Korábbi összeállításunkban Gondolatok az olvasásról címen több száz közéleti személyiség véleményét gyűjtöttük össze e kérdéskörben, s tettük hozzáférhetővé az Olvasás Portálon. Felhasználtuk a korábbi összeállításokat¹, valamint feldolgoztuk azokat az önéletrajzokat, visszaemlékezéseket, melyek említést tesznek vonatkozó gyermek és fiatalkori élményekről. A fentieken kívül ismeretségi körünkből (Adamik Tamásné, Bíró Zoltán, Kiss Gy. Csaba, Pölöskei Ferenc, Varga Katalin stb.) kerestünk meg olyanokat, akik vállalkoztak ilyen jellegű élményeik leírására.

Az összegyűjtött írások, bármennyire is érdekesek, de egyértelmű következtetések levonására alkalmatlanok. A mintavétel nem reprezentatív, hiszen egyrészt a nyilatkozók az elmúlt évszázadok különböző korszakaiban éltek, másrészt többségük értelmiségi – költők, írók, egyetemi oktatók –, akik már a szülői házból hozták a könyv, az olvasás iránti érdeklődést és nem utolsó sorban az ehhez szükséges anyagi és szellemi hátteret. Ennek ellensúlyozására nagyobb figyelmet fordítottunk azokra, akik a rossz családi körülményeik ellenére – már-már szinte értethetetlen módon – életüknek egyik értelmét az olvasásban találták meg. Az ő megtalálásuk nem volt könnyű, hiszen munkanélküliek, szegényparasztok ritkán írnak életrajzot. Kivételek természetesen voltak (Veres Péter, Csizmadia Imre, Sinka István, Illyés Gyula stb.).

A genetikai és környezeti hatások elemzése messze meghaladja írásunk kereteit, de azért igyekeztünk – a bizonytalan vagy ellentmondásos történetek bemutatásával – a figyelmet felkelteni. Igen sokszor nehéz magyarázatot találni arra, hogy olvasni alig tudó szülők, nagypapák és nagymamák milyen motivációk alapján szorgalmazták gyermekeik, unokáik olvasását. De nehéz arra is magyarázatot találni – és ennek végképp nem lehet megtalálni a gyökereit –, hogy e hátrányos helyzetű szülők milyen hatásokra váltak olvasóvá. Sok esetben – lásd a fentiekben említetteket – a szülők, nagyszülők példáit követték. Mindezeket leírjuk, de tudjuk, hogy ezek már átvezetnek a pedagógia alapkérdéseire: a környezeti és genetikai hatások kérdésére.

A nehezen magyarázható tények sokszor megkérdőjelezik a hagyományos pedagógiai megközelítés sablonjait. Voltak nagyon szegény szülők, akik – ki tudja milyen indíttatásból (pl. Csizmadia Imre) – este gyertya vagy petróleumlámpa mellett olvastak. Illyés Gyula nagymamája a harmadik faluba is elment egy könyvért. Veres Péter szülei mindig megvették a kalendáriumot, igaz ugyan csak februárban, mert akkor olcsóbb volt. Logikus – de ezt a szót óvatosan használjuk –, hogy az ilyen szülők mellett felnövő gyermekek könnyebben rászoktak az olvasásra, mint azok, akiknek a házában nem volt könyv. Összeállításunkban talán éppen az az érdekes, hogy számos ellenpéldával is találkozunk.

Érthető, nehezen érthető vagy mai tudásunkkal fel nem fogható esetekről szól összeállításunk. Felmerül természetesen, hogy ha ennyi a bizonytalanság, érdemes-e mindezekkel foglalkozni?

Lehet, hogy sok munkával készült összeállításunk miatt elfogultak vagyunk, de utólag úgy ítélem meg, hogy eredménynek tekinthető az is, ha tudatosul bennünk: nincsenek receptek, kész megoldások.

Célunk pusztán az volt, hogy feltárjuk az irodalommal, olvasással való találkozást kinél, milyen tényezők akadályozták vagy segítették.

Nagyon fontosnak tartjuk előre bocsátani, hogy munkánk elsősorban tényfeltáró volt. Tudományos elemzések, következtetések részben meghaladják összeállításunk kereteit, másrészt – félve, de bevalljuk –, e munka összeállítójának meggyőződése, hogy a személyiség alakulásának – így az olvasáshoz való viszony alakulásának törvényszerűségei is – még hiányzik az egyértelmű tudományos magyarázata.

A hagyományos és esetenként túl optimista neveléstudomány azt sugallja, hogy kedvező otthoni körülményeket, jó pedagógusokat, a gyermek életkorának megfelelő könyveket kell biztosítani és akkor előáll az OLVASÓ EMBER.

Nem tagadva és lebecsülve a pedagógiai hatások, törekvések fontosságát, mégis az ellenpéldák elgondolkodtatóak. Rossz családi körülmények, rossz iskolai hatások, megfelelő szellemi irányítás hiánya ellenére is ott találunk egy szenvedélyes OLVASÓT. Szülői tiltás ellenére, istállóban, padláson, állatok legeltetése közben, bujkálva vagy a zongora alatt, mint ahogy ez történt Jászai Marival is.

„…három gyermek édesanyja vagyok. A legnagyobb gyermekünknek (lány) 12 éves koráig rengeteget meséltünk: tündérmeséken nőtt fel, mesékkel igazítottuk útba egy-egy válságos pillanatában. Úgy ment iskolába, hogy tudott olvasni. Olvasni szerető, folyton olvasó kamasz lett belőle.

Középső gyermekünknek (fiú) 12 éves koráig még többet meséltünk: tündérmeséken nőtt fel, mesékkel igazítottuk útba egy-egy válságos pillanatában. Úgy ment iskolába, hogy folyamatosan olvasott. Olvasni nem szerető, sohasem olvasó kamasz lett belőle.

A legkisebb gyermekünknek (fiú) szintén állandóan olvasunk, már magzatkorától rengeteg mesét ismerhet. Most három éves. Még nem tud olvasni. Vajon melyik kamaszgyermekünkre fog hasonlítani. Olvasó vagy nem olvasó felnőtt lesz belőle.”

A bizonytalanságok ellenére a megoldás kereséséről természetesen nem mondunk le, sőt talán összeállításunkkal ezt az útkeresést kívánjuk segíteni.

A visszaemlékezések közlése közben kerestük azokat a visszatérő elemeket, melyek befolyásolták az olvasással, a könyvvel való találkozást. A „gócok” – ahogy ezt munka közben hívtuk – megtalálása, csoportosítása nem volt könnyű, hiszen egy-egy személynél több, sokszor egymással ellentétes vagy egymást különböző mértékben erősítő élethelyzet is felmerült.

Többszöri megfontolás után a visszaemlékezők élményeit az alábbiak szerint csoportosítottuk:

A visszaemlékezések szubjektívek, ezt tükrözi a fenti csoportosítás is. Ezeken néha mosolyoghatunk, néha elgondolkodhatunk. Én az utóbbit szeretném.

Az olvasás különböző helyei a mai olvasónak humoros lehet, de ugyanakkor tükrözi az olvasni szerető gyerek igényeit. Nemeskürty István olvasási szenvedélyét – érthető módon – nem méltányolták a katonaiskolában, így az éppen olvasott könyvet lapokra szétszedte és a tölténytáskájában tartotta. Szegényparaszt szülők olvasni szerető gyerekei – például Sinka István és Csizmadia Imre – az istállóban olvastak. Csizmadia Imrének ott volt a könyvtára is. Sokan az iskolai órák alatt – természetesen „illegálisan” – a pad alatt olvastak. Ilyen volt Baránszky Jób László későbbi esztéta és Török Sophie, aki olyan családban nőtt fel, ahol tiltották az olvasást. Így szenvedélyének csak titokban hódolhatott. Olvasott a spájzban, mellékhelyiségekben, tanítási órák közötti szünetekben és az iskolában a pad alatt is. Amikor beárulták, egy évig nem kölcsönözhetett az iskolai könyvtárból. Jászai Mari cselédlányként a zongora alatt fedezte fel Petőfit. Voltak kedvezőbb helyek is. Sánta Ferenc a „havasok lábához szegezett Gyimesfelsőlakon” olvasta a Karamazov testvérek ronggyá olvasott példányát. Vörösmarty egy erdő szélén a Velencei tóban gyönyörködve olvasott. Életrajzírója szerint e szép hely bizonyára hozzájárult az olvasmányélmények elmélyüléséhez.

Igen sok esetben a betegség tett valakit olvasóvá. Alexits György bukásra állt matematikából, de betegsége idején olvasott egy matematika könyvet, s ekkor fedezte fel a matematika lényegét. Így vált országosan elismert Kossuth díjas matematikussá. Pölöskei Ferenc történész, akadémikus leginkább „focizni” szeretett. Lábtörése miatt azonban feküdnie kellett, akkor szerette meg az olvasást. Czifra György zongoraművész ágyhoz kötött beteges gyerek volt. Így már négyéves korában írt és olvasott. De betegség alatt szerette meg az olvasást Adamikné Jászó Anna, Móricz Zsigmond, Csanádi Imre és még sokan mások.

Más esetben a véletlen járult hozzá a könyv megszeretéséhez, sőt sok esetben ezen keresztül a pályaválasztáshoz is. Hardy Kálmán karácsonyi ajándékként véletlenül kapott egy tengerészkönyvet. Testvérei szerint valószínű ezért választotta a tengerésztiszti pályát. Hevesi Gyula apja soha nem olvasott és vett könyvet. Véletlenül olcsón látott a kirakatban egy Petőfi kötetet. Megvette a fiának, aki ettől kezdve szenvedélyes Petőfi rajongó lett. A véletlen alakította e munka összeállítójának a könyvekhez való viszonyát. Egyetemista korában – mivel kötelező irodalom volt – a Széchényi Könyvtárban kikérte Tessedik Önéletírását. Amikor másodszor is kikérte, észrevette, hogy ez egy másik kiadás, amiben bizonyos részek – politikai okokból – eltérnek egymástól. Mindezt megírta a Pedagógiai Szemlének. Az első publikáció sikerén felbuzdulva rendszeresen olvasó-publikáló fiatal, majd kutató lett.

Amint említettük, a csoportosítás nem tükröz tudományos rendszert, érthető módon a különböző korokban, különböző módon megkeresett visszaemlékezők szubjektív véleményüket közlik s nem követnek prekoncepciót.

Az értékelést tudatosan kerültük. A ponyva vagy a Biblia mennyire és hogyan alakította az olvasáshoz való viszonyt, már csak azért sem értékelhető, mert az összeállításunkban idézett személyek az elmúlt két évszázadban éltek, illetve élnek és aligha szorul bizonyításra, hogy ez alatt az idő alatt gondolkodásunk, értékítéleteink és ezzel összefüggően iskolai oktatásunk szemlélete gyökereiben változott meg.

Célunk „csak” az volt, hogy gondolatokat ébresszünk, bemutassuk, hogy a könyv, az olvasás nem csak az ismeretszerzés, a művelődés forrása, nem csak személyiségformáló tényező, hanem az emberi személyiség kiteljesedésnek – merjük kimondani –, boldogságának egyik alapvető eszköze.

Az olvasás jövőjével vagy csak annak technikájával foglalkozó viták, jóslások idején talán érdemes elgondolkodni azon, hogy szabad-e ilyen gyorsan belenyugodni, beletörődni a klasszikus irodalom háttérbe szorulásába, az úgynevezett „korszerűbe”, „modernbe”?

Külön kérdés, hogy milyen változásokat okoz vagy fog okozni a modern technika, az elektronika.

A munka készítése közben visszatérő gondolatom volt, hogy a múlt értékeinek feladásához miként kell viszonyulni a pedagógiának, s egyáltalán a jövőért felelős embernek.

Reménytelen-e az utóvédharc? Bár lehet, hogy az utóvédharc önmagában is győzelem? Igaz, hogy a Titanic elsüllyedése sok ember halálát okozta, de a süllyedés – a tragédia – olyan technikák kifejlesztését eredményezte, mely a hasonló tragédiák lehetőségét csökkentette. Úgy gondolom, hogy most is süllyedünk, csökken az olvasó emberek száma, nő az analfabetizmus, de akkor is intenzíven keressük azt a technikát, ami talán segíti, csökkenti a jéghegy elkerülésének, az analfabetizmus kikerülésének veszélyét.

Az olvasás megszeretése sokszor véletlen, de minden véletlenben van valami csoda, egy adomány. Amikor Hegedűs Géza négyéves korában „magától” megtanult olvasni, édesapja málnaszörppel koccintott vele és azt mondta, hogy a születésnapnál is nagyobb ünnep az, amikor az ember olvasóvá válik.

Összeállításunk célja, hogy segítsen annak felismerésében, hogy az olvasás eszköz a jéghegy, az elsivárosodás, az elszürkülés kikerüléséhez.

Lehet, hogy a XXI. század közepétől nem fogunk tudni írni, de reméljük olvasni még tudunk majd.

A visszaemlékezések bizonyítják, hogy az olvasás nem csak időtöltés volt, nem csak a hétköznapi gondoktól, a szenvedéstől való menekülést jelentette, hanem az emberi kiteljesedés, az öröm, a boldogság forrása is volt.

A bemutatott dokumentumok alapján bizonyítjuk, hogy az olvasás független a körülményektől. Az olvasást kerülő emberek hivatkoznak időre, pénzre, körülményekre. Összeállításunk bizonyítja, hogy aki igazán szeret olvasni az a körülményektől függetlenül is megtalálja annak módját.

Az olvasás iránti érdeklődés, vágy „velünk születik” – írta másfél évszázaddal ezelőtt Horváth János. Szerinte „Régebben midőn még jobban ráértünk, mert jobban akartunk gyermekeinkkel foglalkozni, – mi magunk voltunk gyermekeink hasznos és élvezetes mese-világa. Megváltozván a szokások és erkölcsök, a házi tanítás ezen neme megszűnt; de a gyermek mese és regény utáni vágya megmaradt, mivelhogy ez velünk születik.”

Értékelve, de egy kicsit vitatkozva Horváth Jánossal; tény hogy sok minden velünk születik, de ez nem ment fel bennünket az alól, hogy a XXI. század kihívásainak negatív következményei ellen ne harcoljunk az olvasással.

¹ Kőhalmi Béla: Könyvek könyve. Bp. 1918., Kőhalmi Béla: Új könyvek könyve. Bp. 1937.,

Gyalui Farkas: Legkedvesebb könyveim. Bp. 1904. stb.

Jáki László: Találkozásom a könyvvel, az olvasással