Goethe, bizonnyal a világirodalom egyik legnagyobb költője, egyik legnagyobb regényírója, olyan filozófusok egyenrangú társalkodópartnere, mint Hegel vagy Schopenhaurer, hatalmas életművéből legtöbbre színelméletét tartotta, azt a munkát, amelyet már első megjelenése idején sem forgatott jószólván senki, és ami azóta is csak a legszorgalmasabb Goethe-kutatók kötelező olvasmánya. Byron, amint Szerb Antal írta volt, férfiszépségére és úsznitudására volt a legbüszkébb, halhatatlan költeményeit – dicsekedve – sohasem emlegette. Taine nagy, igen nagy filozófusnak tartotta magát, jóllehet filozófiai főműve (De l’Intelligence) egyetlen komolyan vehető filozófiatörténetben sem szerepel, míg Taine mint irodalomtörténész, mint történész, mint esszéíró mindmáig a legnagyobbak közt van számon tartva. A sort hosszan folytathatnánk, de ezúttal csak arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy egyáltalán nem ritkaság a rossz, néha komikusan rossz önértékelés. Természetesen távol áll tőlünk, hogy Hegedüs Gézát a fenti óriások közé soroljuk, de azért meg kell mondanunk, hogy vele is valami hasonló történt, mint Goethével, Byronnal (akinek egyik legjobb magyar ismerője volt) vagy Taine-nel. Hegedüs Géza magát ugyanis elsősorban, legelsősorban regényírónak tartotta. Élete legnagyobb, legfontosabb művének az Európa közepén című regényfolyamot tekintette. Nos, ez a tucatnál is több, egyenként sem vékonyka regényből összeállt „folyam” gyakorlatilag olvashatatlan, alig valaki érdeklődésére tarthat számot, míg…
***
Míg Hegedüs Géza szinte minden más munkája mindmáig a legkeresettebbek közé tartozik. Műfajteremtő nagy alkotó volt, olyan valaki, aki a maga teremtette és aligha utánozható műfajban hasonlíthatatlant alkotott. De mielőtt e műfajra és annak hatalmas hozadékára fordítanánk a figyelmet, néhány más momentumra koncentrálnánk. Hegedüs Géza nagy olvasó volt. Tán a huszadik századi magyar kultúra legnagyobb olvasója. Elmondta többször, leírta nem egyszer, hogy a munkaszolgálatban, a táborokban, a hadifogságban (volt belőle része jócskán), a legnagyobb kincsnek az élelem számított. A szerény kenyéradagnál nagyobb kincs aligha volt elképzelhető. Illetve dehogynem. A dohányos emberek (Hegedüs Géza nagy dohányos volt) inkább éheztek, de megváltak utolsó szelet kenyerüktől is, ha néhány szál cigarettát kaphattak érte cserébe. De volt még ennél is nagyobb csábítás néhányuk részére (talán csak Hegedüs Géza részére, erről nem szól a fáma). A nagy dohányos elcserélte kevéske cigarettáját (no, nem mindet) egy-egy könyvre, olvasnivalóra. Kenyér és cigaretta-valutáért kaphatta kézbe Hegedüs Géza is Kant Kritik der reinen Vernunfját – franciául. A nagy orosz hidegben, mocsokban, kínszenvedésben. És boldogan olvasta. És olvasott élete végéig, olvasott szinte mindent: irodalmat, történelmet, filozófiát… Egy vallomásából kiderül, hogy ha néhány napig nem olvasott verset, elvonási tüneteket észlelt. De hát nem sok ilyen kihagyott nap akadt az életében. Amikor egyszer beugrásra kérték a tévében, valami kulturális vetélkedő műsorvezetője betegedett meg, a stáb fölötte aggódott, hogy „Géza bácsi” át tudja-e tekinteni, el tudja-e olvasni a vastag kötetnyi puskát a műsor megindulása előtt. Hegedüs Géza legyintett: csak nem képzelitek, hogy nem tudom fejből azt, amit ti puskaként összehordottatok. Semmi szükségem puskára. És valóban nem volt. Nem nagyképűsködött. Mint nagy olvasónak, kedves játéka volt (kezdetben csak testvérével játszotta, később másokkal is), hogy felhívta partnerét telefonon: mondd csak meg, hogy is hívták (hasból idézek) Rastignac édesanyjának a szomszédnőjét. Aztán várta a választ és az ellenkérdést. Mindehhez persze nemcsak hatalmas olvasottságra volt szükség, de félelmetes memóriára is. Hegedüs Géza memóriája legendás volt. Joggal. Amikor magyar verstanát írta, Visegrádon történt ez, vidéki „dácsájában”, alig volt könyv körülötte (persze könyv nélkül sohasem volt elképzelhető, de a magyar líra egészét mégsem cipelhette le Visegrádra). A verstan gyakorlatilag minden példáját fejből idézte. Márpedig véghetetlen sok példára van szükség egy verstanhoz. Amikor a kézirat elkészült, kissé félve nézett utána, immáron odahaza, hatalmas könyvtárszobájában, mennyit tévedett. Szinte semmit. Gyakorlatilag fejből tudta a magyar költészetet.
***
És a nagy olvasó, az állandóan és szenvedelmesen olvasó persze el sem tudja képzelni, hogy lehet, létezhet valaki, aki megvan könyv, könyvek nélkül. Nem elhatározott szándékkal, nem pedagógiai elvek alapján, nem jótékonyságból, nem valamiféle hivatás okán, de egészen természetesen, egészen magától értetődően beszélt rá, csábított el minden közelébe kerülőt az olvasásra. Márpedig sokan, igen sokan kerültek a közelébe. Író-olvasó találkozók rendszeres szereplője volt, aligha volt olyan magyar könyvtár, amelyet többször is ne látogatott volna meg. És úgy tudott szólni könyvekről, olvasmányokról (nem a saját könyveiről persze), hogy egy-egy jelenése után megsokszorozódott a könyvtári kölcsönzések száma. Könyvtárosokat csábított arra, hogy egy-egy köteg könyvvel a hónuk alatt menjenek be a kocsmába, és osztogassák az olvasnivalót, a műről egy-két hét múlva beszámolni tudóknak egy-egy felest ígérve. A projekt bejött. És – tudnivaló – Hegedüs Géza úgy vélte, nem kell alkalmazkodni az olvasók, a reménybeli olvasók feltételezett „színvonalához”. Aki izgalmas olvasmányra vágyik, kapjon Bűn és bűnhődést, aki házasságtörés iránt érdeklődik, kapja kézhez az Anna Kareninát stb. Persze volt érzéke a krimik, a bestsellerek „szépségei” iránt is. Nem egy hallgatóját lepte meg azzal, hogy Agatha Christit, Rejtő Jenőt, Gulácsy Irént, Kosáryné Réz Lolát, Erdős Renét (stb.) idézett.
***
És ez az olvasásra csábítás, ez a megszállott olvasáspedagógia találta meg a maga – talán világviszonylatban is – páratlan műfaját a Hegedüs-regényekben. Nem igazi regények ezek, inkább átmenetek az esszé és a szépirodalom közt. Hegedüs Géza természetesen számos (sőt számtalan) esszét is írt, ezeket viszont a regény felé mozdította el. Ezek a művei, most elsősorban a formailag mindenképp regénynek tekinthetőkről szólunk, afféle gyerek- vagy ifjúsági munkáknak vannak elkönyvelve. Pedig felnőttekhez is szólnak, olyannyira, hogy nemcsak a gyerekkönyvtárakban lelhetők fel, de legalább annyira a felnőttek polcain is, és – számos könyvtárban ellenőriztem, – igen nagy olvasóközönséget vonzanak. Hegedüs Géza nílusi termékenységű író volt. Egyik legfőbb kedvencéhez, Jókai Mórhoz hasonlatosan csak úgy öntötte a „regényeket”. Miről szólnak, mire tanítanak ezek a művek? Elsősorban történelmi munkáknak látszanak, hisz felölelik témában szinte az egész világ- és magyar történetet. Az ókori Babilon és Asszíria, az ókori Egyiptom, az antik Görögország, Róma, a középkor, az angol forradalom (stb.) jelennek meg lapjaikon, valamint szinte a teljes magyar történelem Szent Istvántól napjainkig. De persze nem úgy történelemkönyvek, hogy elmesélik a hajdanvolt vagy napjainkhoz közeli eseményeket, bár ezt is teszik. Elsősorban – számos modern történettudományi iskola, irányzat hozadékát megelőlegezve – egy-egy teljes világot ábrázolnak: a mindennapi élet eseményeit, a különböző szokásokat, a divatokat, az erkölcsöket, a lakásokat, a viselkedés legkülönbözőbb módjait, szinte mindent. Mennyit és mit ettek akkoriban, hogyan ültek asztalhoz, miféle italokat fogyasztottak, hogyan beszéltek egymással és miről, hogyan lettek szerelmesek, milyenek voltak gyermekekként és milyenek érett vagy öregkorban, milyenek voltak a nők stb., stb., stb. Szinte beláthatatlanul sokat tud Hegedüs Géza a legtágabb értelemben vett kultúra, művelődés történetéről, és mindezt olyan kedvesen, vonzóan, izgalmasan adja elő, meséli el kicsinynek és nagynak, hogy azok szinte észrevétlenül maguk is otthonossá válnak a magyar és világtörténelem legkülönbözőbb korszakaiban, világában. És külön rafinériája ez az írónak, ezt a hallatlan mennyiségű ismeretanyagot mindig valamiféle általában izgalmas, érdekfeszítő eseménysorba, „regénybe” ágyazza. Az olvasó arra figyel vagy azt hiszi, hogy arra figyel, mi lesz a főhősökkel, megmenekülnek-e a kalózoktól vagy sem, összekerülnek-e a szerelmesek, megvívatik-e Buda vára stb., stb., stb. És közben megtudja, megismeri a múltat és a közelmúltat, a régi és a mai világokat, megtudja, hogy például egy babiloni ifjúnak milyen meglepetés az, ha Asszíriában lépcsőn kell felmennie az emeletre, vagy széken kell ülnie. De nem soroljuk a példákat, parttalanná válna kicsiny beszámolónk.
***
Ez a műfaj egyszerre ad példát arra, hogy hogyan lehet könnyedén, minden tudóskodást messze elkerülve művelődéstörténetre tanítani és arra is, hogy hogyan lehet olvasóvá nevelni, a legnehezebb anyagon át, a nehézségeket mintegy eltitkolva, kikapcsolva.
***
Ha a száz éve született Hegedüs Gézát ünnepeljük, akkor elsősorban ezért kell ünnepelnünk. A nagy olvasóvá nevelőt kell látnunk benne, azt az embert, aki a könyv és nevelés páratlan egybekapcsolását valósította meg.