Kevés olyan olvasót tudok elképzelni, akit ne kötne le Adamikné Jászó Anna könyve, Az írás és az olvasás tanítása képekben című kiadvány. A legtöbben először saját gyermekkorunk olvasókönyvének emlékezetes részleteit keressük meg. (Vajon benne van-e Ottó, akiről annak idején egy életre szólóan megtanultam az o betűvel együtt azt is: Ottó ütött. Talált ötöt.)
Továbblapozgatva, a tankönyvrészletek mellett a szerző keretes kísérőszövegeit olvasgatva a szülők kíváncsisága is ébredezik: melyik kornak, melyik módszernek mi volt a jellegzetessége? Vajon a leghatékonyabb módszerrel tanulnak-e írni és olvasni a gyerekeink?
Tanító és tanár izgatottan fedezheti fel, hogy a mai módszertani újításoknak – néha csupán divatoknak – messzire nyúlnak a gyökerei, létjogosultságukat több tényező együttesen határozza meg.
A metodológus vagy az oktatási szakember ismét rádöbbenhet a közhelyszerű igazságra: az iskola és a társadalom élete elválaszthatatlan egymástól, ám korántsem mindegy, mennyire direkt módon befolyásolja a társadalom napi gyakorlata az oktatást.
A képes olvasás- és írástörténet a régmúlt és a közelmúlt tanítási módszereiről szól. A gondolattól a hangig című fejezettől (amely az olvasás módjának és az írásrendszernek az összefüggéseivel foglalkozik) a Tankönyvszabadság 1989 után címűig több évszázadot, sokféle módszert és még több kiadvány részletét ismerhetjük meg ebből a munkából. Híven tükrözik a tartalmat a fejezetcímek: A betűztetéstől a hangoztatásig; Tanítani és szórakoztatni; Mindenkit tanítani; „A haza minden előtt”; A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?; Az írástudatlanság felszámolása; Vitás kérdések; Az egykönyvű világ: 1950--78; Az 1978-as tanterv nyomán.
Az illusztrációs anyag gazdagsága magával ragadja az olvasót. Még az olyan látszólag száraz témában is, mint például A betűztetéstől a hangoztatásig című fejezet, nagyon izgalmasak a kiválasztott képek és szemelvények. Ízelítőül ennek a fejezetnek az illusztrációi: tabula-ábécék; a Kolozsvári ábécé 1553-ból; részlet Móricz Zsigmond egyik regényéből; kotta az Ötödfélszáz énekekből; Comenius élő ábécéje; részletek Comenius iskoladrámájából és az Orbis pictusból; Szőnyi István Magyar oskolájának részletei; intelmek régi ábécékből.
Akikben a képeskönyv mélyebb érdeklődést ébreszt a téma iránt, azoknak a szerző másik munkáját, A magyar olvasástanítás története című monográfiát ajánlom további tanulmányozásra.
A szerző bevezetője végén felteszi a kérdést, amely az ismertetőt olvasva talán másokban is megfogalmazódik: „…mi a haszna egy tantárgytörténeti kiadványnak? … A tantárgytörténetből jól kiolvasható, hogy mi vált be a gyakorlatban és mi nem, mit érdemes feleleveníteni, mit kell elkerülni. A gyerek lelke és az anyanyelv lényegében ugyanaz. Viszont azzal is tisztában kell lennünk, hogy egy-az-egyben régi módszert felújítani nem lehet, régi ábécéskönyvet kiadni nem lehet. Éppen ezért a körültekintésnek, az építkezésnek, a szintézisteremtésnek van létjogosultsága. A jelszó csak egy lehet: hagyomány és újítás egysége, itt is, mint az élet minden területén.”
Adamikné Jászó Anna könyve mindemellett arra is felhívja a figyelmet, hogy tanító, tanár, tankönyvíró és az oktatással foglalkozó egyetlen szakember sem lehet biztos döntései helyességében akkor, ha nem ismeri alaposan tevékenységi területének történetét. Ám innentől a többi már az olvasó dolga!
Fercsik Erzsébet