Olvasás Portál

lovári  |  english

Gondolatok az olvasásról

Gondolatok az olvasásról

2012.06.25. 11:00

Hunyadi Sándor

Körülbelül akkor ismertem meg Molnár Ferencet is egy margitszigeti ebéd alkalmából. Rettenetesen tetszett nekem hetykesége, friss arca. Bámultam, hogy olyan nagyon fiatal, és mégis ezüstszálak vannak már a hajában. Valami éleset és okosat éreztem a jelenlétében. Mintha az a gyémánt volna az esze, ami az üveget vágja. Nagyon figyeltem mindig, amikor beszélt. Éreztem, hogy szeretik egymást apámmal. Örültem neki. Egyszer valamilyen okból, ő hozott be a felső Margitszigetről a városba. Az út hosszú volt, végig a Szigeten. A konflis lassan döcögött. Beszélgettünk. Molnár érdeklődött, hogy szeretek-e olvasni?

Figyelmeztetett rá, hogy nemsokára elég nagy leszek a komoly könyvekhez:

Kezd Turgenyeven – mondta –, az elég finom és nem túlságosan nehéz író.

Elmosolyodtam. Mert akkor én már sok mindent elolvastam. Az ízlésem gyorsan fejlődött anyám vezetése alatt. Andersen meséink kezdtem, de kihagyva minden indiántörténetet, kalandor regényt, sőt még Jókait is, nagyon hamar eljutottam a Tarasconi Tartarin-on át a Daudet-ig és aztán ezen a vonalon tovább. Anyám félig örült, félig félt tőle, hogy olyan mohó tanítványa vagyok. De azt hiszem, mégis büszkévé tette, hogy tizennégy éves koromban Stendhalról beszélhetett velem.

Örültem, hogy kitüntethettem magam Molnár előtt.

Én is szeretem Turgenyevet – mondom –, nagyon tetszik nekem az Apák és fiúk és a Füst is. De azért mégis Stendhalt szeretem.

Molnár meglepve fordult felém a konfliktusban; a hangja úgy csengett, mintha nem hinné, amit mondok:

Te Stendhalt olvasod?

Igen – feleltem. – Most olvastam a Vörös és feketé-t.

Az ilyesmi nagyon hihetetlennek tűnhetett egy rövidnadrágos, matrózblúzos gyerek részéről.

Komolyan beszélsz? Nem hazudsz.

Elpirultam.

Molnár néhány gyors, gyakorlati kérdést adott föl. Mintha végére akarna járni a dolognak.

Hát akkor hogy hívják a Vörös és feketé-ben a hőst? Mond meg a nevét, tudnod kell, ha most olvastad a könyvet.

Sorel Juliennak – feleltem önérzetesen.

És a két nőt, akikkel dolga volt?

Rênének és a másikat De la Mole Matildnak! – mondtam, és önérzetesen vizsgáztam tovább. Verriêresben kezdődik a regény, aztán Julien Besanconba kerül, később Párizsba….

Ennyi elég volt. Molnár közbevágott, lemondóan legyintve a kezével, mint az orvos, aki valami rendkívül súlyos betegség nyomára akad pacienségben. Furcsa mosollyal mondta:

Véged van. Soha nem lesz belőled normális, rendes ember.

Bevallom, hogy csalódottnak éreztem magam. Azt vártam volna, hogy Molnár megdicsér a tudományom miatt. Aztán tíz perc múlva sejteni kezdtem, hogy mit ért az alatt, hogy „véged van” alatt. És most közel harminc év után látom, hogy tökéletesen igaza volt. Csakugyan ”végem lett”. Nem vált belőlem normális, rendes ember.

Ami pedig a műveltségemet illeti, a dolog abbamaradt. A merészen ásott alapon hibás, zavaros épület emelkedik.

 

Hunyadi Sándor (1890-1942) regény- és drámaíró.

 

Multimédia tartalom:

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: