Kovács Imre

Az utolsó békeévben születtem és amikor tudatosan kezdtem szemlélni magam körül a világot, már a nagy háború és elvetélt forradalom hullámai mozgatták az embereket és alakították – kinek hogy –, a „világnézetét”.

A pusztán, ahol nevelkedtem és iskolába jártam, látszólag minden nyugodt volt. A cselédek baromi nyomorúsága állati közönnyel fogadta a háborút, forradalmat, ellenforradalmat és mindegyikből kivették a részüket, mert történetesen egyszer ezt, másszor azt parancsolták nekik. Én jó ideig természetesnek tartottam ezt az állapotot és amikor felkerültem a fővárosba, nem tartottam illőnek pusztai szemléletem összehasonlítani a városéval, tehát szorongva hallgattam iskolai ünnepélyeken, önképzőkörökben, szobrok előtt a nagy hazafiak szónoklatát és fiatal titánok szavalását.

Mit tagadjam, tetszett a háború utáni költészet hazafias költészetének terméke és sokáig elbódított az ifjú évek obligát Jókai és Verne kurzusa mellett.

A kiábrándulás azonban bekövetkezett és ez volt életem első nagyobb csalódása. Az üres dörgedelmek mögött még nagyobb üresség tátongott és ezt nem tudtam sokáig megbocsátani.

Sokáig tétlenül tévelyegtem és csak a középiskola „kötelező” olvasmányait lapozgattam meglehetős undorral és közönnyel. Még Az Ember Tragédiájától is irtóztam, de amikor színpadon láttam, olyan hatással volt rám, hogy azóta állandó olvasmányom lett. De komolyan olvasni is akkor kezdtem. Elővettem azokat a könyveket, amelyeket régebben csak átfutottam. Nagyon megszerettem Kemény, Eötvös, Mikszáth, Gárdonyi regényeit. Rendszertelenül összeolvastam mindent. Mély hatással volt rám abban az időben a külföldiek közül Robinson, Don Quixote, Cooperfield Dávid, Pickwick Club, Monte Christo, A bolygó zsidó.

Kovács Imre (1913-1980) szociográfus.