E sorok szerzője – nem túlzás a szó – kicsiny, olvasni sem tudó gyerekkorától rajongott Gárdonyi Gézáért (az Egri csillagokat nagymamája olvasta fel neki). De később sem hagyott alább a lelkesedése, eltartott az késő, mai öregkoráig. Igazat adott Sík Sándor nagyszerű Gárdonyi-könyvének, valamint Szerb Antalnak is, akik mindketten, gondoljuk csak meg, nem akármilyen irodalomértők voltak, valahol a magyar regényírás csúcsán jelölték ki Gárdonyi helyét. De – be kell vallanom – engem még a kevésbé remek Gárdonyi-művek, sőt az egyenesen ponyvára való Göre Gábor-könyvek is élvezettel töltöttek el. A persze parasztcsúfoló Göre Gábor, a semmilyen politikai ildomosságnak (politically correkt) meg nem felelő Kácsa cigány dolgait is örömmel ajándékoztak meg. Feltehető hát talán rólam, hogy nem vagyok elfogult, amikor megdöbbenésemnek, felháborodásomnak, csaknem iszonyodásomnak kívánok hangot adni, amikor arról szólok, hogy a 2013-as év (persze Verdin és Wagnerem túl, de hát az ő személyük, életművük méltatása nem csak a mi ügyünk) idehaza szinte kizárólag a 150 éve született Gárdonyiról szólt. A 200 éve született Eötvösről alig valaki hallatta hangját. (Szép kivétel volt a 3K-ban Bényei Miklós nagyszerű cikke.) Pedig…
Pedig – Sík Sándor és Szerb Antal ide vagy oda – Eötvös bizonnyal sokkal nagyobb, a nemzetközi mezőnyben is sokkal nagyobb regényíró, mint Gárdonyi. Négy nagy regénye közül A falu jegyzője – még a vele szemben hiperkritikus Péterfy Jenő szemében is – a legnagyobb magyar regények közül való. De Dózsa-könyve, sőt még a minden irodalomtörténész szemében is sokadrangú Nővérek című opusza is toronymagasan áll – mondjuk – az Ida regénye felett. Persze Eötvöst olvasni nem éppen könnyű feladat. Kisiskolásoknak nyilván egyáltalán nem való. No, de melyik nagy regény való kisiskolásoknak? Ez lenne a mérce, hogy az Egri csillagokat óvodásoknak is fel lehet olvasni, A karthausit bizonnyal nem? Ugyan. Ha ez (lenne) a mérce, hol lenne a világirodalom. Csodálatos remekművekről van szó, persze óriási hibákkal, persze egészen írótlan passzusokkal (hatalmas történelmi értekezésekkel mondjuk a Dózsa-regényben, szinte felfoghatatlan lélektani szubtilitásokkal A karthausiban, a legjobb Goethe-regényekre emlékeztető allúziókkal a Nővérekben stb.) Nem szeretnék közhelyeket mondani-írni. De Tolsztoj értekezései a Háború és békében? (Ami mégiscsak a világirodalom egy kéz ujjain megszámolható legnagyobb regényeinek egyike.) Vagy a Wilhelm Meister allúziói? Hová lennénk nélkülük? Hogy e négy nagyregény szerzője 200 éve született, azt nem lehetett volna szó nélkül hagyni. Pedig Eötvösben nem csak a regényírót, az egyik legnagyobb magyar regényírót ünnepelhettük volna. Nem csak azt kellett volna benne ünnepelnünk.
Hanem hát kit?
Ha a legolcsóbb megoldást, kiutat választom, azt mondanám, hogy a világirodalmi rangú és szellemességű-mélységű aforizmaszerzőt. Manapság, ha jól tudom, fölötte népszerűek az úgynevezett füveskönyvek. (Márai nyomán nevezem, nevezik így őket.) Eötvös József több kötetre való ilyen „gondolatokat és vallomásokat” hagyott hátra. (Többféle kiadásban hozzáférhetők.) Mivel az ilyesféle könyvek a keveset vagy alig valamit olvasók számára is népszerűek, lévén, hogy intellektuális önbizalmat nyújtanak (nem akármit olvasok, hanem magasrendű szerzők legfőbb bölcsességeit), másrészt alig valami odafigyelést, elmélyedést, olvasásmennyiséget igényelnek (hisz pár sor is elég), sokkal jobbak és „hasznosabbak”, mint vaskos regények, pláne történelmi vagy filozófiai monográfiák forgatásai. Nos, Eötvös „gondolatai és vallomásai” a legjobban képviselhetnék ezen igények kielégítését, ráadásul valóban a legmagasabb szinten képviselik ezt a műfajt. Ünnepelhettük volna (például egy-egy jó kiadással is) az aforizmaszerző Eötvöst. Persze nem tettük. Kár.
Ám e sorok szerzője legfőként nem is a regényíró vagy aforizmaszerző Eötvöst hiányolta a megemlékezés elmaradásai kapcsán. Ő úgy vélte, hogy egyrészt a nagy történelem- és politikafilozófusról, másrészt a zseniális politikai gondolkodóról és publicistáról kellett volna megemlékezni. Kezdjük – időrendben is az lenne az első, a nagy filozófiai-, történet- és politikafilozófiai művel – A XIX század uralkodó eszméinek befolyása az államra című alkotással (a munka németül született, címét magyarul többféleképp írták, mi a legutóbbi összkiadás verzióját használjuk. Raymond Aron, bizonnyal a huszadik század egyik legnagyobb politikafilozófusa írta volt főművében (Paix et guerre entre des nations), hogy a nagy politikafilozófiák rendre válságok termékei voltak. A polisz válsága „szülte” Platón Politeiáját és Arisztotelész Politikáját. A XVII. század vallásháborúi és válságai bábáskodtak Hobbes halhatatlan műve, a Leviathan és Spinoza Teológiai-poltikai traktátusa keletkezésénél, az angol forradalom kellett ahhoz, hogy Locke nagy műve megszülessék és így tovább… Azt nem mondja-írja Aron, hogy az ő magisztrális műve pedig a hidegháború „árnyékában” készült. Nos, Eötvös hatalmas traktátusa 1848–1849 után közvetlenül született. Szalay László, Eötvös legjobb, legbensőbb barátja (akiről minden idők egyik legszebb emlékbeszédét tartotta Eötvös) ugyanezen évek élményei hatására fordult a történetíráshoz. Hatalmas, mindmáig felül nem múlt (Szekfű Gyula mondta ezt így) hatkötetes történelmi munkájában arra kereste a választ, mi történt és miért történt 48–49-ben. Eötvös ugyanígy kereste a választ, ám ő nem a történelem régmúltjában, hanem az eszmék, a filozofémák világában. A kötet címe teljességgel megfelel a mű tartalmának. Eötvös valóban a XIX. század legfőbb eszméit veszi górcső alá. És nemcsak külön-külön (bát így is remekelve), hanem összefüggéseikben. Az összefüggés ezúttal persze ellentmondást, összeférhetetlenséget is jelent. Szabadság, egyelőség, testvériség helyett (igen bölcsen) nemzetiséget mond Eötvös nem illeszthetők össze, ellentmondanak, de még mennyire, egymásnak. És ez az ellentmondás nem a hegeli(marxi) dialektika, amely olcsó (és hiteltelen) megoldást kínálna. Eötvös fenntartja, sőt kiélezi az ellentmondásokat. És így alkotja meg a liberalizmus, egy egészen sajátos, bár éppen nem páratlan liberalizmus (talán jobb szó a szabadelvűség) átfogó elméletét. Egy keresztény (katolikus) liberalizmusét. Amikor e nem sorokat, hanem hosszú fejezeteket írta, mindennek „csak” elméleti jelentősége volt. Ma, amikor keresztény (katolikus) liberalizmusról (a szó, a megnevezés szitokszóvá válása után) szó sem eshetik, végtelenül aktuálisnak tűnnek Eötvös fejtegetései. Sajnos teljesen ismeretlenek is. A XIX. század… második kötetének tizenharmadik fejezete minden kereszténydemokrata állandó olvasmánya kellene, hogy legyen. De hát nem az. E sorok szerzőjének Tőkei Ferenc a hetvenes évek második felében arról panaszkodott, hogy a szocializmus harmadik évtizede után és során sem kötelező egyetlen tanintézményben, egyetemen, főiskolán sem Marx Tőkéjének elolvasása. Én azt sajnálom és nehezményezem, hogy ma egyetlen tanintézményben, egyetemen és főiskolán sem kötelező olvasmány Eötvös XIX. százada.
A már említett Sík Sándor azt állította, hogy Pázmány Kalauza és Eötvös XIX. százada a két felülmúlhatatlan, legnagyobb bölcseleti teljesítmény, amelyre a magyar szellem képes volt. Pedig Sík Sándor ismerte, de milyen jól ismerte Schütz Antal másfélezer oldalas, hatalmas dogmatikáját, alaposan tanulmányozta Pauler Ákos és Böhm Károly filozófiai szintéziseit, és mégis. Én ma sem mondanék mást, mint Sík Sándor mondott volt. (Legfeljebb Concha Győző munkáit állítanám Eötvösé mellé, de hát Concha éppen Eötvösből indult ki.) A dolog, a nagy mű nem ismerése annál is megdöbbentőbb, és érthetetlenebb, mivel, nemrég nyilatkozta egy filozófus (egyébként akadémikus is), hogy ma a filozófia igazi terrénuma a politikafilozófia. És akkor arról nem is szólnék, hogy napjainkban a politológusok, politikafilozófusok, politikatudománnyal foglalkozók állnak szinte minden komolyabb tévéműsor előterében.
Végül szólnom kéne Eötvös nagyszerű publicisztikai teljesítményeiről is. Hatalmas publicisztikát hagyott hátra. Ám ezek értelmezése gyakorlati politikai tevékenysége nélkül egyszerűen értelmetlen lenne. Hogy mi mindent mondott és írt Eötvös állam és egyház szétválasztásáról, nemzetiségi jogokról, a köznevelésről, az első vatikáni zsinat csalhatatlansági (tévedhetetlenségi) dogmájáról (stb.), csak politikusi, miniszteri ténykedése alapján és hátterében értelmezhető. De hogy akár a nemzetiségi területi autonómiák, akár a vallás magánügyként felfogható (fel nem fogható) értelmezéséről szólnak, akár a kötelező közoktatás bevezetését (annak törvényben már biztosított, a gyakorlatban azonban éppen nem létező) szorgalmazó tetteiről és írásairól szólnánk, az bizonyos, hogy nem történelmi kérdésekről tárgyalnánk. Napjaink legégetőbb kérdéseiről tájékozódhatnánk, ha olvasnánk Eötvöst. Nem tesszük. Sajnos.
E néhány sor bevezetéséül azt írtuk, hogy iszonyú kár, hogy a 200. születésnap nem kapott nem kellő, de szinte semmilyen visszhangot. Most csak restelkedhetünk. Mi sem szolgáltunk, igaz, nem is szolgálhattunk ilyen visszhanggal. E sorok szerzője nem Eötvös-szakértő, nem Eötvös-kutató, ezért nem járulhatott hozzá az elmaradt ünnepléshez. Legfeljebb reményének adhat hangot. Talán kerekszámú évfordulók nélkül is lehet mód igazi Eötvös-recepcióra. Nagy szükség lenne rá.