Fekete István

„...egy napra magamra maradtam Gyula bácsival, (Gyula, Fekete család jogvégzett rokona. Szerk.) aki láthatóan szórakoztatni akart, de ez alól a szórakozás alól magamat is nagy fejű, de jó szívű bátyámat is felmentettem, mondván: adjon valami könyvet, és nagyon jól elszórakozom magam is. - Itt az iskolai könyvtárszekrény kulcsa. Tied az egész könyvtár vidámodott fel Gyula bátyám –, nekem úgy is van egy kis dolgom.”

"Így aztán rászabadulhattam egy egész könyvtárra, és válogathattam.

De én nem válogattam, hanem szinte delejes kézzel kihúztam Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényének második, majd az első kötetét. Egy darabig unottam forgattam a lapokat... hiszen jó, jó azt mondják, ez a Gárdonyi, nem is Gárdonyi, hanem Zigler... dicsérik is az írásait, de hát ugye… itt volt mester nem messze, Karádon, hát írásaitól aligha szakad ki a világ feneke… és kézbe véve az első kötetet, olvasni kezdtem. Olvastam először csak úgy a pad tetején ülve, a nyitott szekrény mellett, hogy ha  meguntam az olvasást, mindjárt a helyére tehessem, de – nem tettem. Később beültem  rendesen és kényelmesen a padba, és kiesve a való világból, belestem a karádi mester  világába... annak a Zieglernek a világába, ahol  az ötszáz év előtti dunántúli réten a két gyermek fürdött, mint én valamikor a Kács alatti árokban Kovács Ilonával vagy Deres Erzsivel, és csak annyi volt a különbség, hogy nem a kis Vica, hanem Ilona vagy Erzsi monda hogy:

- Csicsa... úttyunk! (Göllében az Istvánt becézték Csicsának.)

És úsztunk, azaz  úsztam ennek az aranyszívű Gárdonyinak aranylóan ködös mesevilágában, ami azonban annyira valóságos, annyira világos és színesen ragyogó volt, hogy elfelejtettem, hol vagyok, ki vagyok, de lovagoltam a törökkel, Ilonát, azaz Vicát átkarolva, hogy le ne essen, s alkonyodott már, amikor a török – nem is látszott rossz embernek – végre az erdőben lerakott bennünket a többi rab közé a földre...

De ellentétben Gergővel – akinek magyar a paraszti szíve, úgy látszik, jobban a helyén volt, mint az enyém –, az én szívem bizony úgy vert mellemben, mintha egy sörösló  dobogott volna az udvaron;  Gergő azonban első pillantásával felmérte a helyzetet, s amikor elaludt a kis tábor, Vicát felrakta egy öreg lóra – jajj, csak most ne ropogjon az a száraz avar –, és megszöktette a kislányt, mint a pinty, azaz   mintha máris  Bornemissza hadnagy úr lett volna...

Most már a való világ, az iskolaszag, tanterem teljesen elsüllyedt körülöttem. Nem olvastam, nem faltam, de éltem Gárdonyi regényét, láttam az erdőben menekülő két kisgyereket, megállt a szívem az ijedelemtől, ha roppant a gally, és olyant sóhajtottam a felszabadulástól, amikor kiértünk a pécsi országútra, hogy meg kellett állnom az olvasásban, hogy szívem riadt  vágtatása is elhallgasson.

Lassan magamhoz tértem téli ködös homályban úszó tanteremben. Simogattam egy kicsit a könyvet, aztán – nem tagadom – kicsorduló szívem parancsára lassan a számhoz emeltem és megcsókoltam…

Igen így volt!

Gyula bátyám közben üzent, hogy csak ebédeljek meg, ne várjak, mert neki sürgős dolga van, ami – bevallom – a legkisebb mértékben sem érdekelt. Behánytam a kiváló ünnepi ebédet, és már rohantam is vissza Gárdonyihoz, aki akkor már Egerben élt, ami persze csak regényes álom volt, mert Gárdonyi, Gergő és Vica és a többiek sem ott, sem máshol nem éltek már, csak a szívemben.

És olvastam, olvastam estig, hogy a korai karácsonyi alkonyatban más a szemem esett ki, és szinte sértésnek éreztem a gyerekek és Janka néni zajos megérkezését, mert én már csak az Egri csillagokban éltem, és a környezetem alig érdekelt.

Pistukám – mondta reggel „nagy fejű”, jóságos Gyula bátyám –, Pistukám, a gyerekek szomorúak, és azt hiszik, megbántottak elutazásukkal, hogy nem törődsz velük…

- De  Gyula bácsi! –  ébredtem az igazára. – Igazán nagyon szeretek itt mindenkit… de ez a könyv… ilyen szépet én még soha nem olvastam… ne tessék haragudni, de már csak két napom van... S elég lassan olvasok, mert olyan szép...

- Hát vidd magaddal a könyvet. Iskolai könyvtár, és nekem jogom van akárki fia tanulónak kölcsönadni. Otthon nyugodtan kiolvasod mindkét könyvet, és én, ha bemegyek visszahozom.

– Gyula bácsi! Így már megyek is a gyerekekhez… Igazán szeretem őket!

Nem is vettem elő a könyveket, amíg ott voltam, de a vonaton már a lelkes integető búcsúzás  pillanatában is alig vártam, hogy látótávolságon túl legyek, aztán elő az Egri Csillagokkal.

- És olvastan és olvastam… és arra ébredtem fel, amikor a kalauz bácsi megérintette a vállam.

– Kisfiam... a menethegyet...

– Mi? Ja bocsánatot kérek… És kapkodtam zsebeimhez, „mint Bernát a ménkűhöz”.

– Jó könyv? – érdeklődött a kalauz.

- Nagyon jó! És alig vártam, hogy a mosolygó bácsi világgá menjen.

Szerencsére egy állomás közeledett, így magamra maradhattam hőseimmel: magyarjaimmal, törökjeimmel, bátrakkal és árulókkal, ostobákkal és okosokkal, vitézekkel, csatlósokkal, urakkal és jobbágyokkal, papokkal, barátokkal s egész, végzetesen romlásnak indult Magyarországgal.

Hogy meddig ültem elmerülve a könyvemmel és megfelejtkezve a külső világról, nem tudopm. És elég bambán néztem egy nénire, aki vödörrel és különféle takarítóeszközökkel érkezett s azt kérdezte:

– Hogy te mit csinálsz itt fiam?

– Tessék?

– Takarítani akarok... ez a vonat pedig csak délután indul.

– Fonyód felé. Hát csak szedd a sátorfád, ott  a váróterem, ott is olvashatsz. Nem is tudom, hogy mi jutott eszedbe fél nappal előbb beszállni.

– Néni kérem, én nem szálltam be, hanem nem szálltam ki... tetszik tudni, olyan szép ez a könyv.

– Hiszen már majd egy órája, hogy ide tolattakk.

– Megyek már, néni kérem... otthon is nem tudom, hogy mit szólnak.

– Mond, hogy késett a vonat – csapott fel a néni egysterre csak cinkosnak –, mindenki tudja, hogy ezzel a kávédarálóval ez előfordul.

– Köszönöm, már megyek is.

És mentem a néma vonat mellett. Sütött az enyhe téli nap, s a vonat- és váróteremszagú környezetben csak akkor találtam meg magam, amikor Karcsi szólt rám:

– Csakhogy megjöttél! Hol a fenébe ténfergett az a pocsék vicinális? Elakadtatok?

– Dehogy Karcsikám! Egy olyan könyvet olvastam... és nem tudtam abbahagyni. Két kötet. Még ma végzek az első kötettel, és azonnal megkapod.

– Detektívregény?

– Á! Detektív? Gárdonyi! Gárdonyi Géza: Egri csillagok.

És mentünk egymás mellett, de mintha ez a két hét nagyobb szótlanságot és több mondanivalót rakott volna közénk, mint amennyi idő múlt el azóta. Én Nekem pedig kétszeresen idegen volt a város, mert  a falu csöndje után lármásnak és rossz szagúnak éreztem, és a régi magyarok nyomorúságát vonszoltam magamban.

Karcsi – úgy látszik – megérezte ezt, mert utcánk sarkán elbúcsúzott."

Fekete István (1900-1970) József Attila–díjas író.