falum vár.
Majd szól: „Én gyermekem, pihenj el,
Békülj meg az én ős szívemmel
S borulj erős vállamra."
Csicsítgat, csittít, csókol, altat
S szent békés, falusi hatalmak
Ülnek majd a szívemre.
A szülők eltérő természete ellenére a gyermek Adyt anyai és apai részről sok-sok szeretetet kapott, de a „kút" mélységeiből a jó és a rossz keveredve és váltakozva kerültek elő. Elég itt az anya nyugodt szelídségére és az apa természete ellenére, fiát szerető agresszivitására gondolnunk.
A korszak szokásainak megfelelően Endre életének alakulását elsősorban mégis az apai döntések határozták meg, aki a fiát a helyi református iskolába íratta. Sajnos első iskolai éveiről a források ellentmondásosak. Több tény bizonyítja, hogy Lajos öccsének információi pontatlanok, félrevezetők. Így például Endrének az első három iskolai évével kapcsolatban, amit a református iskolában töltött, csak bibliai ismeretekről és zsoltárokról tesz említést, bár hozzátéve „...némelyikét nem is csak énekelni szokta, két első versét (strófáját), hanem az egészet könyv nélkül tudta már..." Ezzel szemben más források azt bizonyítják, hogy Katona Károly kiváló képesítésű okleveles tanító volt, jó eredménnyel tanította az előírt tantárgyakat. Ady apja viszont annak ellenére, hogy kurátor volt, az első három év után, vállalva a falu felháborodását, gyermekét az érmindszenti református iskolából, a jobb színvonal reményében, a katolikus iskolába íratta. Egyes források szerint Ady apja „bosszúból" változtatott iskolát, mivel vitái voltak a lelkésszel és presbiter társaival, de más, elfogadhatóbb források szerint az apa számra a képzettebb tanító színvonala volt a döntő ok. A katolikus iskolában, a már két éve Érmindszenten tanító Hark István oktatta. Ady apja jól ismerte a katolikus tanítóképzőben jól végzett fiatal tanítót. Ady szellemi fejlődése szempontjából aligha közömbös, hogy bizonyítványai kiváló képességeit, nevelői rátermettségét, sokoldalúságát igazolják. Szempontunkból lényeges, hogy Ady Lőrinc nem bosszúból vagy más szempontok alapján váltott iskolát, hanem kizárólag fia, illetve fiai szellemi gyarapodását, jövőjét tartotta szem előtt.
Ady már az elemi iskola négy, illetve öt osztályában az átlagosnál kedvezőbb körülmények között tanult, sőt, az ötödik osztályban szerzett latin tudása is jó alapokat jelentett számára a gimnázium első osztályában. Az apai döntés nem sok változást hozott a kisfiú életébe, de a katolikus vallással való találkozása újabb ismeretekkel gazdagította életét. Egyik életrajzírója szerint már az is előnyös volt, hogy a katolikus iskola messzebb esett házuktól, így a kis Endrének nagyobb lehetősége volt tapasztalatszerzésre, pontosabban csavargásra.
Az érmindszenti évek nem maradtak nyomtalanul a kisgyermek életében. Nem tudjuk, hogy a falu és a család szegénysége mennyire tudatosult benne, de tény, hogy a szegénység és a társadalmi egyenlőtlenségek iránti fogékonysága egész életét végigkísérték. A falu a szegénység ellenére az élmények sokaságát jelentette számára. Szokások, hagyományok, babonák, s a falusi gyermekek játékai és a mese töltötték be életét.
Az irodalommal való első találkozását a mesék és később az olvasmányélményei jelentették. A faluban terjedő mondákból, majd az öregek meséiből állt össze a kis Endre belső világa. Jellemző, hogy öreg dajkája – Mózesné – meséitől arca eltorzult és sírt a gyönyörűségtől. Egy beszélgetésszerű novellában így számolt be erről: „Mózesné, Mózes Jánosné, az én pendelyes korszakom Múzsája. Ifjú, erős, jó paraszti menyecskeként dajkált ő engem szárazon. Mózesné, ó jelentős név, kapatott engem versekre és mesékre, ötéves fiút. Ült az ágyamnál Mózesné, mesélt és dalolt, amíg csak el nem aludtam."
De nem csak az „öreg dajka" meséit hallgatta, hanem időközönként Pápai Róza osztálytársának ő is mesélt. Róza erre úgy emlékezett vissza, „hogy mindig azt akarta játszani, hogy meséljünk. Hogy ő mond egy mesét, aztán mondjak én is. Ő mindig olyat mondott amelyet kitalált. És haragudott, hogy én nem tudok újat...te is találj ki valamit. Róza, találj ki, úgy, mint én! Ne azt mond, te buta, amit a könyvekben kiolvastál."
Különben a mesékben is válogatós volt. Nem minden mesét szeretett. A megszelídített, naiv meséket határozottan nem kedvelte. Anyai ágon nagynénje Kassán volt színésznő, aki sokat tartózkodott Érmindszenten. Ilyenkor mesével is szórakoztatta unokaöccsét. A kedélyes színésznő „elmés beszédével hozzájárulhatott költői tehetségének felébresztéséhez."
Amint említettük, házuk közel volt a temetőhöz, így játékaik színhelye gyakran a temető volt, s ezért a „színhely" is hozzájárult, hogy a rendkívül érzékeny kisfiú nagyon félt a haláltól. Ő maga így írta, hogy: „A haláltól midig nagyon féltem. Négyéves koromban a dajkám egy kis hitvány kalendáriumképet, egy kaszás csontvázat mutatott. Azt mondta ez a halál. Sikoltottam, majdnem epilepsziás rohamok jöttek rám. A képet elégették a kályhában, de én évekig rettegtem a kályhához közeledni." A haláltól való félelme végigkísérte egész életét. Gyakran elhangzott a szájából „Csak pár évig fogok én élni", s első nyomtatásban megjelent versében, a Megunt életben is a halál gondolatával foglalkozott.
Kosztolányihoz hasonlóan gyermekkorától kezdve tisztában volt tehetségével. Iskolatársa, Friedmann Zsóka írta róla, hogy „Olyan céltudatosan, biztosan látott a jövőbe, hogy azt akkor elbizakodottságnak minősítettük. Minden cselekedetében azt várta, hogy milyen hatással lesz annak a jövőjére, irodalmi hírére."
Apró, de érdekes és jellemző epizód gyermekkorából, hogy amikor a faluban kuglipályát építettek, s ő ott ácsorgott, egy felnőtt rászólt, „Te fiú, menj csak állítani". A visszaemlékező szerint Ady elsápadt, szemei égtek, és csak annyit mondott: „Nem megyek."
Koraérett, rossz, de okos tanuló volt. Első versét hétéves korában írta öccse sárba eséséről, 8 éves, amikor egy ajándékkönyvből Kisfaludyt olvasott. Sokoldalú érdeklődése a lányokra is kiterjedt. Az osztályban egy Biri nevű kislány mellett ült, és szeretett „az apró palóc ördöghöz" dörgölődni. Mivel a felnőtt Ady ilyen irányú törekvéseivel többször is találkozunk, élete gyökereinek egy szálát, a mély kútban máris megtaláltuk. Ady nem foglalkozott pedagógiai kérdésekkel, de a gyermekkor érdekelte, ami azért figyelemre méltó, mert 1904-ben a hazai gyermekpszichológia, reformpedagógia még csak bontakozóban volt. A gyermekkori szerelmekről, érzelmekről, a szexuális érdeklődésről, a gyermek megértéséről A szerelmes gyermek című írásában 1904-ben így írt:
„Mi elfelejtjük mindig, hogy a mi gyermekeink is emberek. [...] a gyermekben nem akarjuk meglátni a kisembert, akinek vére van, az eszes kis embert, akinek agyveleje van. Idegei, vágyai, céljai, eszméi, örömei, fájdalmai vannak. Elfelejtjük. Csak emlékeznünk kellene, de nem akarunk emlékezni. Nem akarunk úgy közeledni a gyermekhez, mint ember az emberhez. Mindig azt hisszük, hogy mi kivételek voltunk. Igaz, hogy mi már hat éves korunkban tisztába voltunk az egész gólya-teóriával, igaz, hogy mi már nyolcéves korunkban csalódott szerelmesek voltunk, igaz, hogy mi már tizenhárom éves korunkban túl a Boccacción és túl a „Karthausi"-n egészen olyan formájú életcsömört éreztünk, mint milliomos és három X-es vivőrök, igaz, hogy már tizenhat éves korunkban átesve néhány világfelfogáson, szerencsésen eljutottunk Schopenhauerhez. No, de hát ez ritka kivétel állítjuk. Holott csaknem szenzibilisebb lelkű gyerek tizenhat éves koráig megfutja egészen az életét. A kis emberek csodálatos módon álomszerűen prekapiskálják mindazt, amit egy emberi lény kap az élettől." [...]
Nem az a baj, hogy a gyermekek szerelmesek. Ez ellen nincs metódus, nincs pedagógia, nincs medikámentum. A gyermekek mindig szerettek. A nemi titkok sejtései egymáshoz terelték s terelik a leánykákat és fiúcskákat. Ez ellen csak egy segítség van: őrködve, barátkozva, bizalmat ébresztve foglalkozzunk gyermekeink lelkével, s együtt neveljük a leányokat és a fiukat. [...] A rejtegetés, a titkolózás, a félemlítés hány gyermeket cibált már ki a maga boldog gyermekségéből, s lett koravén emberkévé. Vigyázzatok, szigorú és feledékeny fölnőttek."
Apja 1888-ben fiát az elemi osztályok elvégzése után a legközelebbi városba közeli nagykárolyi piarista gimnáziumba[2] íratta. Az anya szerető gondoskodása és a falusi élet szokásai után a gimnázium, a város, új életet, új élményeket jelentett a falusi gyermek számára. De törést jelentett ez Ady életében, amire édesanyja így emlékszik: „Nagyon anyás gyerek volt. Én minden héten elmentem meglátogatni. Ha nem jöttem, Bandi napokig sírt kétségbeesetten."
Nagykároly „kis, poros, álmos, buta város volt". Ady soha nem érezte magát otthon. Mindezek ellenére a piarista gimnázium előnyösen hatott Ady fejlődésére. Ezt ő is így látta: „Okvetlenül más lelkű ember volnék különben, ha már falun ki nem cseréltetik velem a kálvinista iskolát a katolikussal. S ha a katolikus szerzetes gimnázium után ismét rám nem borul egy ellenkező világ a zilahi református kollégiumban."
A kút mélységes mély, és tegyük hozzá rejtélyes is, s csak találgathatjuk, hogy a vallások cseréje milyen előnyökkel és hátrányokkal járt élete alakulásában. Több forrásból is tudjuk, hogy Ady értékelte a piarista iskolát és a tizenéves diákhoz közel állt a piaristák szellemisége. Rendszeres templomlátogató volt, nagy szorgalommal énekelte az Érmindszenten már megismert zsoltárokat.
De nemcsak a város, a gimnázium is mindenben eltért az érmindszenti iskoláitól, bár visszaemlékezései szerint a piarista iskolába való beilleszkedése nem okozott nagyobb gondot.
A piarista rend alapítója a spanyol származású pap, Klazanci Szent József (1557–1648) volt, aki Rómában ingyenes, vallási célú iskolát alapított. Kezdeményezése nyomán a rend és a vele kapcsolatos iskolák sorra létesültek Európa több országában. Hazánkban az első piarista rendház a vele kapcsolatos iskola Privigyén létesült 1666-ban. Magyarországon a XVIII. században sorra létesültek piarista rendházak és iskolák. Számuk megközelítette a harmincat. A nagykárolyi iskola 1727-ben létesült. Az iskolák magas színvonalára jellemző volt a természettudományok (matematika, geometria, fizika) magas szintű oktatása. A műszaki felsőoktatás első hazai bölcsője a szenczi piarista gimnázium volt. Az oktatás színvonala a többi hazai piarista gimnáziumhoz hasonlóan igényes és szigorú volt.
Ady úgy ítélte meg, hogy a szerzetesek nem szerették a tanulóikat. „Rettegés volt minden óra. – írta – És mi mindig bűnösnek éreztük magunkat. Sok szidalmat hallottunk, s egy hangos nevetésért bot járta." A fentiek ellenére tanárai között volt aki nagyra értékelte a fiatal Adyt. Jó tanuló volt, és iskolai beilleszkedésének bizonyítéka, hogy már a második évben 1891-ben részt vett egy diáklap szerkesztésében. E tevékenységéről több helyen is beszámolt. 1914-ben egy barátjának írt levelében említi, hogy „Én valójában már Nagykárolyban a II. és IV. gymn. koromban csináltam írott lapot." A XIX. századtól az iskolai önképzésben nagy szerepe volt az iskolai diáklapoknak. A kézzel vagy egyszerű sokszorosítási technikákkal készült diáklapok sok fiatalt számára jelentett első lépést az irodalom felé. Elég itt Kosztolányi Dezsőre, Babits Mihályra, Gárdonyi Gézára, Jókai Mórra utalnunk.
Egy későbbi életrajzában részletesen is beszámolt a lappal kapcsolatos élményeiről: „1890/91-ben már Nagykárolyban a piaristák gimnáziumában írott lapot gyártottam néhányad-magammal." Egy további visszaemlékezésében még részletesebben írt a lapalapításról: „Lapot először Nagykárolyban csináltam Bogcha Pál barátommal a piaristák gimnáziumának második osztályában. E lappal pórul jártunk, holott modern, kitűnő revü volt, mert Bogcha is, én is prédikátumosan írtuk írásink alá nevünket. Egy demokrata, derék, kegyes tanár kezébe került a lap, s a mi prédikátumos hencegésünk miatt meg is halt: requiescat in pace. Negyedikes gimnazista koromban megint lapunk volt, de én itt már az új Juvenalis szerepét akartam kiosztani magamnak. Csúffá tett, bosszúálló kartársaim erősebbek voltak, s ez az ma is hézagpótló újság szintén fiatalon elhunyt."
A kézzel írt lapba fennmaradt köszöntőt barátja névnapjára írta:
Árasszon el téged az ég
Minden szép és jóval,
Ne sóhajts fel az életbe
A keserű „óh"-val.
Légy víg, boldog, egészséges,
És mindig jó barát,
A boldogság derült napja
Csak úgy fog sütni rád.
Ezt kívánja tiszta szívből,
Mit elmondtam rendre,
Ki örökre hű barátod
Marad.
Ady Endre
A harmadik lapalapítási kezdeményezése már Zilahon történt. Ennek forrásai pontatlanok, de egyértelmű tény, hogy a lap diák szerkesztője Elekes Károly volt, aki Luna álnéven adta ki a lapot. A lap 23 száma 1894. február 5-től június végéig jelent meg. Több bizonyíték van arra, hogy Ady csak másodrendű szerepet töltött be a lap szerkesztésében, de abban számos verssel, elbeszéléssel, tréfával és rejtvénnyel szerepelt. Öccse Ady Lajos visszaemlékezése szerint Endre már „sűrjen írogatott verseket, de ezek kivétel nélkül verses csúfolódások voltak tanulótársai vagy egy-egy kevéssé szimpatikus tanár ellen irányzott éllel." Voltak azonban tanárai akiket értékelt, szeretett. Egy Novák nevű szerzetes tanáráról megjegyezte, hogy az „csupa lélek és szív volt. Könny lopózott a szemébe, ha egy szép verset szavaltunk előtte." Ugyanakkor némettanárát – Jakab Gyulát – nem szerette és kigúnyolta. Nagykárolyban tehát egyaránt számos jelét adta irodalmi érdeklődésének éppúgy, mint apjától örökölt csúfolódó, intrikus természetének.
Az olvasás szeretete és a versírás Nagykárolyban már életének szerves része volt. Egy osztálytársa visszaemlékezése szerint „Az a hír járta róla, hogy irkájába verset is szokott írni. Nem hittük. Egyszer aztán, egy szünetben Ady odajött hozzánk. „Na pocolisták, ide hallgassatok" – mondta. Felolvasta egyik versét. Most már hittünk neki. Ő volt a mi büszkeségünk. Pedig rátarti, önfejű gyerek volt."
Más visszaemlékezők szerint, bár kitűnt magyar dolgozataival, senki nem sejtette benne lappangó tehetségét. Társai nem, de ő biztos volt átlagon felüli tehetségében. Az akarom, hogy tisztán lássatok című versében írta:
Ma: én vagyok a legkülönb,
Holnapután: más jön talán.
Nem várhatok, nem várhatok,
Nem várhatok, mert sietek,
Nem várhatok, nem várhatok.
Akarom, hogy szeressetek,
Akarom, tisztán lássatok,
Akarom, hogy szeressetek.
Nagykároly után Ady iskolai életének jelentős második szakasza a Zilahi Református Kollégiumhoz kötődik. Édesapja talán félt a túlzott katolikus hatásoktól és most ismét iskolát váltott, így a két Ady fiút a Zilhai Református Kollégiumba íratta. Az iskolaváltás ismét komoly szülői odafigyelést bizonyít, hiszen az ilyen döntés szervezési, anyagi következményekkel is járt, de mint említettük, az apának egyértelmű szándéka volt, hogy mindent megad ahhoz, hogy fiai urak legyenek. A vallási váltások hatását később Ady pozitívan értékelte. Erről így írt: „Katolikus szellemben nevelt kálvinista voltam. Névben az vagyok most is. Levetettem magam erejéből a benevelt szellemnek és a velem született vallásnak is a bilincseit. De a tanulságok megmaradtak."
Az ősi kálvinista iskola múltjában Wesselényinek döntő szerepe volt. Emlékére az iskolaépülete előtt 1902 szeptemberében szobrot állítottak. A Fadrusz által készített szobrot a város előkelőségeinek jelenlétében ünnepélyes keretek között adták át. Ady, aki éppen Nagyváradon volt, így nem vett részt az ünnepségen, de politikai állásfoglalásnak is tekinthető újságcikkében a következőket írta, „Fáj a lelkem, hogy nem lehetek ott. – majd így folytatta – Az a szobor anakronizmus, szemrehányás és szatíra. Wesselényi hiába nyújtja a karját szegény paraszt felé Wesselényit nem értik már. Az a nagy erő már elfogyott, az a nagy láng már kialudt. [...] Az ünnepen már nincs lélek, csak szó. Este pedig vigyázni fognak, hogy a színházi díszelőadásra, csak előkelőségek jussanak be. Ott lesznek a fiai, unokái a nagy Wesselényinek, ott lesznek az összes vármegyék és városok küldött urai , de ott lesz bizonyára a becsődített nép is. Minden ünnephez kell festői háttér. Csak maga Wesselényi fog hiányozni s az a nép, melyet önmagához emelt."
Az új városban, az új iskolában, új élet kezdődött meg Ady számára. Az álmos Nagykároly után az ősi, nagy múltú, szép fekvésű polgárvárosban Ady otthonra talált. Egy kis katonásdi című írásában így írt erről: „Diákkorom volt Zilah város ősi alma matere. Múltját, jelenét, lelkét jól ismerem. Hála, becsület és barátság fűz e főgimnázium tanítóinak javához. A Wesselényi Kollégium nem bagolyvár. Kevés magyar középiskola nevel nemesebben és szabadabban."
Gondolkodásának alapozásában szerepe volt annak a kettősségnek, amit a két iskola különbözősége jelentett. Önéletrajzában így írt erről: „Talán – s ha igen, alaptalanul – katolikus hatásoktól féltettek otthon, mikor az ötödik osztályra elvittek a vármegyei „nagy iskolába", a mai Wesselényi Kollégiumba. [...] Okvetlenül más lelkületű ember volnék különben, ha már falun ki nem cseréltetik velem, a kálvinista iskolát a katolikussal. S ha a katolikus szerzetes gimnázium után ismét rám nem borul egy ellenkező világ a zilahi református kollégiumban." Hogy milyen lett volna ez a „más ember" nem tudhatjuk, de azt igen, hogy a különböző iskolai hatások személyiségformáló szerepe valóban meghatározóvá vált életében.
Talán még száz év múltán is furcsának tűnik a Zilahi Református Kollégium diákságának élete, melynek alapja a református iskolákra jellemző nyitottság volt. Zilahon és a többi református kollégiumban például nagy hagyománya volt az úgynevezett subscriptionak. Ez azt jelentette, hogy a hatodik osztályt eredményesen elvégzett tanulókat egy díszes ünnepség kertében diákká avatták. A püspök kezet fogott a felavatott tanulóval, nevét egy könyvben rögzítették, melyben a kollégium törvényeit is felsorolták. Az aláírás a tanulók előmenetelének sorrendjében történt. A vendégséggel záruló ünnepély egyúttal olyan többlet jogokkal járt a már „felnőtt" tanulónak, mint sétabot használata, nyilvános helyen a dohányzás, bálokon való részvétel, színházba járás, ülve felelés stb. A jogok kiterjedtek a tanár-tanuló viszonyra is. Ettől kezdve például a tanárok nem tegezhették tanulóikat.
A fentiek csak szimbolizálják azt a tényt, hogy zilahi kollégium tanulóinak életformája távol állt a nagykárolyi szokásoktól.
Lehet, hogy Ady verse – Hajh gyerekek – „költői túlzás", de mégis tükrözi a zilahi diákok hangulatát, életformáját.
Nagyon szép kis társasság volt.
Egyik léhább, mint a másik.
Átgondolok minden órát
A keserű búcsúzásig...
Mennyi kacaj, mennyi tréfa
Hangzott el abban a kis szobában,
Nem búsultunk, fülig úsztunk
Borban, sörben, adósságban.
„Ha nincs pénz, ád az Isten!..."
– És ilyen volt minden elvünk
Nem gondoltunk soha arra,
Hogy a sorssal harcra keljünk.
Gazdag szívvel, jó kedéllyel
Fittyet hánytunk a világnak,
Ölelkező lelkeink tán,
Nem is itt a földön jártak.
Zilah valóban új fejezetet jelentett Ady életében. A kedélyes város gyökereiben különbözött a zárkózott Nagykárolytól. Aligha kétséges, hogy Adynak italozásra, bohémságra való hajlamának már Zilah előtt is voltak jelei, de a zilahi diákélet ezt csak megerősítette. Bölöni György, aki szintén Zilahon tanult így jellemezte a várost: „Zilah tisztes kicsi város volt Ady diákéveiben, komolyabb kisvárosi jelleggel. Vígak és búfelejtők itt az emberek. Kicsi kocsmákban szívesen elnótáztak, a nagyobb diákokkal az iparosok és vásáros emberek."
Az érettségi előtt álló diákok mulatozásai, az elnéző tanárok türelme nagyon messze volt Nagykárolytól és a piaristáktól. Szemben Nagykárollyal a városban és a kollégiumban is demokratikus patriarkális szellem uralkodott. Jellemző például, hogy a testi fenyítés a tanárok számára tiltott volt, s azt csak szándékos gyújtogatás esetében lehetett alkalmazni. A tanárok elnézték a kisebb nagyobb diákcsínyeket, legfeljebb csak a nagyobb botrányokba avatkoztak be. A kocsmázás, a borozás, „lumpolás", színházba járás rendszeres volt, s természetesen ezekben – finoman szólva – a másik nem is képviseltette magát, de ezek már nem az érmindszenti „Birik" voltak, s a kapcsolatok is többek voltak a „dörgölőzésnél". A „korhelyeskedések" nagyobb mennyiségű zilahi savanyú bor elfogyasztása után általában együtt jártak nótázással. Ady kezdetben nagyon szeretett énekelni, de később a dohányzástól fátyolos lett a hangja. Már hetedikes volt, amikor barátaival dalárda szerűen énekeltek. Kevéssé ismert, hogy Ady még Nagykárolyban hegedüléssel is próbálkozott. Hamar megunta, de zenei hallása kitűnő volt.
A büntetések rendszeresek, de enyhék voltak. Ady – bizonyára a tanulásban elért sikerei alapján – általában elkerülte a büntetéseket, bár a határokat súrolta. Így írt erről: „A szerető alma mater nyolcadikos koromban, pedig első eminens voltam, majdnem elbánt velem, consilium abeundival fenyegetett némely kiderült lumpolások miatt. Nagyon méltatlankodtam. Kalocsára írtam azonnal, hogy én katolikus és jezsuita akarok lenni, s ha a dolog el nem igazodik talán ma együtt hódítunk bús Jakab páterrel." Egyik versében – Pap vagyok én – utal is tervére:
Egyszer életemnek csúnya fokán
Pap akartam lenni Kalocsán.
Bár mint már olvashattuk, a vallások váltogatásában volt némi gyakorlata, szándéka aligha volt megalapozott. Ennek ellenére eljátszhatunk a gondolattal, hogy miként alakult volna Ady élete jezsuitaként...
A consilium abeundi okát nem tudjuk, de a Ady, illetve az zilahi diákok életének jellemzésére példaként említjük, hogy az érettségi előtt rendszeresen a Délczeg mama csárdában mulatoztak, mert ott volt a legszebb csapos lány, aki valamilyen oknál fogva feljelentette a diákokat az igazgatónál. A vizsgálatot végző tanár a lakására rendelte az érintetteket, ahol az osztály 18 tanulójából csak egy nem volt érintett. Egy összetűzését ismerjük Berényi János matematika-fizika tanárával, aki egyben igazgató is volt, s jeles helyett csak jót adott neki. Jellemző Adyra, hogy a dolog rettenetesen bosszantotta, tanár, majd főigazgató akart lenni, hogy majd „vissza fogja szekírozni Berényit".
Írásunk bevezetőjében Ady személyiségének kettősségét említettük, ezért azt hangsúlyozni kell, hogy a „kicsapongónak" volt egy másik élete is. A másik életét az olvasás jelentette, Ady műveltsége. Érmindszenten Nagykárolyban és Zilahon az átlagosnál kiválóbb tanítói, tanárai voltak, de maga bevallása szerint tanulni nem szeretett. Műveltségének legnagyobb forrása tehát az olvasás volt. Az olvasási igénye, az olvasottak megértése és feldolgozása azonban olyan tehetséget feltételez, ami már örökléstani, pszichológiai magyarázatra szorul.
Már Nagykárolyban is sokat olvasott, de zilahi életében már életének meghatározó része volt az olvasás. Öccse kifejezésével „olvasási-düh periódusa" volt, de válogatás nélkül olvasott. Maga így emlékezik erre 1918 május végi írásában: „Nagyon korán kezdtem olvasni, nagyon sokat olvastam, sokáig nem válogattam az olvasnivalók között s néhány év óta megint e nem gazdaságos módszerre tértem. Állandó olvasmányom voltaképpen nincs is más, mint a Biblia, de visszatérő olvasmányaim szép számúak. Például Jókai regényei, olyikat negyvenedikszer olvasom emlékezéssel, néha-néha és néhol-néhol az első olvasás nagy szenzációjával. Külön örömöm megtalálni még gondosabb Mikszáthnál is, egy-egy anekdotának, ötletnek, furcsaságnak ismétlődését, elváltozását. [...] Hétéves koromban kaptam nem éppen jól választott ajándékképp Kisfaludy Sándor összes verseit; nekem ez a megnyílt mennyország volt. (Most jut eszembe, hogy Csokonai Vitéz Mihályt majdnem legsűrűbben forgatom ma is könyveim közül, s ő is nagyon fiatal koromban mámorosított meg.) Sue-regények s hasonlók után Goethe forgatott fel, és a Torquato Tassot diákkoromban majdnem egészen lefordítottam. Ha jól emlékszem, Byron, Baudelaire, Vajda János és Tolnai Lajos voltak nagy, mély szenzációim.
Egyik szállásadójának a fia úgy emlékszik, hogy Ady éjszakánként petróleumlámpa vagy gyertya mellett olvasott. Hiteles forrásnak tekinthetjük Lajos öccsének visszaemlékezését, mely szerint „Minden szabadidejét könyvekkel tölti újra, de olvasmányaiban most sem tervszerű vagy válogatós. A vakációkon főleg az 1890–1892 közötti években, hihetetlen mennyiségű regényt olvas össze, jórészt magyar regényeket (Vas Gerebent, Jókait, Jósikát. Eötvöst és Keményt). Nagyon szerette Vörösmarty-t, különösen a Csongor és Tündét." Ugyancsak öccse szerint ezt valósággal magasztalta.
Kölcsönzött a diákkönyvtárból, de valószínűleg Dr. Balássy Endre érmindszenti földbirtokostól, akinek nagy könyvtára volt. Ezen kívül vásárolhatott a zilahi könyvkereskedésben is. Ady olvasási szokásában is öntörvényű volt: „De az olvasnivalóimban is vallom predesztinációs hitemet: mit el kellett olvasnom, kezembe került, akár boltból, akár kölcsön, akár a vasúti kocsiban találtam. Vagy legalábbis evvel vigasztalom magam, ha néha kétségeim vannak: vajon okosan, gourmand módra, jól válogattam össze s fogyasztottam-e el irodalmi fogásaimat?"
A 100 éves évforduló alkalmából megnyugtathatjuk Adyt, hogy „jól válogatott", mert olvasmányélményei hatalmas műveltségét igazolják. Ugyancsak érdekes – okát nem tudjuk –, hogy hatodikos korában kezébe került Zsutai János, debreceni diáknak egy versfüzete. Ennek néhány verse nagyon tetszett neki. Bár ezen aligha csodálkozhatunk hiszen a vers mondanivalója a női csapodárságról szól, és ez téma mindig is közel állt Ady gondolatvilágához. Egy példa, a Nincs olyan... című vers.
Nincsen olyan árva határ,
Melyen egy-két madár nem jár.
Nincsen olyan kopár mező,
Melyen egy-két fűszál nem nő.
Nincs olyan hideg márvány,
Mind a szíved, csapodár lány.
Ady sokoldalú érdeklődését bizonyítja, hogy már Zilahon – tehát középiskolás korában – olvasta a Természettudományi Közlönyt, a Budapesti Szemlét, a Magyar Nyelvőrt és valamilyen magyar történelemmel foglalkozó folyóiratot. A sokoldalú érdeklődésére jellemző, hogy amikor első alkalommal Párizsban felismerte Comte szobrát, megemlítette, hogy már 14 éves korában olvasta Comte Socialphilosophiai értekezését vagy legalábbis annak egy részét. Ezt Ady 14 éves korában magyarul csak a Magyar Philosophiai Szemlében olvashatta, mert az könyvalakban akkor még nem jelent meg. Több mint érdekes, inkább megdöbbentő és megválaszolatlan, hogy a 14 éves nagykárolyi diák, hogy jutott a tudományos, filozófiai laphoz, hogyan tudta az abban foglaltakat felfogni és megjegyezni. Hiszen Comte, a kor egyik legjelentősebb pozitivista filozófusának társadalomfelfogása ma sem könnyű olvasmány.
A Zilahi Református Kollégium tanárai és az iskola élete külön fejezetet jelentettek Ady életében. Petri Mór, magyartanára, a Szilágy című helyi lap szerkesztője és a megye monográfiájának szerzője, aki maga is költő volt, hamar felismerte tanítványa tehetségét. Ötödikes diákként – tehát első zilahi évében – egy versét a Megunt életet kiválónak értékelte, de annak, a Szilágyban való közlését még korainak tartotta, s így a második fennmaradt Ady vers csak egy sokszorosított diáklapban, az Ifjúságban jelent meg Múzsafi álnéven.
Nemrég üdén, most fonnyadtan
Állt egy árva kis virág ott;
Ifjú vagyok s már meguntam
Életem s e rossz világot
Kis szobámban álmodozva
– Mint kit elhagyott a remény –
– Kimerülten kiálltok fel:
Vajjon miért is élek én?
[...]
Nem sokáig viselem már
Kínos életem nehéz terhét,
Majd örömmel csókolom meg
A halál virága kelyhét.
Síromnál ha megjelentek,
S megálltok némán, szótalan,
Ne sírjatok, hisz tudjátok:
„Itt nyugszik egy boldogtalan."
Petri Mór tehát szerette, értékelt tanítványát, s ami egy tanárnak különösen nagy érdeme, felismerte Ady tehetségét. Ady nem lelkesedett tanáráért, aki különben el is távozott az iskolából, és Szilágy vármegye tanfelügyelője lett. Hozzá hasonlóan a fiatal latintanára, Székely Ödön is azok közé tartozott akik értékelték tudását. Székely ezt így fogalmazta meg „Első lett és az is maradt. Mert az ő esze kereke minden tárgyon játszva átgördült." Az elismerés mellett Székely egyértelműen felismerte Ady ellentmondásos személyiségét. Látta, hogy fölénye, cinizmusa mögött mélyen érző, fájdalmas lélek lakik és lényegének alapja a komolyság, becsületesség, szívének jósága.
Both István, az önképzőkör elnökeként ugyancsak felismerte tehetségét és mindenben támogatta Adyt. Jellemző epizód, hogy egy alkalommal Both elkésett az önképzőköri ülésről és így nem hallotta Ady bírálatát A síron túl is című balladáról, ezért kérte, hogy azt ismételje meg. Both a vita után javasolta, hogy ezentúl a bírálatokat önálló teljesítményként értékeljék, és Adynak jegyzőkönyvi dicséretet javasolt. Ady egyik életrajzírója, Bóka László nagyra értékelte Both tanári meglátását, hiszen ezzel a hiperérzékeny, cinikust játszó, állandó érzelmi válságokban hányódó fiút „lovaggá ütötte". Szeretetének egy további jele volt, hogy Ady neki köszönhette ösztöndíját.
Bár Ady nem kedvelte a a németet, de értékelte, hogy tanára Kerekes Ernő megszerettette vele Goethét. Kerekes lelkesedése nyomán magyarra fordította Goethe Tasso monológját. Adyra azonban legnagyobb hatással Kincs Gyula volt. A történelem-földrajz szakos tanár, aki utólag a latin-görög diplomát is megszerezte, s emberségével, tudásával legszorosabb kapcsolatba került Adyval.
Kincs Gyula szegény családból származott. Apja cipészlegényként érkezett Zilahra, édesanyja kosztos diákok eltartásából segítette a sokgyermekes család életét. A középiskolát Zilahon végezte, majd a Kolozsvári Egyetemen tanári diplomát szerzett. A sokoldalú, tehetséges fiatalember 1883/84-ben a zilahi kollégium segédtanára, tanára, majd öt alkalommal megválasztott igazgatója volt. Sokoldalú szakmai felkészültségén kívül jellemző volt rá a szociális érzékenység, a közjó szolgálata. Első igazgatói beszédében kifejtette, hogy „Minél több szegény gyereket kell abba az anyagi helyzetbe hozni tudnunk, hogy szellemi táplálékban is részesüljenek." E szándékának megfelelően fejlesztette a konviktust és az iskola konyháját. Pedagógiai törekvései között említjük, hogy szorgalmazta a tanulók színházba járását, a természet megismerését célzó kirándulásokat, a leánytanulók felvételét. Sokoldalú törekvéseire jellemző, hogy nevéhez fűződik a város első artézi kútjának megnyitása. Ady apja Kincset – sajátos kifejezéssel – sokoldalúsága miatt „véghetetlen igazgatónak" nevezte.
Álljon itt egy példa Kincs megfontolt véleményalkotására is, melyet egy tantervelméleti vitában fejtett ki. A századeleji tantervi reformok idején ugyanis felmerült a középiskolai tárgyak hasznosságnak kérdése. Kincs egy példán keresztül érzékeltette a probléma összetettségét: „A gymnasiumban elsajátított tudományos előkészület olyan e tekintetben, mint az építkezésnél a fundamentum: ha be van építve a földbe, csak a reá helyezett épület mutatja, hogy van, s – bár néha igen nagy összeg van belé fektetve – közvetlenül nem is jövedelmez, de az épület, mely rajta áll, s melyből a tulajdonos tőkéje kamatait, jövedelmét húzza, nélküle összeomlanék, nem létezhetnék." Kincs véleménye szerint egyik tárgyat sem szabad a másiki rovására fejleszteni.
A tanári „hatást" nehéz mérni, hiszen a tanár személyiségének számos módjával hat tanulóira. Az értékelő jelzőket írásunkban mi is mellőzzük, így Ady és Kincs kapcsolatát pusztán néhány epizóddal érzékeltetjük.
A görög nyelv szeretetét és ismeretét Ady Kincs Gyulának köszönhette. Aligha véletlen, hogy a görög szimbólumok Ady költészetnek visszatérő elemei.
Ady már Debrecenben tanult, amikor Kincs levélben kért Adytól verset a Szilágy számára.
Ady 17 verset írt tanáráról és a kollégiumról. Ezek között a legismertebb Üzenet egykori iskolámba.
Kincs Gyula szervezte meg Ady első Párizsi útját. Az út erkölcsi támogatásán túl megyei támogatást is szerzett számára.
Egy idő után kapcsolatuk baráti volt. Mindig, mindenben megértették egymást.
1908-ban volt Kincs 25 éves tanári jubileuma. Ady ebből az alkalomból verssel köszöntötte tanárát. A Vén diák üdvözlete című vers a Vasárnapi Újság 1908. június 28-i számában is megjelent:
Homérosz s felhős görög tragédiák
Vágnak a szívembe,
Te beszélsz s mi nebulók, hallgatunk,
Istenem, istenek, mintha csak ma lenne.
[...]
Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen
S hogy higgyük: akartad.
S míg játszadoztak rajta bús mosolyok,
Erőt és hitet prédikált az ajkad.
Amikor Ady már országosan ismert költő volt számos támadás érte. 1912-ben egy tanárgyűlésen Kincs a következő szavakkal védte meg egykori tanítványát, barátját: „Az újítók, főleg a szellemi fejlődésben mindig kihívták maguk ellen a régi felfogás elkeseredettségét..."
Kincset 1916 januárjában temették Csucsán. Ady feleségével ment a temetésre, ahol Bandi és Bertuska felirattal koszorút helyeztek el, melynek elhelyezésekor Ady letérdelt és zokogva mondta „Elvesztettem az apámat." A temetésről Kincs Gyula emlékének versében is megemlékszik:
Fájt, hogy az arcod
Nagyon sima volt a ravatalon:
Hogy törölhette
Arcodról le a drága indulatokat
A Halál, ez a durva Hatalom?
Az oktatás színvonalát száz év után nehéz értékelni. Az osztályzatok – egykori szóval kalkulusok – csak laza eligazítást jelentenek. Ady könnyen tanult, eminens tanuló volt. Ötödikben például harminchét tanuló között első, jeles volt, hatodikban huszonnégyből ugyancsak. Hetedikben mennyiségtanból és testnevelésből „csak" jó volt, nyolcadikban 18 társa közül természettanból kapott kettest, tornából hármast, s így általános tanulmányi eredménye csak jó volt. Ennek ellenére a Török István alapítványból Somogyi Kálmánnak együtt latin és irodalmi felkészültségéért 5-5 Ft jutalmat kaptak.
Meghaladja írásunk szándékát, hogy Ady kamaszkori kicsapongásait részletezzük, de a zilahi diákélet történései némi magyarázatra szorulnak. Nem tudjuk, hogy Ady élete például mennyire volt szokványos. Életrajzában többesszámban említi a kicsapongásokat, amihez természetesen társak kellettek, de egy eminens tanuló kicsapásának felmerülése már olyan esetet jelezhet, amely túllépet az „átlagon". Ady maga is tisztában volt személyiségének, finomat fogalmazva „szélsőségeivel". A pszichológia szerint nem ritka a kamaszkorban a szélsőségek keresése, a serdülők gyakran keresik az utat, s a hatások, értékek sokaságában nehezen tudnak eligazodni. A fentiekben már idéztük Adyt, aki megfogalmazta, hogy „csaknem minden szenzibilisebb lelkű gyermek 16 éves koráig megfutja az egész életét..." Ady életét ismerve bizonyos, hogy ő az átlagosnál szenzibilisebb volt, és ez meghatározta diákkori cselekedeteit.
És ezek után visszakanyarodhatunk a gyökerekhez. Apja mindenáron felfelé tört, s így a fia is mindenben első akart lenni. A diákköri kicsapongásokban is. Édesanyja érzékenysége, szelídsége, érzelemgazdagsága Ady énjének másik ága volt. Adynál ez a kettősség kínlódásainak legfőbb forrása lehetett. Önmarcangoló kettősség járta át a kamasz Ady egész gondolatvilágát, mely meghatározta életét, költői nagyságát, teljesítményeit.
Ady első akart lenni, még akkor is, ha az elsőségre méltatlan volt. A gyenge fizikumú, betegségre hajlamos eminens tanuló meg akarta verni testnevelő tanárát, mert az közepest adott neki. A kudarc elviselését nehezítette, hogy tisztában volt szellemi teljesítményeivel. Tanárai „csodagyereknek" tartották Katinkáig című írásában írta „Verseket írtam és latinul beszéltem. Idegenek között zavart és félszeg, megszokott körben izgága, követelő, hiú, önhitt és zsarnok. Különös, vézna, nagyszerű, feketésen sápadt arcú fiú voltam, aki lelke mélyén azt kívánta, hogy vele foglalkozzék mindenki. A pajtásaim az iskolában csaknem mind utáltak. Ez fájt és büszkévé is tett. Azért utáltak, mert különb vagyok, mint ők. Én voltam a becézett fiú a tanári noteszekben, s haragudtam magamra, mikor néha gyönge, kételkedő érzések vettek elő."
Ady zilahi életében meghatározó volt az iskola önképzőköre. Az első önképzőkörök még a XVIII. század utolsó évtizedében létesültek, majd az ország legtöbb középiskolájában megalakultak, s a magyar középiskolák életében jelentős, kellően nem értékelt szerepet töltöttek be. A kezdeményezés Sopronban Magyar Társaság néven II. József németesítő törekvéseivel ellensúlyozására jött létre, s elsődleges célja a hazai nyelv megvédése, ápolása és fejlesztése volt. E szándék a bontakozó reformkor szellemében rendkívül népszerűvé vált. Fiatal írók, költők álltak a mozgalom élére (Berzsenyi, Petőfi, Jókai stb.), és különböző elnevezéssel a nagy hírű középiskolákban is körök alakultak a magyar nyelv ápolása érdekében. Később a XIX. század második felére a középiskolák felsőbb osztályainak többségében alakultak különböző elnevezéssel úgynevezett önkéntes önképzőkörök. Mivel a bécsi udvar bizalmatlanul fogadta szervezkedést, a körök célja, elnevezése többször módosult. A legfőbb cél azonban továbbra is a nyelv, az irodalom önképzés útján történő fejlesztése volt. A politikai indíttatású kezdeményezésből az önképzőkörök – különösen a humán – tudományok magas szintű műhelyeivé váltak.
Ady korában a Zilahi Református Kollégium önképzőkörében igen intenzív munka folyt. A hétfő délután tartott ülések száma egy tanév során húsz körül mozgott, de ezt időközönként díszgyűlések is kiegészítették. A tanulók előzetes bejelentés után jelentkezhettek szavalatukkal vagy dolgozatukkal. Az országos gyakorlat szerint önképzőköri tagok csak a gimnáziumok felsőbb osztályos tanulói lehettek. Az V-VI. osztályos tanulók csak rendkívül tagként vehettek részt a munkában. Szavazati, bírálati joguk nem volt. A kijelölt bírálók javaslatainak elfogadásáról a tagság szavazással döntött.
A bírálók javaslatai a következők lehettek:
1. Albumba vehető.
2. Dicsérettel elfogadható.
3. Elfogadható.
4. Elvetendő.
A gyűlésekről a megválasztott tag jegyzőkönyvet készített. A kéthasábos jegyzőkönyvek bal oldalán szerepelnek a műsorszámok (előadás, szavalat stb.) a jobb oldalán a bírálatok.
Az önképzőkörnek saját könyvtára is volt. Ady ötödikes korában a könyvtárban 727 mű volt, s ebből a tanév során a tagok 207 könyvet kölcsönöztek ki. A könyveken kívül folyóiratokra is előfizettek. Ady ott tartózkodása alatt előfizettek a Vasárnapi Újságra, A Hétre, a Pesti Hírlapra, az Üstökösre, az Urambátyámra, a Borszem Jankóra, a Képes Folyóiratra és az Új Időkre. A Szilágyot ingyen kapta meg az önképzőkör. Nem tudjuk, hogy Ady melyik lapokat olvasta, s azt sem, hogy az előfizetésről a tagság döntött-e, s ha igen milyen szempontok alapján?
Ady az önképzőkör tagjaként először VI-os korában, 1893 novemberében egy versével szerepelt, de ennek eredménye egyszerű tudomásulvétel volt. Adynak az önképzőkörhöz való további viszonyát meghatározta a vetélkedés Somogyi Kálmánnal, aki ötödikes korától osztálytársa volt, s egyaránt versengetek az osztályelsőbbségért és – ami fontosabb volt számára – Freidmann Zsóka kegyeiért. Végül Zsóka a jobb anyagi körülmények között élő Somogyi mellett döntött, ami a mindig elsőbbségre törekvő Ady számára tragédia volt.
A kudarcok sorozata meghatározta Ady és az önképzőkör viszonyát. Erről Az ifjúság kora című írásában így írt: (Világ 1914. február 5.) „Az önképzőkör, melynek az V. és VI. klasszis diákja csak rendkívüli költője lehetett, csupán gyalázó kritikák után, heccből bontotta fel az én úgynevezett jeligés levélkémet. Ekkor adtam vénülő fejemet megint lapcsinálásra. S fájdalmas, hogy úgy mondjam, házi kezelésben közöltem a világgal. Azt is, hogy Zsóka mást szeret, azt is, hogy az önképzőkör hetedikesei és nyolcadikosai nyomorult irigyek, s hogy az egész élet nem ér semmit, mert mi is jöhet már Zilah után? Hatodikos koromban főképpen kritikus és balladaíró voltam. Mint kritikus gyilkoltam mindenkit, aki a tollam ügyébe esett."
Mindezt betetőzte, hogy VII-es korában nem őt jelölték az önképzőkör elnökének, hanem Somogyit és egy másik osztálytársát. Mivel egyenlő számú szavazatot kaptak, sorshúzással Somogyi lett az elnök. A történetről osztálytársa, vetélytársa, Somogyi Kálmán így számolt be: „Ady Endrével az ötödiktől kezdve jártam együtt, én is akkor kerültem Zilahra. Jó barátságban voltam vele, bár bizonyos tekintetben vetélytársak voltunk. Erre több ok is adódott. Mint az osztály két legjobb tanulója, természetesen versengtünk. Zsóka kegyeltje én voltam, s ez biztosan bántotta a belé szintén szerelmes Adyt. A vetélkedés harmadik tere az önképzőkör volt. Ady mellőzésével engem választottak meg ifjúsági elnöknek. A másik jelölt Teleky Endre volt. Talán Ady sértett hiúsága tette, hogy az önképzőkörben mégis szorgalmasan dolgozott. Későbbi tehetségének azonban semmi különleges jelét nem adta diákévei alatt. Eszes jó tanuló volt, de senki nem gondolta volna, mivé nő. Verseire nem igen figyelt fel akkor senki."
Ady, mint említettük, mindig az első akart lenni, ezért a féltékenységből adódó kudarcára rá jellemző módon reagált: cinikusan sértegetett, gúnyolódott, mindenben és mindenkivel szemben. Több tucat kezdő önképzőköri tag életútját ismerve állíthatjuk, hogy míg mások számára a sikerek és kudarcok nagyobb teljesítményre sarkaltak, addig a sértődött Ady nem irodalmi teljesítményeivel, hanem a bírálataival reagált. Az önképzőköri munka Ady számára az önérvényesítés színhelye lett. Aktivitásának fő motívuma nem irodalmi természetű volt, hanem sokkal inkább a versengés, társai legyőzésének szándéka. Ady nem tudott veszteni. Tény, hogy a versengés fokozta Ady önképzőköri aktivitását, de ez elsősorban a bírálatok terén jelentkezett. Kétszer annyi bírálatot vállalt, mint amennyi munkával jelentkezett.
A pályamunkák tartalmát nem ismerjük, de tény, hogy Ady bírálatai tárgyszerűek, színvonalasak voltak. Példák a bírálataiból: „Az ember küzdj és bízva bízzál" VIII. osztályos tanuló munkáját elfogadhatónak tartotta. Nem tudjuk, hogy elfogultságának vagy tárgyilagosságának bizonyítéka, hogy ellenfelének, vetélytársának Zsóka bátyjának szavalatát „jelesen sikerültnek" nyilvánította. Egy pályázatot „érdemtelennek" tartott, de ezzel a kör tagjai is egyetértettek. Elvetendőnek ítélt egy balladát. Ady szerint a ballada kellékei teljes mértékben hiányoznak; a nyelv csak azért poétai, mert a poéta írta; cselekevény nincs benne, mert egy csók, s egy ablakfa ölelése nem tekinthető annak; balladai gyorsaság csak annyiban, hogy a hős lovon jár; a verselés a számbavehetőségig „könnyű"; röviden: a költemény egy unalmas tárgy rossz feldolgozása, kellékek bőségének legtökéletesebb hiányával. Ezek folytán a költeményt elvetendőnek ítéli. Esetenként élénk viták folytak a bírálatról. Ady például bírálta a „Kálmán és Álmos" című, jelige nélküli költeményt. A szerző Kálmánt egy oly szörnyetegnek rajzolja, ki minden ok nélkül kegyetlenkedik, sőt, apagyilkos. Gyenge szerkezet, rossz kifejezések és szavak, botrányos rímek jellemzik a költeményt, mely hemzseg a helyesírási hibáktól; ezek folytán elvetendőnek tartja. Ady bírálata ellenére a munkát elfogadták, de a bírálatot albumba vételre érdemesítették.
Adynak Őszi gondolatok című „Oh a szárnyas idő hirtelen elrepül" jeligéjű költeményét elfogadták. Kulcsár András bírálatában megállapította, hogy „Költészettani szempontból elégia; kellékei eléggé megvannak, s különösen az elmélkedve elmerengés sikerült. Alexandrinokban van írva; rímei meglehetősek, de jók asszonánczai. Ezek folytán a költeményt sikerült fokozatra érdemesíti." A kör alapos megvitatás után, bíráló véleményét magáévá tette.
Adyt társai nem szerették, de tudását értékelték, elfogadták. Jellemző például, hogy 1895-ben a diákbált a vármegye dísztermében akarták megtartani. A kérést egy albizottság terjesztette elő, melynek megválasztott tagja Ady volt. Ugyancsak ő lett a bál rendezőbizottságának pénztárnoka is. Végül 1896-ban a március 15-i emlékbeszédet szokás szerint az önképzőkör egyik tagja mondta el. A választás Adyra esett és ez nyilvánvalóan nem volt véletlen. Jellemző a munka komolyságára, hogy a beszédet – amit Ady készített – három önképzőköri tag hagyta jóvá. A beszédet jóváhagyó bizottság szerint „a bevezető rész, s ebben különösen a haza fogalmának, s az emberi jogoknak fejtegetése egészen szépen sikerült, de az emelkedett hangulat nagyot csappan, midőn a tulajdonképpeni tárgyalás veszi kezdetét; a befejezés elhamarkodott; több helyen sző beszédébe oda nem illő, vagy nem eléggé kifejtett részeket, constructioja értelemzavaró; az említett hibák kijavítása után azonban a munka felolvasásra érdemes lesz. Ezek alapján a kör a munkát írónak – tehát Adynak – visszaadja a szükséges módosítások végett."
A beszéd tartalmát nem ismerjük, de tény, hogy Ady ezzel a munkájával is pályadíjat nyert. A Kossuth halálára írt, Március 20. című versét Kincs Gyula közzétette a Szilágy 1896. március 22-i számában:
Ezeréves létünk ünnepélyén
Az örömnek víg zaja között
Ismét eljött a gyásznap, amelyen
Kossuth apánk sírba költözött.
Akkor egy bús nemzet zokogása
Kísérte a legnagyobb magyart,
Ki nem halt meg, örökre fog élni,
Míg magyar szív dobogása tart.
[...]
E szent napon nagy szelleme előtt
Leborul az ünneplő magyar,
Megcsókolja a szentelt sírhantot,
Amely testet, mulandót takar;
Könnyeiből új erőt merítve,
Megreszketve szólt kérő szava:
Áldd meg e hon méltó ünnepélyét,
Legyen boldog e szegény haza!
Végül megemlítjük, hogy az önképzőkör az érettségi előtt, 1896. május 9-én díszgyűlést tartott, ahol a tanárok és szülők részvétele mellett Ady alkalmi versét Friedmann Tibor szavalta el. Ady önképzőköri életében személyiségének legfőbb vonásai a szellemi felkészültségtől, aktivitásától az összeférhetetlenségig, az első hely megszerzésének szándékáig minden megtalálható. Nyolcadikos korában 8 eredeti munkával szemben 9 bírálatot nyújtott be, és ez az önképzőkörök történetében is egyedülálló volt. Az önképzőkörök tehát meghatározóak voltak Ady zilahi éveiben. A bírálatai nem üres vagdalkozások voltak, még akkor sem, ha megfogalmazásai nem nélkülözték a gúnyt, és a természetéből adódó csúfolódást.
Az Adyt ért diákköri hatások közül az önképzőkörök mellett említést érdemelnek a református kollégiumokban kialakult úgynevezett legációk. E gyakorlat szerint a kollégiumok felsőbb osztályos tanulói önként jelentkezhettek legációba. A jelentkezőknek próbaszónoklatokat kellett tartaniuk a vallástanár és a már legációban részt vevő tanulók előtt. Akik ezen a konciózáson sikeresen megfeleltek, tanulási rangsor szerint választhattak eklézsiát ahol a gyülekezet előtt prédikálhattak. A prédikáció pénzzel is járt, melynek egy részét a kollégium kapta meg, más részét a tanuló használhatta fel. Ez nagy segítséget jelentett a szegény tanulók számára.
Ady VII-es korában 1894 novemberében Kerekes András vallástanára előtt megfelelt a követelményeknek, s a jegyzőkönyv szerint „kibocsáttatott". Első legációja alkalmából 1894 karácsonyán az érszőllősi (akkor paczali) gyülekezetben tartott prédikációt. Legációja sikeres lehetett, mert a továbbiakban 5 alkalommal, minden nagyobb ünnepen vállalt legációt. A legáció Adyra nézve is előnyös lehetett. A kisebb-nagyobb közösségek előtti szereplés, annak tartalommal való megtöltése éppúgy hasznos lehetett, mint az adott település megismerése. Hogy Ady megfelelt a követelményeknek azt az is bizonyítja, hogy debreceni tartózkodása idején visszahívják „próba szónoklásra", de ő ezt barátságosan visszautasítja, jelezve, hogy korábbi legációi már népes gyülekezet előtt sikeresek voltak.
Sajnos, nehezen kimutatható, hogy egy-egy iskola tanulói életét, milyen arányban módosította, befolyásolta. De Ady számára a Zilahi Református Kollégiumban eltöltött négy év meghatározó volt. Párizsi útja előtt, 1903 novemberében így búcsúzott egykori iskolájáról: „Aki vagyok, az a néhány zilahi esztendő által vagyok. És más nem lehetek. E néhány esztendőnek minden perce determináló perc volt. Minden perce végzetesen szabogatta ki utamat. Ha akkor, ott az önképzőkörben nem lelnek tanyát a forró gyermekálmok! ... Ha Kincs Gyula nem közli le az első versem a „Szilágy"-ban! Ha Both István nem velem olvastatja fel a világ legszebb versét, azt a tavaszról zengő Vajda-verset! ... Ha Kerekes Ernő lelkesedése bele nem kerget, hogy Tasso nagy monológját sírjam el magyarul! Ha elébem nem kerül rövid szoknyájában valaki! Ha ... Millió ha ... De mindennek úgy kellett jönnie, ahogy jött..."
Ady értékelésével adósok maradtunk. De egy zsenit nem lehet, nem szabad értékelni. Zsenit írtunk, de ez pontatlan. Talán jobb ha azt írjuk ember[3] volt, de ő ezt bevallotta, vállalta, még akkor is, ha tudta, hogy sokan, sokszor pálcát törnek fölötte. Ady vállalta a kútban lévő rosszat, éppúgy mint a jót. Talán a következő száz év sem lesz elegendő arra, hogy utódaink az ellentmondások mögött tovább keressék és megtalálják a múlt mélységes mély kútjában az igazi Adyt.
[1] Az oktatási intézmény hivatalos neve az 1888/89-es tanévtől a „Zilahi Államilag Segélyezett Evang. Református Kollégium, 1902-ben kapta a Zilahi Ev. Református Wesselényi Kollégium nevet. A továbbiakban Zilahi Református Kollégium elnevezést fogjuk használni.
[2] A korabeli hivatalos megnevezéssel: A kegyes-tanítórendiek vezetése alatt álló nagykárolyi róm. kath. nagygymnasium
[3] „Az emberi személyiséget meghatározó örökletes adottságok igen nagyszámúak és szerteágazóak, ahogy azok a külső: családi, gyermekkor, kortársai és társadalmi hatások is, amelyek ezeket az adottságokat képességekké formálják."
Czeizel Endre (2012): A magyar kötő géniuszok sorsa. Budapest, Galenus. 208. p.
Ady Endre összes költeményei. [online] https://mek.oszk.hu/00500/00588/html/
Ady Endre összes prózai műve. [online] https://mek.oszk.hu/00500/00583/html/
Ady Lajos (1923): Ady Endre. Debrecen, Amicus.
Bölöni György (1966): Az igazi Ady. Budapest, Szépirodalmi.
Földessy Gyula (1962): Ady minden titkai. Budapest, Magvető.
Király István (1972): Ady Endre. I-II. Budapest, Magvető.
Kovalovszky Miklós (1943): Ady Endre önképzőköri tag. Budapest, Fischhof Henrik Nyomdája.
Kovalovszky Miklós (1961): Emlékezések Ady Endréről. Budapest, Akadémiai.
Vezér Erzsébet (1969): Ady Endre élete és pályája. Budapest, Gondolat.
A prominent figure of Hungarian literature is Endre Ady (1877–1919), whose career and writings were largely determined by his childhood and school years. In this study primarily the memories of his mother and younger brother, then his prose and poetry are discussed. In the impoverished noble family the father played a crucial role, the mother loved her sons, especially the first born ‘Andy’, who became a spoiled child. In spite of the difficult financial circumstances, the boys were well educated. Endre Ady – despite being a Calvinist – went to a catholic school, because his father's judgement that school has a higher standard of education. He acquired the bases of his erudition also in the strict Piarist grammar school in Nagykároly. But he completed his high school studies at the Zilah Calvinist College. He always undertook the duality of his education. „I was a Calvinist men who was educated in Catholic spirit.” His spiritual perfection and his early poems are also related to the Zilah Calvinist College, he always thought of it with great love. Among his teachers stands out Gyula Kincs, who recognized Ady's genius, published his first poems in a newspaper, organized his route in Paris and always patronized him. He was looked upon by Ady, as if he were his father. Ady's numerous poems, and prose writings shows, how great impression his childhood, and youth, as well as schoolyears made on his works.