________________________________
[Adamikné Jászó Anna egyetemi tanár, prof. emerita, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Mai Magyar Nyelv Tanszék, Budapest]
________________________________
Jancsó Benedek 1854-ben született a „végeken”, Gelencén (emléktáblája látható az erődtemplomban), 1930-ban halt meg Budapesten. „Publicista, történész, irodalomtörténész” – írja az Új magyar irodalmi lexikon. Térben és időben egyaránt nagy ívű pályát futott be: tevékenykedett a miniszterelnökségen, a kultuszminisztériumban is, az MTA levelező tagja volt. Sokoldalú tudós tanárként működött, ezt bizonyítja különleges Szavalókönyve is.
Érdekes szaval szavunk története. Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a szó főnévből származik. „>Költeményt, verses drámai műből részletet< művészi igénnyel előad, v. előadni képes, rendsz. nyilvánosság előtt” – írja A magyar nyelv értelmező szótára. A szónak azonban tágabb volt a jelentése: eredetileg egyszerűen elmondás, szavakba öntés, nemcsak vers előadása (a TESZ, a történeti-etimológiai szótár szerint valószínűleg régóta megvolt a népnyelvben). A 19. századi retorikák tágabb, „a szónoki beszéd elszavalása” értelemben használják. – „Szavalásnak nevezzük a beszédben foglalt eszmék és érzések szóbeli előadását” – írja Szeberényi Lajos (Politikai szónoklattan, 1849, 149); „A szónoki beszéd elszavalása. Szavalásnak általában véve gondolataink s érzeményeink lehető legtökéletesebb élőszóbeli előadását nevezzük” – írja Szvorényi (Ékesszólástan, 1858, 175; első kiadása: 1851). Még Névy László is szavalásról ír: „A szavalás (declamatio) általában valamely műdarabnak, itt különösen a szónoki beszédnek művészi szabályokhoz alkalmazott elmondása (Rhetorika, 1895, 86; első kiadása: 1878). Góbi Imre a tantervi újítások utáni retorikájában már egyszerűen a szónoki beszéd előadásáról ír, nagyon röviden (Rhetorika, 1888, 28). Acsay Ferenc A prózai művek elmélete című vaskos retorikájában (1889) a függelékben ír „az élőszóbeli előadásról”, ezen belül a tanári beszédről, a szónoki, a színészi előadásról, a felolvasásról és a szavalásról, a költemények előadására értve a szavalás terminust. A szavalás jelentésszűkülése valamikor az 1870-es, 1880-as évek táján következett be, Jancsó Benedek már egyértelműen a versmondásra érti.
Az 1884-ben megjelent Szavalókönyv tehát versmondó könyv, költemények előadásához ad tanácsokat. A könyv első része elméleti tájékoztatás (Bevezetés, 5–50. o.), második része a Költemények közlése (53–223. o.), rövidebb-hosszabb elemzésekkel, tanácsokkal. Mind az elméleti bevezetés, mind a tanácsadás érdekes és tanulságos a mai olvasó számára is.
Az elméleti bevezetés szorosan kapcsolódik az akkori, még alapos retorikai stúdiumokhoz. A retorikák invenció, diszpozíció, élokúció felépítése tartalmazza az érvelést, a szerkesztést és a stílust (a stilisztika a retorika része volt tehát, a 19. sz. folyamán vált ki belőle), ezt a három fejezetet egészítette ki a memória és a pronunciáció, azaz előadásmód. Azt is tudnunk kell, hogy a retorikák az évszázadok folyamán, különösen a reneszánsztól, összefonódtak a poétikával. Így a retorika meghatározása is bővült: a prózai műfajok elmélete lett, ezen az alapon a hazai retorikák is tárgyalják a történetírást, a regényt és a többi prózai művet. Az eötvösi reform (1868) után a komplex retorikai stúdium három évfolyamon kapott helyet: stilisztikát, retorikát és poétikát tanítottak a negyedik, az ötödik és a hatodik gimnáziumi osztályban (nem mindig ebben a sorrendben). Jancsó Benedek elméleti tájékoztatásának alapját a retorika képezi, vagy ha a korabeli tantervre gondolunk: a retorika, a stilisztika és a poétika.
1. Az első fejezetet meghatározással kezdi: „A közönséges beszédnek czélja a megértés. Mikor beszélünk, azt akarjuk elérni, hogy gondolatainkat, melyeket beszéd által fejezünk ki, azok, kikhez beszélünk, megértsék. Ha az érthetőségre való törekvés mellett, beszédünkkel másokat gyönyörködtetni, másokban a szép aesthetikai hatását is fel akarjuk kelteni, akkor a beszédünk a közönséges beszédtől eltérve, művészi beszéddé lesz. E művészi beszédet, mennyiben csak tisztán a külsőt, a hangzásban nyilatkozó formát vesszük tekintetbe, szavalásnak nevezzük.” Ez a meghatározás tágnak tűnik, de az utána következő gondolatmenet egyértelművé teszi, hogy a versmondásra gondol. Ezután a színjátszás a szavalás különbségeiről ír, a megjelenéséről, a testtartásáról, a tökéletes emlékezetbe vésésről, a szavaló hangjáról; arról, hogy a szavalónak kötelessége jól beszélni a nyelvet. Az általános tanácsokat a részletek követik.
2. A második fejezet a hangsúly kérdéseit tárgyalja. Az alapszabályt ma sem tanítjuk másképp: „az értelmi hangsúly mindig arra a szóra vagy mondatrészre esik, melyen a gondolati súly van.” Figyelmet kell fordítani a „rhythmusi hangsúlyra is. Hová, mely szótagokra essék e hangsúly, az függ az értelmi hangsúly beosztásától, az ütemek és a mérték nemétől a versben.” A ritmust érzékeltetni kell – megvalósulásától függően –, de nem szabad éneklésbe csapni, arra is ügyelni kell, hogy a rímeket ne emeljük ki „egyenlő erős és éles hangsúlyozással”. A hangsúly általános kérdéseihez csatolja tehát a verstani ismereteket: alaposan ismerteti a magyar nemzeti versidom sajátosságait, majd az időmértékes verselésben használatos verslábakat és verssorokat. Tizenhét verslábat közöl, manapság jó, ha ötöt ismernek a diákok. A verslábak mellett szerepelteti a mnemotechnikát szolgáló példaszót, pl. az anapesztusz példaszava: lebegő (ezek Csokonai példaszavai). Mindenütt hoz példasorokat is költőinktől.
3. A harmadik fejezet átmenet a hangzás, vagyis a nyelvi forma és a tartalom között: a stílus kérdéseit tárgyalja, a figurákat (alakzatokat) és a trópusokat (szóképeket). „A költészetben a gondolatok díszesebb kifejezésére szolgáló tropusok és figurák a szavalásban is igen lényeges szerepet játszanak, mert ezek korántsem mesterséges, csupán díszítési okokból származó valamik, hanem az embernek mintegy vele született eszközei, melyekkel saját embertársaira egyenesen és közvetetlenül hat s ezért mentől közelebb áll valamely nép nyelve a természetes állapothoz, annál gazdagabb is ezekben. Ezek általában a gondolatok kifejezésének szebbé és hatásosabbá tevésére szolgálnak s azért a szavalással, illetőleg az előadással is ép oly benső kapcsolatban vannak, mint a költészettel” (26–27. o.). Ez nagyon lényeges megállapítás – mondhatjuk kognitív –, mivel arra mutat rá, hogy elemi, ősi nyelvi sajátosságról van szó, nem kitalált szabályrendszerről. Tárgyfestés alatt tárgyalja a hangfestést, kapcsolatban a ritmussal, majd a hasonlatot és a hyperbolát (görög: hüperbola, túlzás). A figurák (alakzatok) közül a szavalás szempontjából fontos a felkiáltás (exclamatio), a megszólítás (apostrophe), a kérdés (interrogatio), az utánvetés (subiectio, azaz olyan kérdés, amelyre azonnal megadjuk a választ, a Retorikai lexikonban áldialógus terminust alkottunk neki), az ismétlés (repetitio), a fokozás (climax), az ellentét (antithesis), a paradoxon. Ezenkívül felhívja a figyelmet a következő gondolatalakzatokra: megengedés (concessio), elmellőzés (praeteitio), visszavonás (retractio), félbeszakítás (aposipoesis), felfüggesztés (sustentatio). Felhívja a figyelmet az iróniára és fokozataira, a gúnyra és a szarkazmusra. Mindenütt kitűnő példákat ad, a félbeszakításra Tompának Levél egy kibújdosott barátom után című Kerényi Frigyeshez írt költeményéből:
Lelked mit érzett, hogy elhagyád a hont?
Midőn úgy hagytad el, hogy soh’se lásd viszont?
Nem állított meg a határnál valami….?
Honszeretet…ha ezt ki tudnók mondani?
„A szavalónak nem szabad felednie, hogy ezek az alakzatok a figyelem és érdeklődés felkeltésére szolgálnak. Ezt pedig a szünetek kellő megtartásával és a kezdő meg a végső szavak élezett hangsúlyozásával érheti el” (34. o.).
4. A negyedik fejezet az érzelmekkel és az indulatokkal foglalkozik. „Miután a szavaló érzelmeket és indúlatokat fest hangjával, – szükséges, hogy tisztában legyen ezekkel az érzelmekkel és indúlatokkal; tudja, honnan származnak, mi különbség van köztök, mert csak ekkor tudja hangjával kellőképen festeni, és egymástól szabatosan megkülönböztetni” (35. o.). Érzelmek: bámulat, ijedtség, megbánás, irigység (árnyalatai: kicsinylés, szidalom, rágalmazás, ócsárlás); indulatok: féltékenység, félelem (árnyalatai: aggodalom, borzadás, irtózás, undorodás, iszonyat), öröm (mosoly, nevetés, kacaj, hahota), fájdalom (bú, gyász, keserv, emésztődés, gyötrelem, panasz, bánat, kedvetlenség, lehangoltság, bosszankodás, elkeseredés stb.), harag.
Arisztotelész Rétorikájának második könyve foglalkozik az érzelmekkel, az érzelmekre jellemző magatartással, s azzal, hogyan kell az érzelmeket felkorbácsolni vagy lecsillapítani. Arisztotelész a haraggal kezdi bemutatását, minden bizonnyal azért, mert a szónok célja gyakran a lázítás, a harag felkorbácsolása, s a szegényeket gyakran lehet haragossá tenni, és szegények mindig bőséggel vannak. Jancsó Benedek a harag bemutatásával zárja le az érzelmek tárgyalását, s itt – mint mindenütt – érvényes tanácsokat is megfogalmaz:
„A harag. Ez indúlatnak a bosszankodástól elkezdve fel egész az állatias dühöngésig számtalan neme van. A harag különböző árnyalatainak megkülönböztetése és felfogása mindig a szavaló lélektani ismereteitől s tapintatától függ. A harag nyelve sententiosus, szakgatott, hyperbolákkal teljes nyelv s e szerint a szavaló hangjának is az indúlatot visszatükröző gyors menetű, erős dörgő hangnak kell lenni. Arra kell a szavalónak törekedni, hogy hangjával az érzelmek fokozatos emelkedését és rohamosságát is kifejezze, azért kezdetben csak meleg, élénk és korlátok között mozgó hangot alkalmaz, mely aztán a dolog természeténél fogva, mind inkább fokozódik, úgy, hogy a legfelső fokon mennydörgésszerűen zúgjon. A visszafojtott harag hangja elnyomott, suttogó, de azért átható és szenvedélyes. A szavalónak azonban soha sem szabad magát színésznek képzelni, óvakodnia kell minden túlzástól, és dühöngéstől. Ez érzelem tolmácsolására segítségül hívhatja a gesticulatiot is; de ennek mérsékeltnek s a mellett természetesnek kell lennie” (41–42. o.).
5. Az ötödik fejezet a poétikával foglalkozik, mivel „Szükséges továbbá, hogy a szavaló tisztában legyen azzal, hogy az elszavalandó költemény, melyik költői műfaj terméke, mert egy lyrai költeményt nem lehet akként szavalni, mint egy elbeszélő vagy tankölteményt” (42. o.).
A kül- és a belvilág költészetét különbözteti meg, aszerint, hogy a költő tárgyát a külső valóságból vagy belsejéből veszi. A belvilág költészetét megint két részre osztja, tanköltészetre és lyrai költészetre. A külvilág költészete leíró és elbeszélő lehet. A tiszta tanköltészet és a lyrai költészet között áll a gúnyköltészet, mely lehet enyelgő, tréfás vagy komoly, szarkasztikus, némileg visszafojtott.
A lyrai költemények szavalására érvényes Horatius mondása: „Ha azt akarod, hogy sírjak, előbb sírnod kell magadnak”; vagy Cicero mondása: „A hallgató soha nem lángolna fel, ha lángoló nem volna maga a beszéd.” (Ezeket a tanácsokat minden retorika idézi.) A szavalónak „Úgy kell szavalnia, úgy kell festeni az érzelmet, mintha saját költeményét szavalná, saját érzelmeit tolmácsolná. Túlzástól azonban óvakodnia kell, mert hogy milyen káros hatású a túlzás, azt leginkább azon szavalóknál tapasztaljuk, kik saját költeményöket szavalják. Ismeretes úgyanis általában az a tény, hogy a költők többnyire legrosszabb szavalóik költeményeiknek” (45. o.). Ezután a dal, az óda és az elégia szavalását tárgyalja részletesebben, majd az elbeszélő költészet és a leírások, végül a vegyes fajú elbeszélő költemények közül a románc és a ballada. A leírásokra példája Petőfinek az Egy gondolat bánt engemet kezdetű verse, szépen elemzi szavalásának ívét, hangulatváltásait.
Példatára tanulságos a ma számára, ezért ideírom a verscímeket. Vannak közöttük ma is tanított, klasszikus költemények, de vannak olyanok is, amelyek akkoriban népszerűek lehettek, de elfelejtődtek. Ezek az elfelejtett szerzők és versek tanúi az akkori közízlésnek, szavalták őket, ezért foglalkozik velük Jancsó Benedek (pl. Jakab Ödön a nép-nemzeti irányzat közismert képviselője volt, Tóth Kálmán dalszövegeit kedvelték, Ábrányi verseit rendszeresen szavalták a századvégen). A lista tehát a következő:
„Petőfi: Honfidal, Vörösmarty: Szózat, Kölcsey: Himnusz, Arany: Rendületlenül, Szász Károly: Hazámhoz, Kriza János: Szózat, Kisfaludy Károly: Szülőföldem szép határa, Beranger után Petőfi: Gyermekkori emlékek, Petőfi: Szülőföldemen, Eötvös József: Búcsú, Bajza: Isten hozzád, Stuart Mária Búcsúja, Beranger után Szász Károly, Lévai József: Mikes búja, Childe Harold búcsúja, Byron után Szász K., Vörösmarty: Élő szobor, Petőfi: A ledőlt szobor, Arany: Ráchel siralma, Tompa Mihály: A gólyához, Vajda János: A virrasztók, Petőfi: Távolból, E. Kovács Gyula: Itthon, Petőfi: Anyám tyúkja, Jakab Ödön: Apám sírján, Gr. Zichy Géza: Anyánk, Arany: Fiamnak, Gr. Zichy Géza: Egy asszony halt meg, Gyulai Pál: A vándor fiú, Vajda János: A vaáli erdőben, Endrődi Sándor: Contra silvas, Ábrányi Emil: A kálvária felé, Sárossy Gyula: Ingeborg, önszületése napján, Arany: Epilogus, A holló. Poe Edgár után Szász K., A lábas óra. Longfellow után Szász K., Tóth Kálmán: Előre, Petőfi: Nemzeti dal, Bartók Lajos: Kurucz bordal, Petőfi: Csatadal, Gyulai Pál: Hadnagy uram, Tóth Kálmán: Ki volt nagyobb? Arany: Mátyás anyja, Gyulai: Pókainé, Tóth Kálmán: Bánfiné átka, Petőfi: A király esküje, Tóth Kálmán: Losonczi özvegye, Arany: V. László, Garay János: Kont, Arany: Rozgonyiné, Zalár József: Zizim, Arany: Szondi két apródja, Csengey Gusztáv: A fogoly lengyel, Arany: A waleszi bárdok, Kiss József: Simon Judit, Arany: Ágnes asszony, Jakab Ödön: Tuba Lidi, Arany: Tetemre hívás, Kiss József: Ágota kisasszony, Tolnai Lajos: A mostoha leány, Pósa Lajos: Pataki Piroska, Tolnai Lajos: A szegény vándorló legényről.”
Jancsó Benedek nem csoportosította a verseket sem tematikus, sem műfaji szempontból, mégis megállapíthatók tematikus és műfaji csoportok. Az első csoportot a szülőföldről, a hazáról szóló költemények alkotják, majd a szabadságharc leverése utáni hangulatot tükröző versek következnek, utána a családi versek, majd filozofikus, gondolati költemények, harcias versek, végül a balladák. Műfaji szempontból: ódák, elégiák, allegorikus költemények, dalszerű versek, románcos és tragikus balladák (nagyjából a poétikai fejezet tárgyalását követik). A versek változatos hangulatot-érzelmeket fejeznek ki, változatos, sokféle előadást kívánnak. A hozzájuk fűzött tanácsok az érzelmek kifejezésére összpontosítanak, az érzelmi ívbe foglalja be a szerző a részletekre vonatkozó megjegyzéseit: vannak közöttük rövidek és többoldalasak, igazodva a költemény bonyolultságához. Kidomborodik a szerkezet, a hangulatváltások és a szünettartások helye. Ezek a tanácsok csak a legfontosabb megállapításokat tartalmazzák, kiegészíthetők, folytathatók. Tulajdonképpen miniesszék. Tompa Mihály A gólyához című verséhez a következő ajánlást fűzi:
„Az ötvenes évek honfi bánatának gyönyörű kitörése a költemény. A fájdalom érzelme át meg át van hatva az elkeseredés indúlatától és ez teszi e költeményt oly megragadóvá. A költő panaszának e kitörését a gólyához, e két hazájú madárhoz intézi, hiszen ez szerencsésebb, mint mi, mert nekünk a végzet csak egy hazát adott s az is elveszett.
Az első versszak egyszerű elbeszélő előadást kíván. A második a fájdalom szelídebb, melancholicus érzelmét tükrözi vissza. A harmadik már az iszonyat egy bizonyos nemétől áthatott fájdalmat tolmácsol. A negyedikbe belevegyül a kétségbeesés reménytelen érzelme is, mely az ötödikben tetőpontját ott éri el, hol megemlíti, hogy nekünk csak egy hazánk volt s az is elveszett. A következő három versszakban a bujdosók emlékezete szelidíti fájdalmát s teszi érzelme lüktetését harmonikusabbá. A két utolsó versszak onnan kezdve „Beszéld el ah…hogy…gyalázat reánk” mindinkább elborúl; a fájdalom, szégyen, utálat és a megvetés érzelme foly össze megrázó erővel. E két versszak leginkább próbára teszi a szavaló képességeit, ezért rendkívül nagy tanúlmányt s alapos átértést követel.”
A kiválasztott költemények elgondolkodtatják a mai olvasót. A listán szerepelnek elfelejtett költők, de egy középszerű költőnek is lehet egy-két kiemelkedő verse, ilyen Lévay József Mikes búja (Egyedül hallgatom tenger mormolását), régen tanítottuk. Én még kezdő tanár koromban tanítottam Tompa Mihályt, Gyulai Pált, Vajda Jánost, Kiss Józsefet, Tolnai Lajost (igaz, inkább A sötét világ című önéletrajzi regényét), Ábrányinak a magyar nyelvről írt versét (Cyrano-fordítása csúcsteljesítmény), Bajzát, Eötvös regényeit és verseit, természetesen az összes idézett Arany-, Petőfi-, Vörösmarty-verset. A mai tantervből teljesen hiányzik Tompa Mihály, Vajdától egyetlen-egy vers van előírva, Eötvöst is kihagyják. Régebben minden alsó tagozatos megtanulta Kisfaludy Károly Szülőföldem szép határa kezdetű versét, a legújabb tanterv kihagyta, a Kisfaludyaknak a nevük sem szerepel a tantervben. Néhány évvel ezelőtt retorikai nagyelőadáson több mint száz elsőéves előtt idéztem Petőfi Szülőföldemen című versének első versszakát, senki nem ismerte fel, senki nem tudta, honnan és kitől idézek. A 19. századi nagyirodalom a 18. századi sorsára jutott. Milyen céllal? Ki tudja ezt a redukálást megmagyarázni?
E – remélem, nem haszontalan – kitérő után térjünk vissza Jancsó Benedek Szavalókönyvének értékeléséhez. Figyelemre méltó benne a retorikai elméleti alapozás, a versválogatás és a versekhez fűzött tanácsok összhangja. Nem ismerek hasonlót az előadó művészettel foglalkozó szakirodalomban, még Gáti József A versmondás című könyve (a legjobbnak tartom a műfajban) sem közelíti meg ezt a teljességet, bár más szempontból sokkal részletesebb (Gáti könyve elméleti részében hosszasan ír a versmondás történetéről, híres szavalóművészeinkről, a beszédtechnikáról, a felkészülésről; verselemzéseiben a versek érzelmi hullámzását követi, sokkal részletesebben, mint Jancsó Benedek, végül közli a verseket a hangsúlyok és a légvételi helyek bejelölésével). Tanulságos az azonos versek elemzéseinek összehasonlítása, például az V. László elemzése Gátinál nyolc, Jancsónál fél oldal, de Jancsónál elhangzik egy lényeges mondat: a király nemcsak bűnös, de gyáva is. Érdemes volna Jancsó Benedek könyvét mai körülményeinkre alkalmazva megismételni – ha ugyan szavalnak még a diákok.