Juhász Ferenc

A gyermekkorom úgy telt el, hogy apám mesélt – így summázza Sánta Ferenc édesapja jelenvalóságát gyermeki világában. – Íróságom gyökere voltaképpen oda nyúlik vissza, az ő meséiben. Ő tanított meg a szó becsületére, de tőle tanultam az emberábrázolás alapjait is. Érdemes lett volna magnóra vagy filmre venni. Ahogyan mesélt. Nemcsak elmondta, hanem el is játszotta, megjelenítette a történetet. S nemcsak népmesét, népballadást mondott, hanem világháborús emlékeit, hánytatott gyermekkorának emlékezetes eseményeit is elmesélte. Amit tőle hallottam, úgy felszívódott bennem, akárha velem történt volna meg. Első novelláim java részének az apám a hőse…

…Az iskolából ellógott órákat rendszerint olvasással töltötte. Kolozsvárott elmaradhatatlan látogatója volt az Egyetemi Könyvtárnak. Amikor gyermekkori olvasmányélményeire terelődik a szó, elgondolkodva megjegyzi „Nem tudom, mikor lennék hívebb az életrajzomhoz: ha elmondanám, ami velem történet vagy amit olvastam. Mert az ember életrajza többek között azonos az olvasmányaival.”

A szülői házba, az édesapja szájából hallott népmeséket, balladákat később különféle gyűjteményekben is olvashatta. „Innen eredhet – írja egyik vallomásában –, hogy kisdiák koromban mindennapos olvasmányom és gyönyörűségem volt a népballada.

Első könyvvásárlásom is Kriza 1943-as Bibliotheca, a háromkötetes gyűjteménye volt.”

Tizennégy-tizenöt esztendős koráig szinte kizárólag csak verset olvas, csupán elvétve egy-egy regényt. Tizenhat éves korában találkozott Dosztojevszkijjel. Ennek a megrázó erejű, felkavaró, egész életére kisugárzó találkozásának az emlék-élményét örökíti meg az előbb már idézett vallomásában: „egy nyári szünidőben, hatalmas hegyek között, már a nyár végén, a havasok lábához száműzött kicsiny Gyimesfelsőlokon olvastam először Dosztojevszkijt. A háromkötetes Karamazov testvérek volt, ronggyá olvasott példány, de hiány nélkül… Nehéz hegyi viharok, augusztusi csillaghullások ideje volt, amikor átléptem a Karamazovék küszöbét, amikor először éreztem a fulladást az öreg istenverte epileptikus kis szolga, az emberi nyomorúság, az ördögember, a bacilusember és minden dolgok reménytelensége.

Nagyon rövid idő alatt olvastam el a könyvet. Ma is úgy tűnik, hogy nem is ettem, nem is ittam, nem is éltem földi mértékeink szerint.

Ha késő éjjel elfújtam a lámpát, Aljósával és a Nagy Inkvizítorral viaskodtam, és addig nem ismert fájdalmas gyönyörűséggel vártam a reggelt, hogy újra olvashassak, és folytatódjék a közdelem az angyallal.”

Sok szenvedést, emberi megtörést, reménytelenséget látott és átélt már gyermekkorában ahhoz, hogy megsejthesse Dosztojevszkij mélységeit, hogy valamivel később megérthesse a „legnagyobb”-nak, Tolsztojnak az egyetemességét, azt a képességét, hogy egyszerre „mindent lét, a jóban a rosszat, és a rosszban a jót egyaránt”; hogy be tudja fogadni, meg tudja emészteni Erasmus, Voltaire, Rousseau és a többiek gondolatait. Mert középiskolás korában már a filozófusokat bújja, konok igazságkereső szenvedéllyel igyekszik eligazodni az eszmék, elméletek világában.

Tizenhét éves kora táján, amikor egy gyógyíthatatlannak látszó, súlyos asztma hónapokig az ágyhoz kötötte, és semmiféle gyógyszer nem segített – a „holdkoros filozófus” Pascal Gondolataival vélte enyhíteni iszonyú kínjait.

Voltaire-től tanulta meg, hogy az ember jónak születik, Rousseau-tól, hogy „nincs mód egyéb nevelésénél: elfelejtetni gyermekeinkkel a rossz önmagunkat.”

Juhász Ferenc (1928-) költő.