Jáki László: Benedek Elek szerkesztői üzenetei a Cimborában

Folyóiratunk előző számaiban foglalkoztunk Benedek Elek szerkesztői tevékenységével. Az alábbiakban a Cimbora című ifjúsági folyóiratnak egyetlen rovatát elemezzük, amelyben Benedek Elek Nagyapó üzeni címen válaszolt olvasóinak – ahogy ő írta –, „unokáinak”. A rovat a folyóirat minden számában két-három oldal terjedelmű volt.

A szerkesztői üzenetek, mint műfaj, nem volt egyedülálló. Sebők Zsigmond halála után Benedek már a Jó Pajtás című ifjúsági lap szerkesztésében radikális reformot hajtott végre. Ennek egyik lényeges eleme az volt, hogy minden olvasói levélre azonnal válaszolt, s buzdította olvasóit, hogy írjanak minél többször. Unokaöccse, Lengyel József szerint. ”Ilyen módon közvetlen családi hangulatot teremt, külön-külön foglalkozik az olvasókkal, mégis úgy fogalmazza meg tanácsait, hogy mások is jól használhassák.” Majd Lengyel így folytatja: „A szerkesztő nemcsak az olvasót, hanem annak egész családját ismerte, mindent tudni akart „unokája” életéről, hogy jó tanácsot adhasson kérdéseire, megfelelő könyvet, iskolát ajánlhasson neki.”¹

A világháború után, 1920-ban a Magyarországon elismert szerkesztő, meseíró az erdélyi Kisbaconba költözött (A Jó Pajtás szerkesztését átmenetileg fia vállalta), mert Benedek úgy érezte, hogy szülőföldjén a helye. Helytállás, hazaszeretet, a szülőföld szeretete, és a zavaros magyarországi helyzet egyaránt szerepet játszhatott döntésében.

Hazatelepülése meghatározta Benedek további életét, mely nem volt zökkenőmentes. Egy időre a magányba menekült. Önkéntes fogadalma alapján nem folyt bele a politikába, az irodalmi csatározásokba, és egy évig ki sem mozdult szülőfalujából. A visszavonulás, belső emigráció azonban nem tartott sokáig. A fogadalom lejárta után meghívták Segesvárra, egy irodalmi rendezvényre, ahol többek között megismerkedett Nyírő Józseffel, Tompa Mihállyal, Szentimrei Jenővel, akivel élet utolsó percéig tartó baráti kapcsolatba került. (Halála előtt percekkel éppen Szentimreinek írt levelet.)

A Cimbora szerkesztésére Szentimrei kérte föl. A szerkesztés elvállalása külön tanulmányt igényelne. Bár tény, hogy döntése nem volt előzmény nélküli, hiszen már 1890-ban Pósa Lajossal együtt szerkeszti Az Én Újságomat, majd 1909-től Sebők Zsigmonddal a Jó Pajtást.

A Cimbora szerkesztésének elfogadása mégis magyarázatra szorul. Döntése az adott történelmi és a politikai helyzet felismerésén alapult. Tudja, hogy az erdélyi ifjúság megtartását az anyanyelv ápolása nagyban segítheti, és ennek kiváló eszköze lehet egy magyar nyelvű ifjúsági folyóirat. 1922. augusztus 15-én kelt levelében írta Sipos Domokosnak, hogy átveszi a Cimbora szerkesztését. Levelében azt fogalmazta meg, hogy „Minden valamirevaló erdélyi írótól elvárom, hogy írjon, s részt vegyen az olvasóközösség nevelésében. Ez most sokszorosan nemzeti érdek. Aki ebben a munkában részt nem vesz, azt kitagadom.”²

Pedig a szerkesztés Kisbaconból nem volt egyszerű. Benedek 1923-ban azt írta Dorosmai Jánosnak, hogy „Rengeteg munkát ad a faluról való szerkesztés, az elképzelhetetlenül nagy levelezés, de még bírom, s jó kedvvel csinálom, mert ahhoz fogható szeretetet, aminővel a gyermekek és a szülők részéről találkoztam, még soha nem volt részem.”³

Többek megítélése szerint a Cimbora legfontosabb rovata az Elek nagyapó üzeni című rovat volt. Benedek itt „Tanácsot adott, buzdított, bátorított, bajban együtt érzett és mindig neveli gyermeket és szülőt egyaránt, emberségre, hazaszeretetre, valós alapokon nyugvó önismeretre.”⁴ Az ügyesebb gyermekek leveleiből részleteket is közölt, majd pályázatot hirdetett, és a legjobb élménybeszámolókat külön is jutalmazta. Rendszeres levelezésre buzdította „unokáit”.

Mint említettük az olvasókkal való levelező kapcsolat nem volt új Benedek életében. Ebben az esetben az ilyen irányú törekvését,  szándékát kultúrpolitikai, vagy inkább – mondjuk ki! – politikai szándékok is motiválták. Barátjának, Szentimreinek 1922. április 23-án azt írta, hogy „Remélem isten segítségével, hogy ha ezt a kis lapot megtámasztjuk néhányan, az erdélyi gyermekirodalmat is lehet majd annyira fejleszteni, amennyire a nagyoknak valóval is – igaz nagy üggyel-bajjal – de eljutottunk.”⁵

A szerkesztés és a levelezés jól átgondolt koncepció szerves része volt. Ebből adódott az Elek apó üzeni című rovatnak a különleges stílusa, sajátos hangvétele. Már maga az a tény is figyelmet érdemel, hogy a levelezéssel kapcsolatban Benedek figyelme mindenre kiterjedt. A levélírásnak vannak szabályai – írta a rovat elején. Fontosnak tartja a pontos címzést, a keltezést, de még azt is, hogy az „unokák” ne ceruzával írjanak. Ma már mosolyoghatunk azon, hogy nehezményezi, amikor egyik „unokája” írógéppel írt. Azt válaszolta, hogy így nem tudja megállapítani, mennyit fejlődött a gyermek írása.

A továbbiakban Benedek Elek szerkesztői üzeneteit elemezzük, bemutatva azok sajátos elemeit.

E sajátosságok között elsőként az üzenetek közvetlenségét, személyes hangvételét kell kiemelni. Ennek értékét akkor tudjuk megítélni, ha ismerjük a levelek mennyiségét. Mert Elek apó minden levélre válaszolt, és szinte minden válaszon érződött a humánus ember, a szerető pedagógus, a népét szerető, azért aggódó NAGYAPÓ gondoskodása.

Fiának, Marcellnek naplójából tudjuk, hogy a levelek száma igen gyakran meghaladta a napi félszázat. Ugyancsak fia írta, hogy „Hasábokra nőtt a kis olvasók egyéni problémáival foglalkozó rovat, az Elek nagyapó üzenete, s mérhetetlenre dagadt az olvasókkal foglalkozó személyes levelezés, aminek célja az volt, hogy a gyermekek a magyar helyesírásban és fogalmazásban gyakorolják magukat.”⁶ A szám megdöbbentő. Szinte elképzelhetetlen, hogyan tudta mindezt Benedek Elek egyedül rendszerezni, feldolgozni, számon tartani. Hiszen igen sok esetben hónapok után is visszatért egy-egy „unokája” levelére. Mindez nem csupán technikai kérdés volt. Ekkora erőfeszítéséhez rendkívül nagy hivatástudat, elszántság volt szükséges. A válaszlevelek igen gyakran terjedelmesek voltak, 3-4 sortól 20-30 sorig terjedtek. Legtöbb esetben úgy íródtak, hogy abból a többi olvasó is okuljon. Marcell fia azt írta, hogy ”megérteni csak azt nehéz, hogyan tudott egymaga – sok egyéb mellett – ezzel a levél áradattal megküzdeni.”⁷

Barátainak írt leveleiből kitűnik azonban, hogy bár a levelek száma gondot jelentett neki, ezt a munkát mégis örömmel végezte. Szentimrei Jenőnek írta 1924-ben, hogy „hetenként három adagban kétszáz levelet kapok gyerekektől. Nehéz ezekre mind válaszolni…de nem szomorú az én öregségem, de szebb, sokkal szebb, mint amelyről álmodám. Hány ember érte meg azt az öregséget, hogy ártatlan gyermekszívek imádkoznak értem.”  Simay Irénnek írta Pujra, hogy „eltaláltad: az én jutalmam a végzett munkáért sok ezer gyermek szeretete.” Ugyancsak egy barátjának írta 1926-ban „annál szebb munka, mint amit én végzek el sem képzelhető, így hát nagy örömmel végzem.”

Leveleinek személyes hangvételére jellemző, hogy válaszaiba rendszeresen beleszőtte saját és családja életét, annak eseményeit, gondjait, pozitív és negatív epizódjait. Rendszeresen beszámolt például pesti tartózkodásáról. A telet ugyanis általában Pesten, a Bérkocsis utcai lakásukban töltötték. Ilyenkor a Kisbaconba érkezett leveleket hetenként küldték utána, és a válaszokat innen küldte. Egyik levélírójának azt írta, hogy „A karácsonyt éppen annyira vártam, mint ti, mert a pesti unokáimat mind egy karácsonyfa köré gyűjtöttük. Képzelhetitek a mi nagy boldogságunkat.” A pesti tartózkodás személyes élményei rendszeresen megjelennek a levelekben. 1928 januárjában például azt írta, hogy „az idő megenyhült, téli kabát nélkül is mernék sétálni, ha nagyanyó megengedné.” A családi karácsony, a „tél”, a „hideg”, a „nagyanyó aggódása”, mind olyan elemek, melyek a Nagyapó személyiségét közel hozták olvasóihoz. Pusztán azzal a ténnyel, hogy beszámol életéről, pesti tartózkodásáról, személyes kontaktus teremt olvasóival. A kis olvasók tudják, hogy Nagyapó nincs otthon, Pesten pihen, egészséges vagy beteg, hová utazik stb. 1926-ban azt írta például, hogy „Most Pesten vagyunk nagyanyóval és itt maradunk tavaszig.” De nemcsak pesti tartózkodásáról, hanem egészségi állapotáról is rendszeresen beszámolt. 1929-ben – amikor már valóban gyenge volt – közölte egyik „unokájával”, hogy „mostanában gyengélkedő vagyok”.

Válaszainak személyes jellege abban is megmutatkozott, hogy vigasztalt, tanácsokat adott kis olvasói egyéni gondjaira. Horváth Lászlónak Ditróra azt írta, hogy „Öröm és bánat folyton változik mindnyájunk életébe, ezt meg szoknod, már gyermekkorban, s bele kell nyugodnod a te jó nagyapád halálába is. Vigasztaljon a gondolat, hogy nagyapádat szerette az Isten, mert hosszú élettel ajándékozta meg.”

Leveleiben igen gyakran utalt – pontosabban visszautalt – a levélírók szüleire, rokonaira, életkörülményeire. Benedek – nyilván tudatosan – a szülőkkel is kapcsolatot épített ki. Leveleiben rendszeresen, – de soha nem formálisan – üdvözli a szülőket. Egyik „unokájának” azt írta, "hogy betegséged miatt nem járhattál iskolába; a tanító bácsi meg szüleid tanítottak otthon. Mily boldogság! Tanulhatsz otthon, s édes anyud tanít otthon. Édes anyádnak külön levél megy." 1928-ban írta Nagyszentmihályra: „német iskolába jársz, magyarul otthon tanulsz az édesanyádtól. Kitűnő tanító a te édesanyád, mert még csak második elemista vagy, hibátlanul írsz. Tartsa meg a jó Isten a házi tanítódat.”

A szülőkre való utalás is mindig konkrét: ”Örülök, hogy édesanyád meggyógyult”, vagy „Apád 194 vaddisznót lőtt le. Gratulálok, a vaddisznó sok kárt okoz.”

Érdekes tény, hogy kapcsolata az olvasókkal az éppen csak írni tanulóktól kezdve szinte a felnőttkorig tartott. Menyasszonyoknak, fiatal asszonyoknak is írt. Egyik „unokának” azt írta, hogy „a te mennyasszony nénédnek, aki még nem olyan rég leghűségesebb olvasom volt, külön levelet írtam.” Másutt azt írta – nyilván fénykép alapján –, hogy „Áldásom rátok. Nagyanyóval mi is ilyen szép pár voltunk.”

1928 januárjában Patocsay Erzsébetnek írta Tordára, hogy „Bizony nem gondoltam, hogy menyasszony unokát csókolok. S még hozzá olyan menyasszonyt, aki mint asszony sem fog hűtlen maradni, vagyis a Cimborához. Ez igazán megható hűség: meg is hálálom azzal, hogy ismét elmegyek Tordára, hadd lássam az én asszony unokámat az ő fészkében.”

Az olvasók, az „unokák” meglátogatásának szándéka rendszeresen visszatért a levelekben. Hogy ebből a szándékból mennyi realizálódott, azt nem tudjuk, de a sok-sok hasonló leveléből csak Tamás Katókának Szenttanosra írt leveléből idézünk: ”Mondanom sem kell, hogy szeretnélek személyesen is megismerni téged, akinek minden levele valóságos lelki gyönyörűség nekem, oly szépen, okosan és meleg szeretettel írsz. Ha az utam arrafelé vezet, bizony betoppannék hozzátok, hogy lássam a tyúkocskáidat, a Bandi kakast, a Bunzsi és Puni kutyát és a sok-sok galambot. Bevezetnél a leányszobádba és megmutatnád a könyveidet, kézimunkáidat, a kacagó gerlédet és a játékos cicádat. Lám lám, mennyi gyönyörűség várna rám ott nálatok. Ha szárnyam volna, egyenesen hozzátok repülnék.”

Szárnya nem volt, de tudjuk, hogy gyakori utazásai alkalmával igen gyakran módot talált arra, hogy kis olvasóival találkozzon. 1924-ben például betegen utazott Kolozsvárra, egy író - olvasó találkozóra, hogy együtt legyen „unokáival”.

Mondhatnánk XXI. századi cinizmussal, hogy „aranyoskodott” az olvasóival, akik végül is fenntartották a lapot. Mondhatnánk, leegyszerűsítve ugyancsak mai személettel; jó reklámmenedzser volt. Benedek egész életműve azonban mást bizonyított. Minden sora mögött egyértelműen meghúzódott a szándék: megtartani a felnövekvő erdélyi fiatalságot a magyar kultúra, a magyar nyelv tudásában, a magyar történelem ismeretében. Minden levelét, legyen az bármilyen tárgyú, átjárta ez a szándék.

A könyv, az olvasás szeretetére való buzdításnak lényeges eleme volt a magyar irodalom megismertetése. Az olvasást ugyanis nagyon fontosnak tartotta.⁸ „A legfinomabb cukornál is többet ér a könyv,” írta egyik „unokájának”. Benedeket a könyvek ajánlásakor is a nyitottság jellemzi, amikor olvasóinak Gaál Mózest, Herczeg Ferencet, Móra Ferencet, Molnár Ferencet, Tábori Piroskát és természetesen saját könyveit ajánlja.

Válaszaiban igen gyakran kitért a könyv, az olvasás szeretetére. Örömmel nyugtázta pl. az egyik levelében, hogy egyik „unokája” megkapta Molnár Ferenc nagyszerű könyvét, A Pál utcai fiukat.

Az olvasásra nevelést segítette, hogy öt könyvet kaptak ajándékba azok, akik egész évre előfizették a Cimborát. 1929 áprilisában Stümpel Bandinak azt írta, hogy „Valóban, neked jókor érkezett az öt könyv, ha ágyban talált, s délelőtt, amikor édes anyukádnak dolga van, a könyvekből olvasgatsz, délután pedig anyuka és apuka olvasgatnak neked nagyapó meséskönyveiből. Remélem, meggyógyulsz.” Ugyanebben az évben Szatmárra írta: „Öt könyvet kaptál az előfizetés fejében, mind el is olvastad és kis testvéred is nagy élvezettel hallgatta, mert ő román iskola első osztályába jár, s még nem tud magyarul olvasni. Hiszen majd megtanítod te.”

Ugyancsak 1929 áprilisában írta, egyik unokájának, hogy „Valóban nagy öröm ért benneteket. A könyvpályázaton két könyvet nyertetek... Szóval két könyvvel gyarapodott könyvtáratok rövid időn belül.”

Érdekes, de aligha véletlen, hogy a könyvvel kapcsolatban rendszeresen a gyerekek „könyvtárról” ír. Nyilván ezzel is a tudatos könyvgyűjtést akarta erősíteni. Kolozsvárra például Király Lilinek és Évának azt írta, hogy „Nagy örömet szereztetek leveletekkel, amelyben beszámoltok a könyvtáratokról. Valóban szép is a könyvtár, ha már ötven van benne.” Barótra írta, hogy „Örülök az örömödnek, szaporodott a könyvtárad a rejtvényfejtésért nyert könyvvel. Szívből kívánom, hogy sok-sok könyvvel szaporodjon könyvtárad, mert nem mondhatom elégszer: a jó könyv, legjobb barát.”

Más levélben azt írta „Ha már van negyven könyved, az azt jelenti, hogy van negyven jó barátod, s ha az olvasás a legkedvesebb szórakozásod, ennél szebbet és jobbat nem mondhatsz magadról.” Tordára meg azt írta egy „legénykének”: örül, hogy az öt magyar, négy román és egy német nyelvkönyvet kapott.

Természetesen különösen örül a magyar történelemmel foglalkozó könyvek olvasásának. Rozsnyóra – Szlovákiába – írja örömmel, hogy az egyik rejtvényfejtő „unokája” a Híres erdélyi magyarok című könyvet választotta, „mert jó, ha Szlovenszkóban is megismerkedtek a két Wesselényivel, és az őshazát kereső Körösi Csoma Sándorral.”

Levelek sokaságát tudnánk idézni, amelyekben Nagyapó olvasásra, könyvek szeretetére, megbecsülésére buzdított, de mindezen túl a rejtvények megfejtőinek, az előfizetőknek szánt könyvek ajándékozásával is sokat tett az olvasás megszerettetéséért.

Külön kell szólni a rejtvényekről. Ezek nem jelentettek ritkaságot a korbeli folyóiratokban, így természetes, hogy a Cimbora is élt ezzel a lehetőséggel. A Cimbora estében ez azért több, mert a megfejtések sok esetben egyfelől magyar történelmi ismereteket igényeltek, másfelől ez az olvasókkal való kapcsolattartásnak egy formáját jelentette. Benedek törekvése a rejtvényekkel kapcsolatban ugyanis egyértelműen az volt, hogy olvasóit aktivizálja. Nem győzi a megfejések közlését, ezért elnézést kért, hozzátéve – megint pedagógusként –, hogy „nem a megjelenés fontos, hanem, hogy élesítsétek elméteket a rejtvényfejtéssel”.

A rejtvények többfélék volta, s azokat maguk az olvasók készítették. A rejtvények fajtája rendkívül sokszínű volt, de mindig alkalmazkodott az olvasók életkorához. A rejtvényfejtők számának szaporítását szolgálta, hogy a megfejtők között ajándékkönyvet sorsoltak ki. Nagyapó egyik levelében azt írta, hogy „A rejtvényfejtés hasznos szórakozás is egyben, hát csak foglalkozzatok vele szabad időtökben.” Benedek arra törekedett, hogy mindig visszaigazolja a gyermekek által készített rejtvényeket, de ezek száma (ez önmagában is érdekes!) olyan nagy, hogy várni kellett azok közlésére. Nagyapó a várakozókat megnyugtatja, s azt írja: „legalább megtanulod a türelmességet”. A többféle rejtvény igen sok lehetőséget kínált a megfejtők számára.

Rendkívül érdekes, s szinte külön tanulmányt érdemelne, hogy miként jelentkezett a nemzetiségi kérdés Nagyapó üzeneteiben. Előjáróban megállapíthatjuk, hogy Benedek ebben a kérdésben is árnyalt és visszafogott volt. Mindent került, ami a román hatóságokat irritálta volna, ugyanakkor – ezen belül – mindent megtett a magyar nyelv, a magyar kultúra, a magyar történelem, a magyar értékek megtartása érdekében. Odafigyelését mi sem bizonyítja jobban, mint ahogy ezt 1923-ban Molter Károlynak írt levelében megfogalmazta: „nekem pedig erősen kell vigyáznom, hogy ebbe az ártatlan újságba bele ne kössenek”.⁹ Ugyanebben az évben írta Dorosmai Jánosnak: „Mindent el kell követnünk, hogy a magyarság gyermekeihez eljusson ez az újság, mert napról napra világosan látom, hogy iskolából kiüldözött nemzeti szellemet, magyar öntudatot egy jó magyarlelkű gyermekújsággal plántálhatjuk gyermekeink lelkébe.”¹⁰

Egy év múlva Gyallay Domokosnak írta, hogy „Én a Cimbora cím alatt valamennyire ellensúlyozni próbálom a vészes iskolapolitikát, többek között ép most közöltem le a magyar nemzet történetét, üzeneteimben minden név után ott van a magyar helységnév, s még a rejtvényekben is van gondom, hogy lehetőleg valamelyik nagy magyar hazafi, költő, író stb. legyen a megfejtés. Talán nem kell magyaráznom, miért teszem ezt, talán könnyen hihető állandó aggodalmam is, hogy egyszer rajtaütnek az újságon, s ezt a fegyvert is kicsavarják a kezünkből.”¹¹

Nyílván nem pusztán taktikából, hanem a történelmi realitások felismerése szellemében, leveleiben folyamatosan hangsúlyozza a román nyelvtudás fontosságát. Rosenberg Lászlónak írta Kolozsvárra, örül, hogy a román nyelv kivételével mindenből jeles, de „Ahogy én ismerlek téged, évvégére a román tárgyakból is, az elégségeset legalább jóra javítod.” Az állami nyelv megtanulása fontos, de az anyanyelvet nem szabad elfelejteni, írja számtalanszor. Egyik levelében azt írja, hogy „milyen öröm lesz, ha az állam nyelvén is és magyarul is tudsz szépen írni.”  Másutt azt írja, „ha az iskolában mindent románul is kell tanulnotok, tudom nem fogjátok felfelejteni az édes anyátok nyelvét.” Leveleiben rendszeresen szorgalmazza a magyar nyelv használatát. 1926-ban Weisz Gabi tanítójelöltnek írta Szilágysomlyóra, hogy „Képezdébe jársz, franciául, németül és románul tanulsz, s már másfél éve, hogy nem írtál magyarul, meg is látszik írásodon, s valóban, kívánatos, hogy gyakorold magad a magyar írásban, nemhogy a sok idegen nyelv mellett elfeledd az édesanyád nyelvét.”

Az anyanyelv használatának fontosságát hangsúlyozza akkor is, amikor egyik levelében azt írta, hogy „Mindenki magyar, aki magyarul fejezi ki gondolait. S ne felejtsd: én mindig faji és felekezeti különbségeken felemelkedő szeretetet hirdettem nektek.” A megbékélés, a szeretet húzódott meg leveiben. 1928-ban írta, hogy „jól esett olvasom, hogy román tanítótok úgy bánik veletek, mintha testvéretek volna.”

Itt kell megemlíteni, hogy Benedek következetesen ragaszkodott – aligha véletlenül – a magyar helységnevek használatához.¹² Buzdítja „unokáit”, hogy leveleiken a feladó feltüntetésekor mindig az eredeti magyar helységnevet tüntessék fel. Óvári Sándor unokájának írta, hogy „A következő leveledben közöld velem Teaca magyar nevét. Egyben figyelmeztetlek téged (és olvasótársaidat is), hogy sem törvény, sem rendelet nem tiltja a helyiségek magyar nevének használatát. Természetesen, a borítékon az alsó sorban a helység neve közlendő, utána a magyar név.” Hasonlóan válaszolt egy Sahyból érkezett levélre. Kéri a levél írójától, hogy írja meg a község magyar nevét is „mert sejtelmem sincs, hogy hol van Sahy”. A magyar nyelv kérdése tehát visszatérő eleme volt Nagyapó leveleinek, de ezt is, mint minden mást, árnyaltan és türelemmel kezelte.

Ez a türelem jellemzi a vallással kapcsolatos leveleit is. Egyik „unokájának” írta „A vallásomat eltaláltad. Egyébként régi igazság, hogy minden vallás jó vallás, csak a kárvallás a rossz vallás.” Egy másik olvasójának azt írta, hogy „Ha szomorú vagy te is, anyuka is, hogy csúnyán bántak el zsidó testvéreinkkel és templomotokkal, ezen nem csudálkozom. Szomorú e miatt minden jóérzésű embert.”

Nagyapó minden levele segítőkészségét, odafigyelését, kedvességét, a gyermek megértését bizonyítja. Javítja ugyan a helyesírási hibákat, de ezt soha nem bántóan teszi. Itt is, mint minden levelében, a dicséret, az elfogadás, a motiválás dominált. Ez is különleges sajátossága volt Nagyapó leveleinek. Példaként említünk néhányat az ilyen természetű üzeneteiből:

„Írásod annyira szép és helyes mintha nem IV. elemi, de IV. gimnázista volnál. Incze Magduskának írta Petrozsényba: „Két éve vagy az unokám, s csak most engedte meg anyukád, hogy levelet írj nekem, mert most már II. elemista vagy. Hiszen írhattál volna elébb is; szívesen olvasom én az ákom-bákomos levelet is, s szeretettel figyelem, hogy lesz szép betűs írás is.” Árnyaltság, pedagógiai odafigyelés jellemzi ezeket a leveleket. Grusz Málcsi nem mert írni, mert rossz a helyesírása, Nagyapó erre azt írta: „Alaptalan volta félelmed, mert ha tele lettek volna helyesírási hibákkal is leveleid, nem pirongatlak meg, csak tanácsoltam volna, hogy gyakrabban írj nekem: ezzel is gyakorolod magad a helyesírásban. Örömmel közlöm veled, hogy leveledben egyetlen helyesírási hibát sem találtam, s most már csakugyan bátran írhatsz nekem.” A magyargyerőmonostori Szabó Lilikét így biztatta: „Még nem tudsz tollal írni, csak ceruzával, hisz még csak szeptember óta jársz iskolába, de mégis olyan szépen, hogy helyesen, értelmesen írsz, hogy nem győztem eleget gyönyörködni leveleidben.”

Bírálata is biztat. Egy Karácsonyra kapott levelet így köszön meg: „Ha nem is szép az írásod, már pedig sokat szépült, megszépítette gyengédséged és figyelmességed.”

Más összefüggésben már említettük, hogy Nagyapó következetesen törekedett az olvasók aktivizálására. Ezt szolgálta például, hogy a levelek sok esetben kérdéssel fejeződnek be, provokálva ezzel az „unokák” további aktivitását, levélírását. „Pótold!”, „Írj!”, „Válaszolj!” – ezek a leggyakrabban visszaérő bejező sorok. Nagyapónak ez a törekvése sikeres is, mert igen gyakran a rovatban vagy azon kívül számolnak be az „unokák” életükről. 1929-ben Deák Berta Székelyudvarhelyről meghatóan írta, hogy „úgy szeretnék egy pillanatra Kisbaconba repülni, hogy Nagyapót láthassam, s hallhassam biztató szavát…. Milyen jó hogy a Teremtő felruházott bennünket képzelettel, így lélekben egy pillanat alatt ott lehetek az ember ahol akar. Bizony egyelőre én is csak képzeletem szárnyain repülhetek Nagyapóhoz.”

Az olvasók aktivizálása hozzájárult több tehetség indulásához. Életrajzírója szerint „Számos költő, író köszönheti indulását a Cimborának.” Ezek között volt Dsida Jenő, Ignácz Rózsa és Szemlér Ferenc is.

Nagyapó levelei nem nélkülözték a humort sem. Egyik olvasónak számunkra ismeretlen oknál fogva nem lakóhelyén kellett vizsgázni. Nagyapó vigasztalja: „Még jó, hogy nem valahol az operenciás tengeren és egy sánta arasszal túl, túlon is túl, ahol a kurta farkú malac túr.”

Szőke Jucinak Brassóba írta: „Azt ígérted, hogy örökké megőrzöd fényképemet. No majd meglátom, onnan felülről, a fényes mennyországból, ahol, majd angyaloknak fogok mesélni.” Egy levélíró elfelejtett feladót írni. Nagyapó csak így reagál: „úgy látszik eprészni ment a helységed”.

A Cimbora hatását természetesen nehéz felmérni. Az előfizetők száma 5000 körül mozgott, azt azonban nem tudjuk, hogy az olvasók száma – és életkora – hogyan alakult. Több minden bizonyítja, hogy olvasói között voltak szülők, felnőtt egykori „unokák”. Benedek – mint minden szerkesztő – elégedetlen volt az előfizetők számával. 1924-ban írta, hogy „jó ötezerre becsülöm olvasóim táborát (szülők és gyerekek), de ez még mindig csak egy töredéke a magyarságnak, aztán, majd ha kikerülnek az élet forgatagába az általam nevelt gyermekek, hány marad meg öntudatos magyarnak.” Egy szerkesztő elégedetlensége mindig jogos, mert nem tudja felmérni a hatást, többet és még többet szeretne.

Az utókornak tudnia kell, és az évforduló körüli megemlékezések azt bizonyítják, hogy tudjuk is: élt Erdélyben egy Nagyapó, aki humanizmusával, ember- és gyermekszeretetével, szülőföldjéhez való ragaszkodásával hihetetlenül nagyot alkotott. Ha lenne ilyen rovatunk, ezt üzennénk:

„Kedves Nagyapó! Köszönjük, hogy voltál, s ne gondold, hogy a ’Cimbora’ levelei hatástalanok maradtak. A megtermékenyítés, így a szellemi megtermékenyítés hatásfoka mérhetetlen, de létezése soha nem tagadható.”

Jegyzetek