Novák Gábor: Szerkesztőségi munka a Köznevelésnél. Pillanatképek a folyóirat életéből 1974-2013

Nyomtatási nézet

Bő három évtized szerkesztőségi munkája nem sűríthető egybe a megadott terjedelemben. Minden bizonnyal csalódást okozok tehát azoknak, akik a címbeli időszak teljes körű bemutatására számítanak, és azoknak is, akik az amúgy terjedelmes időszak naprakész dokumentálását várják tőlem. Csupán arra vállalkozom, hogy megörökítem a szerkesztőségi munka néhány általam fontosnak, jellemzőnek tartott mozzanatát, eseményét, pillanatát. Bízom abban, hogy a felvillantott epizódokból összeáll az a kép, amely híven tükrözi a lap előállításának körülményeit, illetve a Köznevelésnek a pedagógiában, a közoktatásban, a magyar kultúrában betöltött szerepét. Ami a cikk szerkezetét illeti, három részre tagolódik, ugyanis három főszerkesztő keze alatt dolgoztam 1974-től 2013-ig, a lap átalakulásáig.

Novák Gábor nyugalmazott újságíró, Budapest

__________________________

Az első

Már pedagógusként, egy pesterzsébeti általános iskolában ismerkedtem meg a Közneveléssel. Legalább egy példánya mindig ott volt a tanári szoba asztalán. Óraközi szünetekben olvasgattam. Úgy tűnt fel számomra, hogy határozott elképzelés szerint szerkesztik, talán fél évre előre megvannak a megírásra váró témák, ügyelve arra, hogy a közoktatás minden szelete helyet kapjon benne, óvodától a felnőttoktatásig. Különösen tetszettek a tanárok mindennapi (iskolai és megélhetési) gondjaival foglalkozó riportok, tudósítások, illetve a tanulók nevelésének nagyobb teret követelő esszék, publicisztikák. Magam is megjelentettem néhányat, s talán ennek tulajdonítható, hogy 1974-ben meghívtak a lap munkatársának.

A főváros szívében, a Vörösmarty téren magasodó, úgynevezett kultúrpalota tizedik emeltén volt a szerkesztőség. Örömmel állítottam be, és azt hittem, rögtön munkát kapok a rovatvezetőmtől. Nem kaptam. Sőt, már az első értekezleten (ketten alkottuk a rovatot, a vezetője, Győri György meg én) azt mondta, tőle ne várjak témát, ugyanis ha neki van, megírja maga. Gyorsan szertefoszlottak a határozott, távlatos tervezésről, szerkesztésről alkotott korábbi elképzeléseim. Tudomásul vettem, hogy itt nekem kell megírásra alkalmas témát keresni, hacsak a főszerkesztő nem bíz rám valami munkát. (Többnyire miniszteri, államtitkári, főosztályvezetői előadásokról, fontosabb közoktatási eseményekről történő tudósítást kért, gyakran hangoztatva, hogy egyelőre nem állít nagyobb feladat elé, mert „iskolaszagom” van.) Általában, szerkesztőségi szinten is mindenki a maga ötlete szerint dolgozott, az elkészült írásokat pedig átadtuk egymásnak elolvasásra. Nagy előnye volt ennek a sok szem látta módszernek, hogy javíthattuk, csinosíthattuk a cikkeket, melyek így, az olvasószerkesztő és a főszerkesztő elé kerülve már rendben voltak stilárisan és gondolatilag is. Előfordult, hogy a szerkesztőségbe betoppant neves pedagógust, szakírót, kutatót is gyorsan megkértünk egy-egy cikk elolvasására. Hátha adódik okos észrevétele. Rendszerint adódott.

A „Miről írjunk?” kérdés felvetődött minden szerkesztőségi értekezleten (hetente egyszer tanácskoztunk). Rendszerint a főszerkesztőtől vártunk tippeket, hiszen ő járt a miniszteri értekezletekre, neki kellett legjobban tudnia, melyek a közoktatás legidőszerűbb problémái, a minisztérium mit kíván tudatni a pedagógusokkal a hetilapján keresztül. Vagy nem figyelt az értekezleteken, vagy nem akarta velünk megosztani az ott hallottakat, vagy rossznak tartotta azokat. Mindenesetre ritkán hozakodott elő fontos témával. Szerencsére a munkatársak tarsolyában mindig akadt valamilyen megírnivaló eset. (Gyereket vert a tanár, visszaélt hatalmával az igazgató, mostoha körülmények között tanítanak az egyik iskolában, szülők, tanárok, gyerekek elégedetlenek az iskolai koszttal, basáskodik a tanácselnök stb.) A megbeszélést követően mindenki ment a dolgára. Mehetett, mert hetente csak egy alkalommal kellett reggeltől délutánig a szerkesztőségben lenni. Ez volt az ügyelet. Nem volt különösebb tennivalója az ügyeletesnek. Feljegyezte, kit kerestek telefonon, átvette a kért írásokat a szerzőktől, fogadta a közlés iránt érdeklődőket stb. Az ügyeleti napon túl mindenki ott gyűjtött anyagot, és ott írta meg a cikkét, ahol tudta, ahol akarta. Le lehetett diktálni a gépíróknak is, ám ezzel a lehetőséggel rendkívül ritkán éltünk. Szerettük magunk gondozni az írásainkat, melyeket lapzártáig, szerda délig kellett átadni az olvasószerkesztőnek.

Említettem, hogy a témák zömét magunk tártuk az értekezlet elé. Vitás esetben a főszerkesztő döntötte el, hogy megírjuk-e vagy sem. Nála a politikai szempontok nyomtak a latban a legtöbbet. Mindenben politikai sandaságot keresett, és elég gyakran talált is. Például Köznevelés fejlécű levélben volt évfolyamtársat, közeli barátot se lehetett tegezni, csak magázni. Kevés levelet írtunk, inkább telefonáltunk, ha ismerőstől, baráttól cikket kértünk. Sandaság volt egyházi iskolát jó színben feltüntetni, a szociológia vagy a pszichológia úgynevezett ellenzéki képviselőire hivatkozni. Írókkal is pórul lehetett járni. Magam kétszer kerültem nehéz helyzetbe. Első alkalommal Hernádi Gyula íróval készített interjúm miatt. Gyula bácsi bejáratos volt a szerkesztőségbe, hiszen mellettünk volt a kiadója, a Magvető. Sokat beszélgettünk filmezésről, irodalomról, iskolákról, pedagógiáról. Gondoltam, érdekes lehet, amit egy ilyen, az orvoslásban, a tudományban is járatos, az orosz hadifogságot megtapasztalt író mondhat a pedagógusoknak. Nem tiltotta le a főszerkesztő, így megjelenhetett. Néhány nap múlva lett botrány az írás. Ugyanis figyelmeztették főszerkesztőnket a „sandaságra”. Miről volt szó? Hernádi Gyula elképzelhetőnek tartotta, hogy egy-egy felkészült, művelt író egyetemei előadásokat tartson. Politikáról, gazdaságról, az életről, történelemről, elfogadásról, bármiről beszéljen a fiataloknak. Akár a gyenge képességű egyetemi oktatók helyett. Ez verte ki a biztosítékot. Az Oktatási Minisztériumban? A pártközpontban? Vagy csak a főszerkesztőnél? De miért utólag? Később Szalay Károly íróval, a Magvető Kiadó szerkesztőjével készítettem interjút Párhuzamos viszonyok című könyve kapcsán. Ártatlan beszélgetés, javarészt iskoláról, pedagógiáról, hiszen Szalay annak idején Csepelen volt általános iskolai tanár. Elolvasta a főszerkesztő az interjút, és megjelentette. Utóbb mégis megvonta tőlem a mozgó bért, mert Szalay könyvében hiteles leírás található az 1956-os forradalomról. És ilyen íróval nem illik interjút megjelentetni a Köznevelésben.

Kissé másképpen alakult egy kaposvári riportom ügye. Interjúra utaztam, és végezve a beszélgetéssel, szokásomhoz híven elolvastam a megyei lapot. Abban látom, hogy az egyik iskolában tornatermet avatnak. Odamentem, és a testnevelőtől megtudtam, turpisság van a dologban. Csak a tornaterem felét avatják, az van készen november 7-re. A másik felét lepedővel eltakarták. Megírtam a felemás tornaterem avatást másnapra. A főszerkesztő hivatott, amint beléptem a szerkesztőségbe. Kérdőre vont a tornatermi cikk miatt, amit nem fog közölni. Értsem meg, az igazgató a cimborája, és telefonált, mielőtt én Pestre értem volna.

Itt jegyzem meg, hogy akkoriban a Köznevelésnek nagy volt a vonzereje. Írók, festőművészek, neveléstörténészek, neves pedagógusok nyitották ránk az ajtót. Jó volt társalogni Jancsó Miklóssal, Horváth Ferenccel, Takács Tiborral, Montágh Imrével, Kiss Árpáddal, Kunszabó Ferenccel, Hernádi Gyulával, Horváth Györggyel, Kozéki Bélával, Nagy Máriával, Buda Bélával, Andorka Rudolffal, Mihály Ottóval, Würtz Ádámmal, Kósa Lászlóval, Kozma Tamással, Kiss Gy. Csabával – e két utóbbi egyetemi tanár darab ideig a Köznevelés belső, illetve külső munkatársa is volt –, hogy csak néhányat említsek azok közül, akik rendre közreműködtek a Köznevelés szellemi műhellyé alakításában. Nyitott világ voltunk ott, a tizedik emeleten, gyakran késő estékbe nyúló beszélgetésekkel. Ezt a nyitottságot erősen támogatta Vati Papp Ferenc főszerkesztő-helyettes, aki a rádióban vezetett irodalmi műsora kapcsán számos írót vonzott a laphoz. Egyébként az ő feladata volt a havonta egyszer, dupla terjedelemben megjelenő Köznevelés szerkesztése. Nagy kedvvel csinálta, amíg az egészsége engedte. A megkettőzött oldalszám lehetővé tette hosszabb, elemző írások közzétételét, terjedelmesebb beszélgetések közlését. Sőt, grafikák megjelentetését is. Talán innen támadt az ötlete Rácz-Székely Győzőnek, hogy sorozatban mutassa be a művészi szintű alkotásokat készítő rajztanárokat. Kiváló sorozat született az ötletből. Nem sikerült viszont ehhez hasonlóan megoldani a költő tanárok bemutatását.

De térjünk vissza a lapbeli témákhoz. Részben a lap vezetőitől (főszerkesztő, olvasószerkesztő, főszerkesztő helyettes) kapott kevés téma, részben pedig az ideológiai hibák elkerülés miatt gyakran kértünk fel szerzőnek ismert, politikai és szakmai szemszögből egyaránt elfogadott igazgatókat, tanárokat, tanácsi vezetőket, egyetemi oktatókat és főként oktatáskutatókat, pedagógiai intézetek munkatársait. Írtak is szorgalmasan. Állításaikat, véleményeiket megkérdőjelező írások is helyet kaptak a lapban, ha nem támadták erősen a minisztérium intézkedéseit, az oktatási rendszert. A sok anyagból elég jó lapszámokat lehetett összeállítani, hiszen rovatonként több aktuális cikket tehettünk a lap vezetői elé. Nem szólva arról, hogy az évek során mindannyian gyümölcsöző kapcsolatokat építettünk ki a megyei lapokkal, a Pedagógusok Szakszervezete helyi képviselőivel, megyei pedagógiai intézetek munkatársaival, akik a megírásra váró témákból valóságos svédasztallal vártak. Köszönhetően nekik is, színes volt az újság. Színességét erősen gazdagították azok a gyakorló pedagógusok, akik a napi nehéz munka mellett szakítottak időt tapasztalataik megírására, a különböző témákban indított vitákhoz történő hozzászólásra. Beküldött cikkeik nyomdakésszé tétele a szerkesztőkre várt. Hálátlan feladat más írását javítani. Kihúzni belőle, átírni sorokat, bekezdéseket. Mindezt úgy tenni, hogy a szerző ne vagy alig vegye észre, ne legyen belőle sértődés. (Ez ma már könnyebb munka, mert a számítógép korszakában percekre zsugorodott a levélváltás ideje.) A visszajelzések többsége bennünket igazolt: jót tettünk az írásnak. Akadtak persze olyanok is, akiket a nyelvtani, stilisztikai szabályok se bírtak jobb belátásra. Emlékezetes P. Kovács Imre olvasószerkesztőnk mondása: „Lehetőleg matematikusok írásait tegyétek elém. Nem stiliszták, de gondolatmenetük egyenes, érthető, követhető”. Persze nemcsak a helyesírással, stílussal, gondolatisággal voltak gondok, hanem a címekkel is olykor. Némely szerző ragaszkodott cikke címéhez. Annak ellenére, hogy a lapban már három írás fölött ékeskedett ugyan az a cím. Inkább várt két, három hetet a megjelenéssel, de a címből nem engedett.

Tóth László főszerkesztő politikai elkötelezettsége ellenére kiválóan értett az újságíráshoz, az újságcsináláshoz. (Korábban a Népszabadságnál dolgozott.) Noha nem traktált bennünket témákkal, ám hagyott önállóan dolgozni, ideológiai kötődését pedig tudomásul vettük. Egy idő után mindannyian tudtuk, melyik kéziratot adja vissza hangos kommentárral, melyiket csendben, és melyiket közli. Mégis olyan embereket is megtűrt a szerkesztőségben vendégként, akik miatt esetleg magyarázkodnia kellett a minisztériumban vagy a pártközpontban. Tudott erélyes lenni és megbocsátó is.

Nagy fejtörést jelentett neki és a szerkesztőségnek minden ünnep, amelyre vezércikket kellett íratni. Április 4-re, november 7-re, március 15-re, pártkongresszusra stb. Egy alkalommal Aczél Györgytől kért cikket valamelyik pártkongresszusról. Készült a cikk, készült, de elkészülni nem akart. Napi többszöri telefonos értekezés, már-már kiabálás után végre megérkezett az opus a szerkesztőségbe. A főszerkesztő és az olvasószerkesztő azonmód nekilátott az olvasáshoz. Csaknem a végére értek, amikor megcsörrent a telefon; Aczél elvtárs még javítani szeretne a cikken. Már nem lehet! – jött a lakonikus válasz. Újabb telefonhívás, majd reggelig határidőt kapott a szerző. Reggel azonban nem volt a szerkesztőségben a cikk. Telefon Aczél elvtársnak. A főszerkesztő emelt hangon mondja, hogy a nyomda nem tud várni holnapig. Ha mégis kénytelen, valakinek ki kell fizetnie a megnövekedett nyomdai költségeket. Erre a Köznevelés kiadója aligha lehet képes, hiszen jelentős összegről volt szó. Nem számít! – jött a választ a vonal túlsó végéről. A főszerkesztő már kiabál, majd leteszi a telefont, és magába roskad. Fél óra múlva futár jő, és leteszi a cikket. Loholás a nyomdába. Minden jó, ha a vége jó. Egyébiránt a főszerkesztőt többször is hallottuk magas rangú emberrel emelt hangon beszélni. Néha akkor is, ha valamilyen elvtelen támadástól kellett megvédenie munkatársai valamelyikét.

Minden héten lapértékelő megbeszélést tartottunk a megjelent számról. Általában nem szíveltük. Mit lehet mondani arról a lapról, amelynek anyagát mi magunk szerkesztettük egybe egy héttel ezelőtt? Rendszerint dicsértük egymás és mások írását. Ritkán akadt olyan cikk, amibe utólag kötöttünk bele. És ha történt is ilyen akkor is azok részéről, akik előtte nem olvasták. Emlékszem, az osztályozás nélküli értékelésről megjelent cikk szerzőjéről lehúztuk a keresztvizet. Később kiderült, csak az alsó tagozaton gondolja bevezetni. Így se lett nagyobb sikere. (Ki hitte volna akkor, hogy két évtizeddel később el is törlik az osztályozást az első és második osztályban?) Legalább ilyen vita alakult ki a lapban és a szerkesztőségben az érettségi megreformálásáról, a szakképzés átalakításáról, a hátrányos helyzetűek felzárkóztatásáról és még sok minden más pedagógiai, közoktatási kérdésről. Emlékezetes vita folyat a lapban a tanulóifjúság viselkedéséről. Az apropót a Sinkovits Imrével készült interjú adta. A neves művész kifakadt az ifjúsági előadás közben röhögcsélő, rágógumizó, hangosan beszélgető nézőkre. Nem értette, miért nem tudatták a tanárok a gyerekekkel, hogy színházba mennek, ahol másképpen kell viselkedni. A vita középpontjában az iskola-tanár-szülő felelősségének boncolgatása állt. A szülő a tanártól, az iskola a szülőtől várt többet a tanulók nevelése ügyében. Idővel napi- és hetilapok is bekapcsolódtak a vitába. Ehhez hasonló, más fórumokra is áttevődött vitát indítottunk a NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) társadalmi szerepéről, később pedig a gimnáziumi irodalom tankönyvről, bár ez utóbbi a Népszabadság lesújtó kritikájával kezdődött. Mi csak szakmaivá változtattuk a vitát a Köznevelés hasábjain. Teret adva irodalomtörténészek, irodalomtanárok és a téma iránt érdeklődő értelmiségiek írásainak. Politikai sandaságról szó sem lehetett, hiszen a vitacikk a Népszabadságban jelent meg.

Anyagi gondja szinte soha nem volt a lapnak Tóth László főszerkesztősége idején. Nem lehetett, hiszen a tulajdonos, a lapgazda Oktatási Minisztérium minden évben pontosan megtérítette az újság kiadásával megbízott Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat idevágó költségeit. A vállalat pedig gondoskodott írógépekről, papírokról, ügyvitelről, a dolgozók üdültetéséről stb. Vita általában a vállalat éves nyereségének elosztásakor adódott. A vállalat zászlóshajója a legolvasottabb, nagy példányszámú Népsport volt, következésképpen nekik jutott a legtöbb a nyereségből. Persze a Köznevelés sem volt veszteséges, hiszen a minisztérium rendesen fizetett. Néha sikerült elérnie a főszerkesztőnek, hogy a szokásosnál több jusson a vállalati nyereségből lapunknak.

Nem volt gond a példányszámmal sem. Tartósan harmincezer fölött volt a kinyomtatott lapszám. Esetleges csökkenés esetén a lapért közvetlenül felelős minisztériumi államtitkár levélben kérte az iskolákat, illetve fenntartóikat több lapszám előfizetésére. Ez a módszer bevált, ami a példányszám emelését illeti. Más kérdés, hogy ezzel arányban többen olvasták-e a Köznevelést? A szerkesztőségbe mind szaporábban érkező levelekből, hozzászólásokból, cikkekből ítélve a kérdésre igen a válasz. Újabb olvasói kör bevonását jelentették a hirdetések. Főszerkesztőnk hosszú ideig ellenezte hirdetések közzétételét. Szerinte nem illenek egy komoly lapba. Végül rákényszerült, mert a szerkesztőségben egymásnak adták a kilincset az álláskereső pedagógusok, az iskolák megbízottai. Az álláshirdetéseket hamarosan követték a különböző pedagógiai szolgáltatásokat nyújtó cégek, magánvállalkozások ajánlatai. Kinyílt Pandora szelencéje, és időnként már két, három oldal lett az eredetileg egy oldalra tervezett hirdetési felületből. Felfedeztek bennünket a táblakészítők, a bútorosok, a kréta-, csengő-, sportszer- és írásvetítő gyártók, a tankönyves vállalkozók. Egy munkatársunk szinte csak a hirdetésekkel volt kénytelen foglalkozni. Amúgy nem voltunk sokan, hiszen a heti tizenhat oldalas újságot, és a havi egy dupla számot a két gépíróval és az egy titkárnővel együtt tizenöten csináltuk. Ilyen létszámmal rá voltunk utalva a külsősök segítségére. Egyébiránt a szerkesztőség kifejezett célja volt a neveléshez, a közoktatáshoz, a pedagógusképzéshez, a tanítási gyakorlathoz értő, jó tollú szerzők megnyerése a lapnak. Sok ismert oktatási szakember lapunkban tette közzé kutatási eredményét, írta meg külföldi tapasztalatait a Köznevelésben, és a jó tollú pedagógusokból pótoltuk a valamilyen okból távozó munkatársainkat is.

Külföld rovatunk frissességéhez az újság munkatársai jelentősen hozzájárultak. Cserekapcsolatban voltunk a szocialista országok pedagógiai lapjaival, és riportokban, interjúkban mutattuk be látogatásunk tapasztalatait. A nálunk járt külföldi kollégák is megírták a közoktatásunkról szerzett benyomásaikat otthoni újságjukban. Moszkvai társlapunkhoz készülve tanácsokat kértem a szovjet földön már járt kollégáimtól. Egyvalamire mindegyikük figyelmeztetett: a problémákról ne kérdezzek se tanárt, se igazgatót, se oktatási vezetőt, ugyanis a válasz mindig az lesz, hogy náluk probléma nincs! (A kérdésre ugyanez volt a válasz az NDK-ban is.) Nem kérdeztem, mégis „lett probléma.” Történt, hogy az egyik iskola igazgatója meghívott a lakására ebédre. Mire visszaértünk a szerkesztőségbe, már tudták, hogy tilosban jártam. Pontosabban tilosba vitt az igazgató. Nem volt szabad magánlakásra hívnia hivatalos, külföldi vendéget. Még inkább nem volt szabad borral kínálni se ebéd előtt, se utána. A gorbacsovi időkben a szesztilalom egy pohár borra is vonatkozott. Belátva bűnömet csupán annyit kértem az engem fogadó moszkvai főszerkesztő-helyettestől, hogy ha teheti, akadályozza meg az igazgató megdorgálását.

A külföldi partnereinknél tett látogatások alkalmat adtak a szerkesztőségi munkák összehasonlítására is. Kivéve a cseheket, mindenütt sokkal beszabályozottabb, megtervezettebb – sok esetben hónapokra előre tudták mi fog megjelenni a lapban – pártközelibb volt a munka, és lényegesen erősebb az alá-fölérendeltség, hivatalosabb a viszony a szerkesztőség munkatársai között. Náluk előre be kellett jelentkezni például a főszerkesztőhöz, ha valaki szót akart váltani vele. (Nálunk, a tizediken úgyszólván bármikor beléphettünk a szobájába, ha bent volt.) Feltűnt az is, hogy a terjedelmében alig vagy egyáltalán nem nagyobb újságukat jóval többen szerkesztik, mint a Köznevelést. Osztályokra, alosztályokra tagolódtak a szerkesztőségek. Mindegyik élén külön vezetővel. Egy-egy látogatásról hazatérve örömmel állapítottuk meg, hogy valóban a mienk a legvidámabb barakk, s hogy a mi lazább szerkezetű, munkamódszerű, vezetésű szerkesztőségünket semmi pénzért nem cserélnénk le a jobban ellátott moszkvaira, szófiaira, pozsonyira, varsóira vagy kelet-berlinire. A berlini fal lebontását követően megszakadtak a kapcsolatok. Bántuk kicsit, annak ellenére, hogy az összetartozás kovásza egy bűnös eszme, a politikai akarat volt. Jellemző egyes külföldi kollégák merevségére az alábbi eset. Szófiai vendégünket a Kisképzőbe kísértem, ahol képes riportot akart készíteni. Fekete György igazgató arra kért, nyugodtan járjuk körbe az iskolát, nyissunk be bárhova, sehol sincs titkolnivalójuk. A rajzterembe érve a tanár úr cigarettával a kezében magyarázott a gyerekeknek. Vendégem szerint náluk tilos tanárt cigarettával ábrázoló képet közölni, kérjem meg a kollégát a cigi lerakására. Nem volt rá hajlandó, nem is szerepelt a fotón. Visszatérve az igazgatóhoz, megköszöntük a fogadtatást, a vendég pedig szóvá tette a tanár cigarettázását. Fekete György megnyugtatta a kollégát, hogy a tanár nem követett el szabálytalanságot. Akkor gyújt rá, amikor akar, ez egy szabad szellemű iskola.

A második

Tóth László nyugdíjba vonulását követően egy ideig az olvasószerkesztő volt a főszerkesztő. Jószerint bele se kóstolt ebbe a munkába, s már jött a hír, hogy az új, ezúttal művelődési miniszter, Glatz Ferenc megszünteti a Köznevelést. Államtitkárát küldte el hozzánk a Vörösmarty térre. Jelentse be ő a készülő tervet. Mindannyiunk régi ismerőse, lapunk rendszeres szerzője verejtékező homlokkal, kezeit tördelve mondta el a lényeget: a pedagógusok legtekintélyesebb, Eötvös József alapította lapja beolvad egy irodalmi hetilapba több, más pedagógiai kiadvánnyal egyetemben, és persze kissé át is alakul, sőt, az is elképzelhető, hogy a jelenlegi szerkesztő gárdára nem lesz szükség. Nem volt jó kedvünk. Igaz, következett a karácsonyi szünet – rossz hír a karácsonyfánk alá a minisztériumtól –, de utána meg kell csinálni a lapot, hiszen az előfizetőket nem hagyhatjuk cserben. Lássunk-e hozzá a két ünnep között, vagy sem? Kérdésünkre az államtitkár nem tudott határozott választ adni. Januárra aztán kiderült, hogy az új, nagy terjedelmű, a Köznevelést is magába olvasztó hetilapból nem lesz semmi. Marad a lapunk. Csupán annyi változás történt, hogy a lap élére Szabó B. István irodalomtörténészt, egyetemi tanárt nevezték ki. Az új főszerkesztő rokonszenvesen mutatkozott be, rábízva a lapcsinálást részben a régi munkatársakra, részben pedig a főszerkesztő-helyettesekre, akikből hirtelen három is lett. Szóval a lovak közé dobta a gyeplőt az új főnök.

Furán alakult a szerkesztőség élete. Szabó B. István titkárnője a minisztériumban volt, a szerkesztőségbe ritkán járt be. Én például nem is találkoztam vele. A három főszerkesztő-helyettes közül kettő a főszerkesztőt is alig láthatta. A heti értekezleteken parázs viták alakultak ki a felvetett témákról. Főként azért, mert ekkor kiderült, hogy az új főszerkesztő-helyettesek – kivéve Deregán Gábort – a pedagógiánál, a közoktatásnál járatosabbak a kulturális életben, ezért igyekeztek a kultúra felé terelni a lapot. Világossá vált az is előttünk, hogy hirtelen jött főnökeink nem nagyon ismerik a lapunkat, annak múltját, cikkeit. Néhány hete már megírt témákkal hozakodtak elő. Szerencsére nem tartott sokáig ez az időszak. Amilyen váratlanul jöttek, ugyanúgy mentek is. Visszaállhatott a szerkesztőségi munka a régi kerékvágásba.

Azt azonban meg kell jegyezni, hogy az irodalomtörténész főszerkesztő jelentősen tágította a lap horizontját. Több, a pedagógia tudományának érintkezési pontját megvilágosító írást hozott. Első ízben tapasztaltam meg, hogy bármilyen ötlettel elő lehet hozakodni előtte leszólás, lekicsinylés, megszégyenítés nélkül. Nem vetett el semmilyen ötletet. Ha nem találta elég érettnek, segített megtalálni valóra váltásának módját. Gyakran segítőül hívta ehhez a többi munkatársat is. Rendkívül tájékozott volt szinte minden témában. Partnernek tekintett bennünket. Olyan kollégáknak, akire rábízható a lap készítése. Nem ült a nyakunkra – ez korábban sem volt szokás –, és nem hagyott magunkra. Szívesen eligazított, kit kérdezzünk meg az irodalom tanításáról, a tankönyvek minőségéről, a tanárképzésről, a pedagógusok életmódjáról, az iskola jövőjéről. A nevek mellé a legtöbbször telefonszámot is adott. Ügyelt arra is, hogy a szekértáborok mindegyike szóhoz juthasson a lapban. Kiváló tudományos és politikai, szakmai, emberi kapcsolatait szinte észrevétlenül állította a Köznevelés szolgálatába. Nem jelentett neki gondot az sem, hogy a lapnál dolgozók száma megnövekedett, a plusz tennivalókhoz előteremtse a szükséges pénzt.

A múlt század kilencvenes éveit írjuk. Nagy társadalmi, gazdasági változások előtt vagyunk. Nem tilos már, sőt egyenesen kívánatos a lapban írni a pedagógia társ- vagy határterületeiről, a pszichológiáról, a szociológiáról. Egyre többször szorul háttérbe a közösség, mint pedagógiai fogalom, és lép előtérbe az egyén. Kár, hogy kevés idő adatott Szabó B. Istvánnak a főszerkesztőséghez. Voltaképpen a lappal kapcsolatos elképzeléseit se tárhatta elénk teljes részletességgel. Igazában alig kezdte el a lap irányítását, már be is fejezte. Szinte azonos időben távozott ő is azzal a miniszterrel, aki idehelyezte. Ám a Köznevelés a távozott főszerkesztő és főszerkesztő-helyettesek nélkül tovább járta a maga, régen kitaposott útját.

A harmadik

Nyugtalanul vártuk az új főszerkesztő érkezését. Csak annyit tudtunk Szunyogh Szabolcsról, hogy eredetileg történelemtanár, napilapnál dolgozott, jó ismerője a keresztény-zsidó kultúrának (ebben a témában néhány könyve is megjelent), iskolaügyben is alapos a tudása, s hogy liberális gondolkodású. Bemutatkozásakor elmondta, hogy egy sokkal érdekesebb, naprakészebb, mozgalmasabb újság szerkesztéséhez kéri a segítségünket. Magyarán napilaposabbá tenné a Köznevelést. Elsősorban lényegesen rövidebb írásokkal, ami azt jelentette, hogy egy rovat megtöltéséhez kétszer, háromszor annyi cikket kellett leadni hetente. Kurtább, csattanósabb, bulvárosabb anyagokat. Nagy erőfeszítésbe, sok telefonálásba került hétről hétre valamilyen botrányos ügyet találni: szabálytalanul zártak ki egy tanulót az iskolából, a szülő szerint rosszul osztályozta a gyereket a tanár, basáskodott az igazgató, nem jogszerűen váltották le az igazgatót, tanácsolták el a pedagógust. Gyereket molesztált a testnevelő, igazságtalanság érte a hátrányos helyzetű tanulót, pártállása miatt kikezdték a tanítót, az igazgatót stb. Ha tévesnek bizonyult az információ, a füles, akkor is igyekeztünk hatásosan megírni az esetet. Azt hittük, jó úton járunk a főszerkesztő terveinek valóra váltását illetően. Tévedtünk, és ezt elég durván hozta tudtunkra az Oktatási Minisztérium sajtóosztályának vezetője, a szerkesztőségben tett látogatásakor. Az alacsony növésű emberke amerikai serif módjára rakta fel lábait az asztalra, és osztott ki bennünket. Rosszkedvűen kapcsoltunk nagyobb sebességre.

Egy idő után, igaz lassan, de visszaállt a régi rend. (Hogy ennek volt-e köze a sajtóosztály éléről időközben távozó embernek, azt nem tudom.) Talán fölismerte a főszerkesztőnk, hogy nem vetekedhetünk a napilapokkal? Hetilapként nem a napi történéseket kell megjeleníteni, hanem az eseményeket, szakmai törekvéseket értelmezni, elemezni. És nem mindenáron nyúlfarknyi írásokkal. Ráadásul a példányszám sem emelkedett a naprakészebb szerkesztéssel. Inkább csökkent. Hamarosan eltűnt a Köznevelés az újságos standokról is. Maradtak a lassan apadó számú előfizetők. Megjegyzem, az úgynevezett rendszerváltást követően szinte minden lap, újság példányszáma visszaesett, jó néhány meg is szűnt. Előtérbe került az internetes megjelenés. Mi még tartottuk magunkat, hiszen az egymást váltó szocialista, liberális, polgárpárti miniszterek egyaránt fontosnak tartották a Köznevelés megmaradását. A felszámolt Ifjúsági Lapkiadó Vállalat helyébe lépő SZIGNET Kft. gondoskodott a lap megjelentetéséről a minisztérium pénzén. Talán mi voltunk az egyetlen szerkesztőség, ahol még a régi, kopogós gépeken írták a cikkeket, vitték a nyomdába papíron a hetilap teljes anyagát. Másutt számítógépen dolgoztak az újságírók, lemezen, e-mailen vitték, küldték a nyomdai anyagot. Részben Pokorni Zoltán, részben Magyar Bálint minisztersége idején alakult át a szerkesztőség gépállománya. Egyszerűbb, gyorsabb, pontosabb lett a kapcsolat szerzőkkel, a munkatársak között és a nyomdával.

Ami a témákat illeti, szélesedett a paletta. Már említettem, hogy sikerült rendszeresen hírt adnunk határon túli magyar iskolákról. Egyre többször írtunk egyházi iskoláról, különös tekintettel az ott folyó nevelési munkára. Református, katolikus, zsidó, jezsuita, görög iskola egyképpen megmutathatta magát olvasótáborunknak. Általában is sokat foglalkoztunk a kisebbségi oktatással, leginkább persze a cigánygyerekek tanításával, nevelésével. Utánajártunk minden idevágó kezdeményezésnek, jó gyakorlatnak. Ugyanis az értekezleteinken kialakított álláspont szerint a jó gyakorlatok bemutatása fontosabb a kirívó esetek megírásánál. Még annyit a lapba bekerülő témákról, hogy a főszerkesztő a laphoz érkezett meghívókból válogatva adta ki a munkát, és minden alkalommal kíváncsi volt a mi ötleteinkre. Pontosabban azt akarta tudni, mit szeretnénk megírni a következő hétre. Ilyenkor ötletroham indult, és Szunyogh Szabolcs ritkán utasította el ajánlatainkat. Persze nem helyeselte, ha valamelyikünk egykori iskolájáról, tanárairól, magyar oktatásról kérdezte volna Szerencsés Károlyt, Makovecz Imrét, Bogár Lászlót vagy Csurka Istvánt. Ahogyan azt sem, ha főiskolára, egyetemre bekerült gyenge képességű fiatalokról akartunk írni, erről beszélgetni egyetemi tanárokkal, oktatókkal.

Miképpen a napilapokat, hetilapokat, a Köznevelést is megfertőzte a kor szelleme. Egye többet és többet foglalkoztunk az úgynevezett mássággal, a kultúrák összehangolásának fontosságával. Nemcsak a cigánygyerekek beiskolázása, a szüleikkel való foglalkozás került terítékre a lapban, hanem számos idevágó külföldi példa. Például angol, francia, német iskola, ahol együtt tanul a többség gyereke a bevándorolt török, afrikai, indiai stb. társaival. Mondanom sem kell, hogy a bemutatott példák idilli állapotról tanúskodtak. Más kérdés, hogy itthon a cigánygyerekek oktatásában két határozott álláspont alakult ki. Az egyik szerint káros, a másik szerint előnyös a szegregáció, a különnevelés. A Köznevelésben, noha bemutatták mindkét álláspontot, a szegregáció híveit kritizáló írások kerültek többségbe. Szintén nagy teret kapott lapunkban a drogveszély. Nemcsak a megelőzéssel foglalkoztunk sokat, hanem a gyógyító (terápiás) lehetőségekkel, a tanárok felkészítésével, hogy minél pontosabban és korábban ismerjék fel a különböző drogok hatásait, tüneteit. A másság elfogadásával kapcsolatban bajba is keveredett a lap. Főszerkesztőnk megjelentette a homoszexuálisok hirdetését, mely szerint felvilágosító előadásokat tartanának az iskolákban. Nem örült ennek a lapgazda, az Oktatási Minisztérium, és aggodalmait szóvá is tette. A hirdetési törvény megfelelő passzusára hivatkozva védte meg magát a főszerkesztő.

Ami a szakmai cikkeket illeti, szinte semmit sem erőltetett ránk a minisztérium. Viszont Pokorni Zoltán politikai államtitkára számos alkalommal reflektált a megjelent írásokra. Volt úgy, hogy nemtetszését fejezte ki telefonon vagy szóban. De előfordult, hogy levélben fejtette ki ellenérzését, amelyekre választ várt. Kenyértörésre azonban nem került sor. Magyar Bálint minisztersége idejéből ilyesmire nem emlékszem. Vélhetően nincs is mire, hiszen a főszerkesztőnk elképzelései szinte teljes mértékben megegyeztek a miniszterével. Igaz, az iskolai testnevelés eltörlésével, a pedagógusok megvont hatáskörével (nem szólhat fia, lánya drogozásáról, viszont beleegyezését kell kérni a buktatáshoz stb. ) a főszerkesztőnk se értett egyet teljes mértékben. Ennek ellenére kevés, a minisztérium tervezett vagy meghozott intézkedéseit kifogásoló, ellenző írást jelentetett meg. Ugyanakkor nagy előnye volt a kissé hosszú liberális korszaknak, hogy a lap gazdaságilag erős alapokon állt, korszerű eszközöket kaptunk a napi munkához, megszűntek a cikkeinket kifogásoló minisztériumi panaszok. Igaz, cikkeinkkel nagyrészt támogattuk a minisztériumi elképzeléseket, a Soros Alapítvány programjait rendszeresen méltattuk, mondhatnám rászolgáltunk a viszonylagos jólétre.

Egy idő után mégis romlott a gazdasági helyzetünk. A kultúrpalotából el kellett költöznünk, előbb az V., majd a XI. kerületbe, de a minisztériumi apanázsból még elő lehetett állítani a Köznevelést. Igaz, a munkatársak létszáma folyamatosan apadt (a kétezres években előbb csak két, illetve három újságírója volt, illetve egy fotósa), ahogyan a példányszám és a hirdetők száma is. A kétségtelenül liberális szellemiségű lap egyre nehezebb helyzetbe került. Az elszegényedő önkormányzatok mint az iskolák fenntartói mind kevesebb pénzből gazdálkodtak. Kénytelenek voltak a költségvetés csökkentésére kérni az igazgatókat, akik elsőként az iskolájukba korábban járó napilapok, hetilapok – köztük a Köznevelés – előfizetését mondták le. Akkoriban már nem olyan időket éltünk, hogy a miniszter vagy valamelyik államtitkára levélben kérhesse a Köznevelés előfizetését. Éppen a polgári kormány idején történt, hogy az eleddig stabil anyagi helyzetünk megingott. Lehet, hogy elkövettünk hibákat. Talán nem kellett volna a liberális oktatási elképzelések mellett annyira kiállnia a lapnak, talán jobban odafigyelhettünk volna a konzervatív oldal szavára, mondandójára. Emlékezetes eset, amikor a címlapon cenzúrázva jelent meg a Tamási Áron idézet, és nem kértünk elnézést az olvasóinktól. Vagy amikor a délvidéki magyar iskolai riportunk előtt a hideg napokra emlékeztettük az olvasót, az előzmények megemlítése nélkül. A példányszám növelését is reméltük az internetes megjelenéssel. Nem nagyon vált be. Tovább csökkent a példányszám, és lassan a korábban szívesen hirdetők is elmaradoztak.

A folyóirat az olvasóktól, parlamenti képviselőktől kért segítséget az előfizetők számának növeléséhez. Szárnyra kaptak olyan hírek is, hogy a minisztérium más nevű, más tartalmú lapban gondolkodik, amelynek más szerkesztősége is lesz. A legrosszabb a 2011-től 2013 elejéig tartó időszak volt. Honoráriumot már alig-alig fizetett a folyóirat, a munkatársak száma és fizetése fokozatosan csökkent, egyre nehezebben sikerült fedezni a nyomdai költségeket. 2013 elejére elfogyott lapunk kiadásának a fedezete, a SZIGNET Kiadó felmondta a szerződést. A hetilap két munkatársát rövid időre, szerződéssel átvette a megalakult Új Köznevelés, melynek kiadója egy alapítvány lett.

Több mint három évtizedet töltöttem el a Köznevelés munkatársaként. Három főszerkesztő és jóval több miniszter irányítása alatt. A főszerkesztőkről már szóltam, a miniszterekről nincs mit mondanom, hiszen a lap felügyelete rendszerint valamelyik államtitkárra tartozott. Harminc egynéhány év alatt egyszer sem éreztem azt, hogy a minisztérium számára valóban fontos a Köznevelés. (Kivéve, ha valamelyik megjelent cikk ideológiai vagy oktatáspolitikai szempontból vitatható volt, illetve ha egy-egy magas rangú hivatalnok akarta megjelentetni az írását.) Ékes bizonyítéka ennek, hogy lényeges, az iskolai napi munkát érintő intézkedésekről gyakran mi is a napilapokból értesültünk. Elvétve fordult elő, hogy előbb a Köznevelésben, a pedagógusok szakmai lapjában tett közzé megvitatásra váró témákat a minisztérium. Nem utasítást vártunk hétről hétre. Azt sem, hogy osztályvezetők, főosztályvezetők, államtitkárok szóljanak bele a szerkesztésbe. De azt igen, hogy a minisztériumnak legyen konkrét elképzelése az újságjával. Hasábjainkon vitassa meg elképzeléseit, tervezeteit az oktatás legfontosabb szereplőivel, a tanárokkal. Hiszen ismeretes, hogy a legjobb szándékú törvény, rendelet, kísérlet, reform sikere is a pedagógusokon áll vagy bukik. És, ha már van egy hetilapja a minisztériumnak, használja arra, amire való. A pedagógusok tájékoztatására.

________________

Vissza a tartalomjegyzékhez