A fenti címmel rendezett kétnapos konferenciát a Magyar Olvasástársaság 2011 májusában Szombathelyen. E konferencia előadásainak javát (mintegy kétharmadát) tartalmazza a most megjelent vaskos kötet. A konferencia-előadásokból összeálló-összeállított kötetek általában nem igazán szoktak magas színvonalú szakkönyvekké válni, érthető okokból. Hiszen alkalmi dolog egy-egy konferencia, az előadók általában esetlegesen szoktak kiválogatódni (ki ér rá, kit illik, kit muszáj – ilyen-olyan okból – meghívni, felkérni, kiről feltételezhető, hogy az átlagosnál érdekesebb, feldobóbb, szellemesebb, humorosabb szöveggel áll elő, stb.), a dolog, az ügy merituma egyébként úgyis a szakma képviselőinek kötetlen összejövetele, a szünetek beszélgetései, az esti pourparlék a lényegesek, nem az előadások –feltehető – unalma, hivatalossága. Nos, a jelen eset igen komolyan rácáfol az ilyenféle vélekedésekre. A kötet minden, valóban minden előadója, vagyis szerzője abszolút szakember, témája, a kötet nagy témája és annak szigorúan vett elágazásai országosan ismert specialistáktól kapott pertraktálást, és végül, de bizonnyal elsősorban, az olvasás kérdése nemcsak igen fontos, hanem ma, kivált hazánkban egzisztenciálisan fontos kérdés, csak a legkomolyabb, legszakszerűbb megközelítéseket igényelheti. És ez meg is történt. Az alapkérdés úgy hangzott, hogy rábízható-e az olvasás kérdése a látszólag legilletékesebbekre, a magyartanárokra. Még durvábban fogalmazva: vajon a szégyenletesen alacsony magyarországi olvasási eredmények, a PISA felmérések alapján kétségtelennek látszó, bizonyuló lemaradások egyedül az ő nyakukba varrhatók-e, avagy más okok is vannak. De még ennél is fontosabb kérdés, hogy ha már ez a lemaradás, ez a szégyenletes, és az ország (a Haza) sorsa szempontjából tragikus (mert valóban az) helyzet immáron hosszú ideje fennáll, akkor mi a teendő. És főleg, kinek a teendője, hogy ez a helyzet megváltozzon.
A konferencia és a kötet címe egyértelmű választ ad, és ezt a választ taglalják, elemzik, bontják részeire és magyarázzák a kötet írásai. Kivétel nélkül mindegyik úgy véli, illetve dehogy véli, bizonyítja, adatolja, napnál világosabban kimutatja, hogy az olvasás kérdése össztantárgyi feladat. Minden tanár, minden tantestületi tag, tényleg mindenki feladata, hogy az olvasás megtanultasson, gyakoroltasson, magas szintre emelődjön. Hisz…
Hisz olvasás nélkül nincs, nem lehet matematika-, biológia-, kémia- (stb.) tanulás sem. Hisz a tankönyvek, minden tankönyv megértéséhez, megtanulásához, elsajátításához elemi (nem elemien egyszerű, hanem alapvetően fontos, nélkülözhetetlen) feltétel az olvasnitudás, a szövegértés. Tehát…
Tehát muszáj a matematika-, a biológia-, a kémia- (stb.) tanárnak nemcsak hozzájárulnia, de szervesen, az alapokig hatóan résztvennie az olvasás elsajáttítasában, gyakorlásában, fejlesztésében. És a kötet szerzői (matematika-, biológia-, kémia- (stb.) tanárok rendre be is számolnak arról, miként, mi módon, milyen eszközökkel, milyen módszerekkel végzik ezt a munkát. Ragyogó, és a gyakorlatban szinte azonnal hasznosítható fogásokról, trükkökről, módszerekről számolnak be. Elképesztő tudásanyagról tesznek tanúságot ezek a szakemberek. Mert nem pusztán lelkesülnek az ötletért, hogy az olvasás össztantárgyi feladat, nem csupán egyetértenek vele, de saját gyakorlatukból, sokszor több évtizedes gyakorlatukból példák százai állnak rendelkezésűkre. Egyenesen csodálatos, ahogy hatalmas gyakorlattal rendelkező tanárok és könyvtárosok arról számolnak be, hogy hogyan, miként, milyen ravasz cselfogásokkal tudták, tudják az olvasni tudást fellendíteni, mindennapi oktató munkájuk részévé tenni stb. Elképesztő és roppant imponáló, amint matematikusok, biológusok, kémikusok (stb.) az olvasás mellett szólnak, érvelnek, harcolnak. Feladatuknak, küldetésüknek, szakmájukból adódó, annak szerves részeként felfogott kötelességüknek tudják az olvasás, az olvasnitudás előremozdítását, megalapozását és továbbfejlesztését. Igen fontos vonása a kötetnek, hogy, - hála a Magyar Olvasástársaság kiterjedt nemzetközi kapcsolatainak – számos amerikai szakértő írása is szerepel benne. Ezek a remek előadások, írások mintegy nemzetközi szintre emelik a kérdéskört. De arra is jó mutatók, hogy a hazai szakemberek pontosan ugyanolyan szinten, pontosan ugyanolyan módon közelítik meg a témát, a problémát, mint a csúcsszintű amerikaiak. Egyébként is, igen jellemző a kötet tanulmányaira a hatalmas nemzetközi tájékozottság. Angol, francia, német hivatkozások bővedje található a munkában, szerzői teljesen otthon látszanak lenni a nemzetközi szakirodalomban, és nemcsak a kifejezetten a témába vágó munkákban, de annak tágabb környezetében is. A filozófiai, szociológiai, pszichológiai (stb.) szakirodalomban is. Egyik ámulatból a másikba esik az olvasó, hogy mi mindent tudnak, mi mindent olvasnak, olvastak ezek az olvasás mellett érvelők. És persze arról is tudnak, de mennyire tudnak, hogy ma az olvasás nem csupán nyomtatott szövegek olvasását jelentik. Az egész kötetből kiragyogó (szerintünk a messze legjobb, de persze éppen nem társtalan) írás, Fenyő D. Györgyé gondolatmenete a hagyományos olvasás és az új „világállapot” olvasását szembesítő tanulmánya annyira jó, hogy egy új konferencia (és persze kötet) indító, alapvetését szolgáló dolgozata lehetne, kellene hogy legyen. Szóval nem hiányzik a kötetből az e-könyvek, a digitalizált szövegek problematikája sem. Talán nem annyira hangsúlyosan szerepel ez, mint szeretnénk, de minden ága-boga felmerül a tárgyalásokból. A jelzések, az indícíumok félreérthetetlenek.
Persze vannak, hogyne lennének még e remekmívű kötettel kapcsolatban is aggályaink. Nem azért soroljuk őket, hogy a jogos csodálatot mérsékeljük, hanem azért, mert régi és szerintünk rossz beidegződések maradványainak tűnnek. Az egyik első mindjárt az, hogy – bár számos megjegyzés tanúskodik róla – a szerzők tudják, hogy egészen más a szépirodalom olvasása és az általában vett szövegolvasás, azért a kettőt mégis – nagy általánosságban – összemossák. Része lehet ebben annak is, hogy a matematika, biológia, kémia (stb.) tanárok szinte mindegyike otthon van a versek világában is. (Erről számos példájuk, idézetük tanúskodik.) Pedig külön „misét” érdemelne, hogy a kettő mennyire más, hogy – manapság kivált – mennyire szükség kenne a két terrénum szigorú és könyörtelen elhatárolására. De sajnálatosnak tűnik számunkra az is, hogy mennyire alázatosan vetik alá magukat a szerzők (nem magyartanárok) annak is, hogy az ő dolguk lenne olvasni-tanítani. Annak a fiktív történelem tanárnak valami igazsága csak van, lenne, hogy ő történelemtanár, és nem magyartanár (egy amerikai szerző – negatívnak beállított példája) .És most legyünk egészen őszinték (ez – sajnos –nem jellemző a kötet értekezőire)! A helyzet – számunkra úgy tűnik – az, hogy a magyar gyerekek, diákok nem tudnak (és persze nem is szeretnek) olvasni. Márpedig erre –ezer okból kifolyólag – égető szükség lenne, és valamiképp a Haza (nem véletlenül írjuk nagybetűvel) sorsa is ezen (ezen is) múlik. Akkor hát legyen mindannyiunk kötelessége, hogy olvasni tanítsunk. Ha ekkora a baj, álljunk mindannyian a homokzsákot cipelők közé. Legyen! De azért tudjuk, hogy nem ez a normális állapot. Hogy olvasni (és írni) első és másodikos elemiben kell megtanulni, kellene megtanulni. És a továbbiakban nem olvasni (írni) kell tanítani, hanem szaktárgyak ismeretanyagára. A kivételes, kivételesen rossz helyzetre persze válaszolni kell. Ezt teszik a kötet szerzői, és mindazok, akik e kötetből, e kötet alapján tájékozódnak és teszik majd a dolgukat. De azért jó lenne, ha mindannyian tudnák, hogy nem ez a normális felállás. De hát persze amíg azt el nem érjük, vessük alá magunkat a szükségszerűségnek.
Az olvasás össztantárgyi feladat. Szerk. Nagy Attila, Imre Angéla, Köntös Nelli. Budapest: Savaria Univ. Press, 2011. 291 p.