Sipos Anna Magdolna: Együtt vagy külön?

Az iskolai könyvtárak a magyar könyvtárjog históriájában

A magyarországi iskolai könyvtárak történetének forrásait tanulmányozva, az olvasóban az a kép alakul ki, hogy e könyvtártípus históriája szinte sikertörténet. Ugyanakkor az iskolai könyvtárak történetét bemutató makro- és mikroszintű feldolgozások súlyos nehézségekről, a gyűjtemények ellehetetlenüléséről, a mérhetetlen alulfinanszírozásról és még számos más működési nehézségről írnak. Aki ezekkel az ellentmondásokkal találkozik, abban előbb vagy utóbb megfogalmazódik a kérdés: melyik állítás igaz. Az iskolai könyvtárak kérdésével sokat foglalkozó Tóth Gyula az alábbiakban sommázta az iskolai könyvtárakra vonatkozó hatósági intézkedések és a valóság között feszülő ellentmondásokat: „…ezzel kezdetét vette az az állami intézkedési sorozat, mely központilag rendelkezik immár a világi hatalom részéről a könyvtárakról, a Ratio [Educationis, 1777, a szerző megjegyzése] nyitánya az iskolai könyvtárügyben a be nem tartott központi rendelkezések máig tartó folyamatának. Az akár pozitív megítélésű állami intézkedések gyér hatásúak voltak, mint például az újabb Ratio, mely legalábbis a gimnáziumok igazgatóinak kötelességévé tette, hogy legyen gondjuk iskolájuk könyvtárára …”^[1] Írásunk célja, hogy a magyar könyvtárügyben megjelenő jogforrások elemzésével áttekintsük az iskolai könyvtárakra vonatkozó normatív szabályozást. A jogszabályok azt tanúsítják, hogy az iskolai könyvtárak históriája során az állami intézkedések megalkotói mintha nem tudták volna eldönteni az írásunk címeként is szereplő együtt vagy külön dilemmáját. Ezért voltak időszakok, amikor az iskolai könyvtárakról külön jogszabályok és egyéb normatív szabályozások készültek, és voltak olyan ciklusok is, amelyekben az ország könyvtárügyéről szóló rendelkezések a könyvtári rendszer részeként kezelték a tanintézeti könyvtárakat, ezért azokra is érvényes egységes jogi szabályozást alkalmaztak.

Nem vitatva idézett szerzőnk megállapításának lényegét, az azonban kétségtelen, hogy a könyvtárakra vonatkozó állami intézkedések csírái az oktatási rendszeren belül jelentek meg: a már fentebb is említett Ratio Educationis-ok, az Organisationsentwurf (1849), továbbá az egyetemi könyvtár országos és nyilvános jellegét megerősítendő, a számára biztosított tudományos célú kötelespéldány-rendelkezés (1780), valamint az arra épülő és a tervezés szintjén megrekedt, meg nem valósult bibliográfiai szolgáltatások, amelyeknek célközönsége az akadémiák és a gimnáziumok könyvtárai lettek volna. Ezek a példák azonban csupán azt mutatják, hogy a XVIII. század végén, a XIX. század elején jelentek már meg az iskolák könyvtárait érintő normatív intézkedések, ám azokat semmiképpen sem lehet az iskolai könyvtárakra vonatkozó, átfogó koncepcióknak nevezni, már csak azért sem, mert az intézkedések nyomán csupán mérsékelt eredmények születtek, és azok is főként a középfokú, de még inkább a gimnáziumi oktatást betöltő intézményekben. Mindemellett azt is tudnunk kell, hogy a magyar könyvtárak első, szándéka szerint teljes körű számbavétele során már jelentős mennyiséget tett ki az iskolákban működő könyvtárak száma és a gyűjteményeik nagyságrendje is számottevő volt. A György Aladár-féle adattár^[2] a középiskolák vonatkozásában 263 iskolában működő könyvtárról ad számot, ám tudnunk kell, hogy az összeírás külön tételként tartja számon az egy iskolán belül működő különböző gyűjteményeket, úgymint tanári könyvtár, ifjúsági könyvtár vagy önképzőköri könyvtár. A középiskolákban őrzött gyűjtemények együttes mennyisége megközelítette az egymillió (986 713) kötetet. Ezek az adatok azt is mutatják, hogy egy-egy átlagosan gyűjteményben 3700-3800 könyvet találhattunk, egy iskolára vetítve ez az átlag 7000-8000 között mozgott. Természetesen az átlag mögött hatalmas a szóródás: öt gyűjtemény meghaladja vagy megközelíti a húszezer kötetet, tizennyolc kollekció nagysága a tíz- és húszezer között mozog. Mindezeken túl azonban bőségesen találhatók néhány százas, esetleg néhány ezres gyűjtemények is. Ez utóbbi méret főként az ifjúsági és önképzőköri könyvtárakra jellemző. A György Aladár-féle összeírásban ugyan több könyvtár létrehozásának éve hiányzik, ám a rendelkezésünkre álló adatok azt mutatják, hogy a XVIII. század előtt összesen hat könyvtárat (öt tanári, egy ifjúsági), az 1700-as években tizennyolc, a XIX. század első felében huszonhárom (tizennyolc tanári és öt ifjúsági, illetve önképzőköri), az 1800-as évek második felében pedig százkilencven (száztizenhét tanári és hetvenhárom ifjúsági, önképzőköri) könyvtár alapítására került sor. Ezek az adatok azt mutatják, hogy a XIX. század második felében az iskolai gyűjtemények már meghatározó szerepet játszottak a könyvtári kultúra meghonosításában és elterjedésében. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a népoktatási intézmények a középiskolákéval össze sem vethető, jóval rosszabb adatokat mutatnak, még abban az esetben is, ha figyelembe vesszük, hogy a György Aladár-féle felmérésben alulreprezentált a népoktatási intézményrendszer. A népoktatási tanintézetekben működő könyvtárak számát 207-ben, a gyűjteményekben őrzött kötetek mennyiségét pedig összesen alig több mint kétszázezerben (220 402) határozza meg az adattár. Úgy véljük, hogy az összesített adatok önmagukért beszélnek, ezért nem látjuk értelmét annak, hogy azokat tovább boncolgassuk.

A XIX. század végétől a XX. század közepéig – külön

A fenti adatok citálásával szerettük volna érzékeltetni: a XIX. század végi Magyarország iskolai könyvtárakkal kapcsolatos teljesítménye már olyan mértékű volt és olyan mélyen ágyazódott az oktatásba, hogy jóllehet számos kívánnivalót hagyott maga után, ám ennek ellenére, feltétlenül elérkezettnek tűnt az idő a témával történő állami szintű foglalkozásnak, intézkedéseknek. Ennek igényét erősítette a szintén az ezekben az években más európai országokban megszületett hasonló jellegű állami rendelkezések egész sora.^[3] Az ekkoriban az önálló tudománnyá válás útjára lépő pedagógia részben támogatta e törekvéseket, részben azonban óvatos fenntartásokkal közeledett a könyv térnyeréséhez, az olvasás és a könyvtári szolgálat kiszélesedéséhez. A herbartista vonalat követők a könyvben, az olvasásban a szemléltetés és a nevelés lehetőségét látták, éppen ezért az olvasmányok erőteljes és célirányos szelekcióját várták el. A másik oldalról azonban megjelentek azok a nézetek is, amelyek az olvasásban, a könyvek használatában az önművelés legjobb eszközét fedezték fel.^[4] Ám a kultúrpolitika, a gyakorló pedagógusok, továbbá az ekkoriban az önálló professzió kialakulása felé tartó könyvtáros szakemberek nagy lehetőségeket láttak az iskolai könyvtárak fejlesztésében. Kétségtelen, ehhez az is hozzájárult, hogy az első ciklusban nem csupán az iskolai könyvtárak fellendülését kívánták elérni, hanem azzal összekapcsolva képzelték megoldani az egyre inkább égető, a tömegek könyvtári igényeit kielégítő népkönyvtári ellátást is. A századfordulón az iskolai könyvtárak funkciói, szükségessége és esetenként szükségtelensége körül kialakult vita során azonban már egyértelművé vált, hogy az iskolai könyvtárak önálló szerepkörű intézmények, amelyek nem helyettesíthetik a népkönyvtárakat, és amelyeket semmilyen más könyvtár sem helyettesíthet.

A magyarországi iskolai könyvtárak működésének kereteit többféle normatív, illetve normatív jellegű, a mindenkori nevelési és oktatási célokhoz, feladatokhoz igazodó dokumentumok határozták meg. Ez magából az intézmények kettős kötődéséből (oktatásügy és könyvtárügy) következik, és amint majd látjuk, alapját a magyar történelem, továbbá a magyar kultúrpolitika és a hozzá kapcsolódó könyvtár- és oktatáspolitika periodizációja adja. Az iskolai könyvtárak működésének jogszabályi kereteit a kezdetekben az oktatásról szóló, illetve az iskolai könyvtárakra vonatkozó, majd az 1945-öt követő évtizedekben, a könyvtárakról szóló törvények és rendeletek is meghatározták. A második fontos szabályozótípus a különböző szintű és különböző fenntartású intézmények számára kiadott, az iskolák belső életét regulázó rendtartások, tantervek és egyéb belső szabályzatok. A harmadik normatív típusú szabályozást az iskolai könyvtárak gyűjteményének összetételét, ezzel egyben a könyvtárak szolgáltatási képességeit alapvetően meghatározó dokumentumok, a központi könyvtári jegyzékek adták. Az iskolai könyvtárakról történő állami szintű rendelkezések megjelenése az 1867-től a századfordulóig tartó kulturális fellendülésben meghatározó szerepet játszó kultúrpolitikai intézkedéseknek köszönhető. Közismert és korszakos jelentősége miatt ezek közül kiemelkedik az Eötvös nevéhez fűződő népoktatási törvény, amelyről ugyanakkor tudnunk kell, hogy a népoktatási intézmények könyvtárairól, kivéve a tanító- és tanítónőképzőket, nem rendelkezett. Kevéssé közismert, hogy Trefort Ágoston, aki 1872 és 1888 között, összesen öt kormány alatt vezette a kultusztárcát, és akinek neve elsősorban az oktatásügy reformjával kötődött össze, a magyarországi könyvtárügy létrejöttében is jelentős szerepet játszott. Az ő kultuszminisztersége idején és az 1881. évi Országos Tanítói Képviseleti Közgyűlés kezdeményezése nyomán jutottak az iskolai könyvtárak jelentősebb szerephez. Miniszteri működése alatt készült el az a rendelet, amelynek értelmében az iskolákba történő beiratkozási díjakat vagy azok egy részét a könyvtárak gyarapítására lehetett fordítani, és ezzel megteremtette az iskolai könyvtárak finanszírozási alapját. Jelentős szakmai továbblépés volt, amikor – szintén Trefort minisztersége idején – a 12.196/1881. évi VKM rendelet megfogalmazta az iskolai könyvtárakkal szemben elvárt követelményeket. Ennek értelmében valamennyi népiskolában kötelező volt iskolai könyvtárat létesíteni, s a rendelet részletesen szabályozta a létrehozandó és a már korábban is meglévő népiskolai könyvtárak működését, finanszírozási kérdéseit is. Ezzel létrejöttek az iskolai könyvtárak működésének jogszabályi keretei, ami egyben kinyilvánította azok állami szinten történő támogatásának szándékát és fontosságát is. Az iskolai könyvtárakról szóló állami intézkedések sora Wlassics Gyula minisztersége (1895–1903) alatt tovább folytatódott. Követve a Trefort kultuszminisztersége idején megindított iskolai könyvtári fejlesztéséket, 1901 júliusában szakmai tanácskozást hívott össze a könyvtárakba kerülő ifjúsági irodalom minősége ügyében. A tanácskozás eredményeként és a külföldi példák nyomán, 1902-ben e feladatok ellátásával kezdte meg működését a Népiskolai Ifjúsági Könyvtárakat Intéző Bizottság^[5] (NIKIB). A népiskolai könyvtárak, elsősorban állományuk tartalmi kérdéseivel foglalkozó testület tevékenységéhez még más feladatok is kapcsolódnak: 1903-ban a munkacsoport felmérte a Magyarországon ekkoriban működő népiskolai könyvtárak számát, állapotát. Annak eredményei és az azt értékelő tanulmány a Néptanítók Lapjában jelent meg.^[6] E felmérés alapján tudjuk, hogy Magyarország területén ekkoriban szám szerint mintegy kétezer, vagyis minden tizenötödik iskola rendelkezett könyvtárral. Önmagában ez az adat aligha adhat elégedettségre okot. Ám, ha összevetjük a György Aladár-féle számokkal, úgy – fenntartva az utóbbi adatbéli hiányosságait és megengedve az újabb felmérés korlátjait is – azt láthatjuk, hogy a két felmérés között eltelt mintegy két évtized alatt a népoktatási intézményekben működő könyvtárak száma megtízszereződött. Wlassicsot Berzeviczy Albert követte a miniszteri bársonyszékben, aki mindössze két évig, 1903 és 1905 között vezette a kultusztárcát. Nevéhez fűződik az iskolai könyvtárak működtetésének újabb jogi (1904), valamint a népiskolai ifjúsági könyvtárak kezelésének módszertani szabályozása, továbbá az iskolai könyvtárak tipizálása is.

Az iskolák belső életét, rendjét szabályozó rendtartások tartalmát a mindenkori tanügyi hatóságok, valamint az iskolák fenntartói írták elő. A különböző fenntartású intézmények belső rendjének szabályozása ugyan más-más fennhatóság által történt, de ennek ellenére – a legnagyobb iskolafenntartónak számító egyházak és az állam közötti megegyezés, valamint az oktatásügy törvényi szabályozásai miatt – a vonatkozó szabályok meglehetősen hasonlóak voltak, a tanári és ifjúsági, továbbá az iskolákban működő egyéb gyűjtemények vonatkozásában pedig csupán árnyalatnyi, illetve fogalmazásbéli különbözőségek fedezhetők fel.

Ezek mellett, hasonlóan normatív szabályozóként jelentek meg a kultusztárca által létrehozott szakmai testületek által összeállított és az iskolákban működő ifjúsági könyvtárak gyűjteményének minőségi összetételét szabályozó központi könyvjegyzékek. Az első ilyen jellegű alaplista 1904-ben, a nikib gondozásában jelent meg. Ezt követően, 1912-ben adták ki Szemák István összeállításában a középfokú iskolák ifjúsági könyvtáraiban beszerezhető és beszerzendő könyvek és folyóiratok jegyzékét.^[7] Ez viszonylag hosszú időn át, a Klebelsberg Kuno által Országos Ifjúsági Irodalmi Tanács néven létrehozott (1923) és általa vezetett új szakmai szervezet első központi jegyzékének megjelenésig szabályozta a középszintű iskolák ifjúsági könyvtárai gyűjteményének összetételét. Az Országos Ifjúsági Irodalmi Tanács 1926-tól kezdődően a folyamatos könyvtermésnek megfelelően, a tárca lapjában, a Hivatalos Közlönyben rendre megjelentette az alapjegyzékeket és az azokhoz készített kiegészítéseket is. Hóman Bálint minisztersége idején új szakmai szervezet alakult, ami 1941-ben tette közzé az Országos Közoktatási Tanács Ifjúsági Irodalmi Bizottsága által elkészített új Ifjúsági könyvtári jegyzéket^[8], amelyben a korábbi listákon szereplő művekkel közösen szerepeltek az ifjúsági kollekciókba illeszthető munkák. Fontos adalék a jegyzékek történetéhez, hogy az állami mintát követve mind a református, mind pedig a katolikus egyház közreadta saját ifjúsági könyvtári jegyzékeit. A két világháború közötti években lényegében ezekkel a jegyzékekkel szabályozták az oktatási intézmények könyvtári gyűjteményeinek minőségét. Egy mondatot azonban érdemes a középiskolai tanári könyvtárakban beszerzésre ajánlott munkákról is szólni, jóllehet az ide vonatkozó jegyzékek nem a normatív szabályozás igényével készültek, csupán ajánló jellegűek voltak.  Az először 1885-ben, majd 1929-ben közreadott jegyzékekhez 1943-ban és 1944-ben készültek kiegészítések. A központi könyvtári jegyzékek, mintakatalógusok az 1960-as évekig megmaradtak egyfajta szabályozóként, azt követően azonban eltűntek az irányítás eszköztárából.

1948 után – együtt

Az 1948-as politikai hatalomváltás alapjaiban változtatta meg az iskolai könyvtárak által kiszolgált iskolarendszert és hasonló változásokat hozott a könyvtárügyben is. A monolitikus hatalmi berendezkedés az élet valamennyi területét – a gazdaságtól a kulturális kérdésekig – állami irányítás és felügyelet alá akarta vonni és szándékát érvényesítette is. A gazdaság és a társadalom államosításával párhuzamosan sorra jelentek meg azok az állami intézkedések, amelyek a kulturális szféra állami irányításának és felügyeletének monopóliumát valósították meg. Ezek közül itt csupán az iskolai könyvtárakat közvetlenül is érintő változásokat említjük. Az iskolák államosításával, a szerzetesrendek feloszlatásával megszűnt a korábbi évszázadokban a legnagyobbnak számító egyházak és szerzetesrendek iskolafenntartó joga és hasonlóan rendelkeztek a társadalmi szervezetek, egyesületek által működtetett oktatási intézményekről is. Vagyis a továbbiakban e téren állami monopólium érvényesült. Ugyanezek az intézkedések történtek a kulturális élet valamennyi szférájában, többek között a könyvtárak terén is: megtörténtek az államosítások, majd a totalitásra törekvés jegyében és a szovjet minta követésének eredményeként megszülettek azok a rendelkezések is, amelyek a könyvtárak fenntartásában és irányításában szintén érvényesítették az állami monopóliumot.

A háborús károk kezelésével kapcsolatos feladatok megoldása után a magyar művelődéspolitika és a könyvtárügy prominens személyiségei, továbbá maguk a könyvtárak is hamarosan a jogi szabályozás igényének kérdéseivel kezdtek foglalkozni. Az erre vonatkozó és különböző koncepciókat felvonultató tervek mindegyike megegyezett abban, hogy a széles körű könyvtári ellátás megvalósíthatóságának feltétele az úgynevezett többcsatornás könyvtári ellátás, ami a különböző funkciókat betöltő könyvtárak egymás melletti működését, majd később azok együttműködését is jelentette. Az 1945-öt követő évek legmeghatározóbb jogi aktusa, hogy innentől kezdve valamennyi könyvtártípusra kiterjedő, egységes szabályozás dominál. Az elsőként e témában megjelent 1952. évi 2.042-13/1952. (V. 14.) M. T. sz. határozat a könyvtárügy fejlesztéséről, valamint a végrehajtásról rendelkező 8.720-2-33/1952. (V. 14.) Np. M. sz. utasítás állást foglalt az egységes magyarországi könyvtári rendszer mellett, amibe beleértette az iskolai könyvtárakat is, továbbá a jogszabály deklarálta az általános és a középiskolai könyvtárak fejlesztésének szükségességét. A végrehajtás módjával, eszközeivel azonban adós maradt a jogszabály. Az iskolákat, az oktatást és a nevelést ezekben az években számos probléma, értékrend- és identitászavar feszítette. Véleményünk szerint így nem csupán a jogszabály pusztán deklaráló tartalma, hanem ezek miatt is az iskolai könyvtárak rendkívül lassú ütemben fejlődtek. Ezért az 1955-ben megtartott és – többek között – az 1956. évi 5. sz. törvényerejű rendelet előkészítésével foglalkozó, II. Országos Könyvtári Konferencián igen nagy hangsúly esett az iskolai könyvtári ellátásra. Az 1956. évi 5. számú törvényerejű rendelet megerősítette az iskolai könyvtárak helyzetét, hiszen a jogszabályban meghatározott öt könyvtártípus között az iskolai könyvtárakat – az általános és a középiskolák könyvtárait – is megnevezte, továbbá egységes önálló hálózatba szervezte azokat. A közoktatási könyvtári hálózat központjául pedig az akkor még csupán jogszabályban létező, ám működését majd csak 1958-ban megkezdő Országos Pedagógiai Könyvtárat jelölte ki. A húsz évvel később hatályba lépett, új, 1976-os törvényerejű rendelet megerősítette az iskolai könyvtárak könyvtári rendszeren belüli helyét, meghatározta feladataikat, továbbá lehetővé tette a kettős funkció bevezetését, vagyis, hogy az iskolai könyvtárak, elsősorban a gyermekek és az ifjúság, illetve a felnőttek nyilvános könyvtári ellátásában is szerepet vállaljanak. A törvényerejű rendelet nyomán közreadott 5/1978. évi kulturális miniszteri rendelet külön rendelkezett az iskolai könyvtári hálózatokról. A 1956. évi törvényerejű rendelettel ellentétben itt már nem egységes országos hálózatról rendelkezett, hanem a megyénkénti szerveződést írta elő. Az egy megyében működő iskolai könyvtárak hálózati központjául a fővárosi, illetve a megyei pedagógus továbbképző intézeteket határozták meg. Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum a továbbiakban a fővárosban és a megyénként szerveződő iskolai könyvtári hálózatok koordinációs szerepkörét kapta.

Az iskolai könyvtárak jogi szabályozásának kérdése nem tárgyalható az 1971-ben, a Művelődési Minisztérium gondozásában közreadott szakmai irányelv megemlítése, hatásainak értékelése nélkül. Jóllehet ezt a dokumentumot, amint a címe is mutatja – Irányelvek a 18 éven aluli ifjúsági könyvtári ellátás javítására – nem jogszabályként adták ki, csupán a helyes fejlesztést mutató irányelvként, mégis igen pozitív hatással volt mind az iskolai, mind pedig a gyermekek és az ifjúság könyvtári ellátását biztosító közművelődési könyvtárügyre. Közreadása argumentációs és összehasonlító munícióval szerelte fel a könyvtári szakembereket, a konkrét számadatok összevethetőségének módszerével hatásosan lehetett a könyvtárak érdekében fellépni. Ám az is kétségtelen, hogy az elért eredmények nem csupán e dokumentum megjelenésével magyarázhatók, hanem a közoktatásban a könyvtárak felé megnyilvánuló, ám itt most nem részletezhető pedagógiai szemlélet pozitív változásainak hatásával is.

Az 1976. évi törvény hatályon kívül helyezésével megszűnt a korábbi egységes és a könyvtárakról az intézmények szintjén rendelkező jogi szabályozás. A hatályos, 1997. évi CXL. törvény nem az intézmények, hanem az állampolgári jogon járó könyvtári ellátás felől közelít a kérdéshez. E felfogás a közoktatási intézményekben működő könyvtárakat a közoktatásról rendelkező jogi szabályozás hatálya alá helyezte. Ezzel lényegében az iskolai könyvtárak jogi szabályozásának kérdése a századforduló szokásrendszeréhez közelített, újból külön utat járt és jár.

Írásunknak nem volt célja, hogy az iskolai könyvtárak történetét, működését, azok funkcióváltozásait mutassa be. Az iskolai könyvtárak históriáját kizárólag a könyvtári jogi szabályozás szempontjából vizsgáltuk, különös tekintettel arra, hogy az azokról történő rendelkezések együtt vagy külön kérdésére válaszoljon. A jogi szabályozás történetének e szempontból való áttekintése azt mutatja, hogy mindkét felfogásnak lehet létjogosultsága. A századfordulón megvalósuló külön történő szabályozás is jelentős fejlődési folyamatot indított el csakúgy, mint a könyvtárakról szóló egységes rendelkezések. A vizsgálódásunk nyomán az iskolai könyvtárak jogi szabályozásáról kialakult kép azt mutatja, hogy mindkét koncepció alkalmas lehet azok fejlesztésére, illetve visszavetésére. Az iskolai könyvtárügy és az egyes iskolák könyvtárainak története, mai helyzete azt támasztja alá, hogy mindkét esetben kialakulhatnak jól és rosszul működő könyvtárak, ezért – csakúgy, mint egész történetük folyamán – az iskolai könyvtárak ma is rendkívül egyenlőtlen feltételekkel rendelkeznek, és egyenlőtlen teljesítőképességet mutatnak.