Sajátos kettősséggel találkozhat az olvasó, ha a könyvtári szakirodalomban a tanulók könyvtárhasználati kultúrájáról gyűjt információkat.
Könyvtárpedagógusok, iskolai könyvtárosok tartalmas és lelkes „munkajelentésekben” számolnak be arról a munkáról, amelyet tanítványaik ez irányú készségének fejlesztéséért végeztek. Egyetemi, főiskolai „szaktársaik” és a közkönyvtárak olvasószolgálati könyvtárosai viszont rendre elégtelen kalkulussal minősítik a közoktatás eme teljesítményét - saját tapasztalataik alapján.
A készség tanításának tantervi szervesüléséről, a könyvtárhasználati készségfejlesztő órák tömegéről olvashatunk amott, a könyvtárban tanácstalanul csellengő „könyvtárhasználati félanalfabéta” főiskolások, egyetemisták csapatairól emitt, akiket a felsőoktatásban kell megtanítani arra is, amit a közoktatásban nem tanítottak meg nekik.
Kinek van vajon igaza?
A válaszhoz kínál érdekes adalékot a Könyvtár rovatban közölt egyik írásunk. Az ELTE BTK végzős könyvtár szakos hallgatója, Dömsödy Andrea Szakdolgozatok hivatkozási kultúrája címet viselő munkájában arra vállalkozott, hogy fölmérje: milyen hatásfokkal működik a felsőoktatási „pótló kurzus”.
A könyvtárhasználati kultúra egy szeletét, a szakdolgozatok bibliográfiáit és hivatkozási kultúráját vizsgálva fogalmazza meg elgondolkodtató tapasztalatait a cikk szerzője. Az eredmény elszomorító. Kedvünket pedig még tovább ronthatja, ha eszünkbe jut: leendő tanárokról, könyvtár-pedagógusokról szól, akik eddig csak tanulták(?), holnaptól viszont már tanítják(?) a könyvtárhasználati készséget.
A rendszerváltozás óta eltelt évtized tankönyves szakirodalmának biblio-metriai elemzését végzi el a Tankönyv rovatban az OPKM-es Csík Tibor – Varga Katalin szerzőpár. (A tankönyvekről szóló szakirodalom bibliometriai elemzése.)
„Merítésük” a pedagógiai szakkönyvtár szakirodalmi adatbázisának (PAD) mintegy 1400 tételére terjed ki, elemzésükhöz összehasonlításul a legnagyobb nemzetközi pedagógiai adatbázis, az angolszász orientációjú ERIC adatait használják föl.
Íme a tanulmány néhány érdekesebb megállapítása:
– a nagyságrendekkel nagyobb amerikai szakirodalomban a tankönyves téma azonos léptékű a miénkkel, vagyis a hazai szakirodalomban jelentősebb helyet foglal el a tankönyv, mint az amerikaiban;
– a tankönyvkiadás és -terjesztés a legfrekventáltabb téma, a tantárgyak közül pedig az irodalom és a történelem tankönyvei azok;
– mindkét merítésben vezet a tankönyvismertetés, de míg az angolszászban erős a tankönyvelmélet, nálunk ez iránt elég csekély az érdeklődés. („Az elmúlt évtizedet inkább nevezhetnénk a tankönyvírás, mint a tankönyvelmélet évtizedének” – állítják a szerzők.)
Egy világsiker oknyomozására, a „Harry Potter-jelenség” titkának megfejtésére vállalkozik az Ifjúsági Irodalom rovat egyik recenziója, Komáromi Gabriella értő, szép írása. (A bölcsek köve és a Titkok kamrája…) A walesi születésű, harmincöt éves írónő, J.K. Rowling gyermekregény-sorozatának eddigi három darabjáról, illetve a már magyarul is megjelent első kettőről (Harry Potter és a bölcsek köve, Harry Potter és a Titkok Kamrája) szól a történet.
Harmincöt nyelven, harmincmillió példányban – ezek a tényszerű adatok, s ami a sikerből következik, a megfilmesítés, majd a többi: „Könnyű megjósolni, hogy hamarosan lesz Harry Potter-képeskönyv, képregény, szerepjátszókönyv, puzzle, kártya, matrica, bélyeg, marcipánfigura és feliratos trikó. A gyermekkultusz világában a siker így működik.” – latolgatja az esélyeket a recenzens.
Rowling könyvei a Tolkien–Ende –Lindgren-féle fantasy műfaj bűbájos darabjai. A fantasy első magyar nyelvű összegző leírását, L. Varjú Zsuzsa tanulmányát éppen a Könyv és Nevelés múlt évi első számában találhatták meg az érdeklődő olvasók.
Olvasáspedagógia rovatunkban ketten ugyanarról írnak: a Bartos Éva szerkesztette Segített a könyv, a mese című kötet bemutatására a könyvtáros Bartók Györgyi, és az író Varga Domokos vállalkozik.
Egy pályázat anyagát gyűjtötte kötetbe a szerkesztő. A HUNRA (Magyar Olvasástársaság) felhívására írták le az olvasók – nyolcévestől nyolcvanig! -, hogy egy-egy élethelyzetükben miként „segített a könyv, a mese.” Bartók Györgyi azt hallja meg, emeli ki, hogy gyakran egyedül az olvasás tartotta meg a vallomások szerzőit a világnak, az életnek.
Varga Domokos szerint „ez a nyertesek könyve.” Mert aki olvas, és akire hat a mű, az csak nyerhet. Az írónak azonban a sok hitvalló olvasóról eszébe jut az egyre több nem olvasó is, meg az, hogy régóta nem szakmai gond az olvasási kultúra térvesztése, hanem nemzeti veszedelem.
Mindketten kiemelik viszont a meseolvasás, -hallgatás fontosságát. A jó példák mutatják, hogy a mesére nem kell a kicsiket rákapatni, arra még van természetes igényük, csak jussanak hozzá. „De a nagyobbakat az irodalomra?” Ehhez már „sugárzó szellemű” pedagógusok, magyartanárok kellenek! – állítja Varga Domokos.
Meg „sugárzó szellemű” könyvtárosok. Iskolában és iskolán kívül – tesszük hozzá mi.