Oláh János

SZAVAK ÉS KÉPEK VONZÁSÁBAN Nagyberkiben, anyai nagyszüleim házában, ahol a nyarakat töltöttem, nem volt könyvtár. A könyvek világát a dédnagyapámtól ránk hagyományozódott díszkiadású Petőfi összes valamint nagyapám szerzeménye, egy vaskos gépészmérnöki kézikönyv képezte. Az utóbbit forgattam többet, mivel nagyapám is ezt látta szívesen.

Gépészmérnöki álmait nekem kellett volna beteljesítenem. Ha a szakszerű leírások útvesztőiben kisiskolásként nem is igazodtam el, a gőzgépek meg a robbanómotorok rejtelmeit szemléltető finom mívű ábrák hosszú órákra lekötötték a figyelmemet. Talán ezért lett ekkoriban a világ megértésének a szavaknál is fontosabb eszköze számomra a kép.

Azért a Petőfi összes sem hagyott nyugodni. Szinte semmit nem értettem belőle, amit igen, az nem tetszett. Az én szememben a királyok igen is rokonszenves emberek voltak, a kukoricafosztáskor áhítattal hallgatott népmesékből népükért, országukért, családjukért aggódó, jótét lelkeknek ismertem meg őket. A „királydinnyés homok” a „visító vércse” kifejezések azonban tűszúrásként hatoltak belém.

A megnevezés rítusa jelölte ki a világot. A pávaszemes pille, a szamárkóró, a búzavirág voltak a gyermeki létezés archimédeszi pontjai. A létmítosz határait a már említett mesék mellett a kovácsműhely küszöbén gubbasztó parasztok történetei kerekítették egésszé. Az itt hallott történetmorzsákból keletkeztek azok az elbeszélések, amelyek Száműzött történetek című novellafüzérem gerincét alkotják.

Úgy ötödikes korom táján ért el az a regényfaló düh, amely minden olvasni tudó fiatalt elkap legalább egyszer. Havasi nagybátyám, aki törpe lévén egymagas volt velem, s talán ezért fogadott a bizalmába, nyitotta meg előttem kincses birodalmát, a konyhában álló óriási ruhásszekrényt. Évekig nem tudtam az itt őrzött, akkoriban csaknem tiltott irodalomnak számító filléres kovboj regények rabságából szabadulni. Érdekes, hogy amikor aztán végül mégiscsak elengedtek, szinte semmi nem maradt belőlük az emlékezetemben.

Hetedikes korom táján magyar tanárom ösztönzésére Tamási Áron, Veres Péter, Kodolányi János, Németh László, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Tolsztoj, Flaubert, Thomas Mann világába feledkeztem bele, így aztán igazi gyerekirodalmat jószerével nem is olvastam.

Emlékezetem szerint három könyv képezte az átmenetet. Felix Salten Bambiján napokig zokogtam. Anyám hiába próbált vigasztalni. Én meg nem mertem neki bevallani, hogy csak egy könyvből árad az a fájdalom, amely ennyire vigasztalanul mardossa a lelkemet. Féltem, hogy nevetségessé válok. Goethe-Benedek Elek Csalavári Csalavérjéből értettem meg, milyen kétarcú is a bölcsesség. Az igazi gyermekkönyv élmény számomra azonban egy mókusregény volt. Felnőtt fejjel Tersánszky Misimókusára gyanakodtam, de újraolvasva rá kellett jönnöm, az én mókusregényem egészen más volt. Sem a címét, sem a szerzőjét nem sikerült kinyomoznom. Pedig de szívesen újraolvasnám!

Ha újra nem is olvashattam gyermekkorom legigazabb könyvét, sok mindent merítettem belőle. A gyerekeimet éveken át szórakoztattam a Földi Manó kalandjaival, amelyek ezt az olvasmányélményt fogalmazták át. Azonban talán kegyeletből egyet sem írtam le ezek közül a mesék közül. Mindahány száz odaveszett a feledés homályába, ahol ihletőjük is pihen.