Kolontári Attila: Oroszország és a Szovjetunió 1900 és 1945 közötti történelme az ezredforduló utáni magyar középiskolai történelemtankönyvekben

Nyomtatási nézet

Az utóbbi évtizedekben a történelmi emlékezet, a történelmi tudat vizsgálata nemcsak polgárjogot nyert, hanem bizonyos értelemben divatirányzattá is vált. A politika is folyamatos érdeklődést mutat iránta, hiszen a múltbeli eseményekhez való viszonyulás akár a társadalmi kohézió vagy megosztottság egyik eleme is lehet. A történelmi tudatformálás alapvető eszközei a média és az internet mellett továbbra is az iskolai oktatás és a tankönyvek maradtak. Ez az a terület, ahol a történelemoktatás tartalmi elemeinek szabályozásával a politika, a mindenkori hatalom a leginkább hatni tud a társadalmi tudatra. Ennek mértéke rendszerfüggő, van, ahol a politikai hatalom jobban rátelepszik a történelemoktatásra, szerencsésebb országokban a történészek, gyakorló pedagógusok tartalmi és módszertani szempontból eltérő megközelítéssel ugyan, de a szakma „céhes szabályai” szerint végezhetik a munkájukat. A magyarországi helyzet az utóbbi évek vitáiban elhangzott, gyakran politikai felhangoktól sem mentes megjegyzések ellenére a második kategóriába tartozik.

A magyar középiskolai történelemtankönyvekben a legnagyobb terjedelemben a 20. század kapcsán, a 12. évfolyamon kerül elő az orosz–szovjet történelem (illetve a kísérleti tankönyvek rendszerében a 20. század első fele átkerült a 11. évfolyamra). A tankönyvek eltérő oktatás-módszertani megközelítésre épülnek. Van, amelyik elsősorban megtanulandó törzsanyagot közöl, mint például az a tankönyv, amit Kovács István – Kovácsné Bede Ágnes írt, és a Pedellus tankönyvkiadó jelentetett meg. Itt a terjedelem nagy részét az elsajátítandó ismeretek teszik ki, néhány rövid életrajz, egy-egy forrásszemelvény vagy táblázat (hozzájuk kapcsolódó külön feladatok nélkül) a főszövegtől elkülönítve, keretben szerepel. Egy-egy különösen fontos fogalmat zöld betűvel emeltek ki a szerzők. A Szovjetunió történetével kapcsolatban egyetlen ilyet találunk a könyvben, a totális diktatúra fogalmát.[1] Más kiadványok inkább a munkatankönyv kategóriájába tartoznak és a szűkebb terjedelmű törzsanyag után a forrásszemelvények, ábrák, grafikonok, fényképek mellé megoldandó feladatokat rendelnek. A Száray Miklós – Kaposi József által írt Történelem IV. című tankönyv kifejezetten a forrásközpontú történelemoktatásra helyezi a hangsúlyt. Az egyes szemelvényeknél megadja a feldolgozás javasolt módját (egyéni vagy csoportos munka, gyűjtőmunka, vita, megbeszélés stb.), illetve a fejleszteni kívánt készséget, kompetenciát.[2] A forrásközpontúság mellett a tananyag elrendezésében is újszerű megközelítést alkalmaz Hantos István és Bíró Gábor tankönyve.[3] Itt az egyes témáknál először a forrásszemelvények és az azokhoz kapcsolódó feladatok szerepelnek, majd utána egy összegző részben foglalják össze a megtanulandó törzsanyagot. Mindez más típusú anyagfeldolgozást, a megismerés más útját teszi szükségessé. Ugyancsak különbség van a gimnáziumi tanulók, illetve a szakiskolások, vagy akár a felnőttoktatás számára készült tankönyvek között. Utóbbiak kénytelenek jobban tömöríteni, egyszerűsíteni a tananyagot.[4] A Dupcsik Csaba, Repárszky Ildikó, Ujváry Pál által összeállított tankönyv az egyik leginformatívabb, leginkább adatgazdag az összes kiadvány közül. Nem egyszerűen tényanyagot közöl, de jól megválogatott forrásrészletekkel, illusztrációkkal az adott kor hangulatát is megidézi.[5] A kísérleti tankönyv a régi hagyományokat megtartva keres új irányokat a történelemoktatásban. A könyv jó tagolású, szerkesztése színes, figyelemfelhívó. Szemléletében nyitott, problémacentrikus, igyekszik sokoldalúan bemutatni a történelmi folyamatokat. A hozzá tartozó munkafüzet számos kiegészítő forrásszemelvényt, képet, grafikont tartalmaz, amikhez színvonalas, gondolkodtató feladatok kapcsolódnak. A tankönyv szerzői fokozottan építenek a megváltozott olvasási, ismeretszerzési szokásokra, az internet világára mint információforrásra.[6]

Oroszország és a Szovjetunió 20. századi történetével kapcsolatban általánosságban megállapítható, hogy szinte valamennyi vizsgált tankönyvben és tankönyvtípusban a nagy összefüggések és a megtanulandó törzsanyag a lényeget tekintve pontos bemutatása mellett vannak apróbb hibák, elírások, egyes esetekben akár hiányosságok vagy logikai következetlenségek is. Ezek azonban nem olyan horderejűek, hogy a megértést gátolnák, vagy tanári irányítással ne lehessen őket korrigálni.

A 12. évfolyam számára készített tankönyvek többségében a tanulók először az első világháború kapcsán találkozhatnak Oroszország történetével. A tankönyvek egy része egy fejezeten belül tárgyalja a háború és a forradalmak (azon belül az 1917-es orosz forradalom) történetét, más feldolgozások külön veszik. Oroszország első világháborús szerepéről nagyjából hasonló kép bontakozik ki a tankönyvekből. A cári birodalom Szerbia legfontosabb szövetségeseként érdekelt volt az Osztrák–Magyar Monarchia gyengítésében és a balkáni terjeszkedésben. Kiemelik a könyvek az orosz mozgósítás lassúságát, melyet mind a német, mind az osztrák–magyar hadvezetés figyelembe vett a hadműveletek tervezésekor, ugyanakkor azonban a vártnál mégis gyorsabb orosz felvonulás és támadás nehéz helyzetbe hozta a központi hatalmakat. A keleti hadszíntér eseményeinek részletes taglalására a szerzők nem vállalkoznak, csak említés szintjén szerepel például a gorlicei áttörés, a Bruszilov-offenzíva stb.[7] Abban is alapvetően egybehangzó a tankönyvek Oroszország-képe, hogy a Romanovok monarchiája nem tudta elviselni a háború terheit, gazdasága kimerült, a megoldatlan problémák pedig 1917-ben társadalmi robbanáshoz vezettek, így Oroszország idő előtt „kidőlt” a hadviselő felek közül.

Az 1917-es oroszországi eseményeket, a februári forradalmat, a bolsevik hatalomátvételt, majd az ezt követő véres polgárháborút valamennyi tankönyvben a téma fontosságának megfelelő terjedelemben mutatják be. A tankönyvszerzők mindegyike rámutat az orosz fejlődés belső ellentmondásaira, az ország és a társadalom alapvetően paraszti jellegére, a születő gyáripar koncentrált, szigetszerű elhelyezkedésére, a munkavállalók nyomorúságos helyzetére, a nemzetiségi problémákra.[8] Az életkörülményeken túl a társadalmi robbanás másik okát a politikai hatalom jellegében látják, abban, hogy Oroszországban nem léteztek vagy nem működtek azok a csatornák, intézmények, amelyek segítségével a problémákat kezelni lehetett volna. Ez a rész a tankönyvekben sajnos meglehetősen elnagyolt és téves értékeléssel is találkozhatunk. Általában a szerzők megelégednek azzal, hogy Oroszországban nem volt parlamentarizmus, szabad sajtó. A Száray–Kaposi szerzőpáros az említett intézmények hiánya mellett megemlíti, hogy létezett viszont „egy erős, jól szervezett párt (a bolsevikok), amely a hatalom erőszakos megdöntésére tört”.[9] A szervezettség valóban a bolsevikok egyik sajátja volt, az „erős” jelzőt viszont mindenképpen árnyalni kellett volna, hiszen amennyiben a taglétszámra, illetve a társadalmi támogatottságra utal, úgy ez nem feltétlenül állja meg a helyét, a bolsevikok 1917 előtt sokszor a forradalmi mozgalmon belül is kisebbségben voltak. A februári forradalom kitörésekor a pártvezetés tagjai emigrációban vagy száműzetésben éltek, a párt taglétszáma még 1917 márciusában is nagyságrendekkel elmaradt az eszerekétől.[10] Sőt, mint azt több tankönyvben is megemlítik, az Alkotmányozó Gyűlésbe történő választások során (1917 decemberében, tehát elvileg már a hatalom birtokában) a bolsevikok csak a leadott szavazatok 24%-át tudták megszerezni, szemben az eszerek 40,4 vagy a nemzeti és polgári pártok 28,3%-ával.[11]

Pontosításra szorulna a tankönyvekben az 1905-ös forradalom utáni I-IV. Állami Duma szerepének minősítése, hiszen hol súlytalan kirakatintézményként, hol a cár tanácsadó testületeként mutatják be.[12] Valójában helyesebb lenne erősen korlátozott parlamentarizmusról beszélni, hiszen a Duma képviseleti alapon működő, törvényhozó és törvényelőkészítő testület (az 1905. október 17-i cári manifesztum értemében hozzájárulása nélkül egyetlen törvény sem léphetett életbe), a legális politizálás színtere volt, ahol a politikai pártok megjeleníthették saját programjukat, bírálhatták a kormányzat tevékenységét, kérdést intézhettek a miniszterekhez, szavaztak a költségvetésről. Mindez még akkor is komoly rést ütött az autokrácia bástyáján, ha figyelembe vesszük a beépített fékeket és korlátokat is, melyek a nyugati típusú parlamentáris rendszerektől is markánsan elhatárolták az új orosz politikai berendezkedést: a választójog a kuriális és elektori rendszeren alapult, a testület összehívásában és feloszlatásában meghatározó szerepe volt az uralkodói akaratnak, a kormány nem a parlamentnek, hanem az uralkodónak volt felelős.[13] Hozzátehetjük, a nyugat-európai parlamentáris rendszerek is évszázadokig formálódtak, Oroszországnak a 20. században erre 12 év adatott meg. A modern történeti szakirodalom a fejleményeket nem pusztán a hatalom időhúzásának, taktikai engedménynek, hanem az orosz alkotmányosság első kísérletének tekinti, amiben kedvező körülmények esetén benne rejlett a kibontakozás, a további reformok lehetősége.[14] Ahogyan a társadalmi robbanás opciója is benne volt a mindennapok légkörében.

A felszín alatt forrongó elégedetlenséget kiválóan érzékelteti Hantos István és Bíró Gábor könyve két, találóan kiválasztott idézettel Maurice Paléologue naplójából, az 1915-ös esztendőből. Az egyik az ismert üzletembertől és gyárostól, Alekszej Putyilovtól származik, arról, hogy a cárizmus napjai meg vannak számlálva, a forradalom és az anarchia elkerülhetetlen Oroszországban; a másik Vjazemszkij herceg szájából hangzott el, aki szintén arról értekezik, hogy az eljövendő forradalom szörnyűbb lesz, mint bármi, ami valaha történt.[15]

Az 1917-es forradalmi változásokhoz vezető okok között a háborús kimerültségen túl még általában megemlítik II. Miklós személyiségét, illetve Grigorij Raszputyin befolyását a cárnéra és ezen keresztül az udvar politikájára. A Kovács–Kovácsné szerzőpáros által írt tankönyvben Kun Miklós: Hogy lett ebből forradalom? című cikkéből szerepel egy részlet forrásszemelvényként II. Miklósról.[16] A szövegrészlet megválasztása elég szerencsétlen, hiszen Kun Miklós leírása meglehetősen torz, egyoldalú képet fest az uralkodóról: tehetségtelen, képzetlen, züllött alkoholistaként mutatja be, akinek az átlagember elemi oktatását sem biztosították. Itt talán érdemesebb lett volna olyan megfogalmazást választani, ami érzékelteti ugyan a cár habitusával, értékrendjével, jellemvonásaival kapcsolatos problémákat, de árnyaltabban, disztingváltabban teszi ezt. A valóságban II. Miklóst tudatosan készítették fel az uralkodásra, ennek megfelelő képzést is kapott, a kor neves tudósai oktatták. Szellemi képességeit tekintve átlagos tehetségű volt. Valóban sokszor gyenge, határozatlan személyiségként írják le, hiányzott belőle apja, III. Sándor karizmája, de uralkodói kötelezettségeinek igyekezett lelkiismeretesen eleget tenni.[17]

Az 1917-es év eseményeit a tankönyvek nagyjából azonos módon mutatják be. A tényanyagban szerepel II. Miklós lemondása a trónról, az Ideiglenes Kormány megalakulása, polgári, demokratikus reformok, a szovjetek mint a közvetlen demokrácia intézményei. Különös hangsúlyt kap az körülmény, hogy az Ideiglenes Kormány nem volt képes megbirkózni a két leginkább sürgető feladattal, a háborúból való kilépéssel és a földosztással, továbbá, hogy a bolsevikok kezdettől fogva az Ideiglenes Kormány megdöntésén munkálkodtak, szervezettségük, hatékony propagandájuk, ígéreteik révén egyre nagyobb befolyásra tettek szert. A Száray–Kaposi-féle tankönyv egy, a megértést megkönnyítő (bár némileg leegyszerűsített) ábrát is közöl, amely szerint középen, az alkotmányos monarchistáktól az eszerekig terjedő parlamentáris, alkotmányos bázist két oldalról, a bal- és jobboldali diktatúra erői, a bolsevikok, illetve a cári rend hívei támadják, miközben a „parlamentáris táboron” belül is ellentétek sora választotta el egymástól a pártokat.[18] Hantos István és Bíró Gábor tankönyvében szintén található egy áttekintés a 20. század eleji orosz politikai pártokról, nézeteik, programjuk rövid ismertetésével. A felsorolásból azonban hiányzik a politikai paletta jobb oldala, a radikális monarchista, „feketeszázas” szervezetek megemlítésével, melyek főleg az első orosz forradalom alatt tömegeket tudtak megmozgatni, modern politikai pártokként működtek, vezetőik jelen voltak az Állami Dumában.[19]

A bolsevik hatalomátvétellel összefüggésben a tankönyvek kiemelt figyelmet szentelnek Lenin személyiségének, elméleti munkásságának, politikai tevékenységének. A szükséges magyarázatokkal kísérve megjelennek neve mellett az olyan kifejezések, mint „permanens forradalom”, „leggyengébb láncszem”.[20] A forrásközpontú kiadványok szemelvényeket közölnek Lenin egy-egy írásából, pl. az Állam és forradalomból[21] vagy az Áprilisi tézisekből. A Dupcsik–Repárszky szerzőpáros által szerkesztett forráskiadványban szerepelnek Pjotr Sztruve sokat idézett szavai Leninről, és személyiségének legmeghatározóbb vonásáról, a gyűlöletről. Majd ezt követően részleteket közölnek Lenin írásaiból, melyekben arról értekezik, hogy az orosz földet meg kell tisztítani „minden kártékony féregtől, mármint a tolvajoktól, a poloskáktól, mármint a gazdagoktól és egyebektől”, és a cél eléréséhez a legváltozatosabb módszereket ajánlja. A szövegekhez kapcsolódó kérdések, feladatok sokoldalúak, relevánsak és gondolkodásra ösztönzőek (például, amikor az Állam és forradalomból idézett részeket kell összehasonlítani a „vezető minden rendelkezésének ellentmondás nélküli” végrehajtásának szükségességéről értekező lenini szövegrésszel).[22] Mindezek hozzásegíthetik a tanulót a bolsevizmus természetrajzának jobb megértéséhez.

Érdekes kísérletet tesz az 1917-es bolsevik hatalomátvétellel kapcsolatos viták és eltérő nézetek bemutatására a Száray–Kaposi-féle tankönyv. A Nézőpontok című alfejezetben a szerzők képi és szöveges információk segítségével igyekeznek szembeállítani november 7-e mitológiáját a valós történésekkel, illetve a forradalom versus puccs polémiába kívánják bevonni a tanulókat egy 1992-es fogalomtárból adva definíciókat támpontul.[23] Ugyanez a problémakör a Hantos István és Bíró Gábor által összeállított tankönyvben rövid magyarázatként szerepel, miszerint egyes történészek a bolsevik hatalomátvételt egy kis csoport erőszakos akciójának, vagyis puccsnak tekintik, mások szerint, mivel ez alapjaiban változtatta meg a tulajdonviszonyokat, a társadalom és a gazdaság szerkezetét, ezért forradalomról beszélhetünk. A szerzőpáros a tankönyv további részeiben a bolsevik forradalom meghatározást használja.[24] A 2015-ben kiadott kísérleti tankönyv fogalomhasználata még kevéssé letisztult a probléma kapcsán. Miután a törzsszöveg egyértelműen államcsínynek minősíti a történteket, a következő oldalon „Az 1917. évi októberi forradalom” képaláírással találkozhatunk, illetve a tankönyvi lecke címe is oroszországi forradalmakról szól.[25] A többi tankönyvben a semlegesebb, „bolsevik hatalomátvétel” kifejezés szerepel.

A bolsevik hatalomátvétellel és a polgárháborúval kapcsolatban a legfontosabb megválaszolandó kérdés, hogy milyen tényezők játszottak szerepet a vörösök győzelmében. Itt a tankönyvek nagyjából ugyanazokat a válaszelemeket sorolják fel: a bolsevikok jobb szervezettsége, hatékonyabb propagandája, a szegényparaszti bázist megnyerő földprogramjuk, a stratégiai fontosságú, központi területek feletti ellenőrzés megtartása, az ellentábor, a „fehérek” megosztottsága, nem kellően összehangolt tevékenysége, a fehéreknek nyújtott nagyhatalmi támogatás elégtelensége.[26] Összességében a megállapítások helytállóak, bár talán épp a legfontosabb különbséget nem említik. A bolsevikok a polgárháborút végig politikai kérdésként kezelték, a politika gondosan ügyelt a hadsereg feletti kontroll megőrzésére, míg a fehér tábornokok katonai rezsimeket hoztak létre, melyekben a politikusok alárendelt szerepet játszottak. A bolsevikok legyőzését elsősorban a harctéri események alakulásától remélték, a politikai kérdéseknek sokkal kisebb jelentőséget tulajdonítottak, általában megelégedtek azzal, hogy deklarálták: a bolsevikok legyőzése után az orosz nép majd szabadon dönthet államformájáról és a fontos társadalmi, gazdasági kérdésekről.[27]

Néhány helyen azonban a tankönyvekben elnagyolt, pontatlan megfogalmazásokkal is találkozhatunk. „A Trockij, Frunze és Csapajev vezette vörösök egységesebbeknek bizonyultak” – olvashatjuk Lator László könyvében.[28] Csapajev említése itt teljességgel indokolatlannak tűnik, leginkább a szovjet korszakban kialakított kultuszának köszönhető. A polgárháborúban, egészen 1919 szeptemberében az Ural folyó mentén dúló harcokban szerzett halálos sebesüléséig Vaszilij Csapajev „mindössze” hadosztályt irányított, sem hadsereg-, sem frontparancsnok nem volt. A katonai-szolgálati hierarchiában a Vörös Hadseregben számosan megelőzték, a teljesség igénye nélkül csak az ismertebbek: Szergej Kamenyev, a Vörös Hadsereg főparancsnoka, Mihail Tuhacsevszkij, Alekszandr Jegorov, Kliment Vorosilov, Iona Jakir, Ioakim Vacetisz, Szemjon Bugyonnij, akik valamennyien vezényeltek frontot és/vagy hadsereget a polgárháború bizonyos szakaszaiban. Egyes kutatók véleménye szerint Csapajev szerepe még hadosztályparancsnokként sem volt különösebben jelentős, ugyanakkor a személye köré épített mítoszokon generációk egész sora nevelkedett.[29]

A berendezkedő új hatalommal kapcsolatban a tankönyvek megemlítik annak diktatórikus jellegét („újfajta zsarnokság”). A hadikommunizmus a rekvirálással egyenértékű beszolgáltatási rendszerrel, az államosításokkal, jegyrendszerrel, fejadagokkal, az állandósuló hiánygazdasággal, illetve annak kísérőjelenségeivel teljesen szétzilálta az ország gazdaságát és gyors ütemben erodálta a bolsevikok társadalmi bázisát. A munkások az üzemekben a bolsevikok ellen sztrájkoltak, egyes vidékeken szabályos háborút kellett vívni a fellázadt parasztokkal, 1921-ben pedig a „forradalom büszkeségei”, a kronstadti matrózok ragadtak fegyvert a bolsevikokkal szemben. A bolsevikok valamennyi megmozdulást leverték, és nem maradt el a leszámolás sem.

A folyamatok értelmezésénél a tankönyvszerzők nem használták ki eléggé azt a lehetőséget, hogy rámutassanak, itt ugyanaz az ösztönös tömegmozgalom fordult szembe a bolsevikokkal, amely 1917-ben hatalomra segítette őket, és amelyet, amíg érdekükben állt, maguk a bolsevikok is szítottak. Miután viszont hatalomra kerültek, kemény eszközökkel fojtották el a vidéki lázongásokat, számolták fel az üzemi munkásdemokráciát, és vezettek be egy szigorú, centralizált parancsuralmi rendszert. Az alulról szervezett társadalom, a szovjet-demokrácia ekkor már kockázati tényezőt jelentett a hatalom új birtokosai számára, akik a szovjet-rendszer színpadi díszleteit megtartva építették ki a pártvezetés diktatúráját. Azok a csoportok a párton belül, akik komolyan vették a munkás-önigazgatást, nagyon hamar ellenzékbe szorultak. Viktor Csernov egy szellemes hasonlatával élve, az októberi bolsevik fordulat arról szólt, hogyan lett Lenin-Pugacsovból Lenin-Arakcsejev.[30] Azért néhány szerző, és ez mindenképpen érdemüknek tudható be, megpróbálja érzékeltetni ezt a dilemmát. Itt mindenekelőtt a Dupcsik–Repárszky szerzőpáros forrásgyűjteményét kell megemlíteni, benne a viták és gyűlések megengedhetetlenségéről, a fentről jövő ukázok ellentmondás nélküli végrehajtásáról szóló Lenin-idézetekkel.[31]

A Hantos–Bíró-féle tankönyv a hadikommunizmus kapcsán három rövid, egymással is polemizáló forrásrészletet közöl bolsevik közgazdászoktól (Preobrazsenszkij, Gorev és Larin). Majd a tanulók feladatává teszi, hogy vitassák meg a hadikommunizmus intézkedéseit. A hadikommunizmussal összefüggésben egyedül a Száray–Kaposi szerzőpáros könyve utal arra a kettősségre, hogy a rendszert egyrészt a háborús körülmények kényszere szülte, másrészt a bolsevik vezetők eszméik gyakorlati megvalósításaként tekintettek rá (vagyis hosszú távú stratégiának gondolták, amely a piaci elemek kikapcsolásával, a termelés és elosztás központi irányításával utat nyit a szocialista, kommunista társadalom felé).[32]

A hadikommunizmust felváltó NEP (új gazdaságpolitika) a tankönyvekben – egyébként nagyon helyesen – úgy jelenik meg, mint kényszerű taktikai engedmény a hatalom megtartása érdekében, a piaci elemek részleges visszaállítása a gazdaságban: a beszolgáltatási rendszer eltörlése, a vállalkozás, a kereskedelem részleges szabadsága, a pénzrendszer új alapokra helyezése. A Száray–Kaposi-féle tankönyv jól érzékelteti a bolsevikok dilemmáját ezen a téren: „Az érdekeltség évezredes hajtóerejének részbeni érvényesülése javított az ellátáson, ugyanakkor a párton belül elvi problémákat vetett fel, hiszen a kapitalizmus alapelvének részleges visszaállítását jelentette. A rendszerre jellemző módon ’ideológiai vitát’ folytattak a kérdésről, melyet Lenin tekintélye és a kényszerhelyzet döntött el…”[33] A NEP-et a tankönyvek egyértelmű sikertörténetként mutatják be, amely jelentősen javította az áruellátást (mindenekelőtt az élelmiszerek és a fogyasztási cikkek terén), az életszínvonalat. A forrásszemelvények Ilja Ehrenburg Emberek, évek, életem című munkájából, valamint Viktor Sklovszkij visszaemlékezéseiből olyan érzést keltenek, mintha az árukkal együtt egy kicsit a régi világ is visszatért volna, de legalábbis régi és új sajátos egyvelege elevenedik meg előttünk.[34] Egyedül a Hantos–Bíró szerzőpáros által összeállított tankönyv utal a rendszer ideológiai alapjai és az alkalmazott gyakorlat közötti feszültségre: „Az újraéledő magántulajdon sok vitát váltott ki a pártvezetés tagjai között. A kereskedelemből meggazdagodott réteg irritálta a nehezebb sorsú munkásságot, a parasztság pedig az egyre jobban kinyíló agrárolló miatt volt elégedetlen”.[35]

A következő nagy témakör, amit eltérő tagolásban ugyan, de valamennyi tankönyv részletesen érint, az a hatalmi harcok világa, Sztálin egyszemélyi diktatúrájának kiépülése és működése, ezzel összefüggésben az erőltetett iparosítás, a terror világa. Amint a szerzők nagy része említi, az utódlási harc már Lenin betegsége alatt megkezdődött, a két legesélyesebb jelölt Sztálin és Trockij volt. A tankönyvek mindegyike hangsúlyozza, hogy Sztálin a főtitkári pozíció birtokában ellenőrzése alatt tartotta a káderpolitikát, ami komoly előnyt jelentett számára riválisaival szemben. Lator László könyvében azt is olvashatjuk, hogy a leépülő Lenin elszigetelésében is komoly szerepe volt a főtitkárnak, akit Lenin titkárnői tájékoztattak Lenin végrendeletéről, így meg tudta tenni a szükséges ellenlépéseket.[36] Több tankönyv idézi a végrendelet szövegéből Lenin Sztálinról írt gondolatait, bár néhány elhagyja annak egyik legfontosabb mondatát, melyben Lenin javasolja a kongresszusnak, fontolják meg Sztálin leváltását a főtitkári pozícióból.[37] Hantos István és Bíró Gábor könyve a végrendelethez kapcsolódva még két másik, a történelmi szituáció jobb megértését elősegítő forrásrészletet ad elemzésre a tanulóknak. Az egyik Sztálinnak a lenini végrendeletben róla írtakra adott reakcióját tartalmazza (maga a beszéd 1927. október 23-án a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság egyesített plénumán hangzott el), melyben arra hivatkozik, hogy a kérdést annak idején megvitatták és a párt kötelezte őt maradásra. A másik Sztálin esküje, azaz Lenin temetésén elmondott beszéde, melyben a főtitkár megfogadja, hogy teljesítik az elhunyt vezér végakaratát: az idézett szövegrészek a pártegység és a proletárdiktatúra erősítéséről szólnak.[38]

A témakört a legnagyobb terjedelemben, legrészletesebben és legsokoldalúbban Dupcsik Csaba, Repárszky Ildikó és Ujváry Pál könyve mutatja be a Befejezetlen múlt sorozat 6. kötetében. A törzsanyag részletesen kitér a gazdaságpolitikára, a terror és a személyi kultusz légkörére, ízelítőt ad a szovjet hétköznapokból, elemzi a szovjet külpolitika fordulatait (a szociáldemokrácia lefasisztázásától a népfrontpolitikáig). A törzsszövegbe beleszőtt, vagy attól elkülönített hosszabb-rövidebb forrásszemelvények, életrajzi adatok, Sztálin-portré megidézi a kor hangulatát, érzékelteti a tanulók számára a rendszer abszurd és groteszk voltát, embertelenségét, az ellenségkeresés hisztérikus légkörét. Itt csak néhány mozzanatot említek a teljesség igénye nélkül a gazdag „példatárból”: Poszkrjobisev esetét, aki Sztálin egyik legközelebbi munkatársa, titkára volt, és miután feleségét kémkedés vádjával őrizetbe vették, majd kivégezték, még több mint tíz évig szolgálta hűségesen Sztálint; Pjatakov szavait arról, hogy a párt olyan emberekből áll, akik a lehetetlent is lehetővé teszik, hogy a párt utasítására hajlandó 24 óra alatt mindent kidobni az agyából és feketének tartani, amit eddig fehérnek vélt; valamint André Gide eszmefuttatását a szovjet emberek általános tájékozatlanságáról és sztereotípiáiról a külvilággal kapcsolatban.[39]

A kísérleti tankönyv egy összehasonlító táblázatot közöl a Trockij és Sztálin nézetei közötti különbségekről. Ideológiai síkon ez a permanens forradalom (világforradalom) versus szocializmus egy országban polémiát jelentette, a gazdaságfejlesztés terén Trockij erőltetett iparosítási koncepciójával szemben Sztálin az 1920-as években még a mezőgazdaság fejlesztéséért szállt síkra. A hatalmi harcoknál a tankönyv sok elvarratlan szálat hagy, a szöveg is túl elnagyoltnak, általánosnak tűnik: „Sztálin a vitákra épülő kollektív pártvezetés helyébe a vitathatatlan egyszemélyi vezetést állította. Az állampárt főtitkára így nemcsak a kommunista pártnak, hanem magának a Szovjetuniónak is az egyszemélyi vezetője, diktátora lett.”[40] Más tankönyvek megemlítik Trockij mellett például Zinovjev, Kamenyev, Buharin, vagy akár Radek, Pjatakov, Rikov nevét, akiket Sztálin kiszorított a hatalomból, végül áldozataivá váltak.

A hatalmi harcok és leszámolások egyik fontos állomásaként szerepel a tankönyvekben Szergej Kirov 1934-es meggyilkolása. A szerzők többsége ezt Kirov „népszerűségének” (pontosabban Sztálin ezzel kapcsolatos féltékenységének) tudja be. Előzményként említik az ominózus szavazást is a XVII. pártkongresszuson, vagy olyan formában, hogy a küldöttek Kirovra sokkal kevesebb ellenszavazatot adtak, mint Sztálinra, vagy egyenesen úgy, hogy „a küldöttek jelentős része szívesen látta volna Sztálin leváltását, sokan Szergej Kirovnak szavaztak volna bizalmat”, majd hozzáteszik, hogy a választási eredményeket meghamisították.[41] A valóságban itt szó sem volt semmiféle leváltási kísérletről, mindössze a Központi Bizottság tagjait választották meg. A választásnak valódi tétje nem volt, a lista 71 nevet tartalmazott, ugyanannyit, amennyi a KB létszáma volt. A küldöttek maximum annyit tehettek, hogy a nekik nem szimpatikus jelöltek nevét áthúzták, ez azonban érdemben semmin nem változtatott. Állítólag Sztálin nevét 292 küldött, míg Kirovét mindössze 4 húzta ki. A párton belüli hatalmi küzdelmek világát jól ismerő Oleg Hlevnyuk orosz történész szerint Kirov valójában Sztálin kreatúrája, tipikus sztálini apparátcsik volt, akinek alakjából a hruscsovi desztalinizációs érában utólag kreáltak olyan politikai vezetőt, aki Sztálin riválisának tekintettek, ám egykorú dokumentumok ezt nem erősítik meg.[42] A Kirov-gyilkosságot ugyanakkor Sztálin valóban maximálisan kihasználta a korábbi riválisaival való végső leszámolásra.

Külön figyelmet szentelnek a tankönyvek a sztálini gazdaságpolitikának. A legfontosabb kulcsszavak ennél a résznél: modernizáció, tervutasításos gazdálkodás, kuláktalanítás, kolhozosítás, erőltetett iparosítás, kényszermunka, GULAG. A tankönyvek egy része számadatokat is közöl az ipar, ezen belül a nehézipar fejlődéséről, illetve a társadalmi árról, amit a szovjet embereknek ezért fizetni kellett. A tankönyvi anyagon is látszik, hogy a történettudomány nincs könnyű helyzetben, amikor számszerű mérleget kíván vonni. Ahogyan a szakkönyvek többségében, úgy a tankönyvekben is sokszor egymástól lényegesen eltérő számok szerepelnek egyik vagy másik kategóriában, attól függően, hogy a szerzők milyen szakirodalmat használtak fel a tankönyvírás során. Az ipari termelés kapcsán például két tankönyv a nehézipar 1010%-os, az egész ipar 380%-os növekedéséről szól 1913 és 1937 között, míg a Kovács–Kovácsné szerzőpáros az ipar egészére vetítve említ 12-szeres növekedést.[43] Kétségtelen viszont, hogy a mennyiségi mutatók terén 1938-ra a Szovjetunió a világ második ipari állama lett az Egyesült Államok mögött. Ugyanez a helyzet pl. az 1932–33-as nagy éhínség áldozatainak, vagy a GULAG kényszermunkásainak számával. Előbbivel kapcsolatban 2 és 10 millió között mozognak az értékek, van tankönyv, amely a „milliók haltak éhen” kifejezést használja.[44] A GULAG foglyaival kapcsolatban a vizsgált tankönyvek többsége egyszerűen milliókról beszél, mind a halálos áldozatok, mind a fogolylétszám tekintetében. Mindössze két könyvben találunk ennél konkrétabb adatokat. Kovács István és Kovácsné Bede Ágnes könyve megemlíti, hogy 1938-ban a GULAG foglyainak száma megközelítette a 2 milliót. A számadat forrása minden bizonnyal a Viktor Zemszkov által publikált levéltári adatsor, amely az 1938-as esztendőre 1 881 570 főben adja meg a fogolylétszámot.[45] A Befejezetlen múlt 6. kötetének szerzői két szélső értéket adnak meg az 1939-es rablétszám kapcsán, a felső, valószínűleg Robert Conquest kalkulációira visszavezethető határ 8 millió, az alsó itt is 1,8 millió.[46]

Az értelmezési kísérletek közül az alábbi próbálkozásokat érdemes kiemelni. Száray Miklós és Kaposi József könyvükben egy folyamatábrán kísérlik meg összefoglalni a rendszer legfontosabb jellemzőit, a köztük lévő összefüggéseket. A szövegdobozokban a politikai intézményrendszer, a gazdasági élet és a társadalmi szféra legfontosabb jellemzői szerepelnek: modernizációs kényszer, védelmi képesség fokozásának igénye, tőkehiány, munkaerőhiány, hadiipar fejlesztése, kollektivizálás, élelmiszerhiány, életszínvonal romlása. Valamennyi folyamat kifutási pontja a terror, ami jól jelzi a rendszer affinitását a felmerülő problémák erőből, erőszakkal való megoldására.[47]

Repárszky Ildikó és Dupcsik Csaba azt a megoldást választották, hogy röviden összegezték a tanulók számára a „sztálini fordulattal” kapcsolatos történeti értelmezési kereteket. Három fő vonulatot különböztetnek meg. Az egyik szerint a történtek szerves és logikus folytatását jelentették a bolsevik hatalomátvételnek és hadikommunizmusnak, a NEP csupán ideiglenes taktikai engedmény volt. A másik megközelítés a forradalom elárulásával, Sztálin zsarnoki hatalmának kiépítésével hozza összefüggésbe a fordulatot. A kutatók harmadik csoportja szerint pedig a változások a körülmények kényszerítő hatására mentek végbe, mindenfajta előzetes forgatókönyv nélkül.[48]

A totális, totalitárius minősítést a tankönyvek közül kettő használja a sztálini rendszerre. Mindegyik megemlíti, hogy modern jelenségről van szó, s két nagy altípusát különböztetik meg: a náci–fasiszta államot és a szovjet modellt. A tankönyvek közül az egyik a társadalom feletti teljes ellenőrzésre, az élet más területei (gazdaság, kultúra) mellett a magánszféra feletti uralom kiépítésére helyezi a hangsúlyt. A Társadalmi és állampolgári ismeretek című könyv az etatista berendezkedést, a „demokratikus centralizmuson”, katonai fegyelmen alapuló egypárti diktatúrát emeli ki kulcsmozzanatként. A totális diktatúra kialakulásában pedig döntő szerepet tulajdonít a torlódott társadalomszerkezetnek, a modernizáció és a tradicionális elemek együttes meglétéből adódó feszültségnek. Ebben a megközelítésben a könyv a sztálini diktatúrát nem a forradalom elárulásának, hanem a bolsevik hatalomátvétel szerves következményének tekinti.[49] Itt érdemes megjegyezni, hogy a kísérleti tankönyv 11. és 12. évfolyam számára írt mindkét kötetének előszavában szerepel a totális diktatúra kifejezés a sztálini rendszerre is vonatkoztatva, a Szovjetunióról szóló leckékben azonban a szerzők már nem említik és nem is adnak meg támpontokat a fogalom értelmezéséhez.[50]

A Száray–Kaposi szerzőpáros a sztálinizmusról szóló törzsanyag összegző gondolataként pedig olyan felvetést ír le, mely köré akár tudományos konferenciák, viták és kutatások egész sorát lehet szervezni: „A szocialista fejlődés ára iszonyatos volt mind emberéletekben, mind eltékozolt, pazarló módon felhasznált anyagi javakban. A modernizációt a világgazdaságból nem kiszakított Oroszország minden bizonnyal sokkal kisebb áldozatokkal megvalósíthatta volna.”[51]

Apróbb hibák, következetlenségek, elírások szinte valamennyi tankönyvben előfordulnak. Kovács István és Kovácsné Bede Ágnes könyvében a Sztálinról közölt rövid, keretes írásban néhány dolgot mindenképpen érdemes lett volna pontosítani.[52] Mindenekelőtt Sztálin lányát, az egyetlen embert, akihez a diktátort „mély, őszinte érzések” fűzték, nem Nagyezsdának hívták, ahogy a könyvben szerepel, hanem Szvetlanának. (Nagyezsda Allilujeva Sztálin öngyilkosságba kergetett felesége volt.) Nem teljesen egyértelmű, hogy mi alapján kapta meg Sztálin a minden idők legnagyobb diktátora minősítést a szerzőktől: áldozatainak száma, a rendszere által uralt terület nagysága, a Szovjetunió második világháború után elért szuperhatalmi státusza miatt? Ugyancsak nem egyértelmű a zárómondat. „S mindezt 20 millió ember halála árán!” Nem világos, hogy mit jelent ez a szám: a Szovjetunió második világháborús emberveszteségét? Valamiféle összesített szám, amelybe a kuláktalanítás, a nagy terror, az 1932–33-as éhínség áldozatai, a GULAG-on elpusztultak, az évtizedek során kivégzettek tartoznak bele?

A Száray–Kaposi szerzőpáros által összeállított könyvben szerepel egy részlet Andrej Visinszkij főügyésznek a „jobboldali elhajlók” perében elmondott vádbeszédéből, azt azonban hibásan datálják 1935-re (a per 1938-ban volt), a Vörös Hadseregben lefolyt tisztogatások adatait összegző táblázatból pedig éppen a katonai hierarchia csúcsa, a marsalli rendfokozat maradt ki.[53]

A kísérleti tankönyv megfogalmazása a Kirov-gyilkosság következményeivel kapcsolatban nem túl szerencsés, több ponton is korrekcióra szorul: „Sztálin Kirov halálának ürügyén látványos koncepciós pert rendezett, amelyben leszámolt politikai ellenfeleivel (akik korábban Kirov támogatói voltak).”[54] Egyrészt a sztálini terrorgépezet koncepciós perek egész sorát gyártotta futószalagon, ezek többsége azonban a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott. A három nagy nyilvános („látványos”) moszkvai perben (a „trockista–zinovjevista terrorista központ”, a „párhuzamos trockista központ” és „a jobboldali trockista elhajlók” perében) Sztálin a lenini vezető garnitúra még életben lévő tagjaival, a hatalomból már korábban kiszorított riválisaival számolt le, akik viszont nem voltak Kirov támogatói. Egyébként is nagyon nehéz Kirov körül bármiféle támogatói csoportot kimutatni, mivel nem képviselt semmiféle külön alternatívát Sztálinnal szemben. Az viszont tényleg igaz – amint a tankönyvek egy része is említi –, hogy a kongresszusi küldöttek, a központi bizottság, a szavazatszámláló bizottság tagjainak nagy része a következő években áldozatul esett a sztálini terrornak.

Egy-két apróbb, a lényeget nem érintő pontatlanság még a témakört legrészletesebben bemutató Dupcsik–Repárszky–Ujváry által jegyzett könyvben is előfordul. Jezsovot pl. nem 1938-ban végezték ki, ahogy a könyvben szerepel, hanem 1940-ben. Következetlen a népbiztos–miniszter kifejezések használata, 1946 előtt szerencsésebb a népbiztos megjelölés. Molotov nem 1940-ig töltötte be a Népbiztosok Tanácsának elnöki tisztét, hanem 1941. május 6-áig. A sztálini lágervilág borzalmait szemléltető illusztráció, amelyen halálra fagyott emberek tetemeit húzzák le vaskampóval a szánokról, valójában nem fogolytetoválásként maradt fent, amint a képaláírás említi, hanem egy túlélő fogoly rajzaként, és a GULAG-folklórt kutató Dancig Baldajev gyűjtéséből származik.[55]

A második világháborúhoz vezető úton a tankönyvek részletesen foglalkoznak a szovjet–német megnemtámadási egyezménnyel. A legtöbb könyv forrásszemelvényként közli a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékának szövegét, megjegyezve, hogy ezzel a két nagyhatalom felosztotta a köztük lévő területeket. A kísérleti tankönyv, nagyon helyesen, itt a Köztes-Európa kifejezést használja. A magyarázó részben ugyanakkor apró pontatlansággal találkozunk. Finnország esetében a felosztás nemcsak annak déli részét érintette, amint a tankönyvben olvasható, hanem eredetileg az egészet szovjet érdekszférába sorolták. Csak a szovjet–finn háborúban tanúsított finn ellenállás és a nemzetközi helyzet eredményezte azt, hogy Finnország megúszta a szovjetek számára fontos stratégiai területek átadásával. De például Molotov még 1940. novemberi berlini látogatása során is makacsul ragaszkodott a titkos záradék „maradéktalan végrehajtásához”, a német csapatok távozásához Finnországból, és a szovjet érdekek ugyanolyan mértékű érvényesítéséhez, mint a többi balti államban (melyeket eddigre már megszálltak és szovjetizáltak).[56]

A tankönyvek a paktum előzményként általában utalnak az 1939 nyarán folytatott brit–francia–szovjet politikai, katonai tárgyalásokra, illetve ezek kudarcára. Az értékelő momentumok között hangsúlybeli eltéréseket találunk. Van tankönyvszerző, aki úgy látja, „a szovjetek nem bíztak a nyugatiakban, féltek, hogy egyedül maradnak a németekkel szembeni háborúban, és a nyugatiak oldalán nem látták biztosítva nyugati irányú hódító terveik megvalósulását”.[57] Mások kölcsönös bizalmatlanságról írnak, illetve a szovjet csapatok átengedésétől elzárkózó Lengyelország magatartásában látják a kudarc legfőbb okát.[58] Figyelemreméltó és teljes mértékben helytálló a kísérleti tankönyv megjegyzése: „A Szovjetunió magatartását befolyásolta az, hogy Sztálin tisztában volt vele: egy újabb európai háború esélyt kínál a szovjet terjeszkedésre.”[59]

A történésekkel legrészletesebben megint csak a Befejezetlen múlt sorozat 6. kötete foglalkozik. A fordulat drámaiságát, ami persze leginkább csak a külvilág számára volt az, hiszen a megnemtámadási szerződés aláírását hosszú egyeztető munka előzte meg, a tankönyv két Pravda-cikkel próbálja érzékeltetni. Az első augusztus 14-i keltezésű és a következőt olvashatjuk benne: „A szovjet nép támogatja a fasiszta országok munkásait, a Szovjetunió mindent megtesz azért, hogy az emberiséget megszabadítsa a fasizmustól, így válik valóra Lenin jóslata: a második világháború után az egész emberiség szabad lesz.” A párt központi orgánuma 10 nappal később már így írt: „eddig a Szovjetunió és Németország népeinek barátságát zsákutcába hajszolták Németország és a Szovjetunió ellenségei. De mostantól fogva ennek a barátságnak meg kell kapnia mindazokat a szükséges feltételeket, amelyek segítségével ez a barátság tovább fejlődik és virágzik.”[60]

A tankönyv idéz egy olyan forrást is, amelynek hitelessége körül komoly viták dúlnak a történettudományban. Sztálin 1939. augusztus 19-i beszédéről van szó, amelyben a Politikai Iroda és a Komintern vezetői előtt kifejtette, miért döntött a német ajánlat elfogadása mellett, ez milyen előnyökkel járhat a Szovjetunióra nézve és mik a jövő soron következő feladatai. A beszéddel az a probléma – és ezt a tankönyv nem jelzi – hogy nem rendelkezünk minden kétséget kizáró, hiteles forrással (pl. az ülés jegyzőkönyvével) annak megtörténtéről és az ott elhangzottakról. A szakirodalomban részleteiben vagy egészében idézett szövegvariánsok ősforrása, a Havas hírügynökség tudósítása először 1939. november 28-án jelent meg francia lapokban. Több kutató a szöveget eredeti orosz forrás hiányában hamisítványnak tartja. Más elemzők rámutatnak, hogy tartalmi szempontból semmi olyan elem nincs benne, amit Sztálin más beszédeiben, írásaiban ne fejtett volna ki.[61] Többek között ugyanezt a gondolatmenetet megismételte 1939. szeptember 7-én a Komintern vezetőinek jelenlétében. Az itt elhangzottakat már egy teljesen autentikus forrás, Georgi Dimitrov naplója őrizte meg számunkra. (Talán szerencsésebb és egyértelműbb lett volna ebből idézni).[62]

A tankönyvek röviden ismertetik az érdekszféra birtokbavételének egyes fázisait, Lengyelország megtámadását 1939. szeptember 17-én, a balti államok szovjetizálását, a Finnország elleni háborút, valamint Besszarábia és Észak-Bukovina átadásának kikényszerítését Romániától. Lengyelország kapcsán az ország felosztásáról beszélnek a náci Németország és a sztálini Szovjetunió között. A kísérleti tankönyv megjegyzése, miszerint Lengyelországot a Molotov–Ribbentrop-paktum alapján osztották fel, annyiban szorul pontosításra, hogy az 1939. szeptember 28-i barátsági és határmegállapítási szerződésben a titkos záradékhoz képest egy jelentős módosítás történt. Litvániát a szovjet érdekszférába sorolták, cserébe Moszkva lemondott az eredetileg neki juttatott, de a német csapatok által időközben elfoglalt Lublini Vajdaságról és a Varsói Vajdaság keleti feléről. A tankönyvek egy része megemlíti a katyńi mészárlást, a fogságba esett lengyel tisztek legyilkolását szovjet részről. A kivégzettek számát illetően eltérő adatokat közölnek, a számok 4000 és 8000 között mozognak.[63] „Aligha lehet eldönteni, hogy a német vagy a szovjet megszállás volt-e szörnyűbb” – olvashatjuk Lator László könyvében.[64]

A kísérleti tankönyvben, valamint Száray Miklós és Kaposi József könyvében újszerű, továbbgondolásra is érdemes, a korábbi berögzült sztereotípiákat meghaladó felvetések vannak a témakörrel kapcsolatban. A kísérleti tankönyv az 1939-40-es szovjet térnyerés kapcsán megjegyzi: „A terjeszkedő szovjet politika további céljai már a német érdekszférát fenyegették, és ez elkerülhetetlenné tette a konfliktust.”[65] A szovjet szándékokat, melyeket talán leginkább Molotov 1940 novemberi berlini tárgyalásairól készült dokumentumok alapján lehet rekonstruálni, egy következő kiadásban célszerű lenne legalább utalásszerűen jelezni: a német csapatok kivonásának követelése Finnországból, a szovjet érdekek maradéktalan érvényesítése Finnországban, kölcsönös segítségnyújtási szerződés Bulgáriával, szovjet haditengerészeti bázisok létesítése a tengerszorosok térségében, a Románia új határaira adott német és olasz garancia kifogásolása.[66] Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a keleti élettér megszerzésére irányuló agresszív német törekvések már önmagukban is hordozták a konfrontáció lehetőségét.

A Száray–Kaposi könyv 3 érzékeny, napjainkban is sok vitát kiváltó pontot emel ki a Szovjetunió háború előtti politikája kapcsán: a Molotov–Ribbentrop-paktumot, a szovjet–finn háborút és a katyńi gyilkosságokat. Majd kérdések formájában, mintegy vitaindítóként jelzi a főbb problémákat: „valóban csak azért egyezett meg a náci birodalommal, s később azért lépett fel hódítóként a Szovjetunió, hogy jobban felkészüljön a német támadásra, illetve a németek elleni harcra? S ha igen, van-e joga erre egy államnak…?”[67]

A tankönyvírók többsége teljes tévedésben van, amikor arról ír, hogy Churchill már 1941 tavaszán figyelmeztette Sztálint a küszöbön álló német támadásra, de a szovjet diktátor nem hitt neki.[68] Tegyük azonban hozzá, mindez nem a tankönyvírók, hanem a szaktörténészek hibája, akik a hazai történeti szakirodalomban mindeddig nem tisztázták egyértelműen a kérdést. A történeti hűség kedvért Churchill „figyelmeztetését” érdemes pontosan idézni: „Teljesen megbízható ügynöktől azt a hitelt érdemlő információt kaptam, hogy a németek, miután úgy gondolták, hogy Jugoszlávia már a markukban van, vagyis március 20-a után, megkezdték a Romániában állomásozó öt páncélos hadosztályukból három átvezénylését Lengyelország déli részére. Abban a pillanatban, mihelyt értesültek a szerb forradalomról [sic], az áthelyezést elhalasztották. Őexellenciája könnyen felmérheti ezen tények jelentőségét.”[69] Ilyen és ehhez hasonló híresztelések tömegével keringtek 1941 tavaszán a diplomácia és a hírszerzés világában. Németországot az angol hírszerzés ügynökei például a szovjet katonai előkészületekkel és egy küszöbön álló szovjet támadás lehetőségével riogatták.[70] Az információk és dezinformációk áradatából nem mindig volt egyszerű kiszűrni a valós tervek pontos részleteit. A szovjet katonai és politikai vezetés számára ismert tény volt a német haderő jelentős koncentrációja Kelet-Poroszországban és a Lengyel Főkormányzóság területén, a szovjet hírszerzés adatai ráadásul azt a ténylegesnél erősebnek tüntették fel.[71] 1941. március 20-án a Vezérkar Felderítő Osztályának összegző jelentésében, hírszerzési adatokra hivatkozva már szerepelt az a lehetőség, hogy a Wermacht 3 hadseregcsoportot vont össze egy Leningrád, Moszkva és Kijev irányában végrehajtandó csapásmérésre, a támadás kezdetének várható időpontját pedig május 15. és június 15. közé tették (bár, mint az értékelő részben megjegyezték, az Angliával való konfliktus lezárása – győzelem vagy békekötés – előtt nagy valószínűséggel nem kell a német támadással számolni).[72] Hozzátehetjük, a németek is tökéletes tudatlanságban voltak a szovjet terveket és katonai előkészületeket illetően, vagyis a felek hírszerzése és elhárítása sikeresebb volt a saját törekvések álcázásában, mint az ellenség szándékainak feltárásában.

A fent jelzett problémával összefüggésben ugyancsak árnyalni kellene a tankönyvekben azt a toposzt, miszerint Sztálin nem hitt abban, hogy Hitler kétfrontos háborúra szánja el magát, ezért nem engedélyezte a katonai előkészületeket, a mozgósítást, a tisztogatások során lefejezett Vörös Hadsereget így teljesen váratlanul érte a német támadás.[73] Néhány megfogalmazás paradox módon úgy ábrázolja a szovjet diktátort, a színlelés és a gyanakvás nagymesterét, aki minden ellenfelével leszámolt, aki saját legközelebbi munkatársaiban, rokonaiban sem bízott, mint egy naiv ministránsfiút, aki most hitelen megbízik egy aláírt papirosban (a megnemtámadási szerződés) és Hitler szavában: „Sztálin [a paktum aláírása után – K. A.] talán azzal áltatta magát, hogy ezentúl országa biztonságban lesz.” „Noha Hitler a Mein Kampfban világosan leírta a Szovjetunióval kapcsolatos terveit, Sztálin bízott abban, hogy ezek az elképzelések menet közben már módosultak.”[74] Az kétségtelen, hogy Sztálin egyrészt valóban arra számított, hogy Hitler nem vállalja a kétfrontos háború ódiumát, másrészt úgy vélte, a német támadást, amennyiben sor kerül rá, meg fogja előzni valamiféle erődemonstráció vagy ultimátum átadása. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a Vörös Hadsereg ne készült volna a németekkel való összecsapásra. Ezek az előkészületek 1941 júniusára a befejező stádiumba értek.

Bár az orosz levéltárak ma is meglévő viszonylagos zártsága miatt messze vagyunk attól, hogy teljes képet alkothassunk az 1941-es szovjet katonai előkészületekről, a rendelkezésre álló ismeretek és adatok alapján azonban a felkészületlenség tétele egyáltalán nem tartható. 1941 márciusától az országban rejtett mozgósítás folyt. Ennek eredményeképp a sorkötelesek, tartalékosok behívásával a Vörös Hadsereg létszáma 1941 júniusára elérte az 5,7 millió főt. A szárazföldi haderő kötelékébe 29 összfegyvernemi hadsereg 303 hadosztálya tartozott (ekkor a Vörös Hadsereg rendelkezett a legnagyobb szárazföldi hadsereggel a világon). A fegyverzet terén a szovjetek jelentős mennyiségi fölényben voltak a Wehrmachttal szemben, a legújabb harckocsi- és repülőgép-típusok pedig minőségi szempontból sem maradtak el a német fegyverektől. A vezérkarnál intenzív tervezőmunkálatok folytak, több terv-variáns is készült a Németországgal szembeni háborúra. A haderőnek a jelentős része 1941 júniusában a nyugati határ menti katonai körzetekben állomásozott, vagy útban volt a nyugati határra. A haderő és a hátországi struktúrák július közepére érték volna el a teljes harckészültségi fokozatot. A német támadás 1941. június 22-én egy hatalmas méretű, mozgásban lévő, félig mozgósított hadigépezetre zúdult, olyan stádiumban, amikor az mind támadásra, mind védekezésre képtelen volt.[75] Elsősorban ezzel és nem a tétlenséggel, illetve felkészületlenséggel magyarázhatók az első hónapok súlyos veszteségei, melyeket a legtöbb tankönyv megemlít. Van, amelyik egyszerűen csak foglyok százezreiről, millióiról beszél, Dupcsik Csaba, Repárszky Ildikó és Ujváry Pál könyvükben 3,5 millióban adják meg az 1941 végéig német fogságba esett szovjet katonák számát.[76] A Vörös Hadsereg tényleges háborús előkészületei egy fél mondat erejéig szűrődnek át a Száray–Kaposi könyv anyagában, amikor arra történik utalás, hogy a Szovjetunióra támadó németek „nem voltak tisztában a két évtizedes fegyverkezés eredményeivel”.[77] A megjegyzés arra utal, hogy a németeket meglepte a nyugati katonai körzetekben felvonultatott szovjet haditechnika mennyisége. Itt talán érdemes lenne egy táblázatban az erőviszonyokat ismertetni a legújabb orosz történeti kutatások alapján a német–szovjet arcvonalon, ami sokban árnyalhatja a szovjet felkészületlenségről szóló tételt. Mihail Meltyuhov adatai szerint a mozgósítás stádiumában lévő Vörös Hadsereg a nyugati határ mentén 1941. június 22-ére 190 hadosztállyal (3,3 millió fő), 15 687 harckocsival és rohamlöveggel, 10743 repülővel rendelkezett. A többi alakulat felvonultatása a nyugati határ menti katonai körzetekbe folyamatban volt. Németország és szövetségesei 166 hadosztályt (4,3 millió fő), 4171 harckocsit és rohamlöveget, 4846 repülőgépet vontak össze a keleti hadjáratra.[78] Szakmai szempontból tehát mindenképpen helyesebb lenne – a tankönyvekben is – nem tétlenségről, felkészületlenségről, hanem Számvéber Norbert és Szabó Péter szavaival „eltérő ütemű, párhuzamos felkészülésről beszélni”,[79] ahol a német haderő 3-4 héttel megelőzte a Vörös Hadsereget a teljes harckészültség elérésében, így magához tudta ragadni a hadászati kezdeményezést.

A háború kezdeti szakaszával kapcsolatban a tankönyvek a gyors német sikereket, a szovjet katonai és politikai vezetésen eluralkodott pánikhangulatot említik, innentől kezdve hangsúlyozzák a háború honvédő jellegét a szovjet nép számára. Az alaphangot Sztálin adta meg, aki jó érzékkel félretette az osztályharcos retorikát, és az orosz nemzeti-katonai tradíciók szellemében igyekezett mozgósítani a társadalmat a megszállók elleni harcra.[80] Több tankönyv idéz részleteket Churchill 1941. június 22-i rádióbeszédéből, melyben, a kommunizmus esküdt ellenségeként minden segítséget megígér Oroszországnak és az orosz népnek.[81]

A tankönyvek forrásszemelvények, idézetek segítségével próbálják érzékeltetni a keleti hadszíntéren folyó háború különleges brutalitását és embertelenségét, amit a hitleri fajelméletből és élettér-elméletből, valamint a náci rendszer antibolsevizmusából vezetnek le. Hantos István és Bíró Gábor könyvükben a „világnézeti háború” kifejezést használják, mások Franz Halder vezérkari főnök feljegyzését idézik, mely szerint a Führer Moszkvát és Leningrádot a földdel akarja egyelővé tenni, hogy ott emberek se maradhassanak. A Dupcsik Csaba és Repárszky Ildikó által összeállított forrásgyűjtemény Hitler asztali beszélgetései közül idéz egy részletet: eszerint a németek által uralt orosz területeken az embereknek elég annyit tudnia, hogy az útjelzéseket felismerjék, az orosz térség a Német Birodalom számára ugyanazt a szerepet fogja betölteni, mint az angoloknak India.[82]

Illusztrációként több könyv is közöl olyan képet, amely szovjet partizánok kivégzését ábrázolja a megszállt területeken. Általában a forrásokkal is dolgozó munkatankönyvek jobban tudják érzékeltetni a tanulókkal a háború borzalmait, a mérhetetlen emberi szenvedést, mint azok, amik csak megtanulandó ismereteket közölnek.

A hadtörténet eseményei közül a tankönyvek a moszkvai, a sztálingrádi csatát, a kurszki páncélos ütközetet, valamint Leningrád 900 napig tartó blokádját emelik ki, amely a városban mintegy egymillió civil áldozatot követelt. Moszkva kapcsán a német villámháborús tervek összeomlását hangsúlyozzák, míg a sztálingrádi ütközetet valódi fordulópontnak tartják a háború menetében. Itt a könyvek nagyjából ugyanazokat az információkat és ismeretanyagot közlik. A háború gazdasági aspektusai közül a tananyag a szovjetek kimeríthetetlen emberi és nyersanyag-tartalékait, az ipari kapacitások áttelepítését, a haditermelés volumenét tartja említésre méltónak. Száray Miklós és Kaposi József megjegyzik, hogy a szovjet háborús felkészüléshez jelentős mértékben járultak hozzá a lend-lease szállítások is. A globális világ felé c. tankönyv, amely külön leckében foglalkozik a gazdasági vonatkozásokkal, pontosabb adatokat is közöl: a Szovjetunióba irányuló kölcsönbérleti szállítások értéke meghaladta a 10 milliárd dollárt, ami becslések szerint a szovjet hadiipari termelés 6-7%-át tehette ki.[83] A kísérleti tankönyv két, nagyon tanulságos táblázatából jól látszik a szovjetek nyomasztó létszámbeli és haditechnikai fölénye (páncélosok terén) a keleti hadszíntéren a németekkel szemben.[84]

Néhány tankönyv érintőlegesen felvet olyan kérdéseket is, melyek kapcsán napjainkban is viták dúlnak a történettudományban. Ilyen többek között a rendkívüli saját veszteségeket eredményező szovjet harcmodor, vagy a kollaboráció kérdése. A kísérleti tankönyv például megemlíti, hogy a kurszki páncéloscsatát követően a szovjetek átvették a kezdeményezést és a vérveszteségekkel nem törődve támadásba lendültek.[85] „Sztálint nem érdekelte, mekkora áldozatokkal fog még járni a háború, csak az a cél lebegett a szeme előtt, hogy a Vörös Hadsereg előbb érjen Berlinbe, mint a nyugatiak.” A szovjetek valóban csak óriási veszteségek árán tudták elfoglalni a német fővárost.[86] Hantos István és Bíró Gábor részleteket közölnek Sztálin híres, 227. számú parancsából, amely záróosztagok és büntetőszázadok felállítását rendeli el a harcoló hadseregek kötelében. Előbbiek feladata a visszavonulás megakadályozása és a támadás ösztönzése akár fegyverhasználat, helyszíni kivégzés árán is.[87] Hasonló tartalmú parancsot idéz a Dupcsik Péter és Repárszky Ildikó által szerkesztett forrásgyűjtemény is, majd ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a német csapatok oldalán több mint 50 ezer átállt szovjet katona harcolt.[88] A kollaboráció kérdése valójában ennél sokkal bonyolultabb volt, különböző német katonai alakulatokban becslések szerint összesen mintegy egymillió egykori szovjet állampolgár és vöröskatona szolgált. (Ez nagyjából megegyezik a partizánok számával). Az okok rendkívül összetettek voltak: az egyéni túlélési stratégiáktól, a szovjethatalom gyűlöletén keresztül a nemzetiségi motívumokig. Az ilyen egységek alkalmazása is sokrétű volt, a partizánok elleni harctól a nyugati hadszíntérre vezénylésig.[89]

1944 nyaráig a Vörös Hadsereg felszabadította a Szovjetunió megszállt területeit, a hadműveletek ezzel áthelyeződtek a Németországgal szövetséges, a németek által elfoglalt országok, valamint a Harmadik Birodalom területére. A háború befejező szakaszában a keleti hadszíntér eseményei közül a tankönyvírók figyelme az alábbi mozzanatokra összpontosul. 1944 augusztusában a londoni emigráns kormány irányításával a Honi Hadsereg Lengyelországban felkelést robbantott ki a német megszállók ellen, a Visztula túlsó partján állomásozó szovjet csapatok pedig tétlenül figyelték, ahogy a német túlerő leveri a megmozdulást és földig rombolja Varsót.[90] Hantos István és Bíró Gábor könyvükben a lehetséges motívumokat is említik. Köztük a szovjet történetírás hagyományos magyarázatát, miszerint a szovjet csapatok kifáradtak, nem volt erejük a támadáshoz, időre volt szükségük az erőgyűjtéshez. A másik vélekedés szerint Sztálin nem kívánt véráldozatot hozni a londoni lengyel emigráns kormány és a felkelők érdekében.[91] Itt a szerzők nyugodtan fogalmazhattak volna határozottabban, hiszen a szovjet magatartás célja egyértelműen a szovjetellenes Honi Hadsereg kivéreztetése volt. Amint arra Szokolay Katalin Lengyelország történetéről szóló monográfiájában rámutat, Sztálin Churchillhez írt levelében „egy rakás bűnözőnek” nevezte a felkelőket, a szovjetek még attól is elzárkóztak, hogy a felkelőknek támogatást nyújtó lengyel és szövetséges repülőgépek szovjet légteret és szovjet reptereket használjanak; a Honi Hadsereg futárait a szovjetek letartóztatták.[92] Mindezen lépéseket nem lehet pusztán azzal magyarázni, hogy a Vörös Hadsereg egységeit pihentetni kellett, fel kellett tölteni egy újabb nagyszabású nyugati offenzíva előtt (ami egyébként azonnal megindult, mihelyt nyilvánvalóvá vált a felkelők veresége). A lengyelországi fejleményeken kívül még Románia 1944. augusztus 23-i átállását említik a könyvek, mint olyan körülményt, amely jelentősen javította a szovjetek stratégiai pozícióját a térségben.[93]

A Németország területén folyó harcokról az eseménytörténet szintjén viszonylag kevés szó esik. A szövetségesek találkozása az Elbánál, Torgaunál, Berlin bevétele 1945. május 2-án, valamint Németország kapitulációja képezik a törzsanyag részét. Utóbbi kapcsán néhány könyv utal a feltétel nélküli megadásról szóló okmány aláírási ceremóniájának Sztálin kívánságára történt megismétléséről május 8-án Berlinben.[94]

A katonai események mellett külön figyelmet szentelnek a tankönyvek a szövetséges nagyhatalmak együttműködésének és rivalizálásának. Itt is nagyjából ugyanazokat a mozzanatokat emelik ki (hadműveletek összehangolása, a második front megnyitásának kérdése, a háború utáni világrend alapjainak lerakása), de az értékelésben hangsúlybeli eltérések találhatók. A Szovjetuniónak sikerült elismertetnie nyugati szövetségeseivel az 1939–1940-ben más államok rovására bekövetkezett területi gyarapodását, illetve újabb területi követeléseit (Kelet-Poroszország egy része Königsberggel, Szahalin, Kuril-szigetek). A legtöbb tankönyv említi Churchill és Sztálin híres „százalékos megegyezését”, Száray Miklós és Kaposy József még fotót is közölnek a „milliók sorsát eldöntő papírcetliről”.[95] Több könyv szembeállítja ezt a jaltai nyilatkozattal, amely deklarálta a felszabadított népek jogát kormányformájuk megválasztásához, illetve szabad és demokratikus választások megtartásának szükségességét az érintett országokban. A nagy kérdés természetesen az volt, hogy miképp alakul a szovjetek által elfoglalt területek sorsa. „Itt még nem dőlt el, hogy a Szovjetunió rá fogja-e kényszeríteni politikai berendezkedését az általa felszabadított országokra” – olvasható Lator László könyvében. „…körvonalazódni látszott a szovjetek közép-európai térnyerése, bár a tárgyaló felek ekkor még hitet tettek a térség országainak szabad fejlődése mellett.” „A jaltai konferencián kibocsátottak egy nyilatkozatot, amelyben kimondták, hogy mindenhol szabad választásokat tartanak, és demokratikus berendezkedést alakítanak ki, de kérdéses volt, hogy Sztálin miként tartja be a leszögezett demokratikus normákat.” „A szovjet hadsereg jelenléte lehetővé tette Sztálinnak, hogy a jaltai határozatokat tetszése szerint, a szovjet érdekek alapján értelmezze.” „A jaltai nyilatkozatot Sztálin is aláírta, de valódi szándékait nem osztotta meg nyugati szövetségeseivel.”[96] A Befejezetlen múlt 6. kötetének szerzői a fenti szempontok mellett idézik Sztálin egy kijelentését, melyet Milovan Gyilasz visszaemlékezései őriztek meg számunkra: „Ez a háború eltér a múltbéli háborúktól: ha valaki területeket foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a saját társadalmi rendszerét. Ahova a hadserege eljut, ott a saját rendszerének szerez érvényt. Másképp nem is volna lehetséges.”[97] Ugyanez a szövegrészlet szerepel a kísérleti tankönyv 12. évfolyam számára készült kötetében, hozzá kapcsolódó észrevételekkel, feladatokkal, többek között azzal a megvitatandó kérdéssel, hogy „Mennyire gondolhatta komolyan Sztálin a jaltai nyilatkozatot?”.[98] De idézhették volna a szovjet diktátor Molotovhoz intézett szavait is a jaltai nyilatkozat kapcsán, amikor utóbbi annak túlzott demokratizmusát kifogásolta: „Semmi gond! Dolgozzatok! Aztán majd a saját szájízünk szerint teljesítjük. A lényeg úgyis az erőviszonyokban van.”[99] Vagyis a térség népeinek sorsát nem a százalékos papírcetli, még csak nem is a jaltai konferencia döntötte el, hanem a szovjet haderő jelenléte.

The study analyzes secondary school textbooks published after the millennium from the aspect how they portray the history of Russia and the Soviet Union in the first half of the 20th century, how the history books present such important events as the Russian revolution, the building of Stalin’s dictatorship, and the role played by the Soviet Union in World War II. During the comparative analysis, besides emphasizing the merits and virtues of the textbooks, endeavours were also made to highlight some mistakes and deficiencies with the aim of enabling their correction in a future publication or during classroom activity. An attempt was made to indicate places in schoolbooks containing outdated stereotypes, but also some places where interesting and novel approaches or ideas may be encountered. Although the structure of textbooks follows different methodological logics – some mainly convey knowledge and data to be learned, while others try to give a sense of atmosphere of the given era or encourage students to think and argue – they share the common characteristic that their authors did their utmost to comply with the fundamental rules of professional correctness.

Bibliográfiai adatok

Vissza a tartalomjegyzékhez