Benedek Elek születésének évfordulójáról a Magyar Posta is megemlékezett, mégpedig a maga legsajátabb módján: postabélyeget adott ki róla. A négy bélyeget tartalmazó kisív egyikén Benedek Elek arcképe, a másik három bélyegen egy-egy meséjének illusztrációja látható.
Neves személyek bélyegen való megörökítése az egyik leggyakoribb témaválasztás a bélyegkibocsátásban. Ha komolyan vesszük azt a szlogent – és miért ne vennénk komolyan –, hogy a bélyeg egy ország névjegye, akkor azt kell látnunk, hogy Benedek Elek méltónak találtatott arra, hogy országunkat képviselje mindazzal, ami nevéhez fűződik. Ez az egyik megközelítés, vagyis Benedek Elek bélyegen. Van egy másik is, amiről kevesen tudnak: Benedek Elek és a bélyeg. Bélyeggyűjtői tevékenységéről nem tudunk, arról azonban bizonyságot tett, hogy az ifjúság művelődését szívén viselve e művelődési folyamatba a bélyegekkel való foglalatosságot is belefoglalta. Cimbora című gyermeklapjában Bélyeggyűjtés címmel külön rovatot indított. Kár, hogy a rovat írója inkább filatelista, mint pedagógus, újdonságismertetései, a bélyeggyűjtés módszeréről, a bélyeg és a posta történetéről szóló írásai nem olyan színesek, kedvcsinálók és érdekesek, mint lehetnének, és mint amilyenek a lap egyéb írásai. Benedek Elek szándéka, amely a román-magyar megbékélést próbálta elősegíteni, sok egyéb mellett talán abban az apróságban is érvényesült, hogy az addig csak címével elkülönülő rovat képes fejlécet kapott. Ez a kép pedig egy bélyeg, ami a gyermek királyt, a hatévesen megkoronázott Mihályt ábrázolja.
Az a tény, hogy egy gyermeklapban bélyeggyűjtési rovat is van, talán nem tűnik a pedagógiai széles látókörűség bizonyítékának. Érdemes azonban megvizsgálni ilyen szempontból a magyarországi helyzetet. A gyakorlat változó. Az biztos, hogy a gyerekek a bélyeggyűjtés kezdeteitől kezdve, szüleik példáján és gyűjtési szokásuktól vezérelve bélyeget is gyűjtöttek. Ami korok és oktatási intézmények szerint változó, az az, hogy ezt hogyan fogadták az illetékes felnőttek. Némi anakronizmussal idelopva egy későbbi kor gyakorlatára alkalmazott hármasságot: a tiltás, tűrés, támogatás szempontjai váltogatták egymást.
Mindenféle gyerekes gyűjtögetés egy bizonyos szintet elért felhalmozás után magával hozza a ráunást, ha az összegyűjtött dolgok káoszában már nem lehet kiigazodni. Fokozottan érvényes ez a bélyegekre. Ahhoz, hogy a káoszból egyfajta rend teremtődjön, némi hozzáértésre van szükség. Ezt a hozzáértést meg kell szerezni, ami egyedül nem megy. A bélyeggyűjtők egyesületeibe, klubjaiba azonban tanulók nem járhattak el, ezt az iskolai rendtartás tiltotta. Legtöbb iskolában tilos volt bélyeget bevinni, csereberélni, mert a „bélyegezés” elvonja a figyelmet a tanulástól. (Minthogy azonban a bélyeggyűjtő gyerekek többnyire csak az iskolában találkoztak, ezzel a bélyeggyűjtők kapcsolatai lettek tiltva.) A Cimbora megjelenése idején – a 20-as években – ez jellemezte a magyarországi helyzetet.
A harmincas évek közepétől a „tűrés” jellemző hozzáállás. Iskolákon belül szerveződnek bélyeggyűjtő körök önképző körök tagozataiként vagy önállóan. Már kiállításokat, bélyegbemutatókat is szerveznek egy-egy gimnáziumban, sőt gimnáziumok közötti bélyeggyűjtő kapcsolatok alakulnak, közös kiállításokat szerveznek. Ebből az időből származik például a Rákóczi Gimnázium diákok által írt és szerkesztett (kezdetben házi sokszorosítású, majd nyomdai úton előállított) lapja, a Magyar Diák, amelyből nem hiányzik a bélyegrovat.
Ami a harmadik „t”-t illeti, teljes joggal nem beszélhetünk róla az 50-es évekig. Meg kell azonban említenünk egy lelkes tanár-filatelistát, aki Szegeden országos terjesztésű filatelista lapot adott ki A bélyeg címmel, amely alcíme és tartalma szerint is az ifjúsági bélyeggyűjtők országos szaklapja. A lelkes tanár, Matolcsy László motorkerékpáron járta a Szeged környéki falvakat oktató jellegű bélyegkiállításával, tankerületi igazgatókat, oktatási intézményeket, postai illetékeseket próbált megnyerni az ifjúsági bélyeggyűjtés ügyének, hogy a tanulók ne csak a Szervezeti Utasítás megszegésével, felnőttek bélyegegyesületének ifjúsági tagjaiként, hanem saját szervezésű, a tanulás és a hobbi szükséges egyensúlyát biztosító körökben foglalkozhassanak a bélyeggyűjtéssel.
A Cserkészszövetség lapja, a Zászlónk, a gyerekek kedvelt olvasmánya volt. Ebben is rendszeresen esik szó bélyegekről. A bélyegek a hazafias nevelés egyik alkalmas eszközének bizonyultak. A lap kiadásában megjelent könyvsorozat egyik tagja bélyegkatalógus, a bélyeggyűjtéssel kapcsolatos tudnivalókat leíró hosszú bevezetővel.
Amikor az ifjúsági bélyeggyűjtés szinte az oktatási rendszer részévé vált és minden támogatást megkapott, az az úttörő mozgalommal kapcsolható össze az 50-es, 60-as években. Nem csak támogatást kapott azonban felülről, hanem egyfajta, a kor szellemének, ideológiájának megfelelő irányítást is. Mára ez már a múlté. Nemcsak az adott politikai irányultság, hanem a támogatottság ténye is. Ma ismét a figyelembe nem vett, eltűrt gyerekfoglalatosságok egyike. Nem tiltják, mert nem káros, nem veszélyes, egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Ez a közömbösség egyenértékű az elmulasztott lehetőséggel. Pedagógusok tudják, hogy érdeklődést felkelteni valami iránt nem könnyű dolog. Meglévő érdeklődést nem kihasználni és kapcsolatba hozni az elérendő pedagógiai célokkal, pazarló mulasztás.
A napjainkra jellemző állapotot, amikor (nemcsak) a gyerek bélyeggyűjtők magányosan, módszerek, lehetőségek ismerete nélkül, jól-rosszul tájékozva hódolnak hobbijuknak, több oldalról próbálják megváltoztatni. Ezek a próbálkozások azonban nagyon egyoldalúak. A Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége csak a tagdíjfizető tagokkal foglalkozik, és továbbiak toborzása a célja. A posta ifjúság felé fordulása bélyegértékesítési üzleti célokat takar. A Cserkész Szövetség és az Úttörő Szövetség saját egykori ebbéli hagyományukat feledve figyelmen kívül hagyják a bélyeggyűjtés korosztály-specifikus voltát.
Pedig a bélyeggyűjtés pedagógiai hasznossága, egészen direkt módon a tanulmányi eredmények javulásában is megmutatkozó volta vizsgálatokkal bizonyított tény. Sajnálatos, hogy erre főként külföldi példákat lehet sorolni. Nagyjából az alábbiakban látják a kérdést vizsgálók a gyerekkori bélyeggyűjtés pozitív hatását:
bővíti az ismereteket, amennyiben a bélyegképet, annak vonatkozásait megismeri, kikutatja,
rendszeretetre, pontosságra szoktat, megkövetel bizonyos szintű kézügyességet,
összefüggések felismerésével „maga kreálta” rendszer felépítését igényli akár gyűjteménye, akár kiállítási anyaga elrendezésekor,
a bélyegcserék a kapcsolatteremtés alkalmai,
az ítélőképesség, a véleményformálás képessége csiszolódik általa,
egy gyűjtemény felépítése egyfajta alkotó tevékenység,
egy bélyegkiállításon elért eredmény olyan sikerélmény, ami a személyiséget gazdagítja,
a bélyeggyűjtő kör az alkalmazkodás képességnek, a felelősségtudatnak fejlesztésére teremt alkalmat, és a demokratikus viselkedési formák elsajátítását segíti,
köri, vagy nagyobb plénum előtt tartott előadások, publikációk, de akárcsak olvasói levelek, kérdések megfogalmazása a pontos kifejezés képességét fejleszti,
külföldi cserekapcsolat, nemzetközi kiállításokon való részvétel, de akár csak valamely idegen ország bélyegeinek gyűjtése idegen kultúrák és nyelvek megismerésével jár.
Ma nincs gyermekújság, amely a Cimborához hasonlóan teret adna a bélyeggyűjtésnek. Elvétve előfordul egy-egy ilyen cikk, legtöbbször alig lépve túl valamely téma bélyegekkel történő illusztrálásán. Talán nem véletlen, hogy ismét Erdélyből kaptunk biztató híreket. Miként a Cimbora az iskolákból száműzött anyanyelv életben tartását is célozta, lehet ugyanez – egyúttal a magyar-román békés együttélés elősegítése – a szándéka a Hargitai Bélyeggyűjtők Egyesületének, amely Micimackó/Martinel címmel kétnyelvű gyermek bélyegújságot ad ki.