Benedek István

„Az irodalom jövőjét illető aggodalom nem egészen mai keletű. Francia kortársam, Georges Duhamel már vagy negyven esztendővel ezelőtt megírta Az irodalom védelme című értékes és gondolatébresztő könyvét.

Az irodalmi műveltséget az akkor még csak gyermekcipőben járó rádió és gomba módra szaporodó filmszínházak veszélyeztették. A veszély Duhamel szerint nemcsak abban áll, hogy ezek a technikai eszközök sokat elvesznek az olvasásra szánt időből, hanem főként abban, hogy túlságosan megkönnyítik az ún. műveltség megszerzését, s ezzel felületessé teszik azt, amit elmélyült, komoly munkával kellene megszerezni.

Duhamel aggodalmának nagyon is volt alapja, de természetesen maga sem gondolhatta, hogy ilyen aggodalomnak útját szeghetik a rádió és a film terjedésének.

Ha elfogadjuk veszedelemnek a rádiót és a filmet, akkor harmadik, még sokkalta veszélyesebb ellenfél gyanánt kell szólnunk a televízióról. Ma már semmi akadálya annak, hogy a dramatizált regényt szobánkban hallgassuk és nézzük végig. Ennél kényelmesebb ismerkedést az irodalmi művel elképzelni sem lehet, s ki gondol arra, hogy az író stílusművészetének micsoda értékei vesznek el az ilyenfajta ábrázolásban?

Ha erről az oldaláról tekintjük a dolgot, valóban csak erősödhet bennünk Duhamel negyven évvel ezelőtt érzett pesszimizmusa. De az élet sohasem úgy alakul, ahogy a jósok elképzelik. A boszorkányosan haladó technika valóban rengeteg órát von el a könyvolvasástól, a szociális fejlődés azonban megsokszorozza az olvasók, sőt igényes olvasók számát. A rádió, a film, a televízió miközben órákat rabol el az olvasástól, egyben érdeklődést is ébreszt a feldolgozott könyvek iránt. A napjainkban megjelenő könyvek mennyisége, példányszáma, hatalmas regényciklusok új meg új kiadása örvendetesen cáfolja Duhamel aggodalmait. Az irodalmat tehát ebből a szempontból nem kell féltetünk, még akkor sem, ha számot vetünk a felszínesség néhány jelenségével:

… Az olvasás területén, láttuk, hiábavaló volt minden jóslás. Még kevésbé mernék jóslásokba bocsátkozni, amikor az írás jövőjéről van szó. Kétségtelen, hogy a nagy világégés után a polgári írók jelentős része sivatagban érzi magát, ahol új borzalmaktól félve kell mindent újrakezdeni. De a világ nem először vált sivataggá, s az ember mindig törhetetlenül újra kezdte a munkát. Lehet, hogy az új irodalomban semmi nem marad meg a régi műfajokból és formákból, de valamilyen módon mégis ábrázolni fogja az embert és az emberi sorsot.”