Vajda Kornél: X versus Y?

Nyomtatási nézet

Azt hiszem, mindenki egyetért velem, hogy Nagy György tanulmánya („Betű” versus „képernyő”) a témában írott véghetetlen mennyiségű esszé, dolgozat, cikk, szaktanulmány (stb.) tengeréből toronymagasan kiemelkedik. Hogy mi mindenben és miért emelkedik ki, később sort kerítünk bemutatására, ám azt elöljáróban is leszögezhetjük, hogy ezzel a cikkel nincs min, nem lehet miben vitatkozni. Mivel igaza van. Egyetlen dologban nincs, de abban nagyon nincs. A szerző, végtelen és igen rokonszenves szerénységtől hajtva, miközben megírta a nemzetközi irodalomból is kiragyogó cikkét, állandóan, néha már szinte agresszíven (van agresszív szerénység?) hangsúlyozza, hogy ő nem ért a témához, teoretikus jártassága egyáltalán nincsen, a legtöbb kérdésre az lenne a válasza, hogy erről „fogalma sincs”, hogy bizonnyal céltáblája lesz a szakembereknek, hogy legfeljebb is arra alkalmatos kis írása, hogy „nála felkészültebbek vitakedvét felkeltse…”. Nos, jelen sorok szerzőjét ez a szerénység egy kedves ifjúkori (de azóta is többször elolvasott) regényének egyik jelenetére emlékezteti. Fekete István A koppányi aga testamentuma című kis remekművében szerepel a következő párbeszéd:

„Fene se nézné ki belőled ezt az erőt – csodálkozott a horvát vitéz –, nincs kedved a vitézi életre?

Nem tudom uram… tűnődött Máté – nehezen hagynám itt a berket, aztán meg azt sem tudom soha a magam buta fejével, hogy ki az ellenség, bár sokat törtem már ezen a fejem. Néha a törököt vágjátok, néha a németet, néha mind a kettőt. Magyar jobbágyokat kardra hánytok, mert a töröknek adót fizet, aztán elmentek, és mulatoztok a törökkel, mert – ti azt mondjátok – békesség vagyon a török császárral. Idejöttek a vallonok nektek segíteni, és levágnak benneteket…

Mondom uram – ne haragudj –, mindez nem fér az én fejembe, hát inkább annak maradnék, aki vagyok…

Bogics szinte megrendült a legényke világos esze járásától.

Buta?... Te vagy, fiam, az egyetlen okos ember ebben a fenekestül felfordult országban!”

Nagy Györgyöt persze illetlenség (de remélem, semmiképp sem sértő) a nádi világ kis Mátéjához hasonlítani, ám inkább csak azért idéztem ezt a szép részt, mert szerepel benne az is, amiről mélységesen meg vagyok győződve: Nagy Györgyé, illetve tanulmányáé szinte az egyetlen okos szó ebben a fenekestül felfordult országban, sőt világban.

De mitől olyan fenekestül felfordult ez a világ?

Csak néhány adalékkal szolgálhatok. Nagy György, mert hisz erre kérték fel (ráadásul az egyiknek, a képernyőnek nagymestere) betű versus képernyőről beszél. De hát valóban dichotómiáról lenne szó? Ugyan dehogy! Hisz legalábbis hármasságról kell ma már szólnunk: betűről, képernyőről és számítógépről (ami persze nemcsak monitor, vagyis képernyő). De ha csak egy picit is belegondolunk, rájövünk, muszáj rájönnünk, hogy szó sincs itt hármasságról. Sokkal nagyobb számokról kéne, kellene beszélnünk. Hányról? Senki nem tudja. Aminthogy rengeteg dolog, jelenség, probléma van itt, amiről alig vagy egyáltalán nem esett szó eleddig, amelyekre csak célzásokkal, utalásokkal, rájátszásokkal, rámutatásokkal szokás „szólni” (mert a fentiek azért nem igazán egyenes beszédek). A műfajelmélet több mint kétezer éves tudomány, ám a mai zűrzavar láttán joggal gondolhatja bárki, hogy legfeljebb pár esztendős lehet. Hiszen nem hogy nem haladt előre az ezer évek során, de egyre nagyobb „katyvaszba” került. És a médiumok sokasága ezt a zűrzavart, ezt a katyvaszt csak sokasította, nyomatékozta. Csak a betű legfőbb terrénumán (bár korántsem az egyetlen terrénum), az irodalmon belül is fölötte kérdéses, hogy mi a regény, a kisregény, a vers, a líra, a költészet, a nagy és az alkalmazott irodalom, a dráma és a színjáték, a krimi és a szórakoztató irodalom, a pornográfia és a magas erotikus irodalom stb., stb., stb. Kezdetben (?) csak arról lehetett elmélkedni, hogy mi a kapcsolata, az összefüggése irodalomnak (melyiknek, mely műfajoknak?) a képzőművészettel. Csak egyetlen kiragadott példával élve (a példák száma könnyedén megsokszorozható): mi a képregény? Irodalmi vagy képzőművészeti alkotás? Illetve afféle Gesammtkunstwerk? Persze el is lehet utasítani a kérdést. Öszvérműfajnak, ráadásul fölötte igénytelen, nemcsak a magas, de a középszintű kultúrából is kiutasítandó valaminek is lehet tekinteni. De azért ezt az álláspontot nehéz lenne megvédeni, ha valaki nevekre hivatkozik. A régesrégi Fülesben nézhető-olvasható Korcsmáros-féle képregények, azért szemétnek semmiképp sem voltak tekinthetők. De ha igen, akkor felmerül a kérdés: Zórád Ernő képregényei semmivel sem voltak jobbak Korcsmároséinál, ám ő neves, megsüvegelt festő is egyben. Akkor…? És mit szóljunk az olyan példákhoz, mint Brenner György, akinek Tizenötmillió című posztumusz megjelent remeke többek szerint a rendszerváltás (rendszerváltozás) nemcsak legszellemesebb, de egyúttal leginkább mélyenjáró ábrázolása-bemutatása. De – et nunc veniam ad fortissimum – mi lehet a véleményünk a nagy olasz író, Dino Buzzati képregényeiről? Vagy, nagyobb, zseniálisabb alkotó (és nemcsak e nemben) aligha képzelhető, mint Wilhelm Busch, a Max und Moritz (valamint több tucatnyi társuk) alkotója. Golo Mann szerint a második (német) császárság legtökéletesebb leképezője volt. Mások úgy vélik – nem kevesebb joggal –, hogy Schopenhauer filozófiájának legtökéletesebb interpretátora. Képregényekben? Igen. Ráadásul a szövegek versek. A képregények kapcsán óhatatlanul felmerül egy szorosan idetartozó kérdés. Az illusztrációk kérdése. Az illusztrált, művészi grafikákkal illusztrált könyvekben mi viszi a fő szerepet? Legtöbbször persze a szöveg. De korántsem mindig. Vajon mi a jobb, értékesebb, figyelemre méltóbb: Daudet szövege vagy Ferenczy Béni rajzai a Tarasconi Tartarin esetében? A példák százait hozhatnám. Arról nem is beszélve, de azért utalva rájuk, hogy a gyerekkönyvek hatalmas többségében egyszerűen a rajzoké (illusztrációké) a főszerep. De felnőtt könyvek esetében sem könnyű néha (? gyakran) eldönteni, ki „viseli a nadrágot”. A modern természettudományos ismeretterjesztő munkák esetében gyakran a képek, ábrák (stb.) a fontosabbak. És? Mi következik mindebből?

Betű, képernyő, számítógép

Csak egy egészen kicsi szeletét tekintettük át (dehogy tekintettük, csak utaltunk rájuk) a versus-féle problémáknak. Az igazi nehézségek csak most jönnek. Betű és (versus) képernyő. Plusz számítógép. Miféle versusok vannak, lehetnek közöttük?

Először is azt kéne, kellene tudni, miféle műfajai vannak a képernyőnek és a számítógépnek. De ha ezt az irodalom esetében sem tudjuk? És most még nem az értéknél tartunk (szemét vagy érték, fontos információ vagy szórakoztatás, kreatív játék vagy üres időtöltés… hadd ne folytassuk a versusoknak ezt a fajtáját!) csak a műfajoknál. Amelyekről annyi azért tudható, hogy egymással mintegy összemérhetetlenek. Egy igen jeles magyar irodalomteoretikus úgy véli, azt valószínűsíti (bizonyítani az ilyesmit aligha lehet), hogy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése, valamint Agatha Christie Tíz kicsi négere összehasonlíthatatlan. Mindkettő – a maga műfajában – csúcs. Valamiként egyenértékűek. Mielőtt azonban e kérdéskörbe alaposabban elmerülnénk, lássunk néhány más problémát.

E sorok szerzője igyekezett elmerülni a legkülönbözőbb empirikus kutatások eredményeibe. Semmi különösebb felfedezésre nem jutott. Amint azt mindenki tudja, ezek az empirikus felmérések eleinte szinte kizárólag azzal foglalkoztak, hogy mennyi időt vesz el (már a kitétel is figyelmet érdemel) a képernyő, a tévé az olvasástól (mintha csak attól vehetne el időt). Nos, úgy tűnik, azt igyekezett szinte minden felmérés „bizonyítani”, hogy rengeteget. Az olvasás helyett felnőtt és gyerek (főleg gyerek, de csak azért főleg, mert őket vizsgálták kiemelkedő módon) egyértelműen a képernyőt választotta. Érdektelenek az idők (napi két vagy három vagy négy vagy még több óra), amit olvasás helyett (?) a képernyő előtt töltöttek a felmértek. Arra senki vagy alig valaki ügyelt, hogy mi mi helyett történt. Olvasás versus képernyő, vagy versus micsoda? Az ördög mindig a részletekben rejlik. A tévé elvehetett (és nyilván el is vett) időt – mondjuk – a napilapolvasástól. Hisz a tévéhíradó nyilván életesebben, élőbben tudósított, mint a napilapok. És – ez tagadhatatlan – az egyszerű beszámolóknál, híradásoknál, politikusok (vagy szerencsétlenségek) fotóinál (stb.) sokkal „jobbak” a tévéhíradók, híradások. Hogy a nagy napilapok többkolumnás politikai elemzései persze „jobbak” mint a tévékommentárok, az megintcsak tagadhatatlan. De – és itt jönnek a nehézségek, a megoldhatatlannak tűnő problémák, filozófiai szakszóval az apóriák – minden, szinte minden műfajt minden, szinte minden más médiumbeli műfajjal kéne, kellene összevetni. Van erre mód? Aligha. Eddig legalábbis nemigen került sor ilyesmire. Csak néhány példával élnék.

Hogy a vaskos vasúti menetrendeknél (amelyekben alig valaki tudott szakszerűen, hatékonyan kiigazodni) nemcsak gyorsabbak és egyszerűbbek, de sokkal megbízhatóbbak is az internetről elérhető menetrendek, amelyek naprakészek (nem úgy mint a változásokat, amelyek ugyancsak gyakoriak követni sohasem tudó nyomtatott menetrendek), és sokkal több információval szolgálnak (jegyár, kedvezmények, átszállási variációk stb.). De hát ez ugyancsak egyszerű, mondhatnám primitív összevetés. Vajon „jobbak”-e az internetes lexikonok, mint a nagy nyomtatottak? Ki tudja? Bizonyos dolgokban (például frissítés) biztosan az elektronikus út a nyerő, másokban (például megbízhatóság, a szócikk szerzőjének kompetenciája, vessük csak össze például az Encyclopedia Britannica vagy a Brockhaus szerzőit mondjuk a Wikipédia szócikk íróival!) biztos, hogy a nyomtatott variáció. József Attila írta volt, szükség, hogy Ady valamennyi verse végigelemeztessék. (Németh G. Béla ehhez azt tette hozzá, hogy bizony szükség, de kinyomtatni bizonnyal nem az.) De ki tudná az összes, vagy majdnem összes írásbeli, nyomtatott, tévén látható és számítógépes műfajt, műfajvariánst, kiadványtípust vagy szolgáltatást akárcsak nagy vonalakban is összevetni és valamiféle mérleget felállítani. Mert, mint utaltunk rá, e műfajok száma végtelen. A tévében például nézhető (és hallható) szappanopera, klasszikus regény tévéfilmes változata, mozifilmek vetítése, ismeretterjesztő filmek sokasága (az ismeretek minden területéről, sőt azokon túl is, el egészen a spiritiszta szeánszokig, asztrológiai jövendölésekig, misztikus és misztifikált ufo vagy más túlvilági élményekig stb.), híradások, hírkommentárok, interjúk, kerekasztal-beszélgetések, valóság show-k, szoft- és hartpornók, riportok, tévés szociográfiák, helyszíni beszámolók stb., stb., stb. Ezeket kéne, kellene mind egybevetni, összehasonlítani a megfelelő irodalmi és számítógépes műfajokkal, szolgáltatásokkal. Ugye, hogy nem menne?

A „csatornák”

Nagy György tanulmánya – és ez egyik legfontosabb érdeme írásának – igen gondosan elemzi azt, hogy a különböző médiumoknak mennyire különböző „csatornái” vannak. Hogy egy-egy műfaj mennyire más itt és ott, hová és hogyan rendeződnek a hangsúlyok, sőt, mi az, ami átmegy egyikből a másikba és mi az, ami nem. A fontos megy-e át avagy épp fordítva? Mi és mennyire gyengül le, vagy épp erősödik fel, ha átlépjük az adott médium határát? Ez persze a médiumok egymásra hatásának, egymásba válásának problémáját is felveti. A képregény kapcsán csak utaltunk erre, de érdemes a témát közelebbről is szemügyre venni.

Az ember azt hinné, hogy a mozifilm nézése nézés és nem olvasás. Ám a nem szinkronizált filmek esetében a „néző” bizony olvasni kényszerül, és sokszor sokkal kevesebbet lát, mint amennyit olvas, hisz különben egyáltalán nem értené a filmet. A tévéhíradók műsorvezető szövegelései, helyszíni beszámolói alatt immáron elég régóta a nézők internetes kommentárjai, hozzászólásai, a főműsorral (vajon mindenki számára ez a főműsor?) egy időben olvashatók. Nincsenek-e sokan, akik az internetes kommentárokat olvassák, és épp csak rápillantanak a főműsorra? De gondoljunk a régi (hatvanas-hetvenes évekbeli, akkor legalábbis nálunk, „forradalmi” újdonságnak tűnő) általában skandináv és német pornófüzetekre! Az ember azt hinné, hitte, hogy ezeknél a fotó, a kép volt a legfontosabb. Ám mivel minden képet szöveg is kísért (párbeszédek, narratívák), és ezek persze svédül, dánul, németül voltak olvashatók, igen sokan panaszkodtak: nem tudják elolvasni, pedig az „élvezet” csak úgy lenne teljes, igazi. Hogy aztán ebbe a tohuba-vobuba mit és hogyan hozott be a számítógép, aligha tudjuk megsejtetni. Hisz a számítógép mindent még egyszer, még sokszor megismétel, és ehhez még sajátosságokat is társít, nem beszélve arról, hogy önálló hozadékai is vannak szép számmal. Mert hisz számítógépen olvashatók könyvek, újságcikkek, nézhetők tévéműsorok, hallgathatók rádióműsorok, letölthetők rá zenék, képes interakciókra, fogad hívásokat és válaszol rájuk így vagy úgy, kapcsolatokat létesít sok ezer kilométereken át, pénzforgalmat bonyolít (és így nyereségeket-veszteségeket), szóval bekapcsol egy világforgalomba, amelyről a betű és a képernyő csak tudósít, csak informál, de a számítógép valóban, és a szó minden értelmében be is kapcsol. Részesévé, szereplőjévé tesz, ugyanakkor egyszerre szól és hallgat az irodalom (a betű), a kép és a zene „nyelvén”. Hogy aztán – Nagy György terminológiájával (kitűnő ez a terminológia) – mit jelent ez a „műfajról műfajra történő újraalkotás, újragondolás”? (Csak zárójelben merem megemlíteni, hogy Nagy György itt, nem tudhatom tudatosan-e, avagy kongenialitás okán, Sík Sándor csodálatos esztétikájának egyik alapkategóriáját eleveníti fel, pedig, tanú rá az esztétikatörténeti szakirodalom, ez szakesztétikusoknak sohasem jutott eszébe, a „nem teoretikus” Nagy Györgynek annál inkább, és annál produktívabban, vagyis a kategóriát nemcsak felújítja, újra felfedezi, de méltó és érvényes kontextusba is helyezi.) Első helyen nyilván azt, hogy – megintcsak Nagy Györgyöt idézem: fogalmunk sincs.

Betű és képernyő kapcsolata

A Könyv és Nevelés kérdése – Nagy Györgyhöz és hozzám is – úgy szólt, mi a kapcsolat betű és képernyő között. A második, latens kérdés az volt, lehetett, hogy ebből a kapcsolatból mi következik.

Az első, a fő kérdésre sem egyszerű a válasz. Egyszerű volt, legalábbis egyszerűnek tűnt, tűnhetett, amíg a kérdés úgy vetődött fel, hogy mennyi időt vett, vesz el a tévé az olvasástól. De egyrészt – a fölmérések döntő többségének tanúsága szerint – ez egyáltalán nem tudható, hisz empirikusan nem bizonyítható, hogy a korábbi olvasási statisztikák jók, megbízhatók voltak, így tulajdonképpen nincs olyan halmaz, amelyből a tévézési idők levonhatók. De nem tudható az sem, hogy melyik műfaj miben és mennyiben értékesebb a másiknál, tehát veszteségekről, avagy nyereségekről, netán közömbös értékek (értéktelenségek) cseréjéről van-e szó. Ha belegondolunk abba, hogy mindmáig nem sikerült kideríteni, hogy a tévében látható agresszív jelenetek, cselekmények szörnyű következményekkel járnak-e a gyerekek és ifjak agresszivitásának növekedésére, elharapódzására, avagy épp ellenkezőleg, a látott-átélt agressziók tetemesen gyengítik a gyakorlati, életes agressziót, amíg nem tudjuk – mert nem tudjuk – hogy a Grimm-mesék szörnyű kegyetlenségei jó, avagy éppen pozitív hatással vannak-e a gyerekekre, amíg nem tudjuk – mert ezt sem tudjuk –, hogy az ismeretek terjesztésében milyen és mekkora szerepe van az olvasásnak és a tévének (meg a számítógépes akcióknak), ha nem tudjuk, hogy a számítógépes játékok százai pozitív (kreativitást növelő), avagy negatív, (számos okból negatív) hatással vannak a játszókra, ha nem tudjuk, hogy a számítógép előtt való üldögélés elmagányosít-e, avagy épp bekapcsol minket ebbe-abba, ha nem tudjuk, hogy a mobiltelefonon való sűrű és intenzív kapcsolattartás jó-e, avagy a személyes kapcsolatok valamiféle kioltása, ha nem tudjuk, hogy az e-könyvek „olvasása” miért és miben és mennyire „más”, mint a nyomtatott könyveké, ha nem tudjuk, márpedig ezt sem tudjuk, hogy…

Akkor elsősorban arra kell gondolnunk, hogy mindez kikutatandó. Hatalmas empirikus felmérésekre, egzakt és adekvát adatok ezreire lenne szükségünk. És főleg arra, hogy az ezeket a vizsgálatokat végzők ne teoretikus elvárásokkal, bizonyítandó tételekkel lássanak hozzá a kutatáshoz. Eleddig – nagyjából – ez volt és ma is – nagyjából – ez a helyzet. Ezen mindenképp változtatni szükséges.

Nagy György remekmívű tanulmányának a számomra leginkább tetsző része az volt, amelyben a gyaloglás és a kerékpározás kettősségét elemezte. Nem idézem, hisz nyilván mindenki elolvasta, arról szól, hogy egészen más a biciklizés és a gyaloglás. Mikor ez, mikor az a jó, az adekvát, az ésszerű. Erről van szó. Azt kéne, kellene tudnunk, mikor jó, célszerű, adekvát, ésszerű, hadd tegyem hozzá: kényelmes, nekünk leginkább „fekvő” a betűt, a képernyőt, a számítógépet használni.

És akkor áttérhetünk a második, a latens kérdés megközelítésére. Azt hiszem, hogy soha senki pedagógusnak, szülőnek nem kellett kislányát, kisfiát sms-ezésre buzdítania. Még az sms-ezés technikájára sem nekik kellett a kiskorúakat megtanítaniuk. Hasonló a helyzet a számítógépes játékokkal, az internetezéssel, a digitális fényképezéssel stb. Kicsit, de csak nagyon kicsit hasonló ez a szituáció a szexuális neveléshez. Vicclapokban gyakran szerepelt annak idején az idős tanárnő (valószínűleg aggszűz), aki leánytanítványainak a nemi élet rejtelmeiről szól szemérmesen, miközben a hallgatók már régóta tudnak mindent a gyakorlatból. Persze, ahogy a szexuális nevelésnek is lehetnek olyan aspektusai, amelyek minden gyakorlati tudás ellenére is fontosak (és a fiatalok által elhanyagoltak vagy pláne ismeretlenek), akként lehetnek a számítógépes vagy tévés vagy mobilos terrénumokon is olyan részek, aspektusok, szempontok, amelyekre jó (lenne) felhívni a figyelmet. Ilyen alkalmakkor két – különböző – szakterület képviselői folytathatnának értelmes párbeszédet. De nem erre szeretném vetni a hangsúlyt.

A betű nélkülözhetetlen…

Hanem arra, hogy ne hordjunk vizet a Dunába (kivált árvíz idején). Talán sikerült felhívnom a figyelmet arra, ami egyébként magától is értetődő, hogy nincs (és nem is lehet) sem tévé, sem számítógép, sem semmilyen elektronikus kütyü olvasás, betű nélkül. Az internetes szövegeket (szövegek!) is olvasni kell, az sms is szövegírás és szövegértés, a blogok is szövegek stb. Az olvasással, és itt nem a szépirodalmi szövegek olvasására gondolok, hatalmas baj van. A gyerekek – számtalan felmérés tanúsítja, de a mindennapi tapasztalat is a bizonyítékok tízezreivel szolgál – nem tudnak olvasni. Én persze azért sajnálom őket, mert ily módon nem lehetnek a szó igazi értelmében (gondoljunk Szerb Antal klasszikus meghatározására) olvasók, a világirodalom remekműveinek szenvedélyes fogyasztói, de nem az én sajnálatom a fontos. Hanem az, hogy egyszerűen azért kell, muszáj megtanítani őket olvasni, hogy azt, amit amúgy is csinálnak, művelnek, használnak, valóban tudják csinálni, művelni, használni. Ilyen szempontból (bár még sok másból is) az olvasás eszköz. De nélkülözhetetlen eszköz. A képernyős és számítógépes világ kinyitásához, a benne való éléshez és a benne való mozgáshoz, otthonossághoz is eszköz.

Sokszor esett már szó arról, hogy bizonyos dolgokat az emberek szívesen csinálnak. Mintegy szenvedéllyel. Akkor is, ha nem jutalmazzák őket érte, akkor is, ha pénzükbe kerül, akkor is, ha tiltják és büntetik, néha szigorúan büntetik őket miattuk. A tévézés, a számítógépes gyakorlatok, az sms-ezés, a mobiltelefonos kapcsolattartás (stb.) az ilyen szívesen végzett, szenvedélyesen gyakorolt dolgok közé tartozik. Az olvasás – úgy látszik – nem. Ezért a „fő csapás” iránya legyen, kívánatos, hogy legyen, az olvasás, az olvasni tudás.

Elöljáróban jeleztem, hogy nem tudok, ha megszakadok sem, Nagy György cikkével vitatkozni. Ahhoz képest eléggé igénybe vettem olvasóim figyelmét. Címemet
(X versus Y) azonban talán sikerült megmagyaráznom. Ha jól tudom, az ismeretlent (ismeretleneket) a matematikában X-szel és/vagy Y-nal jelölik. Mivel én a témában nem tudtam eligazodni, úgy véltem, hogy a két vagy három (vagy ki tudja mennyi) halmazt célszerű az ismeretlenek jelével jelölni. Így hát, ha jól értem magamat, tulajdonképpen nem mondtam semmit. Sorry.

Vissza a tartalomjegyzékhez