Kopogtattak. Az ajtóban tanárom, Ayse, a fiatal ciprusi török diáklány állt. Ahogy meglátott, átölelt, örült a viszontlátásnak. Érdekes munkakapcsolat van közöttünk. Délelőtt én vagyok a tanára, aztán délután helyet cserélünk, s ő tanít engem anyanyelvére.
Kezemben a frissen elolvasott könyv. Behívtam.
A könyvet az asztalra tettem. Édeskeserű szomorúság ült rajtam. Még utoljára megsimogattam a borítót, elidőzött rajta a tekintetem. Sajnáltam, hogy véget ért a történet. Pedig a vége felé már csaltam, nagyon lassan olvastam, hogy tovább tartson. Kétszer soha nem olvasok el könyvet. Ha tetszik a mű, olvasás közben meg-megállok, elgondolkodom, részleteket, gondolatokat memorizálok. Aysének feltűnt szomorkás kedvem. – Mit olvastál? Jó volt? Szomorú volt? Törökül is megvan? És öntötte rám kérdéseit. – Ez a könyv nagyon tetszett, a képzeletbeli tízes listámra is felkerül – válaszoltam. – És mi van azon a listán? – faggatott, mintha nagy titokról kérdezne.
No, itt a lehetőség, hogy teszteljem, gondoltam pimaszul, és elkezdtem egy játékot. Már többször kísérletet tettem arra, hogy információt gyűjtsek arról, mit olvasnak a török fiatalok. Erre most egy fesztelen alkalom kínálkozott. Korábban, az információk csipegetése közben már éreztem, hogy nem sokat, és közbem már azt is sejtetni engedték, mi az a kevés.
– Mi van a tízes listámon? Figyelj! – és rögtön „átmentem tanárba”. Sorolni kezdtem a könyveket, azokat a műveket, amelyek belém maródtak, amelyeket bármikor bárkinek nyugodt lélekkel, szeretettel ajánlanék, amelyekről úgy gondolom, jó olvasmányok. Vagy csak azért, mert szeretem őket. Mielőtt elkezdtem a felsorolást, hozzátettem, a művek helye nem állandó a listán. Cserélődnek, de akár le is csúszhatnak róla. S ez esetben a sorrendnek sincs jelentősége. Most csak a jelenlegi, a pillanatnyi tízet hallja, a kedveseket.
Hozzákezdtem. 1. Romain Gary A virradat ígérete. Ez a „méregből és mézből összeszűrt anyai szeretet krónikája” – citáltam a könyv borítójáról Szőllősy Klára szavait. Még nagyon friss az élmény – tettem hozzá. (És rögtön odamondtam e történet tükörregényét, fiatalabb korom kedvelt olvasmányát, az Émile Ajar néven közzétett Előttem az életet.) 2. Akszjonov Moszkvai történet. Feledhetetlen alkotás, a XX. század Háború és békéje. Az emberi kiszolgáltatottság, a félelem, a megalkuvások, a lázadások, a politikai játszmák és aljasságok, a túlélés reményének regénye. Csak olvasnák el sokan! 3. Charles Fenyvesi Amikor még kerek volt a világ. Nagyon szerethető igaztörténet. 4. Karácsony Benő Napos oldal. Az optimizmus regénye. A pesszimistáknak kötelezővé tenném – mondtam Aysének, s közben írója tragikus végű életére gondoltam. 5. Orhan Pamuk Isztambul. Az igazi Isztambulról, annak igazi lakóiról, az igazi isztambuli életről szól. Remek olvasmány Isztambulba készülő, gondolkodó utazóknak. Tudom, a törökök nem kedvelik Pamukot – vetettem oda neki. 6. Ljudmilla Ulickaja minden mennyiségben. Nehéz kiemelni egyet is a művei közül, mindegyiket másért szeretem – fűztem a szót, de a szívemnek a legkedvesebb talán Daniel Stein, tolmács. Stein miatt még Izraelbe is elmentem. Aki olvasta, megérti. Azóta is elgondolkodom Daniel Stein tolmácsi munkálkodásán, s még mindig nem tudtam véglegesen eldönteni, minek is volt ő a tolmácsa. 7. Salamon Pál A Sorel-ház. Szép történet egyenességről, becsületről, apa-fia kapcsolatáról. 8. Singer A rabszolga. Egész életünkben szolgák vagyunk – mondtam a lánynak, mindig szolgálunk valakit és valamit: teremtőt, társat, gyereket, munkát, munkaadót. De ez a könyv a hűségről szól, a hűség nehéz rabságáról. 9. J. Archer művei… Hogy szórakozzunk, pihenjünk is – nevettem el magam. Szeretem Sir Archer történeteit, könnyűek, fordulatosak, szórakoztatóak. Fáradtság ellen kiválóak.
És a tizediknél nem tudtam dönteni. Hiába gondolkodtam, kutatkodtam emlékeimben, jöttek a nevek, a művek, egymást lökdöste az olasz, a francia, a magyar, az orosz és mindenféle náció tollforgatója. Az egykönyves Kuncz Aladár, Szabó Magda, a zseniális Szergej Dovlatov meg a többi XX. századi orosz, Maupassant, Flaubert, Krlža, Hašek, a megunhatatlan Hrabal, Márai, Eco, Oz, Spiró és még ki tudja hányan jelentkeztek fel a listámra. Nem tudtam választani. Akármelyiket nevezném meg – gondoltam, ennek a lánynak egyik sem jelentene semmit, ahogy a felsoroltak sem mondtak (nem is mondhattak!) neki semmit. – Most te jössz! – dobtam vissza a labdát. – Most mit olvasol? – Nincs időm olvasni, csak a szakirodalmat tanulmányozom. A disszertációmat írom. – Bahane! Bahane! – kiáltottam a frissen tanult szót, azaz: kifogás, ürügy. Mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen – replikáztam. Ayse hallgatott. Ezt egyetértésnek vettem.
*
Könyvvásár volt az egyetemen. A pultok előtt nem tolongtak a hallgatók. Igaz, a könyvek itt is drágák, ráadásul rossz konstrukcióban kínálták. Az igazán értékes, klasszikus irodalmat (Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov, Dickens, az ókori görög drámák meg a többi) és szakirodalmat súlyos összegekért csomagban kínálták, s egy-egy darabot csak ezekhez párosítva lehetett volna olcsón megvásárolni.
Aztán egy nap megjelent egy másik árus, aki minden könyvet három líráért adott. Ott volt kapkodás. Az ő kínálata is gazdag volt: a szaktudományos munkáktól, a klasszikusokon át a könnyű, szórakoztató irodalomig. Köztük Archer bűnügyi történetei.
Diáklány állt mellettem. Könyveket nézegetett, azt hiszem, Atatürk fiataloknak szánt idézeteivel kacérkodott. Hozzáhajoltam, s a fülébe súgtam: – Olvass Archert, szórakoztató! – Valóban? – kérdezett vissza, és magához vette Sir Archer egyik általam is kedvelt kötetét. Pár perc alatt a börtönviselt angol lord minden könyve eltűnt a kupacból. A kereskedő hálás volt. Ajándékul egy kötetet nyújtott felém, minden törökök atyjának szavait, gondolatait a hazáról, a gazdaságról, a politikáról, a kultúráról.
Tanórán kérdeztem: most mit olvastok? Lehajtott fejek. Kis idő múltán sorjázni kezdtek az otthonról is ismerős válaszok: – Nincs időnk – mondja csendesen az egyik. – Éppen elég a kötelező – válaszol egy másik. – Munka mellett erre már nincs időm – szól két ásítás közben egy értelmes arcú fiú.
Tudom, sokan dolgoznak az egyetemi tanulmányok mellett, ki kell egészíteniük kevéske ösztöndíjukat, könyvre már nem futja. Sem pénzzel, sem idővel. Az egyetemi órákat követően rohannak a munkahelyre. A tanulásban egymást segítik, egymásnak másolják, jegyzetelik a kötelező olvasnivalót.
Aztán arról faggatóztam, mely alkotókat ismerik a világirodalom szélés palettájáról. Itt már én éreztem magam kényelmetlenül. Alig ismernek valakit. De hát ez nem az ő hibájuk! Ők csak az ismerhetik, amit megismertetnek velük, amit lehetőségük van megismerni. S hát akarat sincs sok. Abbahagytam a kérdezősködést.
*
Könyvesboltba mentem. Álltam a polcok előtt, szemezgettem, mit is kínálnak az olvasó embernek. A polcokon tematikusan sorjáztak a művek: tudományosak tudományágakként a legfrissebb eredményekkel, szórakoztatóak, tankönyvek, szépirodalom. Honiak, külföldiek, ahogy Európa bármely országa, bármely városának könyvüzletében. A régebbi és a legújabb bestsellerek mellett a világirodalom és a török irodalom klasszikusai, kortársai. Atatürk munkái, illetve a róla szóló szakirodalom polcokat foglalt el, és egyre szélesebb az iszlám vallási irodalom skálája is. S külön polcokon a gyermekeknek szánt művek.
Nézegettem a gyerekeknek szóló olvasnivalót. Színesek, mint a török világ. Az apróknak kifestők, az éppen olvasni tudóknak nagy méretű betűkkel szedett, egyszerű nyelvezetű, szép rajzokkal illusztrált rövid történetek, melyeknek főszereplői állatok és gyermekek, sok-sok erkölcsi tanulsággal. Néhány cím: A háromlábú kutya, A tehén tejet ad, A nyúl esernyője, A kutya, amelyik elfelejtett ugatni. A kicsit nagyobbaknak klasszikus mesékből nyújtanak válogatást: Hófehérke, Csipkerózsika, Pán Péter, Hüvelyk Matyi. Ezek a könyvecskék már komolyabb külsőt öltenek, de még mindig gyermekkézbe valók.
Ahogy növekednek az ifjú olvasók, úgy hosszabbodnak és témájukban egyre változatosabbak a történetek. E tekintetben semmi különös nincs az általunk ismerttől. A szerzők jól ismertek: Andersen, Dickens, Eric Knight és más klasszikusok, újabbak és újak és a mindent vivő Harry Potter. Valamint sok-sok ismeretterjesztő könyv a tudomány minden területéről.
Viszont van valami, ami tőlünk már idegen. Még most is kapható minden korosztály számára olyan tartalmú olvasókönyv, amely a köztársaság alapítója iránti tisztelet és rajongás kialakítását és fenntartását szolgálja. A legkisebbeknek verses formában mondja el a köztársaság történetét. A nagyobbakban, de még általános iskolás korúakban érzelmekre erősen ható forrásszemelvények, visszaemlékezések, fényképek teszik szorosabbá Atatürk személyéhez az érzelmi kötődést, illetve mondják el a köztársaság történetéről a fontosnak tartott ismereteket. Megjegyzem, külön tantágy Mustafa Kemal Atatürk élete és munkássága. (Voltam török gyermeknapon, ennek időpontja eltér a nemzetközi gyermeknap idejétől, s bizony – nehéz rá megfelelő szót találni – meglepő volt a hétesztendős kislány szájából Atatürköt éltető verset hallani. S milyen átéléssel mondta!)
Tehát választék van bőséggel. Viszont arra a kérdésre, hogy olvassák-e azokat, a válasz lehangoló: nem, vagy csak kevesen. A világ egyforma. A gyermekeket itt is a rajzfilmek ragasztják a televízió elé, akár a világ bármely táján, s játékot, kikapcsolódást itt is a komputer előtt találnak a szerencsésebbek, bár azt kell mondjam, a sportok nagyon népszerűek, különösen a futball és a kosárlabda. (Az iskolai sportpályák hétvégeken is zsúfoltak.) A kevésbé szerencsések pedig szükségből munkával töltik „szabadidejüket”. No, meg itt is olyan nemzedék tanítja a nebulókat, melynek egy nem elhanyagolható része már maga is idegenkedik a könyvektől, az olvasástól. A másik része még harcol, ösztönöz, jutalomként – saját költségen – könyvet oszt.
Ám az eredmény nem biztató, javulás sem igen várható. Ráadásul a most bevezetett tanügyi reform nem segíti sem az oktatás színvonalának emelkedését, sem a könyvek megbecsülését, hanem éppen az ellenkezőjét. Ugyanis a mostani változások lehetővé teszik, hogy a gyermekek nagyon fiatalon, 10-11 éves korban egy másféle oktatási rendszerbe kerüljenek át, azaz a szülők pályaválasztásra kényszeríthetik a gyermekeket, pontosabban pályát (szakmát) választhatnak gyermekeik számára. Így a gyermekeknek a felnőttek számára is megterhelő rendszerben kell helytállniuk... Ez pedig nem járul hozzá az olvasási kedv növekedéséhez.
Az olvasás iránti érdeklődés itt is korán elvész, ahogy a motiváció a merészség, a próbálkozások is. A gyerekek itt is egy jól-kevésbé jól-rosszul működő rendszer részeivé válnak, amelyet legtöbbször kiszolgáltatott, veszélyesen alulfizetett, rosszkedvű tanítók működtetnek, s ahol a legkisebb energiával elérhető eredmény a fontos. Nem az út, amelyen az eredményhez el lehet jutni. Égbekiáltó az olvasás, az olvasottság hiánya. Pedig az olvasásnak sok hozadéka van – szoktam mondani hallgatóimnak. Például, aki olvas, jobb emberré válik.
Isztambul