Kontra Ferenc

A K BETŰ A betűket az ember személyes tulajdonának tekintettem, olyasminek, mint a szárnyas dínót vagy a karácsonyra kapott szemetesautót, ami csak az enyém volt. Óvodás korom első csalódása lett, amikor az óvó néni ezt megcáfolta. Zsírkrétával mindenkinek le kellett írnia a saját betűjét, nagyon kézenfekvő feladatnak tűnt, mert otthon is mutogatták a K betűt, hogy ezt jól véssem az eszembe.

Ezt az egyet megtanították velem szépen leírni. Csakhogy megpillantottam, hogy a kocsmáros szőke kislánya is ugyanazt a betűt írta le, nagyon csúnyán összevesztünk, az egész doboz zsírkrétát egymásra dobáltuk. Csupa festék lett az ingem, úgy összemaszatolta a tenyerével. Az óvó néni nagy csalódást okozott, amikor szétválasztott bennünket, és még azzal tetézte a bajt, hogy bizony Kornéliának is a K a betűje. Mintha osztoznunk kellett volna rajta. Ezt még nagyon sokáig nem tudtam feldolgozni.

Bármennyire szeretném is, nem tudom kivonni magam a sztereotípiák alól, hogyan illik belépnie egy írónak a betűk, a könyvek világába. Mert mindenkinek a meséskönyvekkel kell kezdenie. Vettek persze nekem is ilyeneket, zanzásított Grimmet, rímekbe szedett népmeséket és persze Benedek Eleket, de ezekre már nem is emlékszem.

A betűket nem sorban tanultam meg, hanem úgy, ahogy elém kerültek. Mindig odamentem valakihez, ha ismeretlenhez értem, vagy nem jött ki a szó egy kettős betű miatt. Igazából fogalmam sincs, hogyan tanultam meg így olvasni. Csak az tudom, hogy az önállóság és a kíváncsiság hajtott. Engem apám könyvespolca érdekelt legjobban, volt egy állatos könyve még a 20. század első éveiből. Az állatok világáról szólt. Talán tankönyv lehetett, legalábbis tudományosnak tűnő munka, mert szerepelt benne az állatok latin neve is, mindig kinevettek a felnőttek, amikor ezeket a dőlt betűs, zárójeles részeket is felolvastam, mint egy papagáj; voltak benne más szavak is, amiket nem értettem. Évekig ez volt a kedvenc könyvem. Ahogy fokozatosan egyre jobban megtanultam olvasni, már nemcsak az állatok nevét, a képaláírásokat, hanem a róluk szóló történeteket is elolvastam: hogyan ejtik el zsákmányukat, hogyan gondoskodnak kicsinyeikről. Ami persze alapvetően megragadott, az a ragadozókról készült rengeteg rajz volt. Mert nem portrék voltak, hanem eseményeket, élethelyzeteket örökítettek meg.

Különösen emlékezetes maradt az acsargó, felbőszült hiúz egy faágon. Látod, így néz ki anyád, amikor mérges. Aztán apámnak ez lett a szava járása, ha valaki dühös volt, azt mondta, hogy úgy néz, mint a hiúz. Persze aki nem ismerte a családban a könyvet, az értetlenül állt a hasonlat előtt.

A hiúz életéről szóló rész volt az első, amit elolvastam elejétől a végéig. Csak akkor jöttem rá, hogy egy könyvet az első oldalától az utolsóig szoktak elolvasni, amikor iskolába kezdtem járni. Az már kész gyötrelem volt, csupa olyasmit olvastattak velem, ami nem kötötte le a figyelmemet. A leckeírás pedig szobafogsággal járt.

Mert akkor már a diafilmek jöttek a divatba, és nekem az Ivanhoe, A Tenkes kapitánya meg a Copperfield Dávid tetszett legjobban. Azokat olvastam legszívesebben.