Tószegi Zsuzsanna: A Web 2.0 és az online identitás

A World Wide Web még húszéves múltra sem tekinthet vissza, e rövid időszak alatt azonban minden korábbi kommunikációs formánál jobban átrendezte az életünket.

Régebben más és más médiumokat használtunk a magán- és a közéletben, a munkában és a szabadidőben. A lakásokba bevezetett telefon a rokoni, baráti kapcsolatok ápolására szolgált, a munkahelyi telefonokat nem volt illendő magánügyben használni. A hivatalos leveleket írógéppel, a magánlevelet kézzel írtuk. Most ugyanazt a készüléket használjuk, akár a barátunkkal, akár a főnökünkkel beszélünk, ugyanazon a billentyűzeten írjuk a naplónkat, a dolgozatainkat, mint a leveleinket.

A „médiakonvergenciának” hívott jelenség nem csak az eszközök és funkciók integrálódását, összeolvadását jelenti. Ez csak a folyamat „látható” része; a mélyben az informatika, a távközlés és a média összefonódása zajlik, ahol már számítógépes vezérlés működteti a kommunikáció valamennyi válfaját. Így lesz az okostelefon egyúttal videokamera, amelyről azonnal föl lehet tölteni a világhálóra a frissen készült felvételeket, de kiváltja a régi hordozható rádió, magnó és televízió szerepét, majd hol e-book olvasóként, hol pedig műholdas helymeghatározóként funkcionál. Mindezt az teszi lehetővé, hogy a digitalizáció révén a korábban elválasztott csatornák helyett a különféle (alfanumerikus, akusztikus-auditív, vizuális) jelek továbbítása ugyanazon a csatornán történik.

A tér és az idő egységet alkot, egyik sem létezik a másik nélkül. A társadalom térben és időben egyaránt szerveződik. A mobil eszközök mindenütt jelenvalósága, az internethasználat robbanásszerű terjedése nemcsak a tér-idő viszonylatában generált alapvető változásokat, de totálisan átírta az emberek nagy többségének mindennapi életét is. Mára kialakult a – Manuel Castells szavaival – hálózati társadalom, amelynek térkoncepciója eltér a korábbiaktól. Castells a hálózati társadalom helyszíneit az „áramlások terének” nevezi. Az „áramlástér” a kommunikációs technika fejlődése révén képes nagy távolságokat áthidalni, ezáltal egyidejűvé szervezni a társadalmi gyakorlatot.[1]

A kommunikációs forradalomhoz hozzájárult a Web 2.0 néven ismertté vált úgynevezett közösségi média megjelenése. A Web 2.0 név arra utal, hogy a 90-es években megismert webes technológiának ez az újabb, második generációs változata, amely lehetővé teszi, hogy hétköznapi emberek hozzák létre és tegyék közzé az internetes  tartalmat az online közösség számára. A siker óriási: a közösségi média szimbólumává és messze a legnagyobb felhasználói létszámot magáénak tudó szolgáltatásává vált Facebook 2012 áprilisában 955 millió regisztrált felhasználót tartott nyilván.[2]

A közösségi média a sarkaiból forgatta ki az évezredes kommunikációs sémákat: míg korábban kizárólag a „kevesen szólnak sokakhoz” modell érvényesülhetett, az ezredforduló e téren is gyökeres változást hozott. Tömegek választják az önkifejezés terepéül a „webkettes” felületeket: szövegek, fotók, videók milliárdjai árasztják el az internetet, és azt vesszük észre, lassan eltűnik a határ az alkotó és a befogadó között; mindannyian hol ebben, hol abban a szerepben lépünk az internetes közösség színpadára.

A digitális világ alapjaiban változtatta meg az identitáshoz fűződő viszonyunkat. Nem is olyan régen az identitás elválaszthatatlan volt a veleszületett, testi mivoltukban meghatározott tulajdonságoktól. Mostanában meg azt látjuk, egyre többen alakítanak ki a maguk számára virtuális személyiséget, „avatárt”, amellyel az online világban szerepelnek. Miután nincs közvetlen kontroll, a férfi nőnek, az idős fiatalnak állíthatja be önmagát, kedve szerint cserélgetve a kiválasztott szerepeket. Emberek tömegei közölnek magukról álnév alatt hamis adatokat a társkereső oldalakon, vagy nicknevek mögé bújva nyilvánítanak véleményt a fórumokon. Vajon mi az oka, hogy nem vállalják a valódi énjüket? Tovább élnek a régi, rossz beidegződések, átöröklődik a hatalomtól való félelem? És melyik hatalom aggaszt jobban: a politikai hatalmat gyakorló államé, vagy a „Nagy Testvéré”, amely az összes egérkattintást, valamennyi online „megmozdulást” regisztrálja és őrzi rólunk?

A személyes identitás

Az ember személyiségét több dimenzióban ábrázolhatjuk. Testi mivoltának alapvető jegyei már a méhen belül kialakulnak, és ezek a jegyek a későbbiek során befolyással vannak az énkép kialakulására – olyannyira, hogy az ember önazonossága elválaszthatatlan az önmagáról kialakított testképtől. Az értelmi dimenzió a gondolkodás, az emlékezet, az intelligencia, a problémamegoldás együttese. Az érzelmek felismerése, megélése, megértése és kezelése az érzelmi fejlődés dimenzióihoz tartozik. A társadalomban kialakuló kapcsolatrendszer, a kommunikációs képesség, a konfliktuskezelés a kapcsolati (szociális) dimenzió körét alkotja.

Az identitást több szempontból is definiálhatjuk, de bármelyik aspektust választjuk, mindegyik esetben igaz, hogy a személyes identitást alapvetően a veleszületett tulajdonságok határozzák meg. Az énkép tehát a testi mivoltunkban gyökerező, belső struktúra, amely kognitív, emocionális és motivációs elemeket, tudatos és tudattalan tartalmakat egyaránt magába foglal.[3]

Felix Stalder, a digitális kultúra és hálózati technológia ismert kutatója is foglalkozott azzal, az identitás miként változott az idők során. Az elmúlt századokban az egyén kétféle: fizikai, illetve adatközpontú identitással rendelkezett. E két identitástípus egymással szorosan összefügg, ugyanakkor élesen el is különül egymástól. A fizikai identitás alapját a mindennapi életben való jelenlét képezte. Az adatközpontú identitás az egyént individuumként megjelölő írott dokumentumokra alapozódott.[4] Az emberek adatait tartalmazó dokumentumokat (például anyakönyveket) az egyház, illetve az állam kezelte és tartotta karban.

Az identitás nem lezárt, statikus állandó, hanem az időben dinamikusan változik (életkor, társadalmi státus). A változást a szülők, a család, a kisebb-nagyobb közösségek által gyakorolt hatások idézik elő. Ami a társadalmi státust illeti, ennek alakulásában a személyiségnek van a legnagyobb szerepe, bár ez a folyamat sem a körülményektől, a lehetőségektől függetlenül megy végbe.

Élete során az ember különböző szerepeket tölt be, és ezek a szerepek – amelyek nagy része az életkortól is függ – alapjában határozzák meg az identitását. A megélt szerepek tulajdonképpen strukturálják az egyén élettörténetét, az általuk nyert tapasztalatok beépülnek a személyiségbe. A továbbiak során az átélt élmények kisebb-nagyobb mértékben a személyiség meghatározó jegyeivé válnak.

Az egyének által felvállalt szerepek részben az azt létrehozó, azt betöltő egyéntől, de legalább ilyen mértékben a kulturális és társadalmi kontextustól függnek. A különböző szerepek jól illusztrálják a személyes és a társadalmi identitás dinamikáját.

Az identitáskutatás klasszikusaként számon tartott Erik H. Erikson értelmezésében a személyes identitás minden egyes ember jellemző sajátosságainak összessége, melyet az egyén testi mivolta, a szülők által sugallt minták, valamint a szocializáció során őt érő, egyre bővülő benyomások és társadalmi tapasztalatok határoznak meg. Az egyén tulajdonképpen „társadalmi környezetének kulturális mintakészletéből alkotja meg önmagát”, igyekezvén hasonulni a többiekhez.[5]

A személyes identitás az egyént körülvevő társadalmi és kulturális struktúrák befolyása alatt, azokkal kölcsönhatásban alakul ki. A „társas lény”, az ember igyekszik a számára meghatározó jelentőségű közösség normáira, értékeire tekintettel cselekedni. Az egyéni identitás alakulását meghatározza az a közösség, amelyhez az ember tartozik, illetve tartozni akar – és ennek a közösségnek nem feltétlenül kell földrajzilag meghatározottnak lennie.

Ma divat lett „identitás- és értékválságról” beszélni. A személyes identitás alakulását a korábbi történelmi korszakokban sokkal inkább meghatározták a hagyományok és a múltban gyökerező vallási, szülői stb. orientációs minták. Tény, hogy a személyes identitást egyre nehezebb összerakni a félelmetes mennyiségben áradó információk, szerepmodellek, a folyamatosan változó életkörülmények közepette. Malinák Judit egyenesen „patchwork-identitásnak” nevezi a napjaink „demasszifikálódott” médiája által közvetített életstílusminták és szerepmodellek sokféleségéből, darabonként összerakott személyes énképet, amelyhez az egyén belsőleg is igyekszik idomulni. Malinák szerint „az identitás formálódása a fejlődésregények zárt elbeszéléseinek mintája szerint már nem értelmezhető. Az egyénnek mindig az aktuális szituációban kell eldöntenie, hogy identitásának mely része élvez prioritást.”[6]

A személyiség ilyetén alakulását a kommunikációs eszközök forradalmi változása idézte elő. Korábban, a tömegmédia (mass media) uralma alatt viszonylag kevés médium (magazinok, szappanoperák stb.) közvetítette a meglehetősen jól behatárolható és viszonylag kevés szerepmodellt, életstílus-mintát, amelyek mentén ki lehetett alakítani egy zárt identitástörténetet.

Amíg „offline-módban” a létezésmódunk térhez és időhöz kötött, az online térben elveszítjük létünk fizikai jellemzőit. Az online világ az „Olümposzon élő istenek létmódját idézi”. Az online szín nem ad támpontot ahhoz, hogy megállapítsuk, éppen kivel, kikkel kerültünk kapcsolatba. Az online összeköttetés nem a fizikai valóságból, hanem a virtuális térben játszódó történésekből építkezik, és – ellentétben az offline kapcsolatokkal – bármikor megszakítható, bármikor újra folytatható.[7]

Az online identitás válfajai: digitális és virtuális identitás

A XXI. században az új kulturális alkotások egyre nagyobb hányada már digitális környezetben születik. Az interneten zajló kommunikáció eddig nem ismert, új viszonyt teremt a világ értelmezése és megtapasztalása, illetve a hétköznapi környezet terén, de újra értelmezi az ember testi és szellemi léte közötti viszonyt is. „A digitális kultúra rohamosan fejlődik, és az emberi életből egyre nagyobb szeletet hasít ki, részben a hagyományos kommunikációs formák rovására, másrészt azokat tovább erősítve.”[8]

Újabban gyakran találkozunk a szakirodalomban a következő jelzős szerkezetekkel: online, virtuális, digitális identitás. Akár szinonimáknak is gondolhatnánk ezeket a kifejezéseket, pedig egyre inkább kikristályosodik a közöttük lévő különbség.

Az online identitást gyűjtőfogalomnak tekinthetjük, amely a számítógépes eszközök segítségével a világhálón megjelenő személyiség valós vagy kitalált azonosító jegyeit tartalmazza. Egyre inkább megkülönböztethetővé válik az online identitás két ismert válfaja: a digitális, illetve a virtuális identitás.

A digitális identitás nem más, mint egy információhalmaz, amely az egyén előre meghatározott szinten zajló azonosítására szolgál. Az autentikációt infokommunikációs eszközök végzik; a digitális közegben ezek azonosítják az embereket. A digitális azonosító rendszerek egyre nagyobb teret nyernek az e-kereskedelemtől az elektronikus kormányzat ügyfélkapujáig, a vonalkódos olvasójegyektől a biometrikus útlevelekig. A digitális azonosító rendszerek az analóg világ adatközpontú identitáskezelő nyilvántartásainak a szerepét veszik át; túlnyomó többségükben valós adatokat kezelnek. Így a digitális identitás alatt azokat az információhalmazokat értjük, amelyek a hús-vér emberek meghatározott jellemzőit, a valóságos életben hozzájuk kapcsolódó adatokat tárolják digitális eszközökön. A digitális identitásjegyeket tartalmazó rendszerek nagy többsége az emberek adatait akaratuktól függetlenül tárolják. (Ilyen adat például hazánkban a személyi azonosító szám, az útlevél, a társadalombiztosítási azonosító szám stb.)

A virtuális világot számítógépekkel generálják. A háromdimenziós térben a felhasználók gyakran különféle segédeszközökkel (például fejhallgatóval, speciális kesztyűvel) „közlekednek”. Két nagy csoport ismeretes: a valós világot leképező, illetve a képzeleten alapuló fantasy világa. Itt hozzák létre – jószerével szabadon alakítva – virtuális személyiségüket azok az emberek, akik önszántukból akarnak szerepelni e képzelet alkotta világban.

A Magyar virtuális enciklopédia meghatározása szerint a virtuális identitás a világhálón keresztül folytatott kommunikáció (levelezés, csevegés, blog, szerepjáték stb.) során használt, sajátos identitás. A virtuális térben az önazonosság legfőbb hordozóinak − az emberi testtel együtt a valós identitás − legfőbb jellemzői háttérbe szorulnak. A felhasználók gyakran csak becenevet használnak, fizikai adottságaikat tetszés szerint választva meg. A valóságos embert a virtuális térben gyakran helyettesítik szabadon választott tulajdonságokkal felruházott virtuális testtel, az avatárral. A virtuális identitás lehetővé teszi a személyiség megsokszorozását; ez a lehetőség a hagyományos identitás, a valóságos „én” feloldódásaként is értékelhető.[9]

A 3D-s virtuális világ egyik legismertebbike – melynek angol neve igen találó – a 2000-es évek elején kifejlesztett „Second Life”, amely a valóságos világ sok elemét építi föl újra: az avatárok itt vásárolhatnak (valódi dollárokért), partikat szervezhetnek, kapcsolatokat építhetnek, amelyeket aztán vagy ápolnak a valós életben is, vagy nem. A Second Life népszerűsége rövid idő alatt futott föl: 2010 novemberében 21,3 millió regisztrált felhasználója volt.

Az avatár az egyén hasonmása, a személyiség képi reprezentációja a virtuális világban. Az avatar tulajdonképpen egy hibrid, az „én fizikai létezésén túli, digitális megtestesülés”, „olyan térben létezik, ahol az identitás saját magunk által meghatározott, és nem kívülről ránk kényszerített”.[10]

Személyes identitás az információs társadalomban

Nem nehéz fölismerni, hogy az információs társadalomban, a digitális technológiák és a virtualizáció terjedése miatt változóban van a személyes identitás, csakúgy, mint az identitásról alkotott kép. Más identitásmodellek alakulnak ki, más módon kell kezelni a személyazonosító adatokat, másképpen kell megoldani a személyes adatok védelmét, mint a papíralapú adatnyilvántartások korában.

Az online személyiség szinte tetszőleges alakítása, a környezet állandó változása egyre több biztonsági problémát generál, amelyek kezelése mind több energiát és költséget emészt föl. E felismerésből kiindulva az Európai Unió a 6. Kutatási keretprogramban támogatta a FIDIS (Future of Identity in the Information Society) projektet 2004 és 2009 közt. Hazai részről a BME-UNESCO Információs Társadalom- és Trendkutató Központ (ITTK) vett részt a kutatásban. A frankfurti Johann Wolfgang Goethe Universität által vezetett kutatás eredményeit a Springer kiadónál megjelent, vaskos tanulmánykötet foglalja össze.[11]

A kutatók az identitás fogalmának definiálása során arra a következtetésre jutottak, hogy manapság egy adott individuum nem egy egységes képet alkot, a személyazonosság különböző információhalmazokból, részleges identitásokból tevődik össze. Különálló halmazt jelent például a törvény által meghatározott – és országonként eltérő – személyi azonosító adatok köre, más célt szolgálnak a társadalombiztosítási adatok, megint mást a munkaviszonnyal kapcsolatos vagy netán a bankszámlához kapcsolódó információk. Mindezek összessége alkotja a személyes identitás adatolt részét, ehhez járulnak a személyiség adottságai, tulajdonságai. Hogy ezek közül mikor, mit adunk meg magunkról, az már helyzet- és kontextusfüggő.

Az FIDIS kutatói meghatározták az „identitás identitását”, vagyis azt, hogy milyen összetevőkből állnak, és milyen kategóriákba sorolhatók a személyazonosság digitális reprezentációi. Megállapították, hogy az egyes identitásábrázolások nem a teljesség igényével tükrözik az egyént, mint szubjektumot; hanem célhoz kötötten csak egyes jellemzőket emelnek ki.

Online anonimitás pro és kontra

Jim Giles így kezdi a New Scientistben megjelent cikkét: az online anonimitás luxusát többé már nem engedhetjük meg magunknak. A megoldást ráadásul nem is jogszabályi előírások hozzák meg: a szolgáltatást nyújtó cégek építenek ki olyan rendszereket, amelyek soha nem látott pontossággal azonosítják a felhasználókat. A közösségi portálok járnak az élen: a Facebook, a Google+, a LinkedIn és a többi hasonló szolgáltatás élen jár az internetes bűncselekmények elleni küzdelemben azáltal, hogy – elvileg – ide csakis valós névvel lehet feliratkozni. De vajon a felhasználók készen állnak-e arra, hogy a hivatalos nyilvántartásokban szereplő adataik és az online identitásuk között ne legyen eltérés?

Egyelőre úgy néz ki, a felhasználóknak nemigen akaródzik megadniuk valódi adataikat az interneten zajló kommunikáció során. A Microsoft Passport szolgáltatás a 2000-es évek elején az adatvédelmi szószólók ellenállása miatt megbukott. Aztán jött – és győzött – a Facebook. A közösségi háló alapelve és felépítése miatt hamar gyanússá válik az, aki nem a valódi nevével és adataival regisztrál: hogyan talál barátokra, ismerősökre, hogyan épít kapcsolatokat, ha nem vállalja önmagát?

Az utóbbi években a Facebook további, nem várt sikereket ért el: egyre több intézmény és vállalkozás építi ki saját profilját a közösségi oldalon, ahol szolgáltatásait, programjait stb. ajánlja a felhasználók figyelmébe. A Facebook integrálódása az üzleti világba soha nem látott mértékben növeli a közösségi oldalra feliratkozottak létszámát és a felhasználói aktivitást.

Sajnos ezt a jól kitalált és meglehetősen jól működő rendszert is ki lehet játszani. A Facebook vezetői már rákényszerültek arra, hogy külön programot fejlesztessenek ki, amelyek kiszűrik a robotok által generált hamis „lájkokat”, a tetszésnyilvánítás bevett formáját. A közzétett adatok arról szólnak, hogy mindössze egy százalék körülire teszik azokat a lájkokat, amelyeket nem valódi személyek, hanem szavazórobotok adnak le. Arról, hogy hány lájk van a Facebookon, nincs hozzáférhető publikus adat, de a nagyságrendre következtethetünk abból, hogy a 4 millió magyar felhasználó csak az első 10 helyen álló oldalra 6 millió szavazatot adott le.[12]

A Google+ belátható időn belül összefonódik a Facebookkal, így kialakul egy de facto internetes személyazonosító rendszer. A csalók, trollok, spammerek remélhetőleg egyre inkább kívül maradnak ezen a körön.

Giles idézi a Google elnök-vezérigazgatója, Eric Schmidt nyilatkozatát, amelyben kifejtette, mennyivel jobb lenne az internet, ha valamennyi felhasználóról tudhatnánk, valójában kicsoda. Így ki lehetne szűrni a hamis identitással jelentkezőket, elsősorban a csalókat, a spammereket és a többi kártékony alakot. Az internettel kapcsolatos jogos félelmek is csökkennének, ha sikerülne visszaszorítani a hitelkártya-adatokkal visszaélők káros tevékenységét, amely csak az Egyesült Államokban évente több száz millió dolláros kárt okoz a kiskereskedőknek és a kártyatársaságoknak. Ha csak a valós identitás igazolása után lehetne használni az internetet, drasztikusan csökkennének a lopott bankkártyákkal vagy csalással megszerzett adatokkal történő visszaélések.[13]

A Google-főnök nem tért ki arra a további potenciális előnyre, amely az illegális internethasználat révén következhetne be. Az internet fantasztikus méretű felfutása néhány ágazatban hanyatlást idézett elő. Ismertek azok az adatok, amelyek a szerzői jogi védelem alatt álló művek illegális fel- és letöltése miatt elszenvedett anyagi és erkölcsi veszteségről szólnak, főként a zene- és a filmiparban. A CD-előállítók és -forgalmazók gyakorlatilag tönkrementek; a nyomtatott sajtó – főként a nagy múltú napilapok – példányszáma drasztikusan visszaesett. Mindez a kár szintén elkerülhető volna, ha az internetet csakis a valós identitást fölfedve lehetne használni. Egyelőre ezek a törekvések azonban kudarcot vallanak a felhasználók és az őket támogató jogvédők ellenállásán.

Nem csoda, hogy ellenérzés alakul ki a felhasználókban a róluk minden internetes egérkattintást őrző rendszerekkel szemben. Egyelőre ezeket az adatokat az üzleti bevételek növelése érdekében használják föl, de sok embert az is zavar, hogy a magánéletébe is befurakszik az erőszakos reklámokkal az üzleti világ.

Azt mindenki elfogadja, hogy az online kereskedelmi, banki stb. szolgáltatások a „hamis identitások” kiküszöbölésében érdekeltek, ezért speciális eljárások közbeiktatásával ellenőrzik a felhasználók azonosságát. Az elektronikus átutalásokat lebonyolító rendszerek hibátlan működésében a felhasználók is érdekeltek: az azonos érdek megteremti a közös nevezőt az üzleti szféra és a felhasználók között.

Az adatvédelmi szakértőkkel együtt sokan vallják, hogy az embereknek joguk van az anonimitáshoz, és ezt akár az általuk létrehozott virtuális identitás mögé rejtőzve, a digitális maszkot viselő avatárok segítségével is megőrizhetik.