Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Novák Gábor: Száz éve született Lőrincze Lajos, a magyar nyelvművelés apostola

Nyomtatási nézet

Beszélgetés Bencédy József nyelvésszel

Száz éve született Lőrincze Lajos, a múlt századi magyar nyelvtudomány, nyelvművelés, nyelvápolás- és fejlesztés kimagasló alakja, a név- és nyelvjáráskutatás elismert szakembere. Kicsik és nagyok, különböző területeken dolgozó felnőttek, a nyelvészet iránt különösen és csak általában érdeklődők egyformán figyeltek tanácsaira, intelmeire. Sokan hallgatták szívesen az Édes Anyanyelvünk című rádiós műsorát, olvasták nyelvművelő írásait, könyveit, nézték a televízió: Tessék kérdezni – a nyelvész válaszol című adását. Ösztönzésére számos általános és középiskolában, lakóközösségben szerveztek nyelvművelő klubot, rendeztek játékos nyelvi versenyeket. Valóságos anyanyelvvédő mozgalom alakult ki az országban. Kevés, nála ismertebb közéleti személyiségünk volt abban az időben, hiszen a hangja alapján is felismerte az ország apraja, nagyja.

Lőrincze Lajos a Veszprém megyei Szentgálon született 1915-ben. Szülőfalujában, majd a pápai Református Kollégiumban tanult. Innen Budapestre, a híres Eötvös József Kollégiumba vezetett az útja. Magyar, illetve német nyelv és irodalmat tanult a Pázmány Péter Tudományegyetemen, ahol e két szakból középiskolai tanári diplomát szerzett 1941-ben. Első munkahelyén, a Magyarságtudományi Intézetben tanársegéd volt, majd dolgozott a pápai Református Kollégiumban, a Kelet-európai Tudományos Intézetben, illetve a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében. A rádiós és televíziós műsorok mellett részt vett anyanyelvi konferenciákon, számos cikke jelent meg szakmai és napi-, illetve hetilapokban. Felelős szerkesztője volt az Édes Anyanyelvünk című folyóiratnak, társelnöke a Nyelvtudományi Társaságnak, mentora, gyámolítója a pályakezdő nyelvészeknek. Számos társadalmi tisztség viselője volt, munkásságának elismeréséül pedig több díjat, emlékérmet kapott: Állami Díj II. fokozat 1970., SZOT-díj 1973., Apáczai Csere János-díj 1981., Révai Miklós emlékérem 1985., Pais Dezső-díj 1990., Kosztolányi Dezső-díj 1992., Erzsébet-díj 1992.

Lőrincze Lajos szakmai munkássága úgyszólván mindannyiunk előtt ismert. Születésének századik évfordulója alkalmából nem annyira a példás nyelvművelőre, inkább mint emberre voltunk rá kíváncsiak. Milyen volt ő a hétköznapokban, a családban, baráti körben? Miképpen viszonyult a többiekhez a kollégiumban, később a munkatársaihoz, a nyelvészeten kívül érdekelte-e a színház, a zene, a sport? Ezekre a kérdésekre is keressük a választ az alábbi interjúban, melyet Bencédy József nyelvésszel készítettünk.


– Az emberi kapcsolatok megteremtéséhez és megtartásához éppen úgy szükséges a másik iránti rokonszenv, mint a jó kifejezőkészség, az értelmes beszéd, a nyelvi műveltség. Baráttá azt fogadjuk, akit alaposan megismertünk, és kedvünkre való vele a gyakori találkozás, akivel van közös témánk. Önnek barátja volt Lőrincze Lajos. Elmondaná, hol, és milyen körülmények között ismerkedett meg vele, miképpen változott szoros barátsággá a kezdetben talán csak szakmainak ígérkező kapcsolat?

– Az Eötvös József Kollégiumban találkoztunk, ahol ő akkor már az úgynevezett seniorok közé tartozott. Ismeretesen szabad szellemű volt a kollégium, ahol a diákok maguk szerveztek kulturális programokat, tudományos üléseket, vitaköröket. Egy ilyen közösségben gyorsan kitűnik a jó szervező, kedves, ezáltal a hallgatók és a tanárok körében egyképpen népszerű, kedvelt diák, mint amilyen Lőrincze Lajos is volt. Nekem is feltűnt a jó kedélyű, szeretetre méltó, soha senkit meg nem bántó fiatalember. Persze nemcsak kedvességével, barátságosságával vívott ki elismerést magának, hanem szakmai teljesítményével is. Ha jól emlékszem, Kodály Zoltán 1937-38-ban fújta meg riadókürtjét a magyar nyelv védelmében. Lőrincze meghallotta, és mindjárt elindult a Pázmány Péter Tudományegyetem első ízben meghirdetett szépkiejtési versenyén, ahol első lett. Ez alaposan megnövelte népszerűségét a kollégiumban. Később pedig a rádiós szereplése, ugyanis Kodály biztatására elindította az Édes Anyanyelvünk sorozatot.


– Egyetemisták, kollégisták körében nagyotmondással, nagyképűséggel, a lányok „skalpjainak” megszerzésével is kedveltté válhat valaki. Lőrincze lehetett volna rátarti, hiszen már a kollégiumi évek alatt is nyelvműveléssel töltötte az idejét legszívesebben. Nem szállt fejébe a siker?

Nem vonzották a hívságok. Közvetlen, szerény volt, noha akadtak talán, akik irigykedve nézték a nyelvtudományban, a nyelvápolásban, a nyelvjárások gyűjtésében megtett első lépéseit, szakmai sikereit. Azt hiszem, képes volt felmérni, hogy mennyi mindent nem tud még, mennyi mindet kell megtanulnia. Azért ne higgye, hogy Lőrincze tartózkodó volt a lányokkal szemben, s nem hatott rá a női nem. Sőt. Minden mellékzönge nélkül elmondható, hogy kedvelte a szép, csinos lányokat. Lehet, hogy a vele kötött barátságomhoz is köze van a gyöngéd nemnek. Ugyanis mutatós hölgyeket is befogadó, mintegy húszfős társaságnak voltam a tagja. Bekívánkozott közénk Lőrincze Lajos. Barátságom vele ebben a társaságban alapozódott meg, és mélyült el a mind gyakoribb beszélgetések, találkozások során.


– Említette, hogy rádiós műsort vezetett, szakcikkeket írt, szerkesztette az Édes Anyanyelvünk kiadványt. Egy ennyire népszerű embernek rendre vannak támadói. Neki is voltak?

– Inkább piszkálói. Többen rosszallták például az „Édes” jelzőt. Édeskésnek, mondhatnám giccsesnek találták. Lőrincze jó néhány írásában válaszolt a bírálatra. Hangsúlyozta, hogy ebben az esetben az édes nem ízre, cukorkára utal, hanem az édesanyánktól örökölt, tanult nyelvre, az édes anyanyelvre! Nyelvtani szempontból pedig az úgynevezett szóhatár-eltolódás esetével állunk szemben. Elég gyakori a magyar nyelvben ez a nyelvtani fordulat: Tolnavár megye, Somogyvár megye stb. Egyébiránt az efféle szakmai piszkálódások nem szegték Lőrincze kedvét.


– Manapság föltehetően kikezdenék azért is, mert az édesanya mellett nem említette meg az édesapát, akitől pedig szintén tanulja a nyelvet a gyerek.

– Nem hiszem, hogy ma rosszallná valaki azt, hogy a címből kimaradt az édesapa. Igazából az édes jelző elleni piszkálódás is inkább baráti volt annak idején. Nem több. Jellemző, hogy ma is él az általa indított Édes Anyanyelvünk című nyelvművelő folyóirat, és eszébe nem jut senkinek kifogásolni a címét.


– Az anyanyelvhez valahogyan társul az anyaföld. Vajon a nyelvészek egyképpen ragaszkodnak mindkettőhöz?

– Sok nyelvészre jellemző a mindkettőhöz kötődő hűség, miképpen a művészetek kedvelése is. Voltak az anyaföldet itt hagyó nyelvészek, de külföldön se mondtak le legnagyobb örökségükről, a nyelvről, és tartották a kapcsolatot a hazájukkal. Főként Lőrincze Lajosnak köszönhetően, mert ő megkereste őket. Sokat járt külföldre, baráti, szakmai meghívásoknak tett eleget. Szervezője volt számos konferenciának, szerkesztője, ötletgazdája közös kiadványoknak. Mindent megtett azért, hogy Erdélyen, a Felvidéken, a Délvidéken, Kárpátalján kívül a nyugati régióból, sőt a tengeren túlról is eljöjjenek az 1950-től 1980-ig gyakran megrendezett anyanyelvi konferenciákra. Mi pedig a külföldön élő kollégáinknak köszönhetően ismerhettük meg a nyelvművelés ottani helyzetét, a nyelvjárásváltozásokat az elcsatolt területeken élő magyarok körében. Lőrincze nagyszerű kapcsolattartó és kitűnő szervező volt.


– Azt mondják, bajban ismerszik meg az ember. Lőrincze soha nem szorult segítségre? Elsősorban nem szakmai, hanem emberi, baráti támaszra gondolok. Például 1956-ra, amikor fegyverek ropogtak a pesti utcán.

– A forradalom és szabadságharc idején én a XI. kerültben laktam, a Karinthy Frigyes úton. Ő a feleségével és a két gyerekkel a Corvin mozival átellenben, a körúton, egy bérházban. Barátságtalan, sőt veszélyes hely volt akkoriban az a vidék. Baráti, szakmai körben híre ment, hogy a Lőrincze család a ház szenespincéjébe húzódott az állandó belövések elől, s nem tudni, van-e mit enniük? Kaptam magam és elmentem megnézni a családot. Valóban a szénrakások mellett éltek. Nem tartott soká rábeszélni őket, hogy jöjjenek át hozzám, hiszen a Karinthy Frigyes úton lényegesen kisebb volt a veszély. Több hétig éltünk együtt.


– Az összezártság sok mindenre alkalmas. Például arra is, hogy olyan emberi tulajdonságokra derüljön fény, amilyenekre a szakmai és egyéb kapcsolatokban talán soha.

– Megtudtam, hogy Lőrincze szívesen van a konyhában, és jól is főz. Máig emlékszem a csülkös bablevesére és a csirkelevesére. Kijártunk a Móricz Zsigmond körtérre, ahova vidékről teherautóval hoztak föl élelmet a harcoló fővárosiaknak. Füstölt árut, kenyeret, zöldséget, lisztet stb. Attól függött az ebéd, a vacsora, mikor mihez jutottunk hozzá. Egyik nap a háziúr vendégei érkeztek meg látogatóba Szabadkáról. Ekkor történt, hogy nem a főztjéért kapott elismerést Lőrincze, hanem a nyelvműveléséért. Ugyanis a bemutatkozáskor a vendégek tízévesforma kislánya meghallva, hogy Lőrincze Lajos előtt áll, csak annyit mondott, hogy „akkor te vagy az édes anyanyelvünk”. Kiderült, hogy Szabadkán is hallgatják Lőrincze rádiós műsorát.


– A harcok elől a pincébe vonuló Lőrincze később, a Móricz Zsigmond körtérre bátran kimerészkedett, noha azt is lőtték. Nem félt?

– Néhány nappal a körtéri harcok előtt jártunk ki élelmet szerezni. Amúgy nem volt katonás alkat. Viszont mélyen hazaszerető ember volt. Jó példa erre az, amit Győrben, a Szép Magyar Beszéd Verseny idején figyeltem meg. A versenynek a Városházán rendezett megnyitóján és záróünnepségén mindig elénekeltük a Himnuszt és a Szózatot orgonakísérettel. Felemelő, áhítatos pillanatokat éltünk át. Elérzékenyültünk mindahányan. Már kifelé tartva a teremből Lajos észrevette, hogy az egyik versenyző kislánynak potyognak a könnyei.

– Miért sírsz, kedvesem? – kérdezte tőle.

– Azért, amiért magának is homályos a szeme – felelte.

Akkor éreztem meg igazán, hogy a barátomnál mennyire egybeforr az anyanyelv szeretete a hazaszeretettel. Emberi nagyságát pedig mi sem jellemezte jobban annál, mint a nyílt elérzékenyülése a diákok, a kolléga zsűritagok és a vendégek előtt. Hála Istennek, mostanában eléggé elterjedt, hogy az iskolai, társadalmi és egyéb ünnepségeken nem hallgatják, hanem éneklik a Szózatot, a Himnuszt. Ez méltó Kölcsey és Vörösmarty soraihoz. A közös éneklés felszabadulttá tesz bennünket, magasztos érzéseket kelt bennünk.


– Az őt jellemző érzékenység nem hátráltatta a szakmai munkában? Arra gondolok, hogy nem akarva senkit megsérteni, talán eltekintett apróbb-nagyobb emberi, szakmai hibák fölött?

– Tanár volt, hozzászokott ahhoz, hogy sértés nélkül segítsen, tárjon fel szakmai, esetleges emberi hibákat. Minden különleges hangsúly nélkül, szívesen mondom, hogy engem ő tanított meg fogalmazni. Rádiós sorozatában felkért nyelvészeket egy-egy téma megírására. Nekem is mondta: – Jóska, illene valamit írnod a rádiós sorozatnak! Örömmel vállaltam, de nem restellem megmondani, hogy az első cikkemet háromszor adta vissza. No, nem nyelvi ügyetlenség, pongyolaság miatt. Elmagyarázta, hogy ebben a sorozatban két dolgot kell szem előtt tartani. Az egyik, hogy a mondandó szakmailag kifogástalan legyen. A másik, hogy vonzóvá, érdekessé kell tenni a témát, az előadásmódot, hogy a hallgatóknak és a nyelvészeknek is lekösse a figyelmét. És persze hasson az érzelmekre.


– Lőrincze beszéde, hangja érdekes, magával ragadó és érzelmektől fűtött volt. Komoly nyelvi sajátosságokról úgy tudott beszélni, hogy azt mindenki értette. Talán a szülőfalujában, Szentgálon szokott hozzá ehhez a közvetlenséghez. Ott, ahol az egyszerű emberek is szót értenek a műveltebbekkel, a gyerekek a felnőttekkel, ahol az emberi kapcsolatokat, a beszédet egyaránt jellemzi az érzelmi gazdagság...

– Szentgálon a nagynénjénél lakott. Szerette a falut, a tájat, az embereket, a szokásokat, a nyelvi fordulatokat. Az öregek meséit, történeteit örömest hallgatta, hiszen tele voltak érdekességekkel, érzelmekkel. Utolsó könyvét, a Megnől az ember szíve címűt éppen a Szentgálon töltött éveinek szentelte. Lebilincselő olvasmány. Nem csak nyelvészeknek.


– Szerkesztő volt, könyveket írt, rádió- és televízió-műsorokat csinált, konferenciákat szervezett, előadásokat tartott. Ennyi elfoglaltság mellett jutott-e ideje arra, amit olyan nagyra becsült, a családra?

– Felesége is filosz volt, így könnyen megértették egymást mind a munkában, mind a családi teendőkben. Lőrincze rajongott a gyerekeiért. Sokat beszélgetett, játszott velük. Elég nagy volt a körúti, és később az Erzsébet fasori lakásuk is. Mindkettőben felállította a pingpongasztalt a nagyszobában, és gyakran kifáradásig ütötte a kaucsuklabdát a gyerekeivel. Sokszor voltunk náluk a feleségemmel vendégségben, megfigyelhettem, milyen jó apa, mennyire család- és emberszerető.


– A tudósokról, köztük a nyelvészekről is az járja, hogy komoly, sőt komor emberek. Nem szeretnek viccelődni, híján vannak a humornak. Az bizonyos, hogy Lőrincze Lajostól nem volt idegen a nyelvi humor. Magánemberként mennyire volt derűs?

– Emlékszem, Győrben, a verseny után a tréfásan „zsűribizottságnak” nevezett társaság mindig beült a tanáriba egy kis mulatozásra. Énekeltünk népdalokat, korabeli slágereket, operett betéteket. Lőrincze sok népdalt tudott, de egy idő után belement a népszerű slágerek éneklésébe, és mi rázendítettünk a dalokra. Kedvelte a jó ízű vicceket, főként a szellemes zsidó vicceket. Egyik kedvencére emlékszem is.

Kohn a rabbinak: Mindig azt tanítottad, ha megkenünk egy szelet kenyeret zsírral vagy vajjal, és véletlenül leejtjük, a kenyér mindig a megkent felére esik.

– Rabbi: Igen, ezt tanítottam.

– Kohn: De tegnap a zsíros kenyerem a száraz felére pottyant!

– Rabbi: Te Kohn, biztos, hogy jó felén kented meg azt a kenyeret?


– Szerette a nyelvészetet, a tréfákat, a jó ízű beszélgetéseket. És a matematikát? Azért kérdezem, mert Kiss Dénes költő szerint John Bowring angol nyelvész a magyar nyelvet matematikai elrendezettségűnek, gondolati alapúnak nevezte. Jól látja az angol, tudott erről Lőrincze?

– Gyakran tárgyalt téma a nyelv és a gondolkodás viszonya. Erős összefüggés van köztük, erre bizonyíték az a sok magyar természettudós, matematikus, aki részt vett az atombomba vagy a számítógép megalkotásában. Nemrég a híres agykutató, dr. Hámori József[1] publikált egy érdekes cikket. Lényege, hogy a külföldön élő magyar tudósok munka közben gyakran idéznek föl magukban Ady és más magyar költők alkotta, képekkel teli verseket, azaz magyarul gondolkodnak. Ismeretes, hogy Ady versei telis-tele vannak költői képekkel. Nos, ezek a képek segítik őket abban, hogy a gondolataiknak több iránya legyen. Új meg új ösztönző erő rejlik a képekben, és a magyar nyelv is gondolkodásra ösztönző erő, hiszen ismert a képi telítettsége. Vélhetően nem téved az angol, amikor a matematikai gondolkodást összeköti a nyelvvel. Lőrincze nem sokat foglalkozott, foglalkozhatott ezzel a témával, hiszen lekötötte a nyelvművelés, a nyelvjárásgyűjtés. Ráadásul súlyos betegséggel küszködve, idő előtt hagyta el az élők világát.


– Úgy tűnik Lőrince nem elzárkózó, inkább integráló személyiség volt. Mennyire volt képes megakadályozni a szekértáborok kialakulását?

Már az Édes Anyanyelvünk című folyóirat indításakor kiderült, hogy van érzéke a szakma összefogásához. Mindenki tudta, hogy a két háború között megjelent, majd a háború befejezését követően megszűnt, Magyarosan című folyóiratot pótolni kell, és megszületett a Magyarosan-nal sok tekintetben szakított „Édes”, melynek tizennégy tagú szerkesztőbizottsága volt. Kivétel nélkül jó nyelvészek. Nehezteltek Lőrincére a bizottságból kimaradtak közül néhányan. Nehezteltek, de dolgoztak a lapnak. Egyébként Lőrincze Lajos kérésére én szerkesztettem a lapot. Lőrincze elnökként ragaszkodott a pontos, alapos munkához. Minden lapszám után értékelő bizottsági ülést tartottunk, ahol megvitattuk a felkért elemző megjegyzéseit. Kihasználtuk ezeket az alkalmakat az aktuális témák – mint az idegen szavak elterjedése, a nyelvápolási normák stb. – szakmai megbeszélésére is.

Elnökként szigorú, mondhatnám kérlelhetetlen volt szakmai kérdésekben, de a kritikáiban mindig ott volt a segítő szándék, és a hangnemet is áthatotta a barátiasság. Persze Lőrincze integrációs munkája sem volt lakodalmi felvonulás. Piszkálói sokszor a szemére vetették, hogy „csupán” a nyelvtudomány kandidátusa, nem nagydoktora. Vádolták azzal is, hogy a nyelvművelésben kevés a nyelvtudomány, a tudományos alaposság. Néhányan írásban is megjelentették a Lőrinczével, a nyelvműveléssel kapcsolatos ellenvetésüket. Megfeledkezve arról, hogy az Édes Anyanyelvünk szerkesztőbizottságának elnöke a tagokkal együtt a tudományos alapú nyelvművelés híve.


– A Magyarosan című folyóiratnak biztosan voltak hívei. Ők nem kifogásolták Lőrincze szakítását a régi irányvonallal?

– Komoly nyelvészek tudták, hogy abban a folyóiratban elég sok, laikus buzgalomtól duzzadó cikk jelent meg. Lőrincze 1951-ben, a Magyar Tudományos Akadémia ünnepi hetén tartott előadásában beszélt a nyelvművelés alapelveiről. Fő gondolata, hogy mellőzni kell az idejétmúlt tilalomfákat, az elfogadhatatlan tiltásokat, mint ami például az állapothatározós szerkezetre vonatkozott – meg van mondva, be van fejezve stb. –, mert szakmailag elfogadhatók.


– És a tájnyelv?

– Akkoriban élénk vita folyt arról, hogy a tájnyelv tekinthető-e köznyelvi normának? Lőrincze szerint az írott, beszélt köznyelv a norma. A tájnyelv, a nyelvjárás nem. Akadémiai előadásában szögezte le azt is, hogy a nyelvművelés alapvető célja a gondolkodás, a kommunikáció megalapozása, segítése.


– Nem lehetett könnyű akkoriban a nyelvjárásgyűjtés, hiszen a határsávokat és a határon túli magyar területeket se lehetett egykönnyen felkeresni. Hogyan sikerült mégis?

– Fontos és izgalmas kérdés. Az erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, délvidéki magyarok szövetségeivel, az egyetemekkel – kiemelve a kolozsvárit, az újvidékit és a pozsonyit – szoros, gyümölcsöző kapcsolatot épített ki Lőrincze Lajos. A nyugat-európaiakkal és a tengeren túliakkal szintén, például Noam Chomskyval, az amerikai Harward egyetem nyelvészével. A nyelvész professzorok többségégéhez – kiváltképpen a kolozsvári Szabó T. Attilához – erős baráti szálak fűzték. Az elcsatolt területeken ezek a kapcsolatok tették lehetővé a nyelvjárásgyűjtést. Zágonban, Mikes Kelemen szülőfalujában például ünnepélyesen fogadták a magyar nyelvészeket. Templomi zászlókkal jöttek a falu szélére, így üdvözölték Lőrinczét és munkatársait.

Az egyetemek, a professzorok, a magyar szövetségek közreműködése nélkül nem születhetett volna meg a hétkötetes Magyar Nyelvatlasz. Munka közben persze vigyáztak a nyelvészek, hogy ne lépjék át azokat a határokat, amelyeket a románok vagy a szlovákok állítottak fel a nyelvgyűjtő magyar nyelvészeknek.


– Gyűjtés közben adódtak érdekes esetek?

– Akár annak tekinthető az alábbi történet is, noha nem gyűjtés közben esett meg. Egyetemistaként hazalátogattam a székelyföldi falunkba. Átjött hozzánk a szomszéd községből egy tizenhét éves, szép, formás kislány, hogy a csézával átvisz Csíksomlyóra. Gyeplővel a kezében csicsergett végig az úton. Csíksomlyóra érve egyszer csak azt mondja, hogy most sirítezzünk! Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy a sirít az ő falujuk tájnyelvében fordulást, visszafordulást jelent. Megöregedtem, de a sirít szóra ma is emlékszem.


– Érezni ma Lőrincze Lajos hiányát?

– Nyolc-tíz éve nagyot zuhant a nyelvművelés tekintélye. A nyelvszociológiával foglalkozók vették elő a régi lemezt, miszerint a nyelvművelés laikus dolog, nem tudomány, nyelvművelésre nincs is szükség. Sok keserűséget okoztak nekünk ezek a – gyakran talán politikai indíttatásból született – vélemények, támadások. Szerencsére a helyzet megváltozott az utóbbi öt, hat esztendőben. Háttérbe vonultak a korábban minket kegyetlenül támadó nyelvészek. Letették a mérgezett tollat. Igaz, a politikai légkör is kellemesebb lett. Mostanában tehát nem születnek a nyelvművelést támadó cikkek.


– Lőrincze sokat tett a nyelvművelésért, a magyar nyelv ápolásáért, sőt a fennmaradásáért is. Mit gondol, beteljesedhet Herder jóslata[2]?

– A nyelvtudománnyal foglalkozók egybehangzóan állítják, hogy a rendszerváltás, de főként az utóbbi húsz év óta folyamatosan romlik a nyelvünk. Nem is annyira az idegen szavak, mint az idegenszerűségek terjednek. Pontosabban az idegen nyelvre jellemző szerkesztési módok, amelyek nehezítik a megértést. Ilyenek például a terjedelmes mondatok vagy ilyen a nominális, névszós stílus. Igyekszünk könyvekkel, szótárakkal, előadásokkal küzdeni ellene. Ez is a nyelvművelés ügye, feladata. Szükség van az ellenállásra, az idegenszerűségek terjedésének megfékezésére. A remény egy pillanatra sem lankad a nyelvművelők táborában. Üdvözöltük Hámori József cikkét is, hiszen kitetszik belőle, amit mi is állítunk. Azt tudniillik, hogy a magyar nyelv szinte minden tudományos területen megőrizte állásait. Egyik nyelvészkollégám egyenesen úgy fogalmazott, hogy nincs olyan tudományos terület, amelyről ne lehetne csak magyar szavakkal előadást, értekezést tartani. Nyelvünk kiterjed a tudományok összességére, az élet minden vonatkozására.

 



[1] Vö. Sallai Éva (2014) Anyanyelvünk és a kreativitás. Új Köznevelés. 70. 7. https://folyoiratok.ofi.hu/uj-kozneveles/anyanyelvunk-es-a-kreativitas

[2] „Da sind sie jetzt unter Slawen, Deutschen, Wlachen, und andern Völkern der geringere Teil des Landeseinwohner, und nach Jahrhunderten wird man vielleicht ihre Sprache kaum finden.” Minthogy ők [a magyarok] most a szlávok, németek, oláhok és más népek között az ország lakosságának csekély részét alkotják, és a századok múltával a nyelvüket talán már meg sem fogják találni.

Herder, Johann Gottfried [1791] Werke, Band III/1, Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit. Wolfgang Pross, Carl Hanser Verlag, München. 2002. 633.

Multimédia tartalom:

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: