Csepregi János

INDIÁNOK A SZOBÁMBAN Miért érdemes olvasni? Miért jobb vagy legalább olyan jó, mint számos egyéb dolog, amit az ember csinálhat helyette? Nehéz kérdés. Hisz miért is hinné el nekem bárki, aki nem tapasztalta még meg, ha egyszerűen csak azt mondom, olvasni szuper dolog? Azonban kétségtelen, hogy nagyon sok dolog van, ami attól függetlenül is működik, hogy tudnánk az okát. Az olvasás pedig működik.

Nagyon is. Persze csak akkor, ha megtaláljuk a nekünk való könyvet, ha igazi örömet okoz, amit olvasunk, ha átéljük, részesévé válunk mindannak, amit az a másik, az a betűkbe zárt világ tartogat a számunkra. Az olvasás beszippant, ha hagyjuk, ha nem a muszáj, a kötelesség, az iskolai vagy a szülői parancs, hanem a kaland vagy a szépség utáni vágy adja az ember kezébe a könyvet.

Velem így történt nagyjából akkor, amikor a hatodik születésnapom közeledett. Azt mondhatná bárki, hogy biztosan szobában kuksoló gyerek voltam, akinek csak a könyvek számítottak, a foci, a játék meg nem, de ez nem igaz. Sőt! Én nem voltam jó gyerek. Egyáltalán nem. Persze lehet azon vitatkozni, mit is jelent a rossz gyerek fogalma? Ott kezdődik-e, hogy nem fekszik le időben, nem eszi meg a főzeléket vagy hiába mondják neki, hogy legyen a fején a sapka, mert megfázik, ő mégis leveszi (hisz szúr, viszket, ráadásul izzad alatta az ember feje)? Vagy inkább az a rossz, akinek egyetlen nyár leforgása alatt saját hibájából kétszer is sikerül eltörnie a lábát, aki állandóan megszökik az óvodából, garázs- és háztetőkre, a közeli vár falára mászik fel, sőt főiskolai szakdolgozatban vizsgálják a magatartásproblémáit. Ha az utóbbi mellett maradunk, akkor kijelenthetem, én a rossz gyerekek mintapéldánya voltam. De mentségemre szolgáljon, soha nem akartam rossz lenni. Az én rosszaságom a kíváncsiságomból eredt, egyszerűen mindenre kíváncsi voltam, mindent szerettem volna kipróbálni, mindent tudni akartam, aminek gyakran nem lett túl vidám a végeredménye. Aztán eltörtem a lábamat másodszor is. Ronda dolog, egy hónap fekvőgipsz. Nyáron, szobába zárva.

Nagymama nyaranta sokszor vigyázott rám, olyankor gyakran olvasott nekem, ha ideje engedte, de annyi persze nem volt, hogy egész nap olvasson nekem. Az a félóra, amikor lehunytam a szemem és hallgattam, miközben filmként láttam magam előtt a történetet, csodás volt. De el is szomorodtam? Mi legyen a többivel? Nagymamának volt egy ötlete: mi lenne, ha megtanítana olvasni? Nem olyan nehéz, hisz néhány betűt már ismerek, ráadásul kellemesebben telnének a napjaim, s talán észre se venném, már el is jönne a nap, mikor leveszik a gipszemet. Én így kezdtem el az olvasást, a szobám pedig hamarosan indiánokkal telt meg, mindegyiket személyesen ismertem, mindegyik tudta a nevemet, észre sem vettem, egyik napról a másikra közéjük cseppentem. Nem mondom persze, hogy könnyű volt, de nagyon akartam és meg is lett az eredménye, azóta kicsit úgy gondolok arra a lábtörésre, mint ami megváltoztatta az életemet. A könyvek azóta a barátaim, akik soha nem hagynak cserbe.