Egyik országos alapkönyvtárunk történeti monográfiájának bevezetőjében akadt a recenzens néhány éve arra a mentegetőző mondatra, amely szerint a tárgyalandó mű szerzőjének már csak azért sem volt könnyű dolga, mert egy közgyűjteménynek – legyen bár egy-két évszázados alapítású is – tulajdonképpen nincs megragadható, fordulatosan leírható története. Ha azonban az ez alkalommal bemutatandó mű recenzensét követve vállalja a kedves olvasó, hogy áttekintse az országos pedagógiai könyvtár, illetve a vele szimbiózisban létező pedagógiai múzeum dióhéjba zárt történetét, alighanem szabályt erősítő kivételként fog hozzá a – homéroszi állandó jelzővel élve – „sokat tűrt” intézmény történetének elolvasásához.
Mérföldkő: az 1873-as bécsi világkiállítás
Gönczy Pál miniszteri tanácsos az 1873-as bécsi világkiállítás magyar és külföldi anyagából 1877-ben szervezte meg az Országos Tanszermúzeumot. Az akkor Európában egyedülálló intézmény a kurrens, korszerű taneszközöket gyűjtötte, vagyis inkább volt taneszköztár, mint múzeum. A beszerzett tankönyvekből, iskolai értesítőkből és kézikönyvekből „nőtt ki” az 1906-ban megnyílt pedagógiai könyvtár. 1922-ben a taneszköztárat fölszámolták, a szakkönyvtárat pedig elnyelte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, s 1933-ig a minisztérium tanügyi és pedagógiai könyvtáraként vegetált. Ekkor teljesen megszűnt, százezer kötetes állománya szétszóródott. 1958-ban a korábbiaknál bővültebb feladatkörökkel szerveződött újjá az Országos Pedagógiai Könyvtár (OPK). Az 1968-ban múzeum funkcióval kiegészült Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum (OPKM) 2006-ban az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) részintézményévé vált, elveszítette szervezeti önállóságát. Azóta OFI-OPKM néven látja el korábbi szakmai feladatait – ki tudja, meddig…
A két országos szervezet, az 1877-ben indult alapintézmény és az 1958-ban újraindult szakmai utód szűk százhúsz esztendős működése során megélt hét nagy átszervezést, „lakott” (külső részlegeit is figyelembe véve) közel másféltucat helyen, illetve készült költözni további féltucat helyre, hiszen saját otthona 1998-ig nem volt, s közben „elfogyasztott” vagy másféltucat vezetőt, igazgatót, főigazgatót.
Intézménytörténet dióhéjban
Ha az OPKM történetének dióhéjba sűrített esszenciája sem győzte volna meg a kedves olvasót az intézmény „sokat tűrt”, hányatott sorsáról, bízvást ajánlhatom a meggyőzés hatóbb eszközéül Droppánné Debreczeni Éva könyveit. A szerző az első, 2003-ban megjelent, majd 2005-ben javítottan kiadott kötete az 1877-es alapítástól az 1933-as felszámolásig terjedő „(h)őskor” bemutatására vállalkozott. 2010-ben jelent meg az első kötetnél jóval terjedelmesebb második kötet, amely az OPK 1958-as újraalakulástól a rendszerváltásig, 1990-ig tartó bő három évtized szervezeti és szakmai történéseit taglalja.
Ezt a tartalmában gazdag, terjedelmes kötetet kísérli meg, legalább vázlatosan, bemutatni a recenzens. Aki pedig éppen ettől az ismertetőtől kap netán kedvet a teljes mű(vek) elolvasásához, meggyőző cáfolatát kapja majd ama korábbi, másik recenzensi kijelentésnek, hogy minden nagy közgyűjtemény története unalmas.
Az OPKM történetét tárgyaló kötet – előzékeitől és mellékleteitől eltekintve – két, lényegében azonos terjedelmű nagy fejezetből épül föl, amelyek a nem túl izgalmas, de annál tárgyszerűbb Könyvtártörténeti rész, illetve Könyvtárszakmai rész címet viselik. Az első rész elején olvasható az Előzmények című összefoglaló, amely a híd szerepét tölti be a két korszak, illetve a szervezetileg elkülönülő, de szakmailag összetartozó két intézmény között. Az 1933-as megszűnés és az 1958-as újjászerveződés közti évtizedekben egzisztáló két, időközben átszerveződő szakkönyvtár rövid történetét, működését vázolja itt a szerző. Ezek bemutatása azért is fontos, mert 1958-ban tőlük került ki az OPK törzsállománya, amelyben – a terentianusi „habent sua fata libelli” szentencia jegyében – ott volt (van!) a hajdani előd könyvtár számos példánya is.
Három évtized, három főigazgató
Az előzmények után következő intézménytörténeti rész hármas tagolású: a bő három évtized alatt három főigazgató irányította az országos közgyűjteményt, s a szerző megítélése szerint mindhárman eléggé határozott nyomot hagytak ahhoz az intézmény arculatán, hogy mintegy az ő regnálásukhoz igazodjék a történet maga. A szervező főigazgató, V. Waldapfel Eszter irányításával történt meg a „korszerű szakkönyvtári működés alapjainak megteremtése.” Az OPKM-t a leghosszabb ideig, tizenkét esztendőn át vezető Arató Ferenc „a korszerű szakkönyvtár kiépítésének útján” navigálta az intézményt, végül Balázs Mihály igazgatott egy évtizeden át, s ezt az időszakot leginkább „a technika új útjai, kihívásai” jellemezték „a kettős intézmény életében.”
Ha a három időszak adatokban, tényekben, információkban rendkívül gazdag feldolgozásából – hely szűkén – csak egy-egy mozzanatot emelhet ki a recenzens, akkor az első korszakból a zárt állomány kialakulása, kultúrpolitikai hátterének megvilágítása kívánkozik ide, hiszen az ezt elemző fejezet mindenképpen hézagpótló.
Az „Arató-érában” figyelemre méltó momentumnak tekinthető a neveléstudományi kutatások szerepének erősödése, valamint a profilbővülés, az országos pedagógiai múzeum újraszervezése. A könyvtáros szerző elismerésre méltó igyekezettel, alapos feltáró munka nyomán mutatja be az intézményen belüli társ szakmai részleg első évtizedének fejlődését, eredményeit, a súlyos gondokat, a szakember- és a helyhiányból adódó folyamatos anomáliákat.
Balázs Mihály igazgatása idején, a rendszerváltás előtti utolsó évtizedben sajátos kettősség jellemzi az intézmény életét. Az Országos Pedagógiai Információs Rendszer (OPIR) néven elhíresült, Horváth Tibor, akkori főigazgató-helyettes és csapata által kimunkált, nagy formátumú stratégia megszületésének ideje ez, amelynek hátterében, mintegy alapfeltételként, megindult az OPKM-ben az átállás a korszerű információs technológiára is. Ám miközben a számítógépesítés előre vitte, mondhatni az élre röpítette az intézményt, maga az OPIR mindenestül áldozatául esett a rendszerváltozással járó gyökeres átalakulási folyamatoknak.
A leghangsúlyosabb fejezet
Mielőtt a mű legalaposabban, legrészletezőbben kidolgozott nagy fejezetének ismertetésébe fogna a recenzens, ideje elárulni, hogy a szerző hivatását tekintve könyvtáros, továbbá hogy az OPKM-nek a legrégebbiek közül való munkatársa, s minthogy több mint három évtizede dolgozik ott, az általa megírt intézménytörténet záró harmadának, a nyolcvanas évtizednek maga is aktív részese, mondhatni alakítója volt. Mindez nem azért került elő éppen itt és most, mintha bármiféle elfogultság gyanúja merülne föl a szerzővel szemben, sokkal inkább annak a magyarázatául kívánkozott ide a recenzensi „árulkodás”, hogy értse az olvasó: miért éppen az intézmény szakmai fejlődéstörténetét taglaló rész sikeredett a legalaposabbra a kötetben. (Noha persze természetes logikája is van a dolognak, hiszen pontosan a szakmai szerep betöltésének minőségében elevenül meg, és méretik is meg egyúttal valamely közgyűjtemény, esetünkben szorosabban az országos pedagógiai szakkönyvtár!)
A szakmatörténeti rész tematikus szerkezetben, a pedagógiai szakkönyvtár hármas küldetését kibontva mutatja be a tudományos szakkönyvtári, a dokumentációs és a módszertani feladatkörök mozgását, fejlődését, lüktető, hullámzó változásait, egyes részfeladatok „föltámadását”, majd ugyanazok (vagy mások, korábbról örököltek) elsorvadását, átszervezését valamely más, megújuló területre.
Miközben a recenzens tisztelettel és elismeréssel csodálkozott rá a könyvtári állomány beszerzése, nyilvántartása és feltárása körüli erőfeszítésekre, a különgyűjtemények sorsának alakulására, a dokumentációsból információs tevékenységbe hajló metamorfózis rejtettebb momentumaira, a rendre hiány- és hézagpótlásra vállalkozó kiadói teljesítményekre, vagy éppen a könyvtári informatizáció területén fölmutatott úttörésre, saját szakmai elfogultsága okán mégis az iskolai könyvtári rendszer számára végzett módszertani munka iránt gerjedt benne fölfokozott érdeklődés a kötet olvasása közben.
Az induló OPK nem kevesebbre vállalkozott ugyanis, mint kétszer hétezer (akkoriban még önálló nevelői és ifjúsági) – inkább csak vegetáló, mint működő – iskolai könyvtárnak, a magyar könyvtári torta legkiadósabb szeletének hálózatba, alrendszerbe szervezésére, számukra szakmai periodikum megjelentetésére, s annak eljuttatására valamennyi címzetthez, nem mellesleg módszertani iránymutatásra, az iskolai könyvtárosok (tovább)képzésének megszervezésére, s ki tudja, mi mindenre még. S hogy milyen sikerrel, eredménnyel, hatékonysággal? Onnan (az OPKM-ből) nyújtva, adva mindig többel, innen (az iskolai könyvtárakból) kapva, fogadva inkább kevesebbel. Ennek a sajátos kettős látásnak a fölfejtésére az OPKM történetét író szerző persze nem vállalkozhatott, az ő dolga ezen a területen is elsősorban az intézmény tevékenysége, a befektetett munka számbavétele volt.
A négynyelvű (angol, francia, német, orosz!) összegzés után következik az ugyancsak terjedelmes és tartalmas Függelék, benne az OPKM kiadványainak válogatott bibliográfiája, a fontosabb események kronológiája, a statisztikai táblázatok, az intézmény munkatársainak névjegyzéke és a rövidítésjegyzék, legvégül pedig a név- és tárgymutató.
A tiszteletre méltó energiával összegyűjtött, jelentős anyagból nagy szakmai alázattal megírt OPKM-történet aligha lesz közérdekű slágerkönyv, de – hasznosítható tanulságai miatt – mind a könyvtáros pályán ténykedők, mind a képzésben résztvevők számára, s különösen a honi könyvtári világot irányító szakmai elit megkülönböztetett figyelmébe, jó szívvel ajánlja a recenzens Droppán Béláné munkáját.
│
Droppánné Debreczeni Éva: Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum története. II. 1958–1990. Budapest: OFI-OPKM, 2010. 526. p.
Írók, politikusok, közéleti emberek
az olvasás szépségéről
A Könyv és Nevelés egyik fő feladatának tartja az ifjúság olvasási kultúrájával való foglalkozást. Ennek jegyében írók, politikusok, közéleti emberek életrajzaiból összegyűjtöttük azokat a visszaemlékezéseket, amelyek az olvasással találkozás élményét – legtöbbször örömét – tartalmazzák.
Összeállításunk több forrásból táplálkozik. Egyrészt felhasználtuk a már korábban megjelent gyűjtéseket (Gyalui, Kőhalmi, Batári), másrészt mintegy 300 életrajzból kiemeltük azokat a részeket, amelyekben az életrajzírók saját ifjúkori olvasmányélményeikről számolnak be. Az életkori határvonalat nem mindig volt könnyű megállapítani, ezért lehetőség szerint a visszaemlékezők iskolai éveire koncentráltunk.
Az összeállításból mégsem vonhatók le messzemenő és teljes körű következtetések a korábbi korosztályok olvasási szokásairól és olvasási élményeiről, mivel elsősorban értelmiségiek szerepeltek a visszaemlékezők között.).
Úgy érezzük – és ez a munka készítése közben csak megerősödött bennünk –, hogy ha egyenes következtetéseket nem is vonhatunk le az összeállításból, gondolatokat mégis ébresztenek a szemelvények, és ezek segítenek, pontosabban segíthetnek a jelenleg tapasztalható olvasási válság megoldásában.
Az összeállítást az Olvasás Portálon olvashatják (http://olvasas.opkm.hu).