Varga Katalin: „Az iskolai könyvtár most már nem csupán könyvgyűjtemény, hanem barát és tanácsadó is egyben.”

Iskolai könyvtárak Magyarországon 1944–1956

A tanulmány áttekintést kíván adni a korszak gondolkodásáról a tanulók könyvtári ellátásával kapcsolatban. A kevés számú, de fontos szakirodalomból nyilvánvaló, hogy a könyvtárat fontos nevelési eszköznek tartották, amelynek elsődleges célja, hogy a gyermekek olvasási ízlését és könyvekhez való viszonyulását formálja, természetesen az uralkodó értékrendnek megfelelően. A könyvtárak fejlesztése elválaszthatatlan az olvasóvá neveléstől, a gyermekeknek szánt olvasmányok értékelésétől, az olvasómozgalmaktól. A szakirodalom áttanulmányozása után arra a meggyőződésre jutottam, hogy a részletekből kibontakozó kép egy meglehetősen haladó szemlétet tükröz, amit azonban a politikai elvárásoknak megfelelő napi gyakorlat természetesen nem enged kibontakozni. Tanulmányomban az átfogó kép mellett az érdekes részletekből is szeretnék néhányat bemutatni.

Varga Katalin PhD, habil. egyetemi docens, főkönyvtáros, EKE OFI Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest

_______________________

Tudjuk, hogy amióta iskola van Magyarországon, azóta van iskolai könyvtár is. A mai értelemben vett, a közoktatás, köznevelés szolgálatában álló könyvtártípus azonban csak a 19. század második felétől, az Eötvös-féle népoktatási törvény^[1] megszületésétől létezik. A 20. század elejére kialakult az a rendszer, amely hosszú évtizedeken át meghatározó volt az iskolai könyvtári ellátásban: minden iskolában legyen könyvtár, mégpedig külön ifjúsági és külön tanári könyvtár, helyenként osztálykönyvtár is. A könyvtár feladata, hogy a diákot és a tanerőt támogassa a tanulásban és az oktató munkában, illetve hangsúlyosan az olvasásra nevelés.

A két világháború közötti évtizedekre jellemző az a vita, amely a konzervatív és a liberális felfogás között bontakozott ki. A konzervatív gondolkozású kultúrpolitikusok (pl. Gulyás Pál) egyértelműen az iskolai könyvtárak nevelő szerepét helyezték előtérbe, ezért úgy gondolták, mindenben a központi irányításnak kell érvényesülnie: csak ellenőrzött irodalom kerülhet a könyvtárba; a könyvtár feladata, hogy irányítsa a tanulók olvasását, az olvasmányokon keresztül pedig alakítsa személyiségüket és gondolkodásukat. A másik irányzat emblematikus képviselője Szabó Ervin, aki szerint egyáltalán nem kell az iskolákba könyvtár, az oktatás minden igényét a modern közkönyvtárnak kell megoldania. Ő meg akarta szüntetni az iskolai könyvtárakat, állományukat pedig beolvasztani a közkönyvtárak állományába. Ezzel egyben a gyermekkönyvtárak kialakulását is elősegítette.^[2]

Klebelsberg Kunó kultuszminiszter kezdeményezésére az 1920-as években tömegesen jöttek létre népkönyvtárak a falvakban. A feladatuk az volt, hogy értékes olvasmánnyal lássák el a lakosságot, de legfőképpen a helyi elemi népiskola tanulóit. A népkönyvtárak és az iskolai ifjúsági könyvtárak egyaránt az alábbi célokat és funkciókat szolgálták:

• „egyrészt az ismeret-elsajátíttatás, illetve a nevelés (ezen belül az erkölcsi nevelés, a hazafias-nemzeti nevelés és az esztétikai nevelés) szolgálata,
• másrészt a tanulók egyéni érdeklődésének kielégítése, valamint a szabadidő örömteli, élményszerű olvasnivalóval való ellátása,
• mindezeken keresztül a tanulók teljes személyiségének fejlesztése.” ^[3]

Ekkoriban alakultak ki azok az iskolai könyvtári gyűjtemények, amelyek 1945 után a leginkább irritálták a hatóságokat, így selejtezték az akkor modernnek számító pszichológiai, jellemformáló, valláserkölcsöt fejlesztő, a hazafiságot, a nemzethez tartozást, a Trianon utáni fájdalmat erősítő és ébren tartó műveket. „De az is tény: a hazai iskolai könyvtárakban nem szerepeltek sem antiszemita művek, sem a német fajelméletet közvetítő és terjesztő könyvek.” ^[4]

A második világháborút megelőző évek tehát jórészt elvi és elméleti vitákról szóltak, eközben maguk az iskolai könyvtárak nemigen fejlődtek. Az iskolai könyvtárak erősen centralizált irányítása volt a jellemző. A gyűjteményekbe csak azok a művek kerülhettek, amelyek rajta voltak a központi ajánló listákon, feltételezhető tehát, hogy a könyvtárak állománya nagyon hasonló összetételű volt. Leginkább az uralkodó ideológiát tükröző (nemzeti, hazafias) szépirodalmi alkotásokat találunk a könyvtárakban. A háború természetesen nem kímélte ezeket a gyűjteményeket sem, a legnagyobb veszteséget az elemi iskolai könyvtárak szenvedték el, amelyeknek egyébként sem volt túl gazdag az állománya.

A gyermekek és az iskolai oktatásban részt vevők könyvtári ellátása a második világháború után új alapokra helyeződött. A korszak ideológusai és politikusai eleve elzárkóztak mindentől, ami a háború előtti évtizedekben történt, a gyermekek könyvtári ellátását alacsony színvonalúnak, elmaradottnak tartották. Ezért a vizsgált korszakra a tisztogatás, romeltakarítás és a fejlesztés megindítása jellemző, amely főként elvi alapok letételében nyilvánult meg. Az iskolai és a gyermekkönyvtárak valódi fejlesztése csak 1956 után kezdődik el.

Az első három év legfontosabb feladata a közoktatásban az új általános iskola megteremtése volt. A kialakítandó új, nyolcosztályos általános iskola szerves részének tekintették a könyvtárat, megőrizve az ifjúsági és tanári könyvtár kettősségét. „Új tankönyvek és tanári-tanítói vezérkönyvek, gazdag irodalmat, tudományt, technikát nyújtó ifjúsági könyvtárak, bőséges iskolafelszerelés és sok egyéb kell ahhoz, hogy az általános iskola és minden vele együtt emlegetett reform célhoz érjen. És emberek kellenek hozzá, sok és minőségileg folyton javuló nevelők.” – írta Kiss Árpád 1945-ben.^[5] 1948-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium műszaki osztálya összeállította az ideális nyolcosztályos koedukációs általános iskola épületének tervezési programját. Ebben szerepel mind az ifjúsági, mind a tanári könyvtár, mindkettő 40-40 m² alapterülettel. Egy tanterem átlagosan 60 m².^[6]

A vizsgált 10 évben a könyvtárak száma nem változott jelentősen, új könyvtárak létrehozásáról, illetve iskolai könyvtárak megszüntetéséről nem találunk adatokat. Az 1950-es évek elején végzett felmérésekben feltárt adatokat az egész időszakra jellemzőnek tekinthetjük:

• Az osztatlan vagy részben osztott általános iskolák 20-30%-ában van könyvtár. Évente 8-15 kötet a gyarapodás.
• A falusi és kisvárosi osztott általános iskolák 90-95%-ában van könyvtár, átlagosan 40-50 kötet.
• A középiskolákban mindenhol van könyvtár, 150-700 kötet között mozognak az állományok.^[7]
• Az állományok túlnyomó része szépirodalom, de tartalmilag az sem elégséges.

A sajtótermékekhez való viszonyulást alapvetően meghatározta az Ideiglenes Nemzeti Kormány 530/1945. M. E. számú rendelete a fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékek megsemmisítéséről.^[8] A rendelethez 1945–46-ban 4 jegyzék tartozott, amelyeket a Magyar Miniszterelnökség Sajtóosztálya állított össze és adott közre. A könyvselejtezések történetével legalaposabban a közelmúltban Sipos Anna Magdolna foglalkozott, a Könyvtári Figyelő hasábjain több cikke is megjelent a témában,^[9] amelyek mélyrehatóan és alaposan járják körbe a selejtezések mechanizmusát, a listára került kiadványok típusait és példáit, magát az egész folyamatot. Az iskolai könyvtárak már 1945-ben megjelennek a pedagógiai szaksajtó témái között, mutatva, hogy a kormányzat fontosnak tartotta a kérdést. Az első időkben szinte csak egyetlen probléma körül forognak, ez pedig az iskolai könyvtárak gyűjteménye: mi maradhat és mit kell selejtezni. Bámulatos gyorsasággal születnek meg azok a jegyzékek, amelyek tételesen felsorolják az iskolai könyvtárak állományából azonnal selejtezendő műveket. A Néptanítók Lapját váltó Köznevelés c. oktatáspolitikai hetilap 1945 őszén, a fenti rendelethez igazodva teszi közzé azokat a jegyzékeket, amelyek az iskolai könyvtárakból azonnal selejtezendő művek listáját tartalmazzák. A selejtezés mindent megelőző és felülíró kötelezettség, amelyet az iskolák igazgatóinak és nevelőtestületének haladéktalanul végre kellett hajtani. A határidők nagyon rövidek voltak.

Az első selejtezési hullámot 1949–50-ben követte a második. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1949. szeptember 12-én rendeleti úton kötelezte valamennyi ipari gimnázium és ipari leányközépiskola igazgatóját, hogy a vezetésük alatt álló iskola könyveit az ott dolgozó szakemberek bevonásával vizsgálják át, és az átvizsgálás eredményéről az alábbi csoportosítás szerint tegyenek jelentést:

1.  Az első csoportba azokat a szépirodalmi, tudományos és szakkönyveket soroljuk, amelyekre haladó szellemüknél fogva az iskola munkájában szükség van.

2.  A második csoportba azokat a tudományos és szakkönyveket soroljuk, amelyek pedagógiai vagy történelmi szempontból az iskola munkájához nem szükségesek, de a megsemmisítésük nem indokolt.

3.  A harmadik csoportba azokat a szépirodalmi, tudományos és szakkönyveket soroljuk, amelyeket ki kell selejtezni.^[10]

Budapest főváros VII. ügyosztályának felkérésére az ONI (Országos Neveléstudományi Intézet – Mérei Ferenc főigazgató) irányította bizottság 1950-ben a budapesti általános iskolák ifjúsági könyvtárait vizsgálta át, és könyvtári selejtezésre négyféle könyvjegyzéket állított össze:

A csoport: Teljesen kiselejtezendő könyvek

B csoport: A művek egyéb értékei miatt a tanári könyvtárba áthelyezendő könyvek

C csoport: Kivágással vagy leragasztással használható könyvek

D csoport: Meghagyható könyvek

A megvizsgált 2247 műből 1750 került az A csoportba, 171 a B csoportba, 60 a C csoportba és 566 a D csoportba, vagyis ennyi maradhatott meg. A jegyzékek alapján történő selejtezés után az ifjúsági könyvtárakban még megmaradó könyveket a megadott irányelvek szerint a tantestületeknek át kellett vizsgálniuk, és ha további selejtezendő köteteket találtak, arról listát kellett készíteniük. Érezhető az iskolaigazgatók félelme és buzgalma, amikor olyan műveket is rátettek a selejtezendő listára, amelyek klasszikusnak számítanak (Arany János, Mikszáth Kálmán stb.).^[11]

A Köznevelés 1950. március 1-i számában megjelent a VKM 1284-I-4/1950. IV. sz. rendelete, amely az iskolai ifjúsági könyvtárak selejtezéséről intézkedik.^[12] A rendelet ellen az Országos Neveléstudományi Intézet Tankönyvosztálya Irodalmi Csoportjának súlyos aggályai voltak, amelyek részben a kívülről befutott kifogásokra is támaszkodtak. Súlyos hibának tartották, hogy az ifjúsági könyvtárakból kiselejtezendő művek között nagy számmal szerepelnek olyan művek, amelyeknek nacionalista, klerikális vagy burzsoá minősítése ellentétben áll a párt politikájával. „Különösen élesen látszik az ellentét Révai elvtárs cikke óta (Megjegyzések irodalmunk néhány kérdéséhez), amely nyomatékosan felhívja a figyelmet a magyar irodalom haladó hagyományainak megbecsülésére.” ^[13] A B listán, amely azokat a műveket sorolja fel, amelyeket az ifjúsági könyvtárból át kell helyezni a tanári könyvtárba, szerepelnek olyan szerzők, mint Jósika Miklós, Kisfaludy Károly, Móra Ferenc, Mikszáth Kálmán, Jókai Mór, Gyulay Pál stb. Az általános iskolákban talán indokolt ezeknek a műveknek az áthelyezése, de minden iskolatípusban semmi esetre sem. „Fel kell hívnunk arra a figyelmet, hogy tanárainkban ez a B lista igen rossz hatást keltett; hiszen olyan művek kiselejtezését kívánjuk vele, amelyeket más oldalról olvasmánynak ajánlunk, olvasókönyveinkben feldícsérünk.” ^[14] Mérei Ferenc, az ONI igazgatója is erőteljesen bírálja a rendeletet, követelve, hogy korrigálják azt. A VKM IV. főosztálya azonban mereven ellenállt a változtatásnak. Az illetékes azt válaszolta, hogy a selejtezés indokolatlan megzavarása nem lenne jó, egyébként is a fenti vitatott művek a tanári könyvtárban továbbra is elérhetők maradnak.

Mindebből jól látszik, hogy az iskolai könyvtári állományok megtisztításának igénye és parancsa nagyon erős, de ugyanakkor nem mentes a vitáktól sem. A selejtezési listákon, illetve az iskolaigazgatók által összeállított további jegyzékeken bőségesen szerepeltek az akkor is klasszikus magyar irodalomnak számító szerzők és művek (pl. Arany János). A selejtezések felbecsülhetetlen károkat okoztak iskolai könyvtárainknak, és ezáltal hosszú időre meg is határozták az iskolai könyvtárügy helyzetét.

A selejtezési jegyzékek mellett szinte azonnal megjelentek azok a jegyzékek is, amelyek az iskolai könyvtárakba javasolt műveket tartalmazták. Eleinte még kevés az ajánlott mű, de azok között sok valóban értékes is akad. Később azonban egyre gyorsabban terjed a szovjet befolyás, és lassan már szinte csak a kortárs szocialista, többnyire szovjet szerzők művei kerülnek a listákra. Jól nyomon követhetően ugyanazok a centralizáló elvek érvényesülnek, csak persze más előjellel, mint a két világháború közötti időszakban.

Az oktatás szinte valamennyi meghatározó dokumentumában szerepel, hogy a pedagógusok alapfeladata az ifjúság olvasási kultúrájának a fejlesztése, a fiatalok igényes olvasmányokhoz juttatása, illetve a rendszeres olvasásra ösztönzés. „Biztosítani kell az iskola ifjúsági könyvtárának, valamint az esetleg más úton megszerezhető irodalmi értékű olvasmányoknak nagyfontosságú művelő hatását is. Az osztályfő gondosan szervezze meg a tanulók megfelelő olvasmányokkal való ellátását s ebben valamennyi tanár legyen segítségére.” ^[15]

Molnár József 1946-ban egy hosszú cikkben taglalja, milyen elveknek kellene vezérelniük az iskolai könyvtárak állományának összeállítását. A cikk ma is megállná a helyét, szemlélete korszerű, modern, nemzetközi. Annak a fényében, hogy végül milyen jegyzékeket tett közzé a minisztérium, külön is érdekes ez az alapvetés. Arra hivatkozik, hogy a gyermekek kezébe csak értékes olvasmányokat szabad adni. „Inkább Arany János, mint Bódi bácsi, és inkább Mikszáth Kálmán, mint Panni néni”. Összeveti a hazai állapotokat a külföldi példákkal, és megállapítja, hogy sok még a hiányosság: nincsenek válogatott és értékelt listák, nem vonják be a tanárokat és a nevelőket az ifjúsági irodalom értékelésébe, a könyvtárak állományának összeállításába. Ráadásul hiába is próbálnák bevonni őket, mert nincs a tanárokban ilyen irányú ambíció. Ezért az iskolai könyvtárak számára összeállított ajánlójegyzékek hiányosak és nem jók.

„A könyvtárnak az érdeklődést, a helyes irányban nevelt érdeklődést ki kell elégítenie. A tanulók egy ilyen könyvtár használata közben tanulják meg, hogy a könyv a mellett, hogy lélekemelő, ízlésnemesítő, egyúttal ismeretterjesztő és ismeretbővítő is lehet. Szórakoztató és ’igazi’ olvasmányokon kívül vágyainak és álmainak kielégülését is megtalálja benne minden korú és minden érdeklődési irányú olvasó… Sok tényező ismerete szükséges tehát: enélkül a mi új jegyzékünket nehezen tudnók összeállítani. Annyi bizonyos, hogy a ’gyermeknek olvasnia kell. Nem sokat kell olvasnia. Jót kell olvasnia. Az ilyen olvasmány táplál. De az az olvasmány, mely csak kötelesség, butít. Kezébe kell adni a gyermeknek az iskolában az eleven, lélegző remekműveket, nem félig, hanem egészen, s módját kell találni annak, hogy kifejezhesse nemtetszését még a legnagyobb lángelmékkel szemben is. A kötelező tetszés megöli az ízlést. Neveljük gyermekeinket szabadságra, vitatkozzunk velük, neveljük őket, ha kell, még neveletlenségre is. Ne afféle irodalmi szajkók legyenek, akik betéve tudják, amit úgysem érdemes tudni, hogy egy költő melyik évben, hónapban és napon született, s ki volt az anyai és apai nagybátyja. Az iskolai irodalmi oktatás egyetlen feladata az, hogy olvasókat neveljen’. Így emelkedik magasra Kosztolányi s a legnagyobb szabadságot kínálja. Ezen is kell gondolkoznunk.“ ^[16]

A fenti szemléletmód valamelyest a hivatalos jegyzékeken is érződik. 1947-ben a jegyzékek az alábbi megjegyzésekkel jelennek meg:

„A magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter az Országos Köznevelési Tanács Könyvtári Bizottsága által az Általános Iskola I—VIII. osztályú tanulói részire szerkesztett Ifjúsági Könyvtár jegyzéket az alábbi megjegyzésekkel teszi közzé:

1. A könyvjegyzék nem teljességre törekedett, hanem alapjegyzéket óhajt adni; mely a legszükségesebb munkákat tartalmazza.

2. A könyvjegyzék tájékoztató jellegű, vagyis a könyvtárban olyan munka is helyet foglalhat és beszerezhető, amelyik a könyvtárjegyzékben nem szerepel. Az iskolák az ifjúsági könyvtári beszerzés céljaira rendelkezésükre álló összeg 75%-át fordítsák a jegyzékben felsorolt s a később ajánlásra kerülő művek beszerzésére; a fennmaradó 25%-on olyan műveket is vásárolhatnak, amelyek nincsenek benne a jegyzékben, de beszerzésüket az intézet igazgatója, nevelői kara, az ifjúsági könyvtár vezetője, vagy esetleg maga az ifjúság óhajtja. Az ilyen művek jegyzékét az intézet Évkönyvében évente közzé kell tenni. A műveket az illetékeseknek a legnagyobb gonddal kell kiválogatni. Az ifjúsági könyvtárakban már meglévő művek, bár a könyvjegyzékben nem szerepelnek, tovább is megtarthatók, ha tartalmukért az ifjúsági könyvtár vezetője felelősséget vállal.

3. A jegyzékben a lehetőség szerinti legjobb munkák szerepelnek, ezért nem tesz különbséget beszerzendő és beszerezhető művek között. Csillag jelöli meg azokat, amelyekről a pedagógiai közvélemény már megállapította, hogy minden ifjúsági könyvtárban helyet foglalhatnak.

4. A könyvjegyzékben nem szerepelnek a XX. századi kiváló költők, mert műveikből megfelelő válogatott szemelvényes kiadás még nem áll rendelkezésre.

5. Az egyes művek csak egy csoportban szerepelnek, de szükség esetén magasabb fokon is helyet foglalhatnak.

6. Az ezután megjelenő vagy újból felülvizsgált művek jegyzéke sorozatosan fog megjelenni a Köznevelésben.” ^[17]

„A selejtezés után megmaradt könyvek közül azok, amelyek a javasolt könyvek között szerepelnek, továbbra is a könyvtárban maradhatnak. Közülük azonban a nagyon régi kiadású példányokat ki kell cserélni új kiadásúra. Ilyen pl. a „Tamás bátya kunyhója”, amelyből új kiadás is van. A magyar klasszikusok közül is – pl. Jósika, Mikszáth – azokat hagyjuk meg, amelyek a legfrissebb kiadásúak. Ezek tudniillik új bevezetéssel, magyarázatokkal vannak ellátva, s nem meghamisítva, hanem a mai irodalomtanításnak megfelelően mutatják meg haladó hagyományainkat.” ^[18]

Az egyik legnagyobb probléma, hogy a megfelelő irodalom hogyan kerüljön az iskolai könyvtárakba. Nem elég listákat készíteni a selejtezendő és az állományba vételre ajánlott művekről, arról is gondoskodni kell, hogy ezeket milyen forrásból tudják az iskolák megvásárolni. Láthatóan nincsenek források, ezért előkerülnek az alternatív beszerzési módok: adományozás, ajándék, diákszövetkezetek stb. létrehozása.

Az egyik ilyen alternatív forma az osztálykönyvtárak létrehozása. A korszakra nagyon jellemző ez a könyvtártípus, tulajdonképpen az iskolai könyvtár és a gyermekkönyvtár mellett a harmadik fajtája a gyermekek számára olvasmányt biztosító könyvtáraknak. Az osztálykönyvtárak önszerveződő formában jönnek létre, egy-egy osztályközösség gyűjti össze a könyveket, amelyeket aztán szabályosan ki lehet kölcsönözni. Rendkívül erős olvasásra nevelő hatása volt ennek a kezdeményezésnek. Az alábbi tudósításból jól érzékelhető, milyen okból és milyen módszerrel jöttek létre ezek a kis könyvtárak.

„Gázon Imréné Bartoss Piroska polg. isk. tanárnő írja Veszprémből: A fölszabadulás után nehéz körülmények között, iskola nélkül, sok fontos dolog hiányával kezdtük el a munkát. Nemsokára kétségbeesve vettem észre tanulóim elmaradottságát szellemi téren: elsősorban az olvasás hiányát. Felhívtam tanulóim figyelmét az olvasás fontosságára. Olvassanak jó könyveket, hogy minél több ismeretet szerezzenek. Az általános műveltségre csupán az iskolai tanulmányok elvégzésével ma már nem lehet szert tenni. Beszélgetésünk során meggyőződtem róla, hogy tanulóim szeretnek olvasni, de nem jutnak könyvhöz. Iskolai könyvtárunk nincs, a háború szétdúlta. Annyi pénzük nincs a gyermekeknek, hogy 25–30 forint árú könyveket vásároljanak. Honnan és hogyan szerezzünk könyveket? Egy hirtelen ötlet sugallta: alapítsunk osztálykönyvtárt. Egy fillérünk sem volt az indulásnál, de 32 lelkesedő kisdiák akarata megvetette osztálykönyvtárunk alapját. Könyvtárunkat azonnal megnyitottuk. Az indulásnál 26 darab könyvünk volt, ezeket az osztály tanulói hozták be kölcsön-képen saját könyveikből, s a VIII. osztály elvégzése után visszakapják őket. Egy hónap leforgása alatt már kb. 50 darab könyv állt az osztály rendelkezésére. Leírhatatlan öröm csillogott tanulóim szemében, amikor már új könyvet is tudtunk vásárolni. Bevételeinket az osztály tanulóinak önként felajánlott filléreiből, a tagsági díjból (egy hónapra fejenként 50 fil.) és egy-egy könyv olvasása után fizetett 20 fillérekből gyűjtöttük össze. A pénzen vásárolt és ajándékba adott könyveket az osztály tanulói között sorsoljuk ki tanulmányaik elvégzése után. Könyvtárunk alapszabályai is elkészültek, keletkezésének történetét is megírtuk. Osztályunk minden tagja buzgólkodik a könyvtár körül. A pénz kezelése a leglelkiismeretesebben történik. Könyvtárunk állandóan fejlődik, gyarapodik. A tanulók telve vannak lelkesedéssel, nagy az olvasási készség. Tízpercekben legkedvesebb témájuk egy-egy könyv megvitatása. Dolgozatokat írnak a könyvekről, s ezeket fölolvassuk a „szabad beszélgetés“ óráin, beszélgetünk is róluk, a bennük rejlő tanulságokról. Szép szellemi élet kezd kibontakozni. A veszprémi állami polgári fiúiskola általános VI. b. osztályának e kezdeményezésébe belekapcsolódott a többi osztály is. Tervbe vettük egy műsoros teadélután rendezését is könyvtárunk javára.” ^[19]

Az osztálykönyvtárak az elpusztult vagy elégtelen iskolai könyvtárak pótlására jönnek létre, nem törődnek azonban semmiféle jogszabállyal vagy szakmai alapelvvel, csupán az olvasás lehetőségét biztosítják a közösség erejével. Összevetve a központi vezérlésű könyvtárpolitikával, kifejezetten üdítőek ezek a kezdeményezések. Több hasonlóról is olvashatunk a korabeli sajtóban.

1949 után megkezdődik az iskolai könyvtárak helyzetének felmérése és az alapvető jogszabályi háttér megteremtése. A felmérések elsősorban arra irányulnak, hogy a kívánt és elvárt olvasmányok mennyire találhatók meg az iskolai könyvtárakban. A kép elszomorító, főként az általános iskolákban nagyon rossz ez az arány. Érdekes kettősség érezhető: a központi hatalom egyrészt nagyon erősen kontrollálni akar mindent, kézben tartani, hogy milyen olvasmányokat ad a gyermekek kezébe. Másrészt mivel a gazdasági nehézségek a lehető legnagyobb spórolásra kényszerítenek mindenkit, megjelenik a modern polgári kultúrára jellemző önszerveződő, önfenntartó könyvtárak iránti igény. A kettő keveredéséből érdekes elegy áll össze.

„Hogyan juthat el a könyv a tanulókhoz? Két úton: osztálykönyvtárak és diákmagánkönyvtárak létesítésével. A két akció szorosan összefügg egymással. Az osztálykönyvtár megteremtéséhez nem kell sok: elsősorban nevelői lelkesítő erő. Iskolai tapasztalatokra gondolok, és tudom, mert láttam, hogy 100-200 könyvet városi gyermekek jó tanári irányítás mellett rövid idő alatt összehordanak kölcsön- és ajándékkönyvekből. A nevelőnek csak arra kell vigyáznia, hogy ezek közé ne csússzék be kártékony mű. Az osztálykönyvtár lehetőleg üveges szekrénybe kerüljön, esetleg polcra. A lelakatolt könyvszekrény szomorú látvány. Az osztálykönyvtár fejlesztésének állandó forrása lesz a diák-magánkönyvtári akció (…) A könyvvásárlás iskolai megszervezése a diákmagánkönyvtárak megvalósításának gyakorlati útja. A tanulók az egyes osztályokban könyvbarát-társaságokat vagy könyvbeszerző-szövetkezeteket alakítanának. A kis vezetőség gondja takarékalapot felállítani az osztályban, amelybe a legtöbb tanuló hetenként pár fillért (kb. 50–100 fillért) befizet. Egy-egy tanulónak lehet több részjegyet is váltania. E tartalékalap rendkívüli bevételekkel (rendezvények jövedelme, közös osztálygyűjtő-munka, stb.) is növelhető. Könyvbeszerzésre egy év alatt tekintélyes összeg gyűlik össze. A kis szövetkezet megkapja a vásárolható könyvekről az árjegyzéket, amely két részre fog tagolódni: úgynevezett alapkönyvekre, amelyeket a könyvvásárló-szövetkezet tagja kötelezően megkap, és a legkülönfélébb tárgyú választható művekre, amelyekből mindegyik tanuló tetszése szerint válogathat. Magától értetődik, hogy az alapkönyvek elsősorban a magyartanítás nélkülözhetetlen magyar és világirodalmi értékeiből, valamint a társadalmi fejlődést, a népi demokrácia eredményeit tudatosító művekből állanak, s így végre megvalósulhat a tanárok álma: minden tanuló kezében ott lesz a közös olvasnivaló a megbeszélés alkalmával. A választható könyvek változatos jegyzékéből pedig minél többfélét választanak a tanulóik, annál jobb. A könyv tulajdonosa ugyanis a könyv elolvasása után kölcsönadja a művet az osztálykönyvtárnak, hogy társai is elolvashassák azt, így az osztálykönyvtár folytonosan új, friss művekkel gazdagodik (…) Tisztában kell lennünk azzal, hogy a magyar közoktatásügy a maga költségvetésének keretei között most még nem tudja a könyvtárak állományát ugrásszerűen javítani. De később sem tehet az állam e téren annyit, hogy a társadalom e feladat megoldását közönyösen az államra bízhatná. Téves útra vezetne az a felfogás, mely az állam szerepének az államosítások következtében észlelhető növekedésében egyszerűen azt látja, hogy ezzel a társadalom egyszer s mindenkorra fel van mentve az önmagáról-gondoskodás joga és kötelessége alól. Ilyen perspektívába kell elhelyeznünk az itt felvetett problémát is. Szeretnők, ha e terv a nevelőtársadalom széles köreiben visszhangoznék, ha gyakorlati hozzászólások segítenének ez akció nagyarányú kiterjesztésében.” ^[20]

Mindez nemcsak egy szép eszme, hanem gyakorlati megvalósításáról is olvashatunk tudósításokat:

„Hogyan szerezzünk új könyveket? Hoffmann Ottó ált. iskolai tanító írja Máriakéméndről:

1. Egy nagyobb könyvkereskedő cégtől könyvjegyzéket kaptunk s ebből kiírtunk egy sereg könyvet, 10–15 Ft-os árban. (A kereskedő 20 Ft-on felül 10% kedvezményt is ad.) Tanítványaim ezután megkérték a falu pártjait, egyesületeit, tehetősebb lakóit, hogy egy-egy könyvet ajándékozzanak iskolánknak. Ők adták a pénzt s mi vettük a könyveket. Utána az ajándékozó beírhatta nevét a könyvbe, s iskolánkban egy plakáton kifüggesztettük az „iskola barátai“-nak névsorát.

2. Minden elolvasott könyv után 10 fillért tesz be a tanuló egy perselybe. Ily módon, bár tagozatom létszáma csak 40, havonta 30–40 Ft folyik be. Félhavonkint vehetünk tehát egy új könyvet. Az új szerzeménybe az egész osztály beírhatja a nevét. 10 fillért mindenki szívesen fizet, s ahol nagy a tanulók létszáma, tetemes összeg folyik így be. (Jobb eljárás a havi tagsági díj-rendszernél!).

3. A gyermekek szinte azért olvasnak, hogy minél több új könyvet vehessünk. Olvasótáborunkba nagyobb testvéreiket s szüleiket is beszervezték.

4. Mindennap az első tízpercben van könyvcsere.

5. Könyves szekrényünkön jegyzék függ, a könyvek tárgyuk szerinti csoportosításával, hogy a tanulók gyorsan megtalálhassák a nekik megfelelő, számokkal ellátott könyveket. Magyar-órákon valamelyik tanuló mindig beszámolhat olvasmányáról.

Könyvtárunk állománya a 10 filléres rendszerrel az év eleje óta megkétszereződött. Csak egy kis leleményesség és jóakarat kellett hozzá. Jó könyvet adni tanítványaink kezébe, azt hiszem, minden kartársunk kötelessége.” ^[21]

A korabeli szakirodalom túlnyomó része azzal foglalkozik, hogy miként neveljünk olvasó gyermekeket, illetve milyen olvasmányokat adjunk tanítványaink kezébe. Ez szorosan összefügg az iskolai könyvtárak állományának problémáival, de természetesen más jellegű, főként módszertani kérdéseket is felvet. A közoktatásügyi miniszter E.1202-39-34/1951 K. M. számú rendelete^[22] szerint „az olvasást, mint a tanulók kommunista nevelésének eszközét kell fölhasználni, amely gyarapítja ismereteiket, fejleszti művészi érzéküket.” ^[23] Ennek formái lehetnek a könyv-viták, a témaestek és a nagy írók estjei. A pedagógusok egy része ellenállt ennek a mozgalmi felhívásnak, mondván, hogy ameddig a minisztérium nem látja el az iskolákat megfelelő könyvekkel és könyvtárakkal, addig a cél megvalósíthatatlan.

1949-ben Szentmihályi János egy hosszú cikkben fejtette ki a Köznevelés hasábjain az iskolai könyvtár nevelési feladatait. A szerző nem tudta kikerülni a korszak elvárásainak megfelelő sematikus lózungokat, de ezzel együtt is kiváló összefoglalást ad arról, mire kellene a hangsúlyt fektetniük az iskolai könyvtáraknak. Gondolatainak nagy része korszaktól függetlenül megállja a helyét. A lehető legkorszerűbben fogalmazza meg, milyen legyen az iskolai könyvtár gyűjteménye:

„Az iskolai könyvtár tehát elsősorban azoknak a könyveknek és folyóiratoknak gondosan válogatott és szakszerűen, a mai követelményeknek megfelelően kezelt és könnyen hozzáférhető gyűjteménye, melyeknek elolvasása az iskolában tanított tantárgyakban a korszerű elmélyedést lehetővé teszik (…) A helyes könyvtári munka alapja az, hogy a könyvtárban lévő és a nevelés, az ideológiai és szakmai képzés céljait szolgáló könyvek iránt az érdeklődést hatásos eszközökkel felkeltsük, az egyes kérdésekbe elmélyedni kívánó ifjúság érdeklődését irányítsuk és végül, hogy a könyvtár könyvállományát oly módon szervezzük meg, hogy azok a könyvek, melyek e célok eléréséhez szükségesek, a könyvtárban könnyen hozzáférhetők legyenek.” ^[24]

Persze Szentmihályit is kötik az elvárások, hogy mindenben a szovjet gyakorlatot kell propagálni, arra kell hivatkozni, így olvashatunk a tanulmányban megmosolyogtató mondatokat is:

„A tájékoztató szolgálat, mely burzsoá könyvtárakban egyes olvasók ötletszerű kívánságának kielégítését szolgálja, a Szovjetunióban eszköz arra, hogy felhívja a figyelmet azokra a könyvekre és folyóiratokra, melyek lehetővé teszik az egyes kérdésekben a szocialista szellemű elmélyedést.” ^[25]

Ennél azonban jóval fontosabbak azok a gondolatok, amelyek az iskolai könyvtár értékeiről, illetve a színvonalas könyvtári munkáról szólnak, valamint ő az, aki a könyvtári állomány helyes feldolgozására és kezelésére is felhívja a figyelmet.

„Egy könyvtár jó munkáját azon lehet lemérni, hogy bizalommal viseltetik-e az olvasó a könyvtárral szemben, tudja-e azt, hogy ha tudása fejlesztése körül valamilyen probléma merül fel, azt a könyvtár meg tudja oldani. Az a jó könyvtár, melyhez kérdéseket intéznek, és amely a felvetett kérdésekre meg tudja adni a helyes választ és egyben a feltett problémára vonatkozó irodalmat is kezébe tudja adni az olvasónak (…) Az iskolai könyvtár most már nem csupán könyvgyűjtemény, hanem barát és tanácsadó is egyben.” ^[26]

„Az iskolai könyvtár jó nevelőmunkájának alapja azonban a gondosan válogatott művek szakszerű elrendezése, valamint a könyvállomány helyes gondozása és kezelése.” ^[27]

Az iskolai könyvtárak fejlesztésének szükségessége először A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 2042/13/1952. számú határozatában jelenik meg.^[28] Ez a jogszabály sok szempontból meghatározó a háború utáni könyvtárügy szempontjából, mintegy megalapozza az 1956. évi könyvtári törvényt. Egységes könyvtári rendszer, irányítás és felügyelet kialakítására törekedtek a törvényhozók, és ebben a rendszerben megjelentek már az iskolai könyvtárak is. 1953-ban határozat születik az iskolai könyvtárak fejlesztéséről.^[29] A kiindulópont, hogy az iskolai könyvtár nélkülözhetetlen segítőeszköze az oktató-nevelő munkának. Mind a pedagógusoknak, mind a tanulóknak szükségük van arra, hogy az iskolai könyvtárban rendelkezésükre álljon mindaz a tudományos és szépirodalom (kötelező olvasmányok), amely az eredményes tanításhoz és tanuláshoz nélkülözhetetlen. Kiemeli a határozat, hogy a legnagyobb probléma a falusi iskolák könyvtáraiban van; egy részük nem is rendelkezik könyvtárral, de a viszonylag nagy gyűjteménnyel rendelkező gimnáziumokban sem kielégítő a könyvtári ellátás, „mert a régi iskolák nagy könyvtárai felduzzasztják a számadatokat, de a köteteik jórésze használhatatlan, vagy legfeljebb könyvtári ritkaság.” ^[30] Problémák vannak az iskolák folyóiratokkal való ellátásával is. Most kezdenek ráébredni arra, hogy az iskolai könyvtárakban kevés a szaktárgyak tanulását segítő szakirodalom (pl. biológiából vagy fizikából), illetve hogy „az általános gimnáziumok ifjúsági könyvtárai viszonylag legjobban a marxizmus-leninizmus klasszikusaival vannak ellátva, hiányzik viszont jó néhány igen fontos szépirodalmi mű, mint például Mikszáth Különös házassága, vagy Ady Fekete lobogó című antiklerikális könyve.” ^[31]

A Közoktatásügyi Minisztérium Vezető Kollégiuma a következőkben jelölte ki a fejlesztés főbb szempontjait:

• Az általános iskolákban biztosítani kell a legfontosabb olvasómozgalmi és ifjúsági könyveket. 8-10 tanulóra jusson mindenből egy-egy kötet.
• Az általános gimnáziumokban a kötelező és ajánlott olvasmányokat kell biztosítani, minden 5 tanulóra jusson egy példány.
• A fejlesztést a könyvtárral még nem rendelkező iskoláknál kell kezdeni.
• 1953-ban az általános iskolák számára 210.000, az általános gimnáziumok számára 100.000, a tanítóképzők számára 22.000, az óvónőképzők számára 6.500 kötetet kell beszerezni. Három év alatt fel kell számolni az elmaradásokat.
• Biztosítani kell a megfelelő számú szakirodalmat is.
• Kötelezően elő kell írni, hogy mely folyóiratokat rendeljék meg az iskolák.
• Külön figyelmet kell fordítani a pedagógusok olvasására, ez a tanulmányi vezető vagy az igazgató feladata.
• A minisztérium iskolai főosztályán külön előadónak kell foglalkoznia azzal, hogy a klasszikus ifjúsági irodalom művei kellő számban jelenjenek meg.
• Foglalkozni kell a könyvtárosok képzésével is.
• El kell érni, hogy a tanárok a tananyaghoz kapcsolódóan ajánljanak olvasnivalót a tanulóknak.
• A tankönyvekhez és a módszertani könyvekhez is kell ajánlott irodalmat biztosítani.

„Az iskolai könyvtáraknak az eddiginél még nagyobb arányú fejlesztése oktatásügyi kormányzatunk fontos célja. Az új tanév kezdetét az általános iskolák könyvtáraiban 110 ezer, az általános gimnáziumok könyvtáraiban pedig 12 ezer új könyv várja. Egyik tanévről a másikra ennyi könyv még soha nem került az iskolákhoz. Tudjuk azonban, hogy ez még mindig kevés. Ezért november-december hónapokban további 40 ezer, illetve 20 ezer kötet könyvet küldünk az iskolai munka segítésére. A fejlesztés mértéke biztosítja, hogy az év befejezéséig egy-egy általános iskola közel 30 értékes kötet tulajdonosa legyen. Az általános gimnáziumokban az arány magasabb, de 1954-ben az általános iskolák könyvtárait az ideinél is nagyobb mértékben fogjuk fejleszteni.” ^[32]

Ugyancsak 1953-ban jelenik meg az Oktatásügyi Közlönyben a 852/853-65/1953. OM. számú utasítás az 1953/54. tanév feladatairól, amelynek melléklete az Útmutató az iskolai könyvtárosok munkájához. Az Útmutató elemzi az iskolai könyvtárak helyzetét, és megállapítja, hogy a megfelelő könyvtári munka feltétele a megfelelő könyvtáros személye. Sok helyen nem voltak elég körültekintőek a könyvtáros személyének kiválasztásában. „Elsőrendű feladat tehát: a könyvtáros személyének helyes kijelölése. Az iskola igazgatója a tantestület könyvtáros munkára legalkalmasabb tagját bízza meg ennek a feladatnak elvégzésével. Mivel a könyvtárosok számára órakedvezményt biztosítani egyelőre nem áll módunkban, az iskolák igazgatói hassanak oda, hogy a könyvtárosokat más társadalmi munka alól mentesítsék. Még nagyon rendezetlenek az iskolai könyvtárak, a leltárkönyvek sincsenek rendben.” ^[33] A könyvtárosok munkáját a tanulókból válogatott aktívahálózat (pl. könyvtár szakkör) kell, hogy segítse.

Az útmutató részletesen foglalkozik az iskolai könyvtárak rendjével, vagyis módszertani utasításokat ad arra vonatkozóan is, hogyan rendezzék, illetve dolgozzák fel a könyvtárosok az állományt. Lépésről-lépésre leírja a leltározás folyamatát, a kölcsönzés menetét, és persze a raktározás rendjéről is rendelkezik.

„Azokban az iskolai könyvtárakban, ahol a kötetek száma az 500-at nem haladja meg, a raktározás a szerző nevének betűrendje (ha szerző nincs, akkor a mű névelő nélküli címének sorrendje) alapján történik. Ebben az esetben az iskolai könyvtáros gondoskodjék arról, hogy az olvasók számára mindig megfelelő betűrendes katalógus álljon rendelkezésre. Azokban az iskolai könyvtárakban, ahol a kötetek száma 500-on felül van, ott az úgynevezett „hatos” könyvtárazási rendszert kell megvalósítani.” ^[34]

A szovjetektől átvett hatos könyvtárazási rendszer az alábbi témacsoportokból áll: 1. Társadalmi-politikai irodalom. 2. Természettudomány. 3. Technikai és agrotechnikai irodalom. 4. Szépirodalom. 5. Pedagógiai művek. 6. Egyéb irodalom. A csoportokon belül betűrendben kell felsorolni a műveket.

Külön kiemeli az útmutató a propagandamunka jelentőségét és fontosságát az iskolai könyvtárban. A propagandamunka része az egyéni propaganda (személyes beszélgetés), a „Hangos híradón” keresztüli propaganda, az olvasóankétok szervezése, a könyvismertetések és a szemléltető agitáció (feliratok, faliújság stb.).

A tanári könyvtárat a tanári könyvtáros vezeti, az útmutatóból nem derül ki, hogy ő megegyezik-e az ifjúsági könyvtárban dolgozó könyvtárossal, de nem feltétlenül. Az ő feladata, hogy a továbbképzéshez szükséges szakirodalomról is gondoskodjon a pedagógusok számára.

1955. május 26–27-én tartották a II. Országos Könyvtáros Konferenciát, amely az 1956. évi könyvtári törvény előkészítő eseménye volt. Itt hangsúlyosan kerültek szóba az iskolai könyvtárak mint az ifjúság nevelésében döntő szerepet játszó könyvtárak, amelyek fejlesztése kiemelt fontosságú.

Az 1945–55 közötti időszakban megjelenő valamennyi dokumentum hangsúlyozza az iskolai könyvtárak jelentőségét az oktató és a nevelő munkában. Ennek ellenére ezt a könyvtártípust a közművelődési könyvtárak körébe sorolja a korszak, és ezáltal hosszú időre kijelöli a fejlesztés irányvonalát is.

Hogy hová jutott az iskolai könyvtárak fejlődése 1945–1956 között, azt jól demonstrálja az 1953-ban kiadott útmutató záró passzusa:

„A könyvtár a kultúrforradalom egyik igen fontos eszköze és a könyvtárosi munka jó végzése jelentős eredményekre vezethet e forradalom eredményes megvívásában. Lenin elvtárs azt mondja: ’A nyilvános könyvtár ne abban lássa dicsőségét, hogy hány ritkaság, hány tizenhatodik századbeli kiadvány van könyvállományában, hanem abban, hogy (...) hány új olvasót szervezett be (...) hány könyvet kölcsönzött ki otthoni olvasásra, hány gyermeket szervezett be olvasásra és a könyvtár használatára.’ — Ez a lenini tétel legyen iránymutató az iskolai könyvtárosok munkájában.” [35]

Önmagukban helytálló elvi alapok, „megtisztított”, lecsupaszított, „értékes” szovjet irodalommal feltöltött könyvtári gyűjtemények, az olvasás iránt egyre jobban érdeklődő, nyitott gyermekek, tanárokból verbuvált könyvtárosok és pénztelenség. Ezekkel a kulcsszavakkal lehet a korszak „fejlődését” jellemezni.

Katalin Varga: „School library is not only a collection, but friend and advisor at the same time”.

School libraries in Hungary 1944-1956

The study gives an overview about shool library provision in Hungary just after the second world war. Based upon the literature it is clear that school library was considered as a very important education aid, the main goal of which was to form reading habits of children, according to the actual political norms. There are some really interesting and advanced statements in the literature, however the practice is very disappointing. School library collections were severely reduced, following the ideological and political requirements, but at the same time a lot of new initiatives were made to create the opportunities for reading for children (e.g. class libraries).

_________________________________