Balogh Mihály: A könyvtáros Gerő - az igazi Hírverő

Gerő Gyula kronológiája

„Már a régi görögök is…” – emelte fölénk egykor intően a mutatóujját kitűnő latintanárunk, Majoros tanár úr (alias „Bonzó”), lett légyen szó a rómaiak kapcsán szinte bármiről a latinóráinkon. Mert a régi görögök mindent tudtak, amit akkoriban tudni érdemes volt, a rómaiak meg csak átvették ezeket a tudományokat a meghódított görögöktől. „Legföljebb csavartak egyet rajta”, vagyis a maguk gyakorlatias világához idomították, amit eltanultak – zárta okfejtéseit feledhetetlen mesterünk. Ez történt „az események időbeliségének ismerete” tudományával is. Miközben a Kalokagathia, az ép test és lélek harmóniájának bűvöletében élő görögök némi hezitálás után eljutottak az olimpiász négyéves ciklusú kronológiájához, a praktikusabb észjárású rómaiak a konzuli éveken belül rögzítették az események időrendjét. Ezt a feladatot a papi hivatást betöltő pontifexek (eredeti szakmájuk szerint hídverők) végezték, s ebből a tevékenységből forrt ki az annales vagy évkönyv, a Pontifex Maximus, a főpap által gondozott „szikár és ösztövér műfaj”. Híd a múlt és a jelen között – a jövő javára.

A Római Birodalom összeomolhatott, az antikvitás behúzódhatott a könyvtárakba, múzeumokba, de a kronológia, jó néhány más „lógiával” együtt, futja máig ívelő világkarrierét. A legközismertebb átfogó gyakorlati időrend a modernitásban a történeti kronológia. Az egyetemes és nemzeti kronológiákon túl, azok részeként később megjelentek az egyes részterületek eseménytörténetét időbeli sorrendben adatoló összeállítások, a település-, intézmény-, mozgalomtörténeti kronológiák, ám ha elbarangolunk kissé a bibliográfiákban, rábukkanhatunk akár a magyar haiku vagy a „kapcsolatművészet és küldeményművészet”(?) kronológiájára is.

De hagyjuk a kuriózumokat, minket most a Magyar könyvtártörténeti kronológia érdekel igazán, főképp abból az apropóból, hogy impresszuma szerint 2009-ben, valójában 2010 februárjában megjelent a fenti című háromkötetes összeállítás, a könyvtáros társadalom doyenje, Gerő Gyula szerkesztésében.[1] (Csípősebb nyelvek szerint ezzel lepte meg magát a Mester a saját 85. születésnapjára…) Mielőtt azonban közelebbről szemügyre vennénk a „nagymestermunka” három vaskos kötetét, célszerű megjegyeznünk Kristó Gyula történész intő szavait a műfaj korlátairól: „A történeti kronológia (az időrendi összeállítás) szikár és ösztövér műfaj. Nem tűri a részletes taglalást, az okok és okozatok kifejtését, a nagy összefüggések bemutatását. A műfajnak egyetlen, ám annál kérlelhetetlenebb rendező elve van – az időrend.”[2] Ez a történészi megállapítás pontosan illik Gerő Gyula munkájára is, amelynek előszava fölött egy mottó izgatja az olvasói fantáziát: Quod potui, feci // Finivi quod incepi – olvasható a latin szöveg, ám nincs mellette a fordítása. (Hogy örülne Majoros tanár úr!) Klasszikus műveltség híján a mottó értelme így egyelőre rejtve marad, s a rejtély föloldásában a mindentudó „gugli” sem segít.

A Magyar könyvtártörténeti kronológia I. kötetét az Előszó vezeti be (angol nyelven is), illetve egy Tájékoztató a mutatók használatához. Az Előszóban foglalja össze a szerkesztő a mű hazai előmunkálatait. Fölidézi itt a Könyvtári Figyelő 1970/1-es különszámát, amely Bereczky László könyvtártörténeti kronológiáját tartalmazta az 1945-től 1969-ig terjedő negyedszázadról. A megkezdett munkát Gerő folytatta a Könyvtáros hasábjain, 1977-től egészen 1992-ig, a lap 3 K-vá (Könyv, Könyvtár, Könyvtáros) alakulásáig. Ezután a lap terjedelmi korlátok miatt nem tudta vállalni tovább az évenkénti közlést, Gerő Gyulát pedig a Könyvtári Levelező lap szerkesztése kötötte le, s majd csak 1997-től kezdett ismét intenzív gyűjtőmunkába. A Könyvtári Figyelő 2001-es és 2006-os különszámában közölte az újabb, 2001 és 2004 közötti adatokat. Az anyaggyűjtésben 2001 fontos dátum annyiban is, hogy ekkor fogott hozzá a szerkesztő a „retró” gyűjtéshez, egészen a kezdetektől. Ekkorra forrt ki Gerő Gyula számára a maga definiálta célkitűzés, amely szerint a szerkesztendő kronológia „egymondatos naplója”, diáriuma szeretne lenni több mint ezer év magyar könyvtártörténetének. Aligha véletlen, hogy nyolcvan éves születésnapja alkalmából egyenesen a könyvtári kronológia nagymestereként aposztrofálta Gerő Gyulát a 3 K hasábjain a szerkesztő-utód, Vajda Kornél, öt évvel a Kronológia megjelenése előtt, amikor még csak a mű előzetesének számító éves összegzések sorát ismerhette a szakmai közvélemény a Könyvtári Figyelőből.

Huszonegy gyűjtési szempontot alkalmaz a szerkesztő a kronológiában. Ilyeneket például, mint az irányítószervek működése, az intézmények keletkezése, működése, megszűnése, a névfelvételek, építészeti adatok, haváriák, perszonália, képzés és továbbképzés, tanfolyamok, a médiumok könyvtárakból sugárzott műsorai, könyvtári kiadványok, folyóiratok, hírlevelek, mozgalmak és akciók, kampányok és rendezvények. Végül a jövő feladatait is megfogalmazza itt Gerő: a munkát folytatni kell, s a készet is érdemes még finomítani, például pótlásokkal és arányosítással. Az Előszó legvégén köszönetet mond azoknak, akik ebben a harminckét éve vállalt munkájában segítették.

A Tájékoztató szerepe a bevezetés a mutatók használatába. A legfontosabb – tudjuk meg innen –, hogy az adatoknak nincs sorszámuk, s mivel egy-egy oldalon olykor számos adat szerepel, a legegyszerűbbnek az egyes adatokat indító dátumokra utalás tűnt a mutatók összeállításakor. Így azért két dolog lassíthatja a visszakeresést. Az egyik, hogy egyes adatoknak nincs pontos dátumuk. Ezek ömlesztve kerülnek a megfelelő év vagy hónap elejére, s így némi többletböngészést igényelnek. Hasonló többletmunkát jelenthet, hogy egyes dátumok (az év első vagy utolsó napja, hó eleje, közepe vége) többnyire túlterheltebbek, hiszen ezek általában fordulónapokként szerepelnek az igazgatásban, intézményirányításban. Ezek azonban áthidalható problémák, ha helyenként lassítják is, érdemben nem akadályozzák az eredményes keresést.

Az Előszó és a Tájékoztató után Gerő Gyula kalauzolásával indul a kalandos időutazás a magyar könyvtártörténetben, s az adatsorok lezárása után, a II. kötet végén található tíz oldalas rövidítésjegyzékkel segíti a szerkesztő a „tömör és szűkszavú” adatsorok kódolt üzeneteinek megfejtését is. „996 A Szent Mártonról elnevezett első magyarországi – pannonhalmi – bencés monostor könyvtárának a szervezet megalapításával azonos kezdő éve” – tudjuk meg a legelső adatból, hogy azután előrébb lapozgatva hamarosan kiderüljön: a magyar könyvtártörténet első évezredének kronológiája elfér szűk hetven oldalon. De még a XX. század első fele sem igényel száz oldalnál nagyobb terjedelmet. Négyszáz oldalnál is többet foglal el viszont a következő, nagyjából az államosításoktól a rendszerváltásig eltelt, a „létező szocializmus” koraként ismert negyven esztendő. A Kronológia felölelte utolsó tizennyolc év (1990–2007) pedig a maga 338 oldalával a legrészletezőbb, itt a legtöbb az egy esztendőre jutó adatok mennyisége. Az egyes események – különösen az utolsó évszázadban – időben mind közelebb esnek egymáshoz. Ez a fajlagos sűrűsödés, a pontosabb, részletezőbb dokumentáltság, a mű belső arányainak változása nem csupán a szakma belső változásaival, mennyiségi paramétereinek folyamatos növekedésével magyarázható. Azzal is persze, de a legutóbbi hat évtizedet illetően már a szerkesztő, Gerő Gyula személyes tapasztalataiból is következik, hiszen ne feledjük: ezeknek az évtizedeknek már nem pusztán kronológusa, hanem cselekvő szakmai közreműködője, tanúja is volt a szerkesztő. Az első két kötet folyamatos oldalszámozású, ez is aláhúzza, kiemeli az összetartozást, a folytonosságot. Miként az is, hogy minden további tagolás, évekre, századokra, korszakokra bontás nélkül áradnak egymás után az egyes dátumokhoz kötött eseményrögzítések, amelyek a forrástól indulva adatok kicsiny erecskéjéből szélesen hömpölygő adatfolyammá duzzadva érik el a pillanatnyi jelen idő dátumát. „2007. december 31. A Magyar Könyvtárosok Egyesületének taglétszáma e napon: 2059.”

Itt, ezen a végponton már szinte elemi ingert érez az ember, hogy a nyomába eredjen: mi történt Pannonhalmán az apátsági könyvtárban az utóbbi öt esztendőben, s hogyan alakult az MKE (Magyar Könyvtárostanárok Egyesülete) taglétszáma ez idő tájt… A kronológiák tartalmas részének áradó eseménysorában eligazodni egy szempontból gyerekjáték: ha éppen csak arra kíváncsi a mindenkori használó, hogy mi történt például – esetünkben a honi könyvtári világban – 1989. október 26-án. Igen hamar rá fog lelni a használó az „év-hó-nap” szisztéma szerint keresve a helyes válaszra, hogy tudniillik akkor avatták fel a barcsi gimnázium tetőtér-beépítéssel kialakított új, 190 négyzetméter alapterületű könyvtárát. Igen ám, de a jámbor használó az esetek többségében nem ezzel a böngésző módszerrel keres. Neki az kellhet, hogy történt-e valaha bármi Barcson könyvtárügyben, netán hogy hol és mikor avattak iskolai könyvtárakat az utóbbi fél évszázadban. Böngészve ez több száz oldal átlapozását is jelenthetné, ha nem volnának a mutatók, amelyek szerencsénkre vannak.

Három különféle mutató tölti meg Gerő Gyula munkájának III. kötetét: a személyneveké, azután az intézmények, szervezetek és földrajzi nevek mutatója, végül a tárgyszavaké. A két első összeállítás elkészítése, bármily nagy figyelmet igényelhetett, mégis csak mechanikusabb feladat volt, míg a tárgymutató szerkesztése szelekciót, értékelő minősítést is bőven kívánhatott. Mielőtt a mutatók világában folytatnánk kalandozásunkat, a recenzensnek itt és most kell bevallania, hogy mind a Könyv és Nevelés (KéN) szakmai irányultsága, mind személyes érdeklődése és kötődése okán elsősorban a könyvtárak pedagógiai kapcsolódásait, az iskolai könyvtárak világát célozta meg az izgalmas szakmatörténeti kalandtúrán – miközben azért egyéb érdekességek észlelésére is futotta a figyelméből.

Kezdjük a szemlét a közel ötezer tételes perszonáliával! A Személynevek mutatója mintegy száz oldalon sorolja a Kronológiában szereplők nevét – Abafi Lajostól Zsolt Pálnéig. A két név egyúttal jelzi a szakma mindenkori résztvevőnek nemi összetételi tendenciáját is. Ebben a névtengerben bizony szerényen húzódnak meg – de ott vannak legalább, Ambrus Andrásnétól Zelles Ilonáig! – néhány tucatnyian azok a nevek is, melyeknek viselői közvetlenül tettek valamit a magyar iskolai könyvtárakért. Akiket pedig hiányolni volnánk kénytelenek, mert hiszen tettek jeles dolgokat mások is a szakmáért, azok nem személyes érdemeik hiánya, hanem „adattá válásuk” híján szorultak ki a Kronológiából. Ez pedig legkevésbé a saját vétkük, és kevésbé az adatgyűjtő(k)é, annál inkább lehet az adatszolgáltatók hibája…

A mutatók közt a legterjedelmesebb az Intézmények, szervezetek, települések, földrajzi nevek mutatója. Közel kétszáz oldalban tartalmazza a címében foglalt kereső kategóriákat, Abától Zsámbékig, s az I. István Gimnáziumtól a Zsigmond Király Főiskoláig. Ha ebben a mutatóban az iskolai könyvtárakra kíváncsi a kereső, a települések betűrendjében találja meg őket. Budapest címszó alatt például 59 iskolai könyvtári tétel található, méghozzá kerületenként, s azon belül az iskola nevének betűrendjében. De föllelhetjük itt az 1875-ben alakult, majd pedig öt éven át működő Iskolai- és népkönyvtárakat terjesztő bizottságot, amelyet a magyar szabadságharc (és Garibaldi) dicső tábornoka, Türr István vezetett. Ehhez a bizottsághoz kötődve indította meg 1878 szeptemberében Dolinai Gyula a tíz számot megélt Iskolai és Népkönyvtár című folyóiratot, és ez a bizottság fogadta el ugyanakkor Dolinai 130 műből álló népkönyvtári jegyzékét. Több mint egy évszázaddal később működött néhány éven át egy másik bizottság, amelynek e sorok írója is méltatlan tagja lehetett. Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum (OPKM) főigazgatói tanácsadó testületeként 1986-ban életre hívott Iskolai könyvtári kollégium – ezt a Kronológia öt, róla szóló tétele is sejteti – nagy lendülettel kezdett munkálkodni, ám alig három év múltán, 1989. május 24-én „a megváltozott körülmények miatt” kimondta saját föloszlatását azzal, hogy az önkormányzatok megalakulása után újra fog szerveződni. Ez azonban már nem történt meg…

Viszonylag friss címszó ebben a témakörben az Iskolai Könyvtári Világnap, amelyet a szakma nemzetközi szervezete, az IASL kezdeményezésére 1999. október 25-e óta ünnepel az iskolai könyvtáros világ. A Világnapot az Iskolai Könyvtárosok Nyári Akadémiája követi, mint 1983 óta kronológiába kívánkozó periodikus esemény. Föllelhető a mutatóban a Könyvtárostanárok Egyesülete is, természetesen a jogelődökkel és azok névváltozataival együtt. A KTE negyedszázados története során ugyanis immár a negyedik nevet viseli. Azután egy igazi kuriózum, a budapesti Könyvtáros gimnázium: 1953. január 14-én kelt a rendelet a speciális szakképző középiskola megszervezésről, és március 12-én már föl is bukkant a jelentkezési fölhívás a Könyvtárosban. A szeptemberben két párhuzamos osztállyal, harminc fiúval és ugyanannyi lánnyal induló iskoláról azt mondja a Kronológia, hogy egy év után, 1954 júniusában meg is szűnt, bár -–szintén innen tudjuk – más adat szerint csak 1956-ban szűnt meg. (Érdekes lenne kideríteni, vajon kerültek-e ki akár nyugdíjig a pályán maradó könyvtárosok ezekből az osztályokból.)

A válogató jellegű, hetven oldalas Tárgymutató lényegében kiegészíti, árnyalja és finomítja az előző két mutató keresési lehetőségeit. Az adatbázisoktól a zenei könyvtárakig barangolva számos érdekesség állíthatja meg a böngészőt. Ki emlékeznék például ma már – Gerő Gyula munkája híján – a „Könyvet a pusztai diákoknak!” szlogenre? Innen viszont megtudhatjuk, hogy 1972. augusztus 13-án Bajor Nagy Ernő hirdette meg a mozgalmat a Szabad Föld hasábjain. Persze a kampány kimeneteléhez már komolyabb kor- és szakmatörténeti búvárkodásra lehet szükség. A kampány „mélyföltárása” már nem a kronológia dolga, ez a műfaj csupán a figyelem felkeltéséért felelős. Akár könyvtáros szakmai kvíz kérdésnek is elmenne, hogy mikor zajlottak és miről szóltak a „Balatoni beszélgetések”. Gerő Gyula kronológiája siethetne a vetélkedő résztvevői segítségére ebben is, miként az Olvasó Népért mozgalom, a Honvédségi Olvasó Pályázatok dátumát és alapadatait illetően is. De kifürkészhető e mutató segítségével a Könyvtári Könyvminősítő Bizottság nevű csudabogár, és még sok más, a múlt ködébe veszett könyvtártörténeti adalék is.

Az iskolai könyvtárak viselt dolgai után böngészve, az építésükről szóló adatok közt kutakodva bukkanhatunk rá a tárgymutatóban az „500 év – 500 iskolai könyvtár” akció meghirdetésére, amelynek első „terméke” az 1973. április 27-én átadott ferihegyi úti általános iskolai könyvtár volt. Újabb időket idéz az OPKM-ben tartott Négyszögletű kerekasztal beszélgetéssorozat a gyermekirodalomról, 2001-ből, amelyet a Könyv és Nevelés szervezett, a legújabb időket pedig például a Bod Péter Könyv- és Könyvtárhasználati Verseny.

A szakmai sorscsapások könnyebb elviseléséhez is segíthet a tárgymutató, midőn az iskolai könyvtárak integrálását, az intézmény-összevonásokat (értsd: könyvtár megszűnéseket!) mutatva fölfedezteti velünk, hogy tényleg nincs új a nap alatt. Efféle címszók alatt ugyanis huszonkét tétel fordul elő már 1808-tól 1945-ig is! De sajnos az is igaz, hogy 1991-től 2007-ig közel száz ilyen tételt találunk, miközben intézményszétválás címszó alatt összesen csak nyolc tétel búvik meg az utolsó tizenöt évben.

A tévécsatornák akciófilmjein (is) szocializálódó recenzens egyik kedvenc adatsora az örökéletű havária: a könyvtári rombolás, lopás, betörés. 1476-ban az esztergomi érsek Frigyes császárhoz szökött, de nem üres kézzel: vele szökött az érseki házi pénztár, továbbá jó néhány kötet értékes könyv is. 1590-ben a znióváraljai, Túróc megyei lutheránusok dúlták föl és hasogatták össze a jezsuiták ottani könyvtárát, 1626 körül viszont az elhunyt Rimay János költő házát – és értékes könyvtárát – fosztották ki egyesek. 1807-ben bukott le az egyetemi könyvtár „őre”, Rossi Ferenc könyvtárnok, aki háziszarkaként hordta haza és adogatta el lassacskán a rábízott könyveket. A kárt megtéríttették vele, majd fél év után szabadlábra helyezték – elmebaja miatt. Hmm… Egy másik, később "szarkáskodó" kolléga viszont „öngyilkossággal tért ki a földi igazságszolgáltatás elől”. Az 1960-as évektől a szorgos olvasók is aktivizálódtak: egyikük a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár fiókokat kezdte módszeresen látogatni, majd a kölcsönzött műveket némi „kézimunka” után vitte csak vissza – az Ecseri piacra. Öt évet kapott, viszont bigámista is volt meg lakás szélhámos is. Vajon mennyit érhetett az öt évből maga a 180 lopott könyv? Néhány évvel később egy, a Könyvtári szabályzatot pontosan ismerő ifjú váci könyvrajongó ablakbetöréses módszerrel vitt el a kézikönyvtárból másfél mázsa könyvet. Azzal védekezett, hogy képtelen volt reggelig várni, s így egyúttal a számára elfogadhatatlan kölcsönzési tilalmat is nagyvonalúan kiküszöbölhette. Betörés közben két iskolai könyvtárt is sikerült fölgyújtaniuk, és csaknem porig égetniük a tetteseknek. Ez lett a sorsa a fővárosban a Móricz Zsigmond Gimnázium könyvtárának, s ez a dunaföldvári általános iskoláénak is. A rendszerváltás után – miközben azért Vizsolyban Bibliát loptak – már a számítógép és a CD-ROM a sztár, majd 1999-ben megesik az első internetes „hekkelés” a paksi könyvtárban, s egy év múlva az Országos Széchényi Könyvtárból honlapot lopnak.

Kedvenceim közé tartoznak a különféle „elsők” is. A közel száz tételből néhány, épp csak szemezgetésül: az első magyar könyvtáros nő (1908), az első könyvtári írógéphasználat – a dátumból adódóan alighanem valamely „őskolléga úr” részéről (1897), az első olvasótábor (1972) vagy az első könyvtári blog (2006). Az igazi sztár-első a szememben mégis az első fizetett könyvtáros. Mindössze a 28. tétel az „őskolléga” a Kronológiában: 1469-ben Handó György pécsi prépost 300 kötetes templomkönyvtárat alapított, zömmel Rómából hozott könyvekből, s a gyűjtemény kezelését egyik papjára bízta, akinek fizetett is a nyitva tartásért. De vajon mennyit kellett nyitva tartani, és vajon mennyiért? És ki volt ez a szerencsés kolléga? Jellemző módon, már akkor is a főnök kiléte volt a fontos… (Figyelem! Aki folytatja Gerő Gyula munkáját, el ne felejtse majd fölvenni tételként az utolsó magyar könyvtáros férfiú nyugállományba vonulásának napját – alighanem valamikor a nem túl távoli időkben!)

Oly sok jó szó után, pusztán a teljesség kedvéért végül szólni kell a Kronológia (kisebb) fogyatékosságairól is. Előbb azonban hadd ajánljam megfontolásra a következő állítást: a kronologikus adatsor esetleges mennyiségi hiányai, különösen az utolsó néhány évtizedre (tehát a Kronológia zömére) vonatkozóan, általában nem a szerkesztő, Gerő Gyula fogyatékosságai! A magam példájából (is) kiindulva kérem a tisztelt „érintetteket”: ki-ki végezzen gyors önvizsgálatot arról, hogy hányszor, hogyan, miért tért ki anno Gerő Gyula szelíden sürgető kérései elől mint potenciális adatszolgáltató. S ha ez megtörtént, talán együtt ismerhetjük be: a könyvtáros-társadalom hajlama a téma iránti közönyre, az adatközlői igénytelenség, vagyis éppen a saját trehányságunk is „sáros” lehet, hiszen a nekünk, mindünknek hiányzó adatot talán éppen nekem, magamnak és neked, magadnak kellett volna közölni a szerkesztővel, öt-tíz-húsz évvel korábban.

Az adatsor mennyiségi hiányaira példaként idézhetem akár az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum tételeit, akár a Könyvtárostanárok Egyesületét. Az OPKM négyszeresen is címszó (persze utalással!), hiszen forgatagos múltjában többször is változott a neve. (Csak zárójelben: a Kronológia megjelenése óta is változott már, most éppen OFI PKM…) Legalább ennyiszer cserélt nevet a KTE is – mindössze egy bő évtized leforgása alatt. Az OPKM közel kétszáz tétel. Míg a jóval fiatalabb KTE ennél lényegesen kevesebb. Viszont a közelmúltban megszületett saját történetleírásában mindkettő legalább háromszoros tételszámú kronológiát mutat föl! Ha levonjuk is a kevésbé jelentőseket, bár nem egyszerű olykor eldönteni, hogy mi az a fontossági tényező, ami méltóvá tesz egy eseményt a helyfoglalásra a szakma kronológiájában, szóval, ha le is vonjuk az „efemert”, akkor is be kell látnunk, hogy alighanem az adatpublicitás, adatszolgáltatás is hibádzott a szóban forgó szervezetek részéről. És ez csak egyetlen intézmény és egyetlen szakmai szervezet!

Még mindig a mutatóknál maradva: tény, hogy nem könnyű, nem akármilyen koncentrációt, figyelmet igénylő mesterség a mutatózás, az tudja igazán, aki próbálta már! Nem csoda hát, ha a szúrópróbaszerű szemle során találtam a tárgymutatóban néhány olyan fővárosi iskolai könyvtári hivatkozást, amelyek nem szerepeltek az intézményi mutatóban, miközben a többség persze mind a kettőben megtalálható. A Könyv és Nevelés ott van a tárgymutatóban, méghozzá két hivatkozással: az első az 1966-os indulásra, a második az 1987-es megszűnésre utal. Ebből rögtön kiviláglik, hogy nincs semmiféle utalás az új, 1999-es indulású KéN-re, miközben a Kronológiában szerepel maga az adat, és a személynévmutatóban is ott a hivatkozás a két szerkesztő (Balogh Mihály és dr. Jáki László) neve mellett.

A mutatók végén újra fölbukkan az indító mottó, de itt már a magyar fordítást olvashatjuk: „Ami erőmből telt, megtettem // Amit elkezdtem, bevégeztem” Így búcsúzik (mint hírlik, a maga költötte mottóval!) a szerkesztő, összeállító Gerő Gyula a Kronológia használóitól.

A recenzió elején találkoztunk a római pontifexekkel, a hídverőkkel, akik cölöphídjukkal az örök jelent, az elfolyó pillanatot jelképező Tiberis két partját kötötték össze. Hídjuk az ősi város, az Urbs múltőrző belső tereitől ívelt át a túlpartra, a Ianiculum domb lábainál kezdődő Orbis, a (föld)kerekség jövőt sejtető, táguló világa felé. Ezt művelte utóbb az Annalesben a Pontifex Maximus, a múlttá tűnő jelen dolgait rögzítvén a jövő számára, emlékezetül és okulásul. Történelmet írt, ahogy történelmet írt a maga tiszteletet érdemlő munkájával Gerő Gyula is.

Tudom, hogy a XX. századi magyar köztörténetben már foglalt, méghozzá igen csak pejoratív kontextusban foglalt a történelmünk egyik sötét periódusát, a hírhedt ötvenes éveket fölidéző „Gerő, a Hídverő” szlogen vagy inkább lózung.