Több mint húsz esztendeje, 1979-ben kezdődött egy hét évig tartó tankönyvháború (Tankönyvháború, Szerk.: Pála Károly, Bp., 1991), amelyet az akkor megjelenő gimnáziumi irodalomkönyvek robbantottak ki a tudomány és az oktatás berkeiben. Ennek volt társszerzőként okozója és szenvedő alanya Szegedy-Maszák Mihály, az idő tájt az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos munka-társa. Azóta sok minden történt kis hazánkban, többek között a Krónika Nova újra megjelentette az egykor oly nagy indulatokat kiváltó irodalomkönyveket, amelyek alternatívaként egy éve használhatók a középiskolákban. Ebből az alkalomból kerestük meg Szegedy-Maszák Mihály professzort, hogy emlékezzünk a múltra és szóljunk a jelenről.
Az elsős könyvet Ritoók Zsigmond, Veres András és jómagam írtuk. A következő két évfolyam tankönyvének megírásában Ritoók Zsigmond már nem vett részt, viszont új szerzőként bekapcsolódott Bojtár Endre, Horváth Iván, Szörényi László, Zemplényi Ferenc. A szűnni nem akaró támadások miatt a negyedikes elkészítését már nem vállaltuk, ezért azt Madocsai László írta meg.
A támadások és viták kereszttüzébe került ő is. Mi a harmadikos megírásakor és annak fogadtatásakor érzékeltük, hogy minél közelebb kerülünk a mához, annál nagyobb ellenállásba ütközünk, ugyanis megje-lentettünk egy olvasmányjegyzéket, amit szintén keményen bíráltak. Például azért, mert abban Joyce lefordíthatatlan című Finnegans Wake-je szerepelt. Pedig Joyce-nak voltak magyar vonatkozásai, a fönti regényben például vannak utalások a magyar nyelvre és kultúrára, ugyanis az ír és a magyar kultúrában már a múlt században is voltak erős párhuzamok, amelyek megléte még inkább érthetetlenné teszi a húsz évvel ezelőtti kirekesztést. Örvendetes, hogy a fiatalok által írott és hamarosan megjelenő könyvben már sokkal több szól a Finnegans Wake-ről, mint amennyit mi szándékoztunk közölni róla. Erről bárki mondhatja: nem döntő kérdés. De az döntő, hogy a nyugati országok többségéhez képest a tananyag elavult Magyarországon. Most is, de akkor még inkább az volt. Nem tehetjük, hogy a huszadik századi nyugati kultúrának azon részét, amely negyven év kommunizmusa alatt részben kirekesztődött, most sem vesszük figyelembe. Ugyanis, ha az Európai közösségbe be akarunk kerülni – ami nem jelenti a Paradicsomot, és sok nehézséggel jár –, akkor ennek része, hogy kulturálisan közeledjünk az EU országaihoz.
Jó, de nem mondhatják azt mások, hogy a negyven évvel ezelőttihez (Majakovszkij, Solohov, Jevtusenkó, Illés Béla stb.) képest ez a másik véglet?
Nem. Vannak írók, akiket ma is figyelembe kell vennünk – Majakovszkij ilyen szerző –, legföljebb másként szükséges elemeznünk őket.
Volt-e mégis olyan észrevétel, szempont, amit tudomásul kellett venniük, el kellett fogadniuk?
Volt. Például az, hogy többségünk nem volt gyakorló tanár. Az is tény, hogy a kollégák nem voltak kellően fölkészülve az új szemléletű tankönyvek alkalmazására, amiről viszont elsősorban nem ők tehettek, hanem a graduális, illetve postgraduális képzésük színvonala. Ez okozta elsődlegesen a lemaradásukat, amely bizonyos mértékben csökkent, de még most is jelen van…
Aztán az önök könyveit a szigorú elmarasztalás miatt a kiadó nem nyomatta újra, lassan a raktárból kifogytak, s jött helyettük Mohácsy Károly szakközépiskoláknak írott könyve – különböző kiegészítő füzetekkel támogatva.
Ez a könyv a mai napig érvényben van, ami igen nagy szegénységi bizonyítvány: az eredetileg szakközépiskolásoknak készült tankönyvből tanulnak az ezredforduló középiskolásai. Ez még az egészen kimagasló mű esetében is együtt jár a természetes elavulással.
Ugyanakkor a nyolcvanas években ez a szakközépiskolai irodalomkönyv „tetszésdíjas”lett.
Soha ilyen sikeres tankönyv nem volt és nem is lesz az 1945 utáni irodalomtanításban. De sajnos ez részben annak köszönhető – elnézést a részemről kegyetlenségnek tűnő fogalmazásért –, hogy nem kellett különösebb erőfeszítés a megértéséhez, megfelelő interpretálásához.
Közben eltelt lassan húsz esztendő, s most poraiból föltámasztotta az önök könyveit a Krónika Nova Kiadó: újra megrendelhetők.
Ehhez le kell szögeznem, hogy sokat változott a szakma. Nagyon szigorúan fogalmazva, akkor bizonyos mértékig a strukturalizmus volt a meghatározó, de ma már a verselemzésnek sokkal kevésbé van időszerűsége, mint akkor.
És most – csúnya szóval élve – mi a divat a szaktudományban?
Most – elsősorban Nyugaton – egy művelődéstörténeti, ha úgy tetszik kultúr-elméleti, kultúrtörténeti megközelítés létezik, amely a társművészeteket (és nem csak a művészeteket!) is bevonja az irodalom tárgyalásába.
Mit tud könyveik újbóli fogadtatásáról?
Biztos ismereteim nincsenek, csak azt hallottam, hogy ugyanolyan vagy magasabb példányszámban keltek el, mint a frissen készült tankönyvek.
Milyen változásokat hajtottak végre az akkori viták tanulságai és az eltelt idő egyéb hatásai alapján?
Az elsős tankönyvből kimaradt az oly sok vitát lobbantó elméleti bevezető rész, hiszen ma már nem annyira szükséges egy ilyen fejezet, mivel irodalomelmélet és irodalomtörténet ugyanannak a dolognak a két oldala. De hiányt is pótoltunk: a reformáció irodalma teljesebb képet kap, s a Balassi-fejezet – Horváth Iván legújabb kutatásai alapján – teljesen kicserélődött.
A másodikos, harmadikos tankönyvben – az azóta megjelent szakirodalom figyelembe vételével – némi változtatásokat hajtunk végre: én például a Vörösmartyról, Babitsról, Kosztolányiról írott fejezetekben tettem ezt.
Azonban szemléletünkön, módszerünkön (kérdések, feladatok stb.) nem változtattunk.
Annak idején az egyik legharagosabb vád az volt, hogy hazafiatlanok, mert túlteng tankönyveikben a világirodalom.
Igaz, ez egy nehéz és súlyos kérdés. De nagyon vigyáznunk kell, hogy a magyar irodalom bizonyos korszakaiból mi maradjon meg a jövőnek. A Kemény Zsigmondról szóló könyvem előszavában azt írtam, hogy nagyon vigyáznunk kell, mert a magyar múlt bizonyos részei kihullhatnak az emlékezet rostáján. Nem szeretem, ha jóslataim beválnak, de ez sajnos bevált. Egyébként igaztalan volt az egykori vád, hiszen olyan alkotókat is tárgyaltunk (Széchenyi István, Eötvös József, Kemény Zsigmond), akiket korábban nem, vagy csak a megemlítés szintjén tanították.
És mi lesz a sorozat befejező kötetével, a negyedikessel?
A kiadó szempontjából ez nagyon fontos lenne, de a negyedikes tankönyv megírása – függetlenül attól, hogy az előző köteteket többen készítettük – nehéz feladat, mert ebben napjaink irodalmáról is szólnunk kell, meg közben mi is, szemléletünk is változott, de nem volna jó, ha az merőben más volna, mint amilyen egykor volt. Én például – ha a negyedikes könyvben írok – nehezen tudom régi helyzetembe, szemléletembe beleképzelni magam, tehát biztosan változtatok az előzőekhez képest.
Milyen tananyagmennyiséget ölel föl a negyedikes tankönyv?
Az avantgárdtól (bár Kassákról már a harmadikos szól), József Attilától a mai középnemzedékig elmegy. Én úgy gondolnám – ha ezzel a szerzőtársak is egyetértenek –, hogy ne csak Esterházy Péter, hanem Garaczy László is kerüljön be a könyvbe valamilyen formában. A költők közül például Petri György, s hogy a határon túliak közül is említsek, Kovács András Ferenc, és szólni kell valamilyen formában a mai harminc-, negyvenéves nemzedék néhány tagjáról is. Nagy nehézséget jelent, hogy igen gazdag a korszak irodalma, s kénytelen vagyok azt mondani, bizonyos mértékben az Európa-központúságot is föl kell adni, dehát igen csekély mennyiségben lehet más földrészek alkotóit is tárgyalni.
Míg a húsz évvel korábbi megjelenéskor arra kellett törekednünk, hogy ne álljunk szembe a szaktudománnyal, a korabeli politikával – bár annak nagyon kevés engedményt tettünk-, most azzal kell számolnunk, hogy egy végtelenül megosztott társadalomban élünk, ahol nehéz közmegegyezésre jutni például abban is, hogy ki számít jelentős magyar írónak. Ezzel – mint a pozsonyi Kallibra Kiadó sorozatszerkesztője – nap mint nap szembesülök.
Köszönöm a beszélgetést!