Elekes Dezső

Két bátyámtól olvasni korán megtanultam, anyám szerint négyéves koromban. Az elemi iskolai olvasókönyveket már a tanév elején mohón végigolvastam.

Homályos emlékem: Robinson egy képes kiadása után, amelyet csak sok éjszaka róla álmodó epekedése után olvastam el. Következő etap Benedek Elek mesegyűjteménye, melynek tiszta légköre megmarkolta gyermeklelkemet. Ezután Verne és Jókai következett szinte még elemista koromban. Olvasmányaim meg nem emésztése már itt elkezdődött, néhány évvel mindent a kelleténél korábban vettem kézbe.

Az első Verne regény, amelyen átvergődtem, Branicanné asszonyság volt, de a Két évi vakáció hatott rám legerősebben. Hasonló regény írásába, bátyáimat majmolva, magam is belekezdtem „Három év egy puszta szigeten” címen.

Aztán jött a kamaszkor anyám olvasmányaiból Beniczkyné – azóta sem szívlelem a nőírókat – apáméból Mikszáth, May Károly és útleírások, iskolai hatására tudományos (Flammarion csillagászati művei) és kötelező olvasmányok. Bevallom, hogy ez utóbbiakat a sok lecke mellett, erőltetve olvastam. A Karthauzit kínszenvedéssel kezdtem el újból és újból, a Zrinyiászt, Bánk bánt unalmasnak találtam, sőt ekkor még csodálkoztam azon is, hogy Madách: Az ember tragédiáját, Goethe Faustját, Shakespeare színműveit a világirodalom remekeinek kell elismernem.

A kedvenceimet viszont teljesen kimerítettem, Mikszáthtól, Vernétől semmi nem maradt olvasatlanul.

Elekes Dezső (1889-1965) statisztikus.