Csizmadia Imre

Öregatyám nagyon szeretett olvasni. Mindig volt a kanapén az ágyhoz közel 5-6 kisebb-nagyobb bekötött könyv, volt közöttük képes is. Ezek „köri könyvek” voltak….

… Öregatyám tagja volt a Polgári Olvasókörnek, és így, kéthetenként az István mindig hozott onnan könyveket. Egy részüket kivitték a tanyára, más részüket öregatyám és néha öregszülém olvasta. Este lefekvés előtt oda kellett vinnem a csizmahúzó kutyát az ágy alól a karosszékhez, amelyen öregatyám ült, meg kellett nyomnom a csizma orrát, aztán visszavinnem a kutyát a helyére. Öregatyám levetkőzött, karosszéket állított az ágy elé, két könyvet tett a székre meg a pipáját, dohányzacskóját. A petróleumlámpát is a székre tette, lámpaernyőnek ollóval kerekre nyírt papirost tett a lámpaüvegre. Lefeküdt, az orrára helyezte a pápaszemét, és olvasott, sokszor éjfélig is.

Én is szertettem könyveket lapozgatni és a képeken gyönyörködtem. Másodosztályos koromtól kezdve este, miután a leckémet megtanultam, megengedték, hogy lefekvés előtt egy félórácskát olvasgassam, nézegethessem a könyveket.  De a félóra hamar letelt, és már hallatszott is öregszülém figyelmeztetése? „Gyerëk, a cigánygyerëkëk citerázzák az iccakát, lëfeküdni má, mer’ rëgerre nem ibrecc föl.” És én fájó szívvel szót fogadtam.

„Ennek az évnek januárja sorsdöntő lett az életemben, mert ebben a hónapban vetettem meg az alapját a mostani kétezer kötetes könyvgyűjteményemnek.

Kifogyott a kamrában lévő liszteszsákból a liszt, a kenyérliszt csakúgy, mint a nullás, de elfogyott a darászsákokból is a jószágeleség, a dara. Felszedtünk Sándor komámmal három zsák búzát, és ugyanannyi árpát, kukoricát keverve. Valahogy felraktuk a kocsira, és bekocsiztunk Orosházára őröltetni, daráltatni. Az Alföld szálloda sarkán volt Wigner Géza boltja, a ”Nagytrafik”. Ott megálltunk, mert Sándornak elfogyott a cigarettája, és egy tizenhárom éves fiúnak már okvetlenül cigarettázni kell. Ő bement a boltba, én meg leszálltam a kocsiról, és a kirakat elé álltam bámészkodni. A sokféle pesti újság és képes hetilap a kirakatban polcon volt, de fölöttük a kirakatüvegre ragasztva ott volt három, nagyalakú képes címtáblájú könyv, illetve füzet. Egy önkéntes naplója – írta Farkas Pál, Mesék az írógépről – írta Szomaházy István, Az üldöző – írta A. Conan Doyle. És a címképek alá oda volt írva, hogy mindegyik befejezett regény, az ára egyenként huszonnégy fillér. Elcsodálkoztam: ilyen is létezik, nemcsak folytatásos regények? Eddig azt hittem, hogy csak folytatásos regények vannak a világon.  Már indultam is a boltajtóhoz, de eszembe jutott, hogy a lovakat nem lehet őrizetlenül hagyni, mert levágja és ellopja valaki a sörényüket, farkuk végét. Kefét, pemzlit, meszelőt is lehet kötni belőlük.  Mihelyt Sándor kijött, már mentem is volna a boltba, ám hirtelen eszembe jutott, hogy harminc fillér az összes nálam levő pénz. Felültem Sándor mellé. És azon tűnődtem, milyen isteni csodának kellene történnie, hogy kifelé jövet megvehessem a három regényt.

Elhajtottunk a malomba, megőröltettük és megdaráltattunk. Aztán előbb a Melega-malomhoz közel lévő Csizmadia nagyapámhoz, aztán meg a Megye utcába, öreganyámékhoz mentünk el megtudni, küldött-e idësatyám tábori lapot. Volt is mindkét helyen. És részben megtörtént az isteni csoda. Mindkét nagymamámat megszállta Szentlélek, és mindkettő adott egy-egy tízfillérest. Boldogan csókoltam nekik kezet. Alig vártam, hogy Wignerékig érjünk, már ötven fillérem volt, és megvehettem két regényt a három közül. Meg is vettem az Önkéntes naplóját és az Üldözőt. 

Kifelé meneten Sándorra bíztam a lovakat, én meg belemélyedtem kincseim tartalmába. Körülöttem megszűnt a tér, az idő, az egész világ. Egyenként harminc oldalas, kéthasábosan szedett füzetek voltak és a hátulsó borítólapjukra rá volt írva, hogy minden második szombaton ugyanilyen terjedelmű regény jelenik meg, és huszonnégy fillérért megkapható. (Persze, ez nem sokáig volt így, mert már májusban harminc fillér volt az ára.)

Mikor azon az estén elolvastam életem első Sherlock Holmes-át, az üldözőt, másnap este meg az Önkéntes naplóját, szent fogadalmat tettem, hogy én pedig, ha fene fenét eszik is, kéthetenként megveszem az új Milliók Könyvét. Ez eleinte sikerült is, mert iskoláskori perselyemben volt némi tíz és húsz fillérekből álló pénzkészletem. De a hetek, hónapok teltek múltak, már a második Sherlock Holmes, a Nábob kincse is az enyém volt, de elfogyott a tartaléktőkém. Megfeszített igyekezettel csináltam az ócska csizmaszárakból a szebbnél szebb sallangokat, és az értük kapott fillérekből meg tudtam venni az újabb regényeket.

Az év végén már huszonnyolc darab Milliók Könyvem volt, és kilátásban volt a huszonkilencedik, Bársony István Királytigris-e.

Mivel az istálló volt a lakosztályom, eleinte, amíg csak kevés könyvem volt, az istállóban tartottam őket, de az év derekán már kicsi volt a hely. Valamibe bele kellett tenni őket, annál is inkább, mert szép számmal voltak Világháborús Képes Krónikáim, Előre, Tolna Világlapja, az Érdekes újság és pár kisebb könyv is. Még a háború első évében vett meg a mamám egy akkora faládikót, amibe öt kiló súlyú csomagot küldhetett idësatyámnak. A kis láda ott hányódott a kamrában. Elkértem és kineveztem könyves ládának. Pompásan elfértek benne kincseim, de az év végére tele lett és nagyobbról kellett gondoskodnom. Ez a kis láda volt legelső könyvszekrényem, és ereklyeként ma is őrzöm még.

Csizmadia Imre (1902-1986) paraszti önéletrajz-író.