Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Balogh Mihály: Olvasás az internet korában

Nyomtatási nézet

Beszámoló egy OSZK-konferenciáról

Mozgalmas napot élt meg Nemzeti Könyvtárunk 2011. november 25-én, az intézmény 209. születésnapján. Hagyományosan Széchényi emléknappal ünnepelték meg Széchényi Ferenc gróf egykori alapítói gesztusát.

A délután fél egykor kezdődő rendezvénysorozat nyitányaként Réthelyi Miklós miniszter mondott köszöntőt, amely után egymást követték a programok. Voltak kiállítás megnyitók, volt tárlatvezetés és múzeumpedagógiai foglalkozás, lehetett barangolni a könyvtár „titkos zugaiban”, amelyeken a közönség ingyen vehetett részt, sőt ezen a napon a könyvtár szolgáltatásait is ingyen lehetett használni.  Kedves és célszerű újító gesztusként két évvel leszállították a beiratkozási korhatárt, azaz 2011. november 25-étől már a tizenhatodik életévüket betöltött fiatalok is teljes jogú használói lehetnek a könyvtár szolgáltatásainak.

 

Az emléknap kiemelkedő szakmai programjának bizonyult – már csak választott tárgyánál fogva is – a délután két órakor a nagyteremben kezdődő, Hagyomány és megújulás: az írás és az olvasás jövője a kommunikációs technológiák fényében című tudományos ülésszak. A választott cím enyhén (kép)zavaros második feléről csak annyit: ha mindenáron világítástechnikai szakkifejezéssel kívánt élni a megfogalmazója, pontosabb lett volna a „fényében és árnyékában” kifejezés használata. Egyébként persze az érdeklődő szakemberek (hiszen főleg ők adták a hallgatóságot), pontosan tudták, miről lesz itt szó. Egy ideje mind hangosabban kong a vészharang az olvasás jövőjét, sőt újabban, az Egyesült Államokból érkező, a folyóírás tanításának elhagyásán „ötletelő” hírek nyomán az írás jövőjét illetően is. Alighanem az imént idézett harangszó ihlette az emléknap meghívójában a tudományos ülésszakot (stílszerűen szólva) „beharangozó” szinopszis szlogenjét, amely így szólt: „Tudomány izgalmasan”.

Erre az intellektuális izgalomra utalt Boka László, az OSZK tudományos igazgatója is, amikor a konferencia résztvevőit és előadóit köszöntő bevezetőjében elmondta, hogy az egyetemes kultúra világában manapság aligha van feszítőbb, az egész emberiség jövőjét erősebben érintő, befolyásoló problémakör ennek a konferenciának a választott tárgyánál.

Megtudhattuk továbbá a bevezetőből azt is, hogy 2010-ben Érték és értelmezés címen jelent meg a három évvel ezelőtti, 2009-es konferencia anyaga, míg a közelmúltban a 2010-es ülésszak előadásait tartalmazó  kötet került ki a nyomdából, Szöveg – emlék-– kép címmel. Mindkét kiadványt közösen gondozta az OSZK és a Gondolat Kiadó. A szerkesztés feladatát P. Vásárhelyi Judittal együtt vállaló tudományos igazgató bejelentette, hogy a mostani ülésszak anyagának hasonló keretek közötti megjelentetéséről is gondoskodik a Nemzeti Könyvtár. A kiadványsorozat egyébként a Bibliotheca Scientiae et Artis címet viseli.

 

A tudományos igazgató köszöntő szavai után a nyitó előadást Pléh Csaba, Széchenyi-díjas magyar pszichológus, nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a BME Kognitív Tudományi Tanszékének alapító egyetemi tanára tartotta meg, aki az olvasásnak és az írásnak az internet világában várható jövőbeli esélyeiről szólt. A tudós előrebocsátotta, hogy az olvasás és írás helyzetét, változásait az internet korában a pszichológia is kutatja, vizsgálja a maga eszközeivel és módszereivel. Ezt követően néhányat ki is emelt a kutatott alapkérdések közül:

- hogyan változik meg az olvasás technikája, a szöveg és az ember kapcsolata az internet korában?

- valóban felszínesebbé teszi-e az olvasást a web alapú kultúra?

- melyek az emberi tényezői a hipertext hatékonyságának?

Az adekvát válaszkísérletekhez bele kell látnunk az emberi megismerés architektúráiba. Ezek viszonylag stabil, lassan változó, keret jellegű rendszerek, amelyek az emberi elme működésének „tartását”, szerkezetét biztosítják.

Ezeknek az architektúráknak a biológiai-társadalmi kialakulási, változási folyamatát Merlin Donald írta le. Az ő felfogása szerint az emberiség történetében több forradalmi átalakuláson mentek át az emberi reprezentáció rendszerei, elindulva a közvetlen tapasztalástól a testbeszéddel (mimetikusan) átközvetített tudásig, onnan a közvetlen nyelvi (elbeszélés), majd a közvetett nyelvi (írás, olvasás) tudásreprezentációig, azután ennek „tömegesítéséig”, a nyomtatásig. E „forradalmak” napjainkban zajló legújabb szakasza pedig már a hálózati kultúrán alapuló, megosztott tudásközlés kora, amelynek eszköze a szabad hozzáférést biztosító IKT. Fontos szembesülni persze azzal is, hiszen ez a tény is következményekkel jár, hogy ezek az architekturális forradalmak egyre rövidebb időszakaszokon belül zajlottak. Míg a történetmesélés kora magában mintegy negyvenezer évet „élt meg”, az írás-olvasás „uralmának” már csak mintegy kilenc és félezer év jutott, a nyomtatásnak pedig nagyjából fél évezred. A hálózatok korának még csak a kezdő időpontját ismerjük, ez húsz esztendő mindössze...

A téma nemzetközi és hazai kutatási irányait áttekintő előadásból a hallgatóság megtudhatta, hogy az információs-kommunikációs technológia (IKT) és az emberi elme működésének viszonyáról három markánsabban körülírható felfogás érvényesül napjainkban.

Az úgynevezett társas optimisták – erősen egyszerűsítve persze - úgy vélik, hogy ebben a viszonyrendszerben minden rendben van, természetes módon működik, s mindaz, amit e működés közben tapasztalunk, az maga teljesen normális.

A társadalmi pesszimisták csoportja az előbbiekkel szemben azt tartják, hogy ez a viszony rossz, mert torzít, az emberi elme természetes körülmények között ugyanis egyszerűen nem az internetre „hangolva” működik.

A harmadik csoport – ide sorolja saját magát az előadó is -, a biológiai optimisták köre, kompromisszumra törekedve próbálja meg összehangolni a két előbbi, konfrontáló álláspont lényegét. Így szerintük az új technológiák hatása valóban erős ugyan, sok mindent megváltoztatnak az elme működési mechanizmusában, de távlatilag rendeződnek a dolgok, ugyanis az elme képes lesz uralni ezeket a változásokat – a saját, adott biológiai keretei között.

Az IKT, az „olcsó szöveg” és az „olcsó kép” kognitív következményeit illető véleményekről egy angol és egy amerikai hölgy, az egymással névrokonságban álló Susann, illetve Patricia Greenfield elemzéseit fölvázolva számolt be az előadó. A brit idegtudós, Susan Greenfield elsősorban a veszélyeket szedte csokorba: a feldolgozás felszínes, a tartalom helyett a folyamat dominál, kiesik, eltűnik a pedagógiában oly természetes testbeszéd, szemkontaktus, túl gyorsak a folyamatok, miközben a kontroll túl alacsony szintű, állandósul az „itt és most” a jelenidejűség, múltnak és jövőnek nincs már jelentősége az új, „webes” nemzedék szemében.

Az amerikai Patricia Greenfield a pedagógiai pszichológia nézőpontjából vizsgálta az internethasználat következményeit. Kiinduló pontja az a meglepő, ugyanakkor paradox statisztikai tény volt, hogy miközben a vizuálisan szocializált, tévén fölnőtt amerikai gyerekek verbális intelligenciahányadosa az utóbbi években folyamatosan javult, ugyanakkor, ugyanezek rendre alulteljesítettek az egyetemi felvételiken. A megoldást a kutató abban ismerte föl, hogy a képre orientált ismeretszerzés csak az alapszókincset bővíti, de az örömszerző, élményszerű, reflexív-meditatív olvasás háttérbe szorulása miatt nem alakul ki az a fejlettebb, árnyaltabb szókincs, amelyet felvételi tesztek megkívánnának.

P. Greenfield megállapította azt is, hogy az internet rendszeres használata során kialakuló megosztott figyelem gátolja a tanultak rögzítését, illetve reprodukálását. Mindezek alapján foglalt állást a kutató a hagyományos olvasásnak a tanulást segítő értékei mellett, hiszen ez az egyetlen médium, amely megengedi, sőt megkívánja a folyamatos reflexiót.

Előadása végén Pléh Csaba röviden ismertette saját, Vörös Zsófia közreműködésével közösen folytatott, a hipertext olvasás hatékonyságával kapcsolatos kutatásait, majd néhány tanulság levonására vállalkozott. Ezek szerint megállapítható egyrészt, hogy érzelmi, kapcsolati dolgokban konzervatívak vagyunk, az olvasás dolgában viszont – a netes, könnyű és olcsó szövegek világában – hajlunk a felszínességre. Úgy tűnik, hosszú távú vizsgálatokra lesz szükség ahhoz, hogy megbízhatóan kiszűrhessük - ha tapasztalunk ilyeneket majd! – a káros kognitív változásokat, az IKT használat negatív következményeit.

 

Pléh Csaba előadását követően Péterfi Rita olvasásszociológus, a Könyvtári Intézet munkatársa „Befolyásos” emberek. A pedagógusok és a könyvek című előadása hangzott el. Az előadó egy kutatás eredményeit összegezte, amely kutatásban háromszáz fővárosi középiskolai tanár olvasási szokásait vizsgálták. A 21 kerületre, 50 iskolára kiterjedő vizsgálatba bevontak négy-hat- és nyolcosztályos gimnáziumokat, szakközépiskolákat és szakiskolákat is.

A pedagógusok olvasási szokásain túl vizsgálták a szerepüket, hatásukat a tanítványaik, s rajtuk keresztül, közvetve, azok családjának olvasási szokásaira is. Abból az előfeltevésből indultak ki, hogy a célcsoport tagjai kiemelten befolyásolják a tanulók, s azok családja olvasási szokásait, ezért „befolyásos” emberek ők. Az előadó itt közbevetve megjegyezte, hogy a kapott eredmények – különösen a teljes +merítéshez” képest erősen torzítanak, hiszen több szempontból is optimális a vizsgálati célcsoport: nagyvárosban élő, egyetemi diplomával rendelkező, viszonylag alacsony az átlagéletkoruk, és háromnegyed részükben nőkről van szó, s ezek a kritériumok külön-külön is a sokat olvasókra jellemzők.

Elgondolkodtató adalék, hogy néhány iskola, néhány pedagógus még az anonim adatfeltételt sem vállalta – egyértelműen félelemből. Talán joggal merülhet föl a kérdés, miféle mikrokörnyezetben, helyi légkörben élhetnek ezek a pedagógusok.

A kérdőíves adatfelvételen szerepelt a sajtó- és a könyvolvasás szokásai mellett az internethasználatuk, továbbá rákérdeztek az olvasás megszerettetését célzó módszereikre, ötleteikre is. Így - mintegy „melléktermékként’ - egy ötletbörzét is összeállíthattak a fölmérés készítői.

Néhány konkrét eredmény a vizsgálatból:

- A megkérdezettek 58 %-a legalább havonta, 80%-a legalább negyedévenként elolvas egy könyvet.

- A kedvenc szerzők listája:Szabó Magda, Mikszáth Kálmán, Wass Albert, Márai Sándor, Garcia Marquez, Móricz Zsigmond

- A nagy olvasmányélmények listáján a Száz év magány megelőzi az Egri csillagokat, ezeket követi a Mester és Margarita, a Gyűrűk ura és az Abigél.

- Gyakorlatilag mindegyikúk mesél, vagy mesélt este a gyerekeinek (99.7%), kétharmaduk jár vagy járt könyvtárba a gyermekével, 80%-uk pedig könyvesboltba.

- A hagyományos sajtótermékek olvasásában ez a kör az országos átlagnál egyértelműen magasabban „teljesít”, döntő többségük tévézik, de naponta két óránál kevesebbet, azaz jóval az országos átlag alatt marad

- Kétharmaduk otthoni könyvtára meghaladja az 500 kötetet, tehát az országos átlag fölött van

- Könyvtárukat fölhasználják az órai fölkészülésre, és akik nagyobb könyvtárral rendelkeznek, általában több időt szánnak erre az otthoni tevékenységre

- Hatvan százalékuk könyvtártag, ez messze meghaladja az országos átlagot

 

Előadásának végén Péterfi Rita váratlanul bejelentette, hogy ez volt az utolsó előadása a Könyvtári Intézet munkatársaként, majd jól hallhatóan elérzékenyülve köszönte meg az elmúlt tizennyolc évben kapott sok segítséget a kollégáinak és a főnökeinek.

 

Péterfi Ritát a Könyvtári Intézet nyugalmazott főmunkatársa, a hazai olvasásszociológiát évtizedek óta elkötelezetten és magas színvonalon művelő Nagy Attila követte, aki az olvasásfejlesztés megújító sarokpontjairól beszélt. Mielőtt azonban belekezdett volna előadásába, rendhagyó módon reagált az előtte szóló előadó rendhagyó zárszavára. A teljes elismerés hangján adózott Péterfi Rita két évtizedes szakmai teljesítményének, majd kijelentette, hogy a kolléganő munkáját egyszerűen nem nélkülözheti a jövőben sem a szakma, sem az intézmény.

A következőkben a közelmúlt különböző, a témába vágó kutatási, fölmérési tapasztalatait sorolva érvelt az olvasásfejlesztés jövőnket alakító volta, s ebből fakadó szükségessége mellett.

Elmondta többek között, hogy a PISA vizsgálatokból kitűnően a szövegértési teljesítmény és a GDP növekedés korrelációban vannak egymással, vita legföljebb a százalékról, vagyis a kölcsönhatás intenzitásáról folyik. A gyengén olvasó felnőtt népességnek a háromnegyede ugyanis vagy munkanélküli, vagy kvalifikálatlan, rosszul fizetett munkát végez a vizsgálati tapasztalatok szerint.

Ezek után három olyan kitörési pontról szólt az előadó, amelyekre összpontosítani érdemes és kell az olvasásfejlesztési erőfeszítéseket – jövőnk érdekében.

Az első ezek közül a mindeddig meglehetősen elhanyagolt korai (egészen korai!) gyermekkor. Az olvasásfejlesztésnek nincs alsó korhatára, hiszen az emlékezet kialakulása, a magzati tanulás már a méhen belül megindul, ezt kutatási eredmények igazolják, mint ahogy azt is, hogy a csecsemő már az „anyanyelvén sír”. A kisgyermek sírása, mint kommunikációs eszköz az anyanyelvéhez kötődő egymás közötti eltéréseket mutat.

A második, erősítendő kitörési pont az óvodáskor. Ebben az időszakban az egyik jelenkori problémánk, hogy az írott óvodai pedagógiai programok megvalósítása mind több hiányt szenved. Mintha napjaink óvodásai kevesebbet teljesítenének az iskola-előkészítő feladatokból, kevesebbet tudnának, megérkezvén az iskolába, korábbi kortársaiknál. De a családvizsgálatok eredményei sem megnyugtatóak. Megvalósítandó program kell a családnevelésre, szükség van a szülők gyermeknevelési képzésére.

A harmadik kitörési pont az intézményes tanulás terepe, az iskola. Divatos, gyakran hangoztatott szlogenünk szerint „az olvasás össz tantárgyi feladat”. Nemrég a Magyar Olvasástársaság tartott ezen a címen konferenciát, és jelentette meg kötetben a tanácskozás anyagát. Míg azonban az angolszász országokban nemcsak beépül kereszttantervként az egyes helyi tantervekbe, hanem a pedagógiai gyakorlatban működik is, addig nálunk jó esetben eljut ugyan a tantervekben, de a mi gyakorlatunkban többnyire nem működik. Feltehetően nem is fog mindaddig kellő hatékonysággal megjelenni az olvasás, a szövegértés fejlesztésének napi rutinként megjelenő gyakorlata, amíg – ugyancsak az angolszász országokéhoz hasonlóan – a pedagógusképzésben, a tanárképzés gyakorlatában is meg nem jelenik ez a modul.

Befejezésül arra hívta föl a figyelmet az előadó, hogy jelenünk és jövőnk „Gutenberg +” korszaka sem nélkülözheti, sem most, sem később, az olvasás és az írás képességét, mint a megismerés kitüntetett eszközét, viszont van tennivalónk bőven ez ügyben.

 

Nagy Attilát Sirató Ildikó, az OSZK Színház- és Zeneműtárának vezetője követte, előadásának címe: Dramatikus kommunikáció. Drámaszövegek könyvlapokon és/vagy színpadokon.

Bevezetésként leszögezte az előadó, hogy a dramatikus kommunikáció történetileg elsősorban a közvetlen közösségi szóbeliséghez kapcsolódik, az írásbeli szövegközlés ezen a téren (is) csak másodlagosan alakult ki.

Művészetelméleti alaptéma a színjátékszöveg és az irodalmi drámaszöveg státusza és karaktere a két önálló művészet, a színház és az irodalom metszésterületein. A két művészeti ág alkotásait különböző befogadás is jellemzi a művek ontológiai és egyéb eltérései mellett. Ugyanakkor a mai esztétika és művészettudomány szívesen használ azonos terminológiát az eltérő karakterű tárgyak leírására. Ilyen probléma-terminus a szöveg vagy éppen az olvasás. Ugyanakkor nyilvánvalóak az irodalmi drámaszöveg és szóbeliség eszközeivel operáló színjátékszöveg jellegzetes különbözőségei.

Az írott, majd olvasott dráma a "magányos" olvasó lélekszínpadán jelen(het) meg, míg a színjáték a maga időlegesen tárgyiasuló művalóságában, a befogadók alkalmi közössége előtt hangzik el. A szöveg tartalmi és poétikai befogadásának, megértésének így eltérő a feltétel- és következményrendszere.

Fölmerülhetnek olyan - első hallásra banális, ám nem könnyen megválaszolható - kérdések is, mint például, hogy kit definiálhatunk a színjátékszöveg alkotójaként (az "írót", a dramaturgot, esetleg a rendezőt vagy a színészt-előadót?). Fölmerülhet az is, hogy a színjátékszövegnek vajon mi is az elsődleges forrása? Az esetlegesen publikált drámaszöveg? Netán az alkotófolyamat során kiindulópontként szolgáló olvasópéldány textusa? Vagy éppen - amint ezt a színháztudományi konszenzus megalapozottan állítja - a súgópéldány, mely az előadások folyamatában bekövetkezett változ(tat)ásokat is dokumentálja?

Egy másik érdekes kérdés - amelyet néhány közismert példa fölemlítésével érzékeltetett az előadó - a szerzői utasítás (irodalom), illetve a rendezői utasítás (színházművészet) különbözősége.

Előadása végén Sirató Ildikó kitért a nyomtatásban megjelenő színjátékszövegek kérdéskörére, William Shakespeare, Molnár Ferenc, Tasnádi István említésével, valamint az úgynevezett könyvdráma, azaz a színjátékként gyakorlatilag kivihetetlen irodalmi dialógusszöveg problematikájára - Madách és mások művei kapcsán.

A záró előadás megtartásának nem túlzottan hálás feladatát vállalta az OSZK Kézirattár osztályvezetője, Földesi Ferenc. Ha előadásának címe - Az (át)írás jövője és az olvasás múltja – még nem is feltétlenül hordozta, a mondandója annál inkább teljesítette a konferencia „tudomány – izgalmasan” szlogenjének ígéretét.

A klasszikus szövegek kiadását, értelmezését vállaló és teljesítő klasszikus textológia a 19. század közepére „mesteri biztonsággal kezelte mindazokat az eszközöket, melyeket évszázadok alatt felhalmozott” – indította történeti aspektusból mondandóját az előadó. A 20. század közepéig tartó időszakot tekinthetjük a modern textológia korának, majd a múlt század utolsó harmadában megszületett a posztmodern textológia. Az irányzat művelői az abszolút szöveg dekonstrukciójával a felszámolják a rekonstruálható és rekonstruálandó szöveg korábban uralkodó eszményét, így adván helyet és szerepet egy-egy szöveg bármely mértékben eltérő változatainak (alternánsainak vagy éppen analogonjainak).

A textológia egy másik izgalmas kérdésköre a kanoinizáció folyamata. Egy-egy szöveg beemelése valamilyen szintű kánonba ugyanis hosszú időre meghatározhatja adott közösség ízlését, történeti tudatát, identitásképét. Ezért nagy a felelősségük a kanonizációs folyamat szereplőinek. A hagyományos kiadásoknak legalább három lényeges szereplője van: a textológus és (esetenként) a kiadást kezdeményező történész, irodalomtörténész mellett a kiadást finanszírozó intézménynek is döntő szerepe a megjelenítésben.

Merőben új lehetőségeket nyitott viszont a web-alapú (elektronikus vagy digitális) publikáció megszületése. Ennek a forradalmi változásnak persze vannak határozottan pozitív hozadékai. Jó részt elhanyagolhatóvá vált az imént említett, a papír alapú kiadásban oly fontos szerepet játszó intézményi, pénzügyi háttér, hiszen itt a költségek jóformán elhanyagolhatók.  Így válhatott lehetővé például nem klasszikus, kevésbé piacképes, de rendkívül értékes szövegkorpuszok megjelenítése, melyeknek kiadására, terjedelmi okokból, egyetlen „hagyományos” kiadó sem vállalkozna.

De a web-felület ettől a bizonyos értelemben még mindig klasszikus kiadási módtól eltérő folyamatokat is generálhat. A könnyűség könnyelműséget hozhat, a textológusok (no meg a kitűnni vágyó textológus jelöltek), akár merő jó szándékból) bármit közzétehetnek. A piaci, melynek talán legfontosabb eleme a gyorsaság, felhatalmazza őket arra, hogy szövegeket kontrollálatlanul, minimális apparátus nélkül tegyenek közzé. Ennek a kritikátlanságnak a jegyében eshet meg, hogy Európa rendkívül gazdag kéziratos hagyatékából alternánsok és analogonok kerülnek föl a világhálóra - abszolút szövegként. Mi sem természetesebb azután, mint hogy a szöveg olvasója a számára legkönnyebben föllelhető „kódexet” ugyancsak abszolút szövegként fogja olvasni.

Boldog, középkori állapot! – zárta mondandóját az előadó, nem csekély iróniával.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: