Hegedűs Géza

Összeállításunk rendhagyó, a többi visszaemlékezéstől eltérő Hegedűs Géza írása, melyben – tőle szokott szellemességgel – kifejti az olvasással kapcsolatos gondolatait. Mondanivalóját egy képzeletbeli beszélgetés keretében fejti ki. A képzeletbeli beszélgetőtársak: Dr. Valló Bonifác (azaz Hegedűs Géza) Beszélgetőtársak: Tamási üzemmérnök, Pásztor Fuzsina szövőgyári munkáslány.

Hegedűs Géza (a továbbiakban Valló Bonifác):

„Hiszen ifjúkorom hajnali éveitől kezdve szenvedélyes olvasó vagyok; ugyanúgy nem tudom elképzelni napjaimat könyv nélkül, mint étel-ital nélkül. Életem legsanyarúbb korszakaiban – a háború tűzvonalában, börtöncellában, internáló táborokban –, ha nem jutottam hozzá könyvhöz, ugyanúgy szenvedtem, mintha nem szívhattam dohányfüstöt, pedig kamaszkorom óta vagyok pipás-cigarettás ember.

Valló:

Hiszen még mindig sokan vannak, akik azért nem olvasnak, mert azt hiszik, hogy unalmas időtöltés, szórakoztatóbb, ha kimennek a meccsre, vagy  beülnek valahová egy-két üveg sörre, vagy egy diszkó-délutánon zajos hanglemezműsort hallgatnak végig.

Pedig a könyvek általában nem unalmasak, sőt az élet legérdekesebb lehetőségei közé tartozik az olvasás, csak hozzá kell szokni. S a fiataloknak azt mondanám, hogy a szerelem után – amely persze a magánélet legszebb és legizgalmasabb élménye – azonnal az olvasás következik, sőt még a szerelem is szebb, izgalmasabb az olvasó embernek. Hátha elgondolkoznak rajta, milyen különös varázsa lehet a könyveknek, ha ennyire rájuk lehet szokni. Mint régi dohányos ember, hadd kerítsek hasonlatot a füstszívásból. Az első cigaretta még senkinek sem ízlett, az első pipaszívások egyenest émelygéssel járnak. A fiatalember azért kezd dohányozni, hogy felnőttnek érezze magát. És az érett testű-lelkű ifjúnak joga is van arra, hogy végre felnőttnek érezze magát. Persze okosabb, ha ezt nem nikotinfüsttel akarja bizonyítani, de tudjuk, hogy a dohányfüst is jelképezi, hogy már nem vagyunk gyermekek. Ezért azután elkezdünk cigarettázni, vagy ha okosabbak vagyunk, akkor inkább pipázni. A le nem szívott pipafüst kevésbé ártalmas, mint a cigaretta, és a pipázót mégis inkább dohányosnak tartják. Azután, ha valaki rászokott a dohányfüstre, akkor már rossz lenne az élet nélküle. Hát ugyanígy vagyunk a könyvekkel. Az első talán még nehezen megy. A második-harmadik már könnyebben. De az ötödik-hatodik után már hiányzik az ember életéből.

Fruzsina:

Akkor én már kérdezek is valamit. Arra szeretnék választ kapni, miért is olvas az ember?

Tamási:

Hogy maga nem tudja, hogy miért olvas?

Fruzsina:

Bevallom, nem tudom. Pedig nagyon szeretek olvasni. Ahogy szeretek süteményt enni, szeretek sétálni, táncolni, úszni. Nem csak azért sétálok és úszom, mert tudom, hogy egészséges, hanem azért is, mert kellemes, örömet okoz.

A süteményről pedig egyenesen tudom, hogy hizlal, mégis szeretem. Az olvasás is kellemes… De mégis, mondja meg, Valló professzor úr. Valóban csak azért olvasok, mert egy jó regény van olyan kellemes, mint a fagyi a melegben vagy a ródlizás a hidegbe?

Tamási:

Nem, Fruzsina!  Nagyon léha olvasás, amely csak üres szórakozást keres a regényekben.

Valló:

Nono barátaim, én nem hiszek abban, hogy a szórakozás üres.

Tamási:

De Valló professzor, ön a léha, a szórakoztató irodalmat pártolja?

Valló:

Hát az igazi, a jó irodalommal szemben egyáltalában nem pártolom. Én mindig a jobbat pártolom a silányabban szemben. Tehát ha az a kérdés, hogy a kínálkozó könyvekből egy krimit válasszunk-e vagy mondjuk egy Jókai regényt, akkor azt ajánlom, hogy döntsünk a Jókai mellett; még csak nem is kevésbé mozgalmas, izgalmas, mint Sherlock Holmes vagy Hercule Poirot népszerű kalandjai. De ha arról van szó, hogy  valaki vagy nem olvas, vagy Agatha Christie-t olvas – hát akkor a szórakoztató detektívregény mérhetetlenül több, mint a semmit nem olvasás.

És a valamirevaló olvasó néhány krimi után már éhes lesz másra is. Aki sok savanyúcukrot evett, az is szeretne már végre beleharapni egy igazi habos tortába. Számomra kisfiú korom óta a savanyúcukor az édességek krimije és a habos csokoládétorta az édességek klasszikusa…

Valló:

Az emberiség kialakulásától kezdve legalább egymillió évig nem olvasott, hiszen még betű sem volt. Hanem az a korai ember mérhetetlenül szegényebb lelki életű volt, mint mi. Csodálatos fejlődés eredménye volt, hogy eljutott a költészetig, amelyet dalnokai énekeltek.

Amit mi manapság irodalomnak nevezünk, nem volt leírva. Újabb fejlődés vezetett az íráshoz és az olvasáshoz, majd oda, hogy a költők szavait írásba foglalták és olvasták.  A leírt és olvasott irodalom alig több 2500 éves. De éppen ez a valójában igen rövid idő az, amelyben az ember egyre jobban kezdte érteni a világát és a világban önmagát. Az olvasó ember maga előtt is, embertársai között is több mint a nem olvasó.

Korunk nem olvasó embere sok mindenben közel maradt a hasonlóképpen nem olvasó ősemberhez.

Fruzsina:

De hát miért kezdett el olvasni az ember? És miért olvasok én?

Tamási:

Hogy többet értsen a világból. A könyv formálja a tudatot. A jó könyv jó irányba, a rossz könyv rossz irányba.

Fruzsina:

És azért érzem magamat olyan jól olvasás közben, mert éppen formálják a tudatomat?

Valló:

Nem. Fruzsina, nem azért érzi jól magát, mert az író valamiképpen formálja a tudatát, hanem azért, mert a könyv szórakoztatja, miközben valóban formálja a tudat

Tamási:

Tehát a legjobb irodalom a szórakoztató irodalom?

Valló:

Nem. Az úgynevezett ”szórakoztató irodalom” általában igen rossz irodalom, és még csak nem is szórakoztat eléggé. De az igazi jó irodalom mindig nagyon jól szórakoztat.

Az ember ugyanis nem egyetlen okból és egyetlen célból olvas. Ha leülök egy tankönyv mellé, akkor egy határozott célom van: megtanulni valamit. Ha előveszek egy könyvet, amely felvilágosít a földkerekség nyersanyagkészletéről, vagy bevezet a differenciál-számítás rejtelmeibe, vagy elmagyarázza, hogyan lehet legjobban karbantartani az autó karosszériáját, akkor nem az olvasás gyönyörűségét igénylem, hanem azt a tudást, amit a könyvből megszerezhetek. Ekkor az olvasás csupán a tanulás eszköze.

Nagyon fontos az életben, még le is bilincsek, ha érdekel a kérdés. De egy műszaki leírásban egy adathalmaz tudomásulvétele közben eszembe se jut arra figyelni, hogy szerző milyen jelzőket és szóképeket használ. Legjobb, ha nem is használ szóképeket, hanem pontosan és nyomon követhetően elmondja, amire kíváncsi vagyok.

A szépirodalom, vagyis a szorosabb értelembe vett olvasás merőben más.

Tamási:

Ön szerint, professzor úr, tehát a szépirodalomnak nem kell nevelnie és tanítania?

Valló:

Dehogynem! Csak egészen másképpen, mint a szakirodalomnak. Másféle igényeket elégít ki a művészi irodalom – hiszen a szépirodalom, legyen bár vers vagy próza, ugyanúgy a művészetek egyike, mint a zene vagy a festészet – más módszerekkel és másféle hatással szól a tudatunkhoz, mint az oktatás vagy az ismeretterjesztés…

Fruzsina:

Ezt már értem, de hol marad a szórakozás, kikapcsolódás?

Tamási:

Az irodalom nem kapcsol ki, hanem éppen, hogy ráirányítja a figyelmet az élet igazi nagy kérdéseire.

Valló:

Azt hiszem mindkettőjüknek  igazuk van egyszerre: A jó irodalom kikapcsol és ugyanakkor bekapcsol.   Nagy gondokkal terhel, de meg is pihentet tőlük.

Az irodaalom egyszerre nevel, tanít, szórakoztat, gyönyörködtet, buzdít, elandalít… vagyis élménnyé teszi bennünk az egész valóságot.

Hiszen mibennünk sem válik a különböző igény. Miközben szórakozni akarunk, egyre többet szeretnénk tudni saját magunkról.

Miközben teljesítjük társadalmi kötelezettségeinket, sokfélében szeretnénk gyönyörködni. A közélet és a magánélet sem az egyes emberen belül válik szét. A legfelelősségteljesebb munkahelyi vezető ugyanakkor lehet hűséges vagy csapodár szerelmes. A leggyöngédebb szerelmes is lehet jó vagy rossz munkaerő. És az életnek ez a sokféle rétegét mutatja már évezredek óta a jó irodalom. Ezért a gyakorlott olvasó többet is tud társadalomról, érzelmekről, múltról, jelenről és saját magáról, mint a keveset vagy éppen semmit sem olvasó.

És ahogy az irodalomból mindezt egyre jobban tudomásul veszti, maga az olvasás is egyre jobban gyönyörködteti…

Valló:

Az olvasó embernek sokféle igénye van. Csakis az az irodalom számíthat közönségre, amely valamiképpen kielégíti ezeket az igényeket.

Itt van például a kalandregény. A kalandor mindig élvezetes dolog átélni, ha közben bennünket nem fenyeget a veszély.

Én például nem szeretnék a bozótban szembekerülni egy vérszomjas tigrissel. De ha biztonságosan ülök a moziban, élvezettel és kellemes izgalommal figyelem, hogy a tigris egyenesen felém ugrik. Úgyis tudom, hogy nem kell félnem tőle….

Tamási:

Csak nem tartja művészi igénynek a kalandvágynak kielégítését.

Valló:

Dehogyisnem! A nemegyszer igazán színvonalas romantikának az egyik fő erénye, hogy kielégíti az egészséges ember természetes kalandvágyát, az ép lelkű emberben mindig egy kicsit megmaradó kamasz ábrándjait.

Hegedűs Géza (1912-1999) író, újságíró, költő, kritikus.