2011. április végén, május elején volt az utóbbi évszázadokban rendre kirobbanó magyar szabadságharcok közül az első, a Rákóczi-szabadságharc lezárásának 300. évfordulója. Ez volt az egyetlen szabadságküzdelmünk azonban, amely kompromisszummal zárult, látható (igaz, egyben vitatható) eredményeket is hozott, és nem vont magával megtorlást, leszámítva Rákóczinak és bujdosótársainak „önkéntes” emigrációját. Ez a tanulmány ennek a 300 évnek a távolából az elmúlt bő két évszázad történelemtankönyveinek a Rákóczi-szabadságharc recepcióját igyekszik nyomon követni egészen 1945-ig, elsősorban az egész eseménysor értékelésére, különösen a szatmári béke és annak megkötésének körülményeire való tekintettel, kevésbé foglalkozva az egyes részletekkel. Vizsgálatunkban törekszünk a téma kapcsán a történetírás tankönyvírásra komoly befolyást gyakorló irányainak a vázlatos bemutatására is. Fontos még megemlíteni, hogy a vizsgálat alá vont történelemtankönyvek közül azokat részesítettük előnyben, melyek jobbára a közoktatási képzés végén, oknyomozó jelleggel, mai kifejezéssel az elemző történelemtanítás magasabb szintjén – 1850 óta úgy mondhatjuk, hogy az érettségi előtt – kerültek felhasználásra.

A XVIII. században még jellemzően nem születtek a mai értelemben vett tankönyvek, így történelemtankönyvek sem hazánkban. A nemzeti történelem tanítása meg különösképpen nem mondható általánosnak, bár adatok vannak arról, hogy Bél Mátyás már 1714-ben a pozsonyi evangélikus konvent elé terjesztett javaslatában indítványozta, hogy tanítsanak a líceumban egyetemes és magyar történelmet is.¹ Csaknem egy évszázadra volt szükség ahhoz, hogy ez általánossá váljon.

Ami a Rákóczi-szabadságharc XVIII. századi történetírói feldolgozását illeti, azokat meghatározta, hogy nem a kor békekötési normái szerint fejeződött be az összecsapás. Egyrészt a Habsburg kormányzat elvárásai csak részben érvényesültek, másrészt I. József császár váratlan halálát eltitkolva hozták a megállapodást tető alá. „A század folyamán két szemlélet, a folyamatosság és felvilágosodás tengelyén alakultak ki az első történeti összefoglalások. A század első felében általában a folyamatosság, mint legfőbb értékkategória érvényesül …”, míg „A század utolsó évtizedeiben már nyilvánvaló, hogy olyan alapvető kérdések várnak megoldásra, amelyeket a Rákóczi-szabadságharc idején már elrendeztek, mint a vallási tolerancia, a nemesség közteher-vállalási kötelezettsége, a közhatalmi jobbágyvédelem, Erdély és az országegység, a kulturális önrendelkezés és a magyar nyelv kultúrája.”²

A közoktatást azonban nagymértékben meghatározta a politika. Az iskolaügy – Mária Terézia híres kijelentését idézve – „politikum”, azaz államhatalmi kérdés. És ez az általunk tárgyalt időszakokra szinte végig érvényes. Vegyük például a XVIII. század legsikeresebb magyar tankönyvét, a Losontzi István által 1773-ban készített Hármas Kis Tükört (Tankönyvtár 1.)³, mely népiskolai tanulók számára íródott. Mit ír ez a munka a Rákóczi-szabadságharcról? Nem sokat! „Ennek [ti. Leopoldus, azaz I. Lipót] idejében támadott-fel Rákótzi Ferentz Bertsényi Miklóssal 1703. és sok pusztitásokat kezdett tenni az Országban, de e’ szélvészt-is idővel a’ Királyi hatalom le-tsendesítette.”⁴ Majd – ez a nem túl szívderítő kép – Iosephus I., azaz I. Józsefnél azzal folytatódik, hogy „Birodalmának kezdetében azon vólt, hogy a’ Magyarokat le-tsendesítse az Angliai és Hollándiai követek által: de a’ Magyarok Jósef Királynak kegyelmes igéreteit meg-vetvén, tovább is folytatták a’ hadakozást, nem kevés károkkal: mert Trentsin táján igen meg-megverettenek, G. Heister, és Pálfi János Vezérek által 1708. Eszt.”⁵ Carolus VI., azaz VI. Károly „Spanyol Országból ki-jövén Magyar Országot békességben találta: mert az elött való esztendöben, Pálfi Jánosnak és Károlyi Sándornak serénységek által a’ Kurutzok le-tsendesettenek. Rákótzi Ferentz, Bertsényi és egyebek, sok pénzel Lengyel-Országba mentenek; a’ többek a’ Királynak ajánlott kegyelmessége mellett az Országban meg-maradtanak.”⁶Ehhez hasonlóan szól a piarista Bolla Márton latin nyelvű, a század utolsó éveiben megjelent tankönyve⁷ is. „A Rákóczi-féle szabadságharc előzményeit nagyon hézagosan, a szabadságharcot alig néhány sorban tárgyalja.”⁸ Gonosz megjegyzés, de talán nem teljesen alap nélküli, hogy ezért is részesült I. Ferenc királytól 1800-ban aranyérem kitüntetésben. A katolikus történetírókra azonban mindig is jellemzőbb volt a Habsburgok iránti hűség és az egyház iránti lojalitás.

Bolla Márton tankönyvének 1825. évi kiadása Budai Ézsaiás (1766–1841)

Az I. Ferenc-féle abszolutizmus éveiben oldódik ugyan a Rákóczi-szabadságharc megítélésének merevsége, de azért a cenzúra is megteszi a magáét. Legkiemelkedőbb ebből a XIX. század eleji időszakból a híres protestáns debreceni professzor, Budai Ézsaiás tankönyve (Tankönyvtár 2.),⁹mely már címében is igyekszik megfelelni a cenzúra elvárásainak. Ugyanakkor 78 oldal terjedelemben tárgyalja a Rákóczi-szabadságharc történetét, mely „különös vegyüléke a Habsburg-ház iránti lojalitásnak és a kuruc küzdelmek tekervényes leírásának.”¹⁰ Érdekes a leírás „fejlődéstörténete”, mert „bár a szabadságharc tárgyalását … császárhű szellemben kezdi, de a vége felé a közvetett jellemzés módszerével Rákóczit a kurucok ügyéhez mindhalálig hűséges fejedelemnek mutatja be. Mikes könyvének burkolt ajánlása pedig azt bizonyítja, hogy a tankönyv írója Rákóczit Mikes Kelemen szeretettel teljes tekintetén át nézte.”¹¹ Ezt még jobban tanúsítják a Budai előadásáról készült diákjegyzetek, melyek egészen más szemléletű bemutatást sugallnak.¹²

A tanítvány és professzor utód, Péczely József latin nyelvű – egyébként egyetemes történeti – tankönyvének¹³vonatkozó leírásait is erősen „beárnyékolta” a cenzúra. Alig írt valamit a Rákóczi-szabadságharcról, a spanyol örökösödési háborúval kapcsolatban említi néhány sorban. De a rövid említésből is kiderül a szerző állásfoglalása, midőn „a szerencsétlenül kezdett nagyszombati és zsibói ütközetről”-ről pár szóval beszámol. Péczely nyilván a kurucok mellett érez, akiknek sorsát ez a két vereség már beárnyékolta. A szabadságharcról nem ír többet sehol. A szatmári béke említése után röviden tudósít Rákóczi külföldi sorsáról, megemlíti a töröktől tanúsított jóindulatú magatartást, majd Rákóczi és fiainak halálát. „Bennük kihalt a Rákócziak legnemesebb férfi-ága” (nobilissima). Ezt a rövid, de annál kifejezőbb méltatást csak olyan ember írhatta, aki a Rákóczi-család függetlenségi harcait helyeselte, s aki maga is az ország függetlenségének híve.¹⁴ Jellemző, hogy – immár magyar nyelvű nemzeti történeti – másik tankönyvének¹⁵ vonatkozó, 1526 utáni része meg sem jelenhetett.

Még egy protestáns kollégiumi professzort kell megemlítenünk a reformkorból, aki jellemzően ekkor még meg sem jelentethette – ma már radikálisnak korántsem mondható – nézeteit a téma kapcsán. A pápai Bocsor István reformkori órái is a tanítványok jegyzeteiben maradtak fenn, illetve nyomdafestéket csak az 1860-as években láthattak. (Tankönyvtár 7.)¹⁶ Nagy – összesen 61 oldal – terjedelemben, I. Lipót és I. József uralkodásához kötve három részre bontva foglalkozik – az ő szóhasználatában – a Rákóczi-mozgalommal. Idézzük rövid értékelését: „A szatmári egyezkedéssel bevégződött a 8 éves polgárháború, melly majd 90 ezer honfit emésztett föl. Kelte és enyészte a haza és idő körülményeiből önként állt elő. Ez idő szerint utolsó erőszakos fellobbanása volt ez az ős ellentéteknek, utolsó kitörése a középkori részlegességek és az újabbkori egyetemesség fegyveres harczainak, utolsó szele a majd öt százados aranybullának, utolsó daczos föllépte a vallásszabadság, nemzetiség, alkotmányosság mozgalmaival párosult belföldiségnek, utolsó erőfeszítése a legalább részben visszanyerendő önállóságra törekvésnek, utolsó viharos kísérlete a hanyatló haza önfenntartási küzdelmeinek.”¹⁷ Érdekes, hogy miközben a kudarc okait sorolja fel, egy másik század és egy másik szabadságharc emlékét is felidézi bennünk, nyilván nem véletlenül, hiszen „direktben” akkor arról nem szólhatott: „Egy pár nemzetiség már ekkor erősen el volt idegenítve a magyartól. Rákóczy felszólítása sem a szerbeket, sem a horvátokat nem bírta részére hajtani. Az aristocratia most sem olvasztotta magát egybe a lakosság más rétegeivel. A nép jogosultságaiért a fölkelés sem tett semmit; s hadseregén meglátszott a nemesi fékezhetetlenség. A nemesség nem bírt túlemelkedni a középkoron, hozzá most is szigorúan ragaszkodott, s állását nem tudta beilleszteni az uj kor mind egyetemesbítőbbé vált államgépezetében. A protestansok két felekezet közt ki nem oltható bizalmatlanság miatt, nem csatlakoztak határozottan a mozgalom catholicus vezetőihez, [s miután] kivált a bécsi udvar felülről szítogatással…”¹⁸

Immár a katolikus történetírók tankönyvei sem egyértelműen Habsburg-pártiak, bár kétségkívül „visszafogottabbak”, időnként saját egyházuk múltját illetően is. A piarista Spányik Glycér például tankönyvében (Tankönyvtár 3.)¹⁹, melyben a szabadságharc előzményeinek ismertetése bizonyos megértést, sőt burkolt rokonszenvet árul el Rákóczi és hívei iránt. A következőket sorolja fel: A törökkel kötött béke megtárgyalására egy magyart sem hívtak meg; a Habsburg-ház örökösödési jogának megállapítása, az ellenállási jog eltörlése, a papi és világi hivatalok idegenekkel való betöltése, az állandó adózás bevezetése, a külföldi katonaságnak az országban való állomásoztatása; hogy „a Protestánsoktól újra sok templom elvétetett, s a Protestánsok által lakott városokban a Jezsuitáknak Collegiumok és Gymnasiumok építtettek, s más több efélék a nemzet szabadságai ellenére történtek, azt sokan olly nehezen szenvedték, hogy Leopold ellen fegyvert fogni, magokban eltökéllették, vezérül választván II. Rákóczi Ferencet.”²⁰ A szabadságharc alatti Rákócziról és mozgalmáról azonban gyalázkodó hangon ír.

Az igazi szemléleti áttörést Horváth Mihály és Szalay László hozta el, igaz az előbbi nem elsősorban tankönyveiben. Ők már a polgárosulás szempontjából vizsgálták a szabadságharc történetét és eredményeit: „A reformkor értelmisége elemi erővel fogalmazza meg Rákóczi-kor ismeretének igényét. Nem kegyeletből vagy romantikus elvágyódásból. A megoldandó feladatokhoz, a polgári átalakulás megvalósításához kívánta meg a múlt hiteles ismeretét.”²¹ Ezt a feladatot látták el főleg ők ketten. Ami a később neves történetíróvá váló Horváth tankönyveit illeti, hármat is írt. Legrövidebb, alig több mint 100 oldalas összefoglalása (Tankönyvtár 4.)²², melyet Kis magyar történetnek is „becéztek”, és melynek nyomán akadémiai rendes tagságát is elnyerte. Ebben Rákóczit még pártvezérnek nevezi – értsd: a pártütők vezére –, és mozgalmát úgy értékeli, hogy véget érnek a két évszázada tartó belháborúk. Leírásában érződik még a cenzúra hatása, de – Spányiktól eltérően – I. Lipótot semmilyen dicsérő jelzővel nem illeti, szemben I. Józseffel: „Rákóczy épen tetőpontján állott hatalmának, midőn József a kormányzást átvette, de hatalma és tekintete nem sokára megcsökkent. József egészen más módokhoz nyúlt a béke helyreállítására, mint aminőket eddig atyja használt, s ennek keménységét és szigorúságát kegyelemmel és szelíd engedékenységgel váltá fel. […]” De „Rákóczy elfogadhatatlan feltételeket támasztott, a harc folytatódott, a szerencse Józsefhez pártolt.”²³

Horváth Mihály másik kis összefoglalását, A magyarok történetét (Tankönyvtár 5.)²⁴ kézikönyvnek szánta, főleg az iskolák számára (Pápa, 1842–1846). Ekkor csak vázlatosan írt Rákóczi háborújáról, s az 1604 és 1711 közötti korszakot „a nemzeti visszahatásból származott forradalmak, nemzeti és vallási szabadságért vívott harcok időszakának” nevezte. Pozitív Rákóczi-képpel indít: „Rákóczy, ki nemes lelkű férfiú volt s csak hazája javát és szabadságát hordta szívén, a békétől nem is volt idegen, ha ezt ugy meg lehetett kötni, hogy az ország szabadsága azután teljes biztosságba helyeztessék; mi végre többször is tartattak alkudozások. De a föltételeken nem tudtak megegyezni.” [ti. Leopolddal] A polgárháborúnak nevezett küzdelem egyik fő toposza, hogy „a nemes szívű, engedékeny” I. József alkudozni kíván, de Nagyszombatban „Bercsényi, fővezére a szövetséges magyaroknak […], ki nélkül Rákóczy fejedelem semmit sem tehetett, épen nem volt hajlandó a békére; olly föltételeket adott a királymegbizottai elébe, mellyekben ezek meg nem egyezhettek.”²⁵ A másik fő toposz tehát, Bercsényi bűnbaknak történő beállítása.

Horváth Mihály harmadik, a „bölcsészettanuló ifjúság” számára írt tankönyvében (Tankönyvtár 6.)²⁶ is átüt a Rákóczi – és nem az ügy – iránti rokonszenv, mert itt is végig lázadásról esik szó. Szemben az előző tankönyvekkel, részletes, évenkénti bontásban tárgyalja az eseményeket, a hadi és a diplomáciai történéseket is, benne Széchényi Pál kalocsai érsek tárgyalásait Bercsényivel, Károlyival, Rákóczival Gyöngyösön, az angol és németalföldi követek jelenlétében Selmecen is.²⁷ A trónra lépő I. József jóindulatát hangsúlyozza, aki Savoyai Jenő hercegnek, a Haditanács elnökének javaslatára visszahívja a gyűlölt Heister generálist.²⁸

Összegezve a történelemtanításunk hőskorát jelentő szűk egy évszázados időszakot, igen rányomja bélyegét a korra a kellő tudományos feltártság hiánya és a Habsburg hatalom politikai súlya. Nem hagyható ki ugyan a Rákóczi-szabadságharc a történelemkönyvekből, de vagy súlytalanul kerül tárgyalásra a kor három uralkodójának tevékenysége kapcsán, vagy a hatalom iránti lojalitás és a felekezeti jelleg határozza meg a megítélését. A szabadságharc kifejezés helyett „lázadásról”, „mozgalomról” olvashatunk, melyben Rákóczi személye többnyire pozitív minősítést kap, de többnyire elhalványul a „jó király”, I. József kedvező megítélése mögött. (A kezdetben „Nagy Leopold”-nak nevezett I. Lipót „fénye” viszont fokozatosan megkopik.) Olyan személyiségek kerülnek kiemelésre, mint Széchényi Pál kalocsai érsek, és Bercsényi Miklós, utóbbi többnyire, mint Rákóczi „rossz szelleme” jelenik meg, ezzel persze a fejedelem felelősségét is csökkentve. A közjogi hozzáállást jól jelzi, hogy szinte mindenütt szécsényi és ónodi gyűlésről esik szó, országgyűlés helyett, mely – ugye – Pozsonyban ülésezik. A szabadságharc értékelését meghatározza az a szemlélet, hogy jobbára a rendi jellegét hangsúlyozzák, kiemelve, hogy a két évszázada zajló függetlenségi harcok záróeseményéről van szó, mely után szinte minden rendeződött a kompromisszumos béke nyomán. Fokozatosan azonban teret kap a Rákóczi-emigráció bemutatása, tárgyalása is, főként Mikes Kelemen munkásságát a középpontba állítva.

Márki Sándor írta 1907-ben megjelent nagy visszhangot keltő II. Rákóczi Ferencz című biográfiájában, hogy a szabadságharc idején sikerült „a királynak megmutatni, hogy a magyar nemzet nem engedi magát szolgai félelemtől vezettetni, de az atyai szeretet uralmát önként elviseli”.²⁹A történetírás és a tankönyvírás megállapításai ebben a vonatkozásban teljesen azonosak. Különbség legföljebb abban mutatkozik, hogy a tankönyvírók gyakrabban élnek azzal a – tudományban sem ismeretlen – trükkel, hogy a nemzettel szembekerülő Habsburg-udvart következetesen „német”-nek nevezik, s így a dinasztia a súlyos teher alól némiképp mentesül. (A század elején még használatos formula – a király jó, de a tanácsadók gonoszak – már alig használható.)³⁰

Az 1860-as évek nem túl számos tankönyve közül emeljük ki Fraknói (Frankl) Vilmos és Somhegyi (Schröck) Ferenc munkáját. Az előbbi 1864-ben megjelent könyvében derék „labanc”-ról szól még a leírás. Bocskai és Rákóczi nála „lázadók”, Bethlen „nagyravágyó”, a fejedelmek „színt és ürügyet” keresnek pusztító, különösen katolikus papokkal és szerzetesekkel kegyetlenkedő „polgárháborúk” kirobbantására. Rákóczi György pedig még a „török barátságát” sem „átallotta” keresni, miután a „törvényes király ellen” kitűzte a zászlaját.³¹ Somhegyi könyvében (Tankönyvtár 8.) Rákóczi – immár csak róla szólva – „egy zsoldos had élén az országba jövén” aratja kezdeti sikereit. Arról is szól a tankönyv, hogy a Lipót és Rákóczi közötti alkudozásokon a király a magyarok sérelmeinek orvoslását és általános bűnfeledést ígért, míg Rákóczi a kötendő béke külhatalmak általi biztosítását szorgalmazta. I. József idején a harc Bercsényi „konoksága” és „önzősége” miatt folytatódott, aki „több másokkal engesztelhetetlen maradt, s mint gonosz szelleme Rákóczynak és nemzetek minden értekezését és alkuvását, mely a béke érdekében történt, meghiusitá.”³²

Hamarosan 1711 a kiegyezés előképe lesz. „A szatmári békekötésről nem szabad lekicsinylően szólni. Fegyverletételre nem került sor, mert a kurucok, szám szerint 14–18 ezer, fegyvereiket hazavihették; a zászlókat ellenben, 149-et a földbe tűzték. […] A kapituláció tehát nem történt megalázó feltételek alapján […] De különben is: a hősök tusája nem maradt meddő, vérökből sarjadzott Rákóczi felkelésének kettős célja: az alkotmány és vallásszabadság biztosítása.”³³ Mangold Lajos tankönyve (Tankönyvtár 10.) bizonyára sokat merített Thaly Kálmán és Acsády 1711-ről vallott nézeteiből. Megfogalmazása, különösen annak leglényegesebb részei: „nem … megalázó”, „a hősök tusája nem maradt meddő” szinte parafrázisa Thaly, illetve Acsády véleményének, s egyben bizonyítéka annak is, hogy a századforduló tankönyvei már hű tükörképét mutatják a korabeli tudománynak.

A korszak meghatározó történetírója, akinek a szemlélete döntően érvényesül a tankönyvek jelentős részében, tehát Thaly Kálmán, aki a nemzeti romantika „emelkedés – csúcspont – hanyatlás” szellemében gondolkodott. (Ezt a szemléletet a mai napig tükrözik történelemtankönyveinkben a Rákóczi-szabadságharccal foglalkozó tananyagok és tananyagrészek.) Rendkívül szorgalmas kutatómunkával „megteremtett egy valójában nem létezett »kuruc világot«, és ezt el is tudta fogadtatni a kevésbé tájékozott és iskolázatlan közönséggel.”³⁴ „Thaly felfogásában a két történelmi személyiség, Rákóczi és Bercsényi a legnagyobb egyetértésben testesített meg egy, az ő képzeletében kialakult nemzeteszmét. A szabadságharc általa vázolt jellegét a felkelés vezetői a nemesi szabadságért, a rendi előjogokért önmagukba zárkózva harcoltak. Esze Tamás elveszti nála sókereskedő foglalkozását,³⁵ »hazafi« lesz, és minden jobbágy hazafiságból követi urait. Az ellenség jelzőkkel minősítve (»gonoszlelkű«, »gyáva«) lefokozódott, helyenként ördögi, máskor nevetséges, de mindig a kurucokhoz képest alábbvaló. Olvasatában a szabadságharc elhatárolódott a korabeli Európától. Vezetőinek külföldi segítségre csak annyiban volt igényük, hogy katonai segítséget kapjanak vagy békét közvetítsenek a Habsburg hatalommal.”³⁶

Ugyanakkor más értékelések is előfordulnak. A jezsuita szerzetes Komárik István tankönyvében (Tankönyvtár 9.) például a Rákóczi-szabadságharc alig két oldalt kap, ott is főként Széchényi Pál, kalocsai érsek lojalitását és hazafiságát hangsúlyozva, a következő értékelésekkel: „A béke főpontjai a vallásszabadságot és alkotmányt biztosítják. A szatmári béke tanuskodik József jóakaratáról és biztosítja a nemzeti szabadalmakat. […]

A Rákóczy fölkelés is, mint az előbbiek csak arról tesz tanuságot, hogy a magyar egyaránt szívósan ragaszkodik dinasztiájához és alkotmányához.”³⁷

Egy másik katolikus tankönyvíró tanár, Ujházy László (Tankönyvtár 12.) is főleg az uralkodó ház iránti lojalitásról szól: „A szatmári béke […] Biztosította a vallásszabadságra vonatkozó magyarországi és erdélyi törvények megtartását, nemkülönben Magyar- és Erdélyország minden törvényének és kiváltságának tiszteletben tartását. Végül biztosította a rendeknek ama jogot, hogy sérelmeiket a legközelebbi országgyűlésen előterjeszthetik.” Rákócziról azonban ő is elismeréssel ír: „Nemes alakja mint a független Magyarország eszméjének és az önzetlen, áldozni kész hazaszeretet megtestesülése él a nemzet emlékezetében.”³⁸ A tankönyvben képek, fametszetek is megjelennek: Bercsényi Miklós, Pálffy János és Károlyi Sándor aláírása, II. Rákóczi Ferenc szózatának címlapja és a felekezetek egyetértésének emlékére vert érem (1705), melyek önmagukban is hordoznak némi mondanivalót. Összességében megállapíthatjuk, hogy – bár a felekezeti különbözőségek korántsem olyan meghatározóak, mint a XIX. század első felében – a protestáns szerzőknél még szorosabbá válik a kapcsolat a „magyar [rendi] alkotmány- és vallásszabadságért” folytatott küzdelem között; a katolikus szerzők pedig több gondot fordítanak a katolikus egyház nemzeti szerepének a bizonyítására.³⁹

A korszak egyik kiemelkedő tankönyvírójának, Varga Ottónak (Tankönyvtár 11.) az értékelése sem áll távol a fentiektől, de – kétség kívül – közelebb áll a valódi oknyomozáshoz, kiemelve a külpolitikát a sokféle tényező közül, de egyúttal nagyobb történeti perspektívába is helyezve a témát: „A szerencsétlen külpolitika azonban zátonyra juttatta a fölkelést. Kívülről elhagyatottság, belül kimerültség, a seregbontó fekete halál, ismételt vereségek, József amnestiája, még inkább a foganatba vett sérelmek orvoslása hajlandóvá teszik a fölkelők többségét a békére […]”

„A fölkelés így biztosítván az alkotmányt és vallásszabadságot; megoldotta célját; alkotmánybiztosítékul a káros külföldi befolyás helyett a jó útra tért kormány belátását és a nemzet bizalmát helyezte.”

„Ez volt a befejezése ama százados harcoknak, miket a némettel egyesülve vívott a nemzet a török ellen az ország területéért, és viszont a törökkel és más külhatalmakkal szövetkezve küzdött a német ellen az alkotmányért.”⁴⁰

Egyik-másik tankönyvünkben nyoma van annak, hogy szerzőik észrevették a Rákóczi-szabadságharccal együtt járó belső, társadalmi feszültséget is. Előadásában – legalábbis „osztályalapon” – szinte megközelíti a marxista szemléletet Andor József, aki – valószínűleg Rákóczi emlékiratai hatására – a parasztok szerepét a kezdeti szakaszban külön kiemeli, s hozzáteszi: „E lázadás miatt a nemesség bizonyos idegenkedéssel várta Rákóczi bejövetelét.” A szabadságharcban később mutatkozó – újra csak a fejedelem emlékirataiban is megfogalmazott – hibák (vezérek egyenetlensége, fegyelem, haditudomány hiánya) felsorolása után így folytatta: „Ehhez járult, hogy ez a felkelés is elsősorban a nemességé, mert a nemesség alkotta a nemzetet …, lovon harcolt, a gyalogos katonát lenézte.”⁴¹

1913-ban jelent meg a fiatal (akkor még csak 29 éves) Szekfű Gyula A száműzött Rákóczi című munkája, melynek 113 jegyzetében Thaly nemzeti romantikus történetírásának szakszerű kritikáját adja. Bár a könyv Rákóczi életének 1715 és 1735 közötti időszakáról szól, de egyetemes történeti áttekintéssel Rákóczi politikai lépéseinek céljait és eszközeit vizsgálja úgy, hogy törekvéseinek hátteréül az európai államok diplomáciáját tekinti. Megállapítja, hogy „Rákóczi egy stabilitását vesztett Európában keres ügye számára támpontokat, természetesen hiába. […] A szabadságharcot rendi felkelésnek ábrázolja, ugyanúgy mint Thaly és Márki, a Habsburg–magyar keretek között maradva a folyamatosságot a Habsburg Birodalom létében mutatja fel.”⁴² Szekfű hősével szemben a Glatz Ferenc által „pöttyözésnek” nevezett⁴³ módszert alkalmazza, azaz szinte akaratlanul inszinuálja, majd hosszasan mentegeti és hibája ellenére az egekbe emeli őt.⁴⁴ Nézzünk egy példát: „Mikor a felkelés ügye végét járta, szétszórt kurucoknak nem volt hol fejüket lehajtaniok, a parasztságot kuruc és császári sereg egyaránt kiélte, Rákócziék és Bercsényiék víg szánkócsilingeléssel sikamlottak a lengyel határ haván, szép lengyel asszonyok társaságában. Az emberek érzékenysége akkor nem volt ilyen dolgokban annyira kifejlődve, mint manapság. Csak a XIX. század francia és német érzékenysége és romantikája fejlesztette ki a köztudatot, hogy a tánc és mulatozás sorscsapások lesújtása idején szentségtörés.”⁴⁵

Romsics Ignác újabban megjelent historiográfiai munkája nyomán rögzíthetjük: „A Thaly által fölépített Rákóczi-kultusszal szemben, melyet Márki is csak részben és tapintatosan dekonstruált, Szekfű kifejezetten deheroizálta, vagyis hús-vér embernek mutatta be hősét.”⁴⁶ A deheroizálás azonban nemcsak az akkor már két évszázados múltnak, hanem az akkori közelmúltnak is szólt. „Minden száműzött élete a köznek haszontalan, hisz a száműzetésnek megokolása éppen abban rejlik, hogy az otthoni új rend a régi rend embereinek nem tudja többé hasznát venni és eltávolításukkal kénytelen könnyíteni magán”⁴⁷ – írja Szekfű, mely mondat nyilvánvalóan a nemrégiben meghalt Kossuth Lajosra, illetve az egész 1849-es emigrációra is vonatkozott.⁴⁸

Összegzésként megállapíthatjuk: a tárgyalt időszak tankönyveit meghatározza, hogy erről a szabadságharcról a korábbiaknál lényegesen szabadabban lehetett írni, mint a korszakot indító hasonló eseményről. A történelmi kutatások is elérik azt a szintet, amely kellő alapul szolgál tudományosabb igényű történelemtankönyvek megírásához. Ugyanakkor – bár a nemzeti romantika (főleg Thaly Kálmán munkássága révén) „belengi” az időszakot – a dualista államszervezet és a K. u. K. rend gátat is szab a túlzottan radikális, Habsburg-ellenes értékeléseknek. A korszak végén Szekfű reálisabb megközelítése, értékelése egyelőre sem a magyar történettudományban, sem a tankönyvírásban nem hozott áttörést.

Az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság „felfordulását” követően konszolidálódó új rendszer számára témánk szempontjából is új helyzet teremtődött. A történeti kutatás előtt például megnyíltak az eddig zárt bécsi levéltárak, ugyanakkor az utódállamok tulajdonába kerültek a hazai iratanyag jelentős részét tartalmazó intézmények, melyek számunkra viszont bezárultak. Amit a közvélemény megtapasztalhatott, hogy nemcsak az 1906-ban újratemetett Rákóczi, Bercsényi nyughelye, a kassai dóm került „összement” határainkon túlra, de veszélybe, majd nagyrészt felszámolásra kerültek más szobrok, emléktáblák és emlékhelyek is. A kuruc romantika így ahelyett, hogy szelídülne, új táptalajra lelt. (Például a XIX. század végén íródott kuruc témájú műdal, a Krasznahorka büszke vára új jelentést kap, Thaly Kálmánnak pedig szinte kultusza lesz.)⁴⁹

Az Unger Mátyás által „átmeneti”-nek nevezett, 1919 és 1924 közötti időszak történelemtankönyveit azonban már inkább Szekfű Gyula újabb, 1917-ben megjelent könyve, A magyar állam életrajza határozta meg. A kuruc háborúk időszakával kapcsolatban így ír: a „…rendi kiváltságok és vallási sérelmek, mint a küzdelem céljai, a korábbi időszakhoz képest háttérbe szorulnak, főkérdéssé egyedül a nemzeti önfenntartás, a magyarságnak nemzeti és állami megmentése lesz.”⁵⁰ Hangsúlyozza, hogy „1703–11 között majdnem egész Magyarország egyesült II. Rákóczi Ferenc, Thököly mostohafiának zászlói alatt, a korábban királyhű nyugati vidékek is csatlakoztak hozzá, ősi Habsburg-érzelmű családok tagjai harcoltak mint kuructábornokok az abszolutizmus és elnemzetietlenítés ellen.”⁵¹ Nyilván ez a kérdés a háború kataklizmáját és Trianont követően új jelentést nyert, bár egy ideig még a dualista korban megjelent tankönyvek jelentenek kontinuitást. Ez utóbbi azért is igaz, mert az új rendszer bevallottan az 1918 előtti Magyarországgal vállalta csak a folyamatosságot.

Először nézzük a piarista Jászai Rezső tankönyvét (Tankönyvtár 14.), melynek első kiadása még 1904-ben jelent meg. Ebben a hangsúly azon van, hogy „A szatmári béke … visszaadta az ország alkotmányát, vallásszabadságát és a nemesség jogait.”⁵² Rákóczi és a felkelők jellemzése is mentes minden nemzeti elfogultságtól. Rákóczi ugyanis „Jeles szónok, vitéz katona, képzett államférfiú, nemeslelkű ember, buzgó és mindamellett türelmes katholikus volt –, de nem hadvezető talentum; könnyen befolyásolható és engedékeny, holott önállónak és erélyesnek kellett volna lennie. Inkább a béke és az érzelmek embere…”, míg „Vezérei vitéz katonák voltak ugyan, de nagy hadvezérek, és emellett egymásra féltékenyek, egymás közt versenyzők, ahelyett, hogy a nagy nemzeti ügy érdekében összetartottak volna. Tisztikara kevéssé képzett, engedetlen és fegyelmet nem tűrő. Hadserege igazán csak fölkelőkből állott, kik bátrak voltak ugyan, sőt vakmerők, de nem kitartó katonák; akik jobban szerették a dúlást-rablást, mint a rendszeres harcot.”⁵³

Ettől kissé eltérő és kevésbé kritikus képet mutat az egy évvel korábbi kiadású Takáts György-féle tankönyv (Tankönyvtár 13.), melyről főleg a kiemelések tanúskodnak: „A szabadságharc legfőbb erénye az volt, hogy az udvar elejtette a Kollonics-féle reformterveket s az erőszakos beolvasztásról letett. […] II. Rákóczi Ferenc történelmünk egyik legkiválóbb alakja. Mint fölkelő vezérek mások talán nagyobb sikereket értek el, de nemes gondolkodásban, elvhűségben, önzetlen hazaszeretetben még a legnagyobbaknak is mintául szolgált. Neve és a szabadság fogalma eggyé olvadt minden magyar ember lelkében.”⁵⁴

Még emelkedettebb hangú és jobban együttérző az egy évtizeddel később, már az új, 1924-es tanterv szellemében az összeszokott szerzőpáros, Miskolczy István és Szolomájer Tamás által készített tankönyv (Tankönyvtár 15.). Ezt a megállapítást is két kisebb részlettel illusztráljuk: „A kuruc hadsereg … Rákóczinak minden áldozatkészsége mellett is kezdettől fogva hiányosan volt felszerelve, tüzérsége kevés és gyenge volt, vezérei a császári hadvezérek a magyarországi felszabadító és a spanyol örökösödési háborúk tanulságai alapján újjászervezték a császári sereget, úgyhogy a könnyű kuruc hadak a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudták már velük szemben Erdélyt és a Dunántúlt megtartani.”⁵⁵ Rákócziról – talán persze azért is, mert katolikus kiadónál jelent meg a könyvük – már szinte ódai hangon szólnak a szerzők: „Mindenét feláldozta hazájáért, viszont hazája örökre szívébe zárta legeszményibb nemzeti hősét. A nemzet szeretete még porladó csontjait is összeszedte a konstantinápolyi lazaristák templomában, s nagyszabású országos ünnepségek között temette el a kassai székesegyházban (1906).”⁵⁶

Újabb szűk évtized multával Marczinkó Ferenc és Pálfi János tankönyvében (Tankönyvtár 17.) a jelzők nem kopnak, sőt, tovább fényesednek: „II. Rákóczi Ferenc a magyar szabadságharcok legönzetlenebb hőse. Hazáját, faját a rajongásig szerette. Mint nemzetének hivatott vezére, feláldozta óriási vagyonát, nyugalmát, családi boldogságát, mert minden vágya az volt, hogy szabadnak és boldognak lássa nemzetét. Mikor meggyőződött arról, hogy a túlerővel szemben célt nem érhet, inkább a száműzetést választotta, semhogy elveiről, függetlenségéről lemondjon. II. Rákóczi Ferenc emlékét a magyar nép szívébe zárta s kegyelettel őrzi.”⁵⁷

Az 1930-as évek közepén megjelent meghatározó jelentőségi szintézis, a Hóman Bálint és Szekfű Gyula nevével fémjelzett Magyar történet, amely a kurucok „… szabadságharcának nyolc esztendejét a Habsburg abszolutizmus és a magyar rendiség küzdelmének írja le. […] Rákóczi portréján a száműzött vonásai elhalványultak, de nem tűntek el teljesen. Jobbágypolitikáját most már nagyra értékeli. […] Ismét megjelenik a »forróvérű« Bercsényi, mint a Rákóczit befolyása alatt tartó rossz szellem. Új elem a szatmári béke leírásában a már Szalay és Horváth Mihály koncepciójában feltűnő meglátás, hogy Rákóczi az általános békéig akarta kihúzni a hadakozást, abban bízott, hogy belefoglalják az utrechti tárgyalásokkal az általános békébe.”⁵⁸ (A vonatkozó részeket Szekfű Gyula írta.)

Mindebből már néhány vonás „visszaköszön” az 1940-es évek elejének tankönyveiből. Nézzünk először egy katolikus szellemiségű tankönyvet – Szegedi (korábban Szolomájer) Tasziló munkáját (Tankönyvtár 19.) –, melyben a rendi sérelmek orvoslásának és a független nemzetállam megteremtésének igénye azonos hangsúllyal szerepel: „Rákóczi – mint vezérlő fejedelem – a szécsényi és még inkább az ónodi gyűlés után szinte királyi hatalmat gyakorolt a szövetkezett vármegyék és városok területén. Módjában lett volna uralmát korlátlanná tenni, ezt azonban sem mélyen vallásos lelkiismeretével, sem alkotmányos érzületével nem tudta volna összeegyeztetni. Ezért – mint ahogy rendkívüli szervező tehetségével nemzeti hadsereget teremtett, úgy – az állami élet szempontjából a magyar alkotmánynak megfelelő rendi monarchiát hívott életre s minden tekintetben új Magyarországot, független és alkotmányos nemzetállamot kezdett építeni.”⁵⁹ A protestáns Varga Zoltán (Tankönyvtár 20.) értékelésében Rákóczi – igaz, szűkszavú – elismerése mellett is keményebb, értékelése homlokegyenest eltérő: „II. Rákóczi Ferenc alakja, mint az önzetlen hazaszeretet és áldozatkész elvhűség példája, örök időkre eszményképe minden magyar embernek. […] A szatmári béke nem biztosította Magyarország szabadságát, Magyarország hosszú időre elvesztette állami önállóságát és kulturális függetlenségét.”⁶⁰

Összegezve a korszakot: egyáltalán nem véletlen, hogy Trianont követően egy keresztény-nemzeti kurzusban a fő kérdés a magyarságnak nemzeti és állami megmentése volt, amely hangsúlyozta a szabadságharcok, így a Rákóczi-szabadságharc jelentőségét is. A korábbiaknál gyakrabban cserélődő, és számukban is megfogyott tankönyvek jobbára követik a korszak történelemtudományi „kánonjait”, és a kor igényeinek megfelelően igen érzelemdúsan közvetítik azok főbb eredményeit a tanulóifjúság számára. Bár a felekezetiség szerepe jelentősen csökken, mégis eléggé meghatározó marad.

^¹ Szebenyi Péter: Feladatok – módszerek – eszközök. Visszapillantás a hazai történelemtanítás múltjára. Budapest: Tankönyvkiadó, 1970. p. 8–9.

^² R. Várkonyi Ágnes: Befejezetlen történelem. In: Rákóczi-szabadságharc (Nemzet és emlékezet). (Szerk.) R. Várkonyi Ágnes–Kis Domokos Dániel. Budapest: Osiris Kiadó, 2004. p. 711., 733.

^³ Itt és a továbbiakban a tanulmány végén található Tankönyvtárban felsorolt, a munkánk során a téma szempontjából feldolgozott tankönyvek sorszámának feltüntetésével utalunk az adott kiadvány könyvészeti adataira és a fontosabb terjedelmi mutatókra (teljes tankönyvi oldalszám, ezen belül a témánk hossza, valamint ennek %-os aránya az egész terjedelemhez képest).

^⁴ Losontzi Hányoki István: Hármas Kis Tükör. Magyar irodalmi ritkaságok. Szerk. Vajthó László, LXIII. sz. Nagykőrös–Budapest, Osváth Ferenc bevezetésével. (Az 1771-i és 1773-i kiadás szövegének újranyomtatása.) 1942. p. 166.

^⁵ Uo. p. 169.

^⁶ Uo. p. 170. (Kiemelés itt és a továbbiakban – hacsak külön nem jelezzük – az eredeti szövegben.)

^⁷ Bolla, Martinus: Primae lineae historiae universalis in usum studiosae juventutis Claudiopolitanae. Claudiopoli, 3. köt. 1799. (2. kiad. Pest, 1820. 3. kiad. 1825. 5. kiad. 1836. 6. kiad. 1843. Uo. Ezen utolsó kiadást ford. Kecskeméthy Csapó Dániel magyarra. Pest, 1845–46. és Schröck-Somhegyi Ferencz. Uo. 1849.)

^⁸ Bíró Sándor, Dr.: Történelemtanításunk a XIX. század első felében a korabeli tankönyvirodalom tükrében. Budapest: Tankönyvkiadó, 1960. p. 55.

^⁹ Budai Ézsaiás: Magyar Ország Históriája (III.), melyben a felséges Ausztriai Ház örökös uralkodása foglalódik. Debrecen. 1912. p. 19–97.

^¹⁰ Bíró Sándor, Dr.: Történelemtanításunk a XIX. század első felében a korabeli tankönyvirodalom tükrében. Budapest: Tankönyvkiadó, 1960. p. 116.

^¹¹ Uo. p. 117.

^¹² A Rákóczi-szabadságharc kuruc szemléletű bemutatása. Uo. p. 126–128.

^¹³ Péczely József: Summarium historiae recentioris Europaeae, a detectione Americae ad revolutionem Gallicani per temporum intervalla digestum. II. köt. Debrecen. 1830.

^¹⁴ Bíró Sándor, Dr.: Történelemtanításunk a XIX. század első felében a korabeli tankönyvirodalom tükrében. Budapest: Tankönyvkiadó, 1960. p. 77. nyomán

^¹⁵ Péczely József: A magyarok történetei Ásiából kijövetelöktől fogva a mai időkig. I. köt. Ásiából kijövetelöktől fogva az Árpádház kihalásáig, II. köt. Az Árpádház kihalásától a mohácsi vérnapig. Debrecen. 1837. 480 p.

^¹⁶ Bocsor István: Magyarország történelme, különös tekintettel a jogfejlésre. Negyedik füzet, Pápa. 1864. p. 792–852.

^¹⁷ Uo. p. 850.

^¹⁸ Uo. p. 851.

^¹⁹ Spányik, Glycér: A római császároknak és német királyoknak I. Rudolftól fogva II. Ferenczig, így szinte Magyarországnak I. Ferdinándtól fogva a mi időnkig való rövid históriája, mellyet deák nyelven írt. II. köt. Az 5. kiadás után magyarra fordítva. Pest. 1832.

^²⁰ Bíró (1960) p. 89.

^²¹ R. Várkonyi (2004) p. 735.

^²² Horváth Mihály: A magyarok története Európába költözésöktől mostanig. A tanuló ifjuság számára írta Horváth Mihály, Vácz megyei pap, a szép művészet és a bölcselkedés tanára, a magyar tud. Társaság levelező tagja, Pesten, 1841. p. 96–98.

^²³ Uo. p. 97–98.

^²⁴ Horváth Mihály: A magyarok története az ifjuság számára. Harmadik, ujon dolgozott kiad. Második rész. Pest: Eggenberger Kiadó, 1845. p. 48–53.

^²⁵ Uo. p. 49.

^²⁶ Horváth Mihály: A Magyarok története. A bölcsészettanuló ifjúság számára. Bécs. 1847. p. 345–358.

^²⁷ Uo. p. 346–347.

^²⁸ Uo. p. 348–349.

^²⁹ Idézi: Léderer Emma. A magyar polgári történettudomány története (1945-ig). Egyetemi jegyzet, 4. kiad. Budapest: Tankönyvkiadó, 1968. p. 52.

^³⁰ Unger Mátyás: A történelmi tudat alakulása középiskolai történelemtankönyveinkben. Budapest: Tankönyvkiadó, 1976. p. 47. nyomán.

^³¹ Frankl (Fraknói) Vilmos: Magyarország története. Kat. Gimnáziumok középosztályai számára. Második, javított kiad. Pest: Pfeiffer Ferenc, 1864. p. 189., 197., 203.

^³² Somhegyi (Schröck) Ferenc: Egyetemes világtörténet a felső gymnasiumi ifjuság használatára III. köt. Új-kor, Második jav. kiad., Pest. 1863. p. 45., 95.

^³³ Mangold Lajos: A magyarok oknyomozó történelme. A középisk. VIII. oszt. számára. Negyedik, javított kiad. Budapest: Franklin, 1903. p. 288–289. A tankönyv – némiképp rendhagyó módon – bőségesen tartalmaz forrásokat, korabeli szóhasználattal „kútfőket” is. (A tankönyv első kiadása 1883-ban jelent meg.)

^³⁴ R. Várkonyi (2004) p. 745.

^³⁵ Erre korábban Szalay László hívta fel a figyelmet, aki már a polgárosulás szempontjából vizsgálta a szabadságharc történetét. Vö. R. Várkonyi (2004) p. 738–739.

^³⁶ R. Várkonyi (2004) p. 745.

^³⁷ Komárik István S. J.: Magyarország oknyomozó története. A középfokú iskolák VIII. oszt. részére. 2. kiad. Kalocsa: Jurcsó Antal Könyvnyomdája, 1900(?) p. 130–131. (Kiemelés az eredeti szövegben. A tankönyv első kiadása 1899(?)-ben jelent meg.)

^³⁸ Ujházy László: A magyar nemzet oknyomozó történelme. Budapest: Szent István Társulat, 1906. p. 242.

^³⁹ Unger Mátyás ezt „ahisztorikus nemzeti egység” részeként tárgyalja: Unger (1976) p. 53.

^⁴⁰ Varga Ottó: A magyarok oknyomozó története. A középisk. VIII. oszt. számára. 5. kiad. Budapest: Franklin, 1904. p. 189. (A tankönyv első kiadása 1885-ben jelent meg.)

^⁴¹ Andor József: Magyarország története középiskolák VIII. oszt. számára. Budapest: Athenaeum, 1904. p. 138–139.

^⁴² R. Várkonyi (2004) p. 757.

^⁴³ Glatz Ferenc: Nemzeti történetíró a forradalmak után. Nemzeti kultúra – kulturált nemzet (1867–1987). Budapest: Kossuth Kiadó, 1988. p. 275.

^⁴⁴ Őze Sándor: Szekfű Gyula török koros munkássága. In: Nemzettudat és historiográfia. Budapest: Hamvas Intézet, 2009. p. 18.

^⁴⁵ Szekfű Gyula: A száműzött Rákóczi 1715–1735. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Vállalata, 1913. p. 25.

^⁴⁶ Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel. Budapest: Osiris Kiadó, 2011. p. 279. (Az idézetben Márki Sándor 1907-ben megjelent háromkötetes II. Rákóczi Ferenc biográfiájára történik utalás, melynek megírására a hatalmas kuruc kori forrásanyagot feltáró Thaly élete végéig sem vállalkozott.)

^⁴⁷ Szekfű (1913) p. 368.

^⁴⁸ Szekfű Gyulát hihetetlen támadások érték Rákóczi meggyalázásának vádjával szinte az egész magyar sajtó és a történettudomány nagy részéről is. Erre reagált 1916-ban Szekfű a Mit vétettem én? című könyvében.

^⁴⁹ R. Várkonyi (2004) p. 760.

^⁵⁰ Szekfű Gyula: A magyar állam életrajza. Budapest: Dick Manó kiadása, 1917. p. 144.

^⁵¹ Uo. p. 145.

^⁵² Jászai Dezső: Magyarország oknyomozó története a középisk. VIII. oszt. számára. 2. kiad. Budapest: Lampel Kiadó, 1921. p. 169.

^⁵³ Uo. p. 170.

^⁵⁴ Takáts György: A magyar nemzet története. Gimn., reálisk. és leánygimn. VIII-ik oszt. számára. 3., átdolg. kiad., Budapest: Athenaeum, 1921(?) p. 135–136.

^⁵⁵ Miskolczy István–Szolmájer Tamás: Magyarország története a fiúiskolák VIII. oszt. számára. Budapest: Szent István Társulat, 1931. p. 131-132.

^⁵⁶ Uo. p. 132.

^⁵⁷ Marczinkó Ferenc–Pálfi János: Magyarország története. Különös tekintettel a társadalmi életre és intézményekre. A fiúisk. VIII. és a leányisk. VII-VIII. oszt. számára. Budapest: Lampel Kiadó, 1939(?) p. 137. és Marczinkó Ferenc–Pálfi János–Váradi Erzsébet: Magyarország története a szatmári békéig. A gimn. és leánygimn. VII. oszt. számára. Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1941. p. 145. [Tankönyvtár 18.] Míg az idézett rész az első tankönyvben apróbetűs csupán, addig a másikban már normál betűnagysággal szedett, sőt, kiegészül még egy mondattal: „Fejedelmi tulajdonságokban gazdag nemes jellem, szeretetreméltó ember, Istenfélő lélek volt.”

^⁵⁸ R. Várkonyi (2004) p. 765.

^⁵⁹ Szegedi Tasziló: Magyarország történelme a szatmári békéig. A gimn. és leánygimn. VII. oszt. számára. Budapest: Szent István Társulat, 1941. p. 131.

^⁶⁰ Varga Zoltán: Magyarország története I. (A szatmári békéig). Gimn. és leánygimn. VII. oszt. számára. Budapest: Orsz. Ref. és Orsz. Ev. Tanáregyesület, 1941. p. 149.

Képek

kép: Bél Mátyás (1684–1749) http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/2/28/Matej_Bel.jpg
kép: Hármas Kis Tükör Losontzi Isván híres tankönyvének 1844. évi kiadása http://www.tortenelemtanitas.hu/wp-content/uploads/2011/03/Losontzi.jpg
kép: Bolla Márton tankönyvének 1825. évi kiadása http://antikva.hu/borito/3-192901-457.jpeg
kép: Budai Ézsaiás (1766–1841) http://www.tortenelemtanitas.hu/wp-content/uploads/2011/03/Budai.jpg
kép: Péczely József (1789–1849) http://www.tortenelemtanitas.hu/wp-content/uploads/2011/03/P%C3%A9czely.jpg
kép: Bocsor István, a híres pápai professzor (1807–1885) http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/f/fc/Bocsor_Istv%C3%A1n_1871.jpg/200px-Bocsor_Istv%C3%A1n_1871.jpg
kép: Spányik Glycér (1781–1850) tankönyvének 1817. évi latin nyelvű kiadása http://bks3.books.google.com/books?id=OlxDAAAAYAAJ&pg=PA1&img=1&zoom=1&sig=ACfU3U1Kf3zBL-s_FMg3oBKSKifXl07nMg
kép: Horváth Mihály (1809–1878), a „demokrácia történetírója” http://www.tortenelemtanitas.hu/wp-content/uploads/2011/03/Horv%C3%A1th.jpg
kép: A magyarok története 2. kiadása http://n2.vatera.hu/photos/0c/97/2185_1_300.jpg

10. kép: Fraknói (Frankl) Vilmos (1843–1924) http://bfl.archivportal.hu/data/images/bpn/46/123.jpg

11. kép: Thaly Kálmán (1839–1909) http://csicsada.freeblog.hu/files/Thaly%20K%C3%A1lm%C3%A1n%20mek.niif.jpg

12. kép: Komárik István (1855–1940) tankönyvének címlapja http://www.antikvarium.hu/ant/foto.php?id=4073640&q=90&h=453

13. kép: A fiatal Szekfű Gyula (1883–1955) http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2001/0122/680-1.jpg

14. kép: Jászai Rezső (1871–1952) tankönyvének 1912. évi kiadása http://www.antikva.hu/borito/1-181684-110.jpg

15. kép: A Magyar történet 1935. évi kiadása http://marvin.bookline.hu/product_images/801/1111009192067G.JPG

Az elemzett tankönyvek könyvészeti leírása után az alábbi adatokat közöljük:

Az 1900 utáni tankönyvek vonatkozó részének részletes tartalomjegyzékét is közöljük.

1.
Losontzi Hányoki István: Hármas Kis Tükör. Magyar irodalmi ritkaságok. Szerk. Vajthó László, LXIII. sz. Budapest, 1942. Osváth Ferenc bevezetésével. (Az 1771-i és 1773-i kiadás szövegének újranyomtatása.) (1) 222 l. (2) 219-221. l., azaz 3 l. = (3) 1,4%

2.
Budai Ézsaiás: Magyar Ország Históriája /III./, melyben a felséges Ausztriai Ház örökös uralkodása foglalódik. Debrecen, 1812.

3.
Spányik Glicér: Magyar Ország rövid Históriája, II. köt. A római császároknak és német királyoknak I-ső Rudolftól II-ik Ferencig, úgy szinte Magyarországnak I-ső Ferdinándtól fogva a mi időnkig való rövid históriája. Pesten, 1833. (1) 56 l. (2) 88-89. l., azaz 2 l. = (3) 1,3%

4.
Horváth Mihály: A magyarok története Európába költözésöktől mostanig. Pesten, 1841.

5.
Horváth Mihály: A magyarok története az ifjuság számára. Harmadik, újon dolgozott kiadás. Második rész. Eggenberger, Pest, 1845.
(1) 179 l. (2) 49-53. l., azaz 6 l. = (3) 3,4%

6.
Horváth Mihály: A Magyarok története. A bölcsészettanuló ifjúság számára. Bécs, 1847.

7.
Bocsor István: Magyarország történelme különös tekintettel a jogfejlésre. Negyedik füzet, Pápán, 1864.

8.
Somhegyi (Schröck) Ferenc: Egyetemes világtörténet a felsőbb gymnasiumi ifjuság használatára. III. köt. Uk-kor. Második, jav. kiad. Pesten, 1863.

9.
Komárik István S. J.: Magyarország oknyomozó története. A középfokú iskolák VIII. oszt. részére. 2. kiad. Jurcsó Antal Könyvnyomdája, Kalocsa, (1900)

10.
Mangold Lajos: A magyarok oknyomozó történelme. A középisk. VIII. oszt. számára. 4., jav. kiad. Franklin, Bp., 1903.

11.
Varga Ottó: A magyarok oknyomozó története. A középisk. VIII. oszt. számára. 5. kiad. Franklin, Bp., 1904.

12.
Ujházy László: A magyar nemzet oknyomozó történelme. Szent István Társulat, Bp., 1906.

13.
Takáts György: A magyar nemzet története. Gimn., reálisk. és leánygimn. VIII-ik oszt. számára. 3., átdolg. kiad., Athenaeum, Bp., 1920.

14.
Jászai Rezső: Magyarország oknyomozó története a középisk. VIII. oszt. számára. 2. kiad.. Lampel, Bp., 1921.

VII. A vallásszabadságért, az alkotmányért és az ország egyesítéséért folytatott küzdelmek.

15.
Miskolczy István–Szolomájer Tamás: Magyarország története a fiúiskolák VIII. oszt. számára. Szent István Társulat, Bp., 1931.

22. A török kor vége, Rákóczi fölkelése, reformok, pragmatica sanctio 1683–1723

–
A francia, bajor, porosz cserben hagyják Rákóczit. Két fő
csatavesztése. Szatmári béke

17.
Marczinkó Ferenc–Pálfi János: Magyarország története. Különös tekintettel a társadalmi életre és intézményekre. A fiúisk. VIII. és a leányisk. VII-VIII. oszt. számára. Lampel, Bp., 1939 (?)

18
Marczinkó Ferenc–Pálfi János–Váradi Erzsébet: Magyarország története a szatmári békéig. A gimn. és leánygimn. VII. oszt. számára. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., 1941.

19.
Szegedi Tasziló: Magyarország történelme a szatmári békéig. A gimn. és leánygimn. VII. oszt. számára. Szent István Társulat, Bp., 1941.

20.
Varga Zoltán: Magyarország története I. (A szatmári békéig) Gimn. és leánygimn. VII. oszt. számára. Orsz. Ref. és Orsz. Ev. Tanáregyesület, Bp., 1941.

Katona András: A Rákóczi-szabadságharc recepciója a magyarországi történelemtankönyvekben – a háromszázadik évforduló alkalmából

I. rész A Ratiok korától 1945-ig

Képek