Búcsú a kisiskoláskortól
Május 24-én megható ünnepség volt a Beregszászi 6. sz. Általános Iskolában: a 4-A osztály tanulói búcsúztak a kisiskolás kortól és első tanítónőjüktől, Kucsinka Katalintól. Az ünneplőbe öltözött és a díszvendégek előtt felsorakozott gyerekek sorba mondták el köszöntőjüket, kifejezve hálájukat tanítónőjüknek, akivel négy évet töltöttek együtt. Megköszönték Weinrauch Katalin írónőnek is, hogy négy év alatt sokszor látogatott el hozzájuk és tanította őket az olvasás, a könyv szeretetére.
Mi szülők akkor és ott nem igazán tudtuk szavakba foglalni érzéseinket. Ezért, most a nyilvánosság előtt köszönjük meg. Köszönjük, Katóka néni!
A szülői tanács tagja
Most, hogy írásomba belefogtam, egy kis szégyenkezéssel kezdem róni soraimat. Nem könnyű leírni, bevallani az embernek, ha titkolni valója van, olyan, amit röstell, márpedig én bizony szégyellem, hogy három évvel ezelőtt, amikor 28 éves gyermekkönyvtárosi múlttal a hátam mögött odahagytam a Beregszászi Gyermekkönyvtárat, megkönnyebbülést, sőt, némi örömöt is éreztem; végre, lezárhattam életemnek egy szakaszát, amelyet, gondoltam, becsülettel végig csináltam, ezen túl nem nyomasztanak gondok, nem szorítanak majd semmi fajta korlátok, végre a magam ura lehetek. Valójában nem is a munka volt nekem terhes: gyermekekkel dolgozni felelősségteljes feladat ugyan, de soha nem volt fáradságos a számomra. A könyvtári munkát szívvel végző embernek nagyon sok kellemes percben lehet része, s vannak esetek, amelyek bizonyos értelemben még kihívásként is felfoghatók, amelyek segítségével könnyen lemérhető mennyire képes a könyvtáros az adott körülmények között megmaradni a helyzet magaslatán; mit tud nyújtani kis olvasóinak, mennyire tudja irányítani a jóra fogékony gyermeki lelkeket a könyvek világában, az olvasás útvesztőjében. Nekem szerencsém volt, mert könyvtárosként mindvégig élményt jelentett számomra gyerekekkel dolgozni.
Csak hát a körülmények… Ez volt az, ami engem a fenti vallomásra késztet. A rendszerváltozás után nagyon sok jó történt a Városi Gyermekkönyvtárban és én büszke voltam rá, hogy ennek a könyvtárnak lehettem a vezetője. Csodálatosan szép könyvekkel gyarapodott állományunk, miután kedves, nemrég elhunyt kolléganőmmel, Lőrincz Líviával és a többi lelkes magyar könyvtárossal létrehoztuk a Kárpátaljai Magyar Könyvtárosok Egyesületét és a Magyar Könyvtárosok Egyesülete, a kiskunfélegyházi, békéscsabai, sárospataki és sok más anyaországi könyvtár kinyújtotta felénk segítő kezét. A mi nevünkben, a mi részünkre pályáztak meg bizonyos összegeket alapítványoknál és az így nyert pénzen vásárolták meg és küldték el nekünk a szükséges, értékes kézikönyveket, lexikonokat, szótárakat, meséket, ifjúsági regényeket stb., melyeknek hiányában az újonnan kialakult helyzetben bizony nehéz lett volna dolgozni; a magunk erejéből pedig soha nem lettünk volna képesek arra, hogy összegyűjtsünk egy ilyen gazdag állományt. Ennek a célirányos gyarapításnak óriási a jelentősége mind a mai napig a könyvtárak munkájában, hiszen az addig kapott, igazán jó szívvel küldött könyvek nagy részét nem igen lehetett hasznosítani. (Gondolok itt a pionírokról, a kommunizmusról szóló írásokra, a vallásellenes könyvekre, vagy éppen Lenin műveinek sokaságára.)
Igen, végre ki tudtuk elégíteni az olvasók igényeit, a diákok nemhiába ültek be az olvasóterembe, minden szükséges kézikönyv rendelkezésükre állott. Ugrásszerűen emelkedett az olvasók száma, könyvtárunk szorosan együttműködött a magyar iskolák könyvtáraival, közös mesemondó, versmondó vetélkedőket rendeztünk, melyek levezetéséhez mi feltétel nélkül tudtuk biztosítani a szükséges irodalmat.
Minden olyan szépnek, kecsegtetőn reménykeltőnek látszott, csak közben államunk egyre szegényebb lett és egy napon rá kellett ébrednünk a keserű valóságra, jelesül: hiába van gazdag, értékes állomány, ha magát a könyvtárat egyre inkább lehetetlen használni. Az áramszünet rendszeressé válása miatt a könyvtárban nem lehet olvasni, hiszen az épület nem korszerű, még nyáron is sötét, hát még ősszel és télen; írószert, papírt a saját pénzünkért kellett (kell!) megvenni, (írógépet ugyan évek múlva kapott a könyvtár, de ahhoz meg szalag kell; számítógép nincs, de hát villany nélkül úgy sem venni semmi hasznát); csakhogy a saját pénz egyre kevesebb lett, mert a fizetés fokozatosan lejjebb csúszott a létminimum alá és jó esetben is 2-3 hónapos késéssel, részletekben adták, adják ki mind a mai napig… Költségvetés akkor már rég nem volt a könyvtárak számára, nem volt miből gazdálkodni. A telefont is kikapcsolták, s mi azt hittük, ettől már rosszabb nem jöhet, de tévedtünk, mert jött a hideg, a tél. Cserépkályhában tüzeltünk, amíg volt mivel, de mert a rendszerváltozás előtti időkből megtakarított kevés fa, szén nagyon gyorsan elfogyott, utánpótlás meg nem volt, így a munkában töltött utolsó két telet fűtetlen, sötét könyvtárban dolgoztam végig.
Ekkor tettem fel magamnak a kérdést: könyvtár, vagy egészség… A könyvtárban ledolgozott éveimnél, koromnál fogva megtehettem, hogy az utóbbit válasszam és én éltem a lehetőséggel. Zárójelben teszem hozzá, hogy a helyzet azóta nem változott egy cseppet sem, azaz még rosszabb lett, mivel tartozásra nem adtak egy fillért sem, a mennyezet a beázások miatt leszakadt és néhol életveszélyesen megrongálódott az épület. A sötét, hideg könyvtárban ott maradt kollégáim, akik nincsenek olyan „szerencsés” helyzetben, mint én, hogy törvény adta jogaikkal élve elmehessenek nyugdíjba, embertelen körülmények között, de becsülettel dolgoznak tovább. Aki vidékről, kb. 15 km-ről jár be dolgozni, naponta kerékpáron teszi meg az utat a könyvtárig, akár esik, akár fúj – mert a buszköltséget nem tudja megfizetni –, de mégis ott van, és a többi is, mert a gyerekeknek nem okozhatnak csalódást azzal, hogy csukott ajtó várjon rájuk a könyvtárban…
Nos, ott álltam a korlátok nélkül rám szakadt nagy szabadsággal és elhatároztam, ezentúl csak a könyvek írásának szentelem minden időmet. De nagyon hamar ráébredtem, hogy valami hiányzik az életemből, valahogy üresek lettek a napjaim. Ültem az írógép előtt és nem jutott eszembe semmi. Szeptember volt, a nyitott ablakon keresztül az utcáról behallatszott az iskolába igyekvő gyerekek vidám zsibongása és nekem nagyon megfájdult a szívem.
Aztán összefutottam a magyar iskola egyik kedves, alsó tagozatos tanárnőjével, aki nekem szegezte a kérdést: no és mi lesz a könyvtárórákkal?
Igen, a könyvtárórák, ez az, ami leginkább hiányzik az életemből – döbbentem rá meglepődve.
– De hiszen én már nem vagyok könyvtáros, hogy vezethetném a könyvtárórákat…
– Ahogyan eddig – jött rá a felelet. Igaz, töprengtem el rajta, miért is ne? Hiszen majd 20 évig tartottam könyvtárórákat ebben az iskolában ingyen és bérmentve, hát nem mindegy, ha továbbra is csinálom ugyan ilyen díjazás ellenében…
– Hiányzol a gyerekeknek és nagy segítségünkre vannak az óráid nekünk, tanároknak is – győzködött tovább a tanárnő. A gyerekek ezeken az órákon tanulják meg a könyvtár használatát, sok olyan írót, könyvet ismernek meg, melyekről ezek nélkül az órák nélkül nem igen tudnának és te kelted fel az érdeklődésüket…Vagyis, nem is te – mosolygott hamiskásan –, hanem a két „csodababa”, a Tudomka és Nemtudomka. Hogy azok mennyi mindent tudnak, az tényleg kész csoda. Szóval várunk!
A könyvtárban lelkes örömmel fogadták volt kollégáim, hogy tovább is vezetem a könyvtárórákat. Így a kicsinek azonkívül, hogy megismerik a könyvtárat, a könyveket, remélhetőleg olvasni is szívesebben, többet fognak.
Nos, a mozgó „szatyorkönyvtár” így rövidesen ismét beindult.
A tanév elején és végén az osztályokkal kirándulunk a könyvtárba, igaz, csak rövid időre és lehetőleg szép, napfényes időben, hogy a gyakorlatban is lássák, megértsék azt, amit addig már hallomásból ismernek, ám a könyvtár használatánál elengedhetetlenül szükséges: hogyan választhatnak könyvet a szabadpolcokról; a könyvek elhelyezése, rendszerezése, a katalógus szerepe a könyvtári munkában, miért olvasóterem az egyik helyiség, miért kölcsönző a másik stb. A további könyvtárórákat aztán az osztályban tartjuk meg egy vidám, játékos, ám nagyon tervszerű forgatókönyv, előkészület alapján. Ebbe belefér a kezemre húzott babák komolykodó, tréfálkozó tanítása a könyvtárról; az adott hónap kiemelkedő, jeles dátumairól; írók, zeneszerzők, történelmi személyek születésének évfordulójáról, aláhúzva, ha városunkhoz, vidékünkhöz bármiféle köze volt, de minden esetben könyvek segítségével, könyvekhez kapcsolva.
Ezt követi a könyvcsere és az órák fénypontja: a MESE.
Így, nagybetűvel. Hogy várják a gyerekek, milyen csillogó szemmel hallgatják és én milyen boldogan mesélek nekik! Ki tudja, talán a mindennapi betevő falatért küzdő anyukák, vagy a kilátástalanságba belefásult nagymamák meséit pótolom éppen ezekkel a mesékkel a szépre éhes, ám nagyon kevés jóban részesülő gyermekek számára. Bár lehet, hogy kicsit önző módon a saját hasznomat is nézem, amikor mondom a meséim vagy mára verseimet a gyerekeknek… Hiszen így a legegyszerűbb lemérni és megfigyelni: érdemes volt-e egyáltalán megírni az elhangzott írást, bele kerüljön-e az új kötetembe, vagy se. Nem szégyellem leírni, hogy az éné meséimnek, elbeszéléseimnek van levonható tanulsága, még ha nem is szájbarágós módon, és a gyerekek erre pontosan ráéreznek. Mint ahogy azt is észrevettem a gyerekek közt töltött hosszú idő alatt, hogy lehet bármennyire érdekes, figyelemre méltó mondanivalóval bíró egy szabad stílusban írott vers, az alsósok azokat tanulják, jegyzik meg szívesen, amelyekben csengve-bongva dalolnak a rímek. A rám tekintő, csillogó szempárokból mindenütt ezt olvashatom ki, bárhova hívnak író-olvasó találkozóra, legyen az Magyarország, Erdély, vagy szűkebb hazám, Kárpátalja.
Aztán havonta egy-egy órán fordítok a sorrenden: a gyerekek mesélnek nekem. Néha nagyon életszagú, szomorú az a mese, amit ők mondanak el… De soha nem robotokról, vasszörnyekről és a többi, a tévében látott iszonyatos agyszüleményről másolt mesét mondanak, és én ezt valódi sikerként könyvelem el.
Ezeket az órákat „jutalomóráknak” neveztük el és a legfélénkebb, legvisszahúzódóbb gyerek is megnyílik, amikor mesélni kezd. S a legnagyobb jutalomnak az számít, ha megdicsérem, jónak találom a mesét. Aztán megbeszéljük a történetet, és a gyerekek sokszor meglepő és nagyon tárgyilagos módon állapítják meg (3-4. osztályos gyerekekről van szó), hogy Viki, Péter, Marianna azért tud olyan szépen, folyékonyan és értelmesen mesélni, mert ők olvasnak a legtöbbet és még olvasónaplót is vezetnek. És hogy melyik könyveket olvassák a legszívesebben? Természetesen azt, amelyiket Tudomka ajánlja, hogy olvassák el. Igen, szép, kerek történeteket, meséket mondanak a gyerekek, és az az igazán megható benne, hogy mindegyik jól végződik.
Ilyenkor megsimogatom a kis bizakodó arcocskákat és befelé, magamba fohászkodva kérem a jó Istent, tekintsen le ezekre a gyerekekre, a még itt maradt maroknyi kárpátaljai magyarság jövendő utánpótlására, hogy legyen aki tovább tanuljon a magyar gimnáziumban, a magyar főiskolán és egyszer majd emberhez méltó körülmények között tudjon olvasni jó könyveket Igazi Könyvtárban!
Addig teszem, ami tőlem telik, és könnyes szemmel olvasom a búcsúzó negyedikesek nevében a szülői tanács által írott köszönő sorokat, melyek a helyi újság, a Beregi Hírlap hasábjain jelentek meg és a tanárnő mellett nekem is megköszönik, hogy megtanítottam a gyerekeket a könyvek szeretetére.