Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Tas József: Mit tanítanak Magyarországról a külföld iskoláiban?

Nyomtatási nézet

[1]Felolvasásom célja rávilágítani arra a sok téves ismeretre, helytelen tudásra, hibás fogalomra és végül célzatos rosszhiszeműségre, melyet a külföld iskoláinak tankönyveiben megtalálunk.

Ezzel a kérdéssel ma annál inkább foglalkoznunk kell, mert a minket körülvevő ellenséges hódítók ugyancsak fürge munkát végeztek, s végeznek ma is azért, hogy állítólagos kultúrfölényük szembetűnő legyen, hogy szellemi életüknek általuk hangoztatott, mondva-csinált magasabb szintje kiütközzék, és végül mindezek alapján ártatlan szemforgatással jogosnak kikiáltott hódítási műveletük a kultúrvilág előtt is valamiképpen indokoltnak lássék, hogy ezzel is demonstrálhassák a megszállott területeken elorzott magyar kultúrjavak barbár módon való tervszerű szétrombolásának szükségszerűségét.

Az elmúlt nyáron külföldön végzett tanulmányutam végcélja London volt. Sok szépen berendezett iskolát láttam, és a kartársakkal élénk társalgásba bocsátkoztam, különösen egyes furcsaságok alapján, melyeket a tankönyvekben felfedeztem. Volt olyan, aki komolyan meghallgatta felvilágosító mondókámat, de a legtöbb csak fejét rázta, s láttam, hogy nem tudom meggyőzni. Hiába magyaráztam, hogy velünk borzasztó igazságtalanság történt Trianonban, hogy egy virágzó, természeti egységet alkotó, szép országot szétdaraboltak, természetes életfeltételeitől megfosztottak, s minden emberi jog megcsúfolásával tönkretettek.

Feleletül jött a wilsoni elvek fantazmagóriája, felvetődik a népek önrendelkezési jogának eszméje, a kisebbségek nemzeti létjogosultságának gondolata, és ámulva hallgatom, hogy a magyarországi nemzetiségek végre felszabadultak a magyar iga alól. Északon a tótok visszamentek a csehekhez, ahová valók voltak, és délen a szerbek egyesültek. Jugoszláviával, ahonnan annak idején betelepíttettek a magyar végekre, keleten Erdély úgyis túlnyomóan oláh volt, mi sem természetesebb, mint hogy saját nemzeti királyuk alatt egyesültek, és nyugaton a németül beszélő lakosság lakta kis sziget, mint Burgenland a németül beszélő Ausztriához visszacsatoltatott.

De lássuk, honnan vették mindezt az angolok. Lapozgatom E. L. Bryson Europe, its Lands and Peoples című, londoni kiadású földrajzát, ahol Ausztria napjainkban cím alatt olvasom, hogy: „A magyar háború után újra szerkesztett Európa térképén Ausztria igen kis helyet foglal el. A háború előtt a középdunai államok az Osztrák-Magyar Birodalomban voltak egyesítve. Ausztriához tartoztak: Csehország, Morvaország, Szilézia egy része, Galícia, Dalmácia, Trentino, Magyarország, Erdély, Horvát-Szlavonország és Bosznia.” Tehát a régi koronatartományok (Kronländer) között szerepeltünk mi is.

Itt rá kell mutatnom arra, hogy Ausztria a világháború előtt szívesen könyvelt el bennünket a koronatartományok között. Egy csomó régi tankönyvben rájöttem a nyomára, de akkor ezzel – úgy látszik – senki sem törődött. Azonban kénytelen vagyok még kitérni arra is, hogy a 67-es kiegyezési törvény osztrák kiadású német szövegében Magyarországot soha nem nevezték saját nevén, hanem Ausztria úgy szerepelt mint „Die im Reichsrate vertretenen Königreiche und Länder” és Magyarország „Die andere Reichshälfte” vagy Transleithanien és Cisleithanien: a Lajtán túli és a Lajtán inneni tartományok. Ez így jutott megtévesztően kifejezésre a külfölddel szemben is; hozzájárult közös külügyi képviseletünk, mely jobbára osztrákokból állott és a fekete-sárga zászló. Így értjük meg a most következőket, hogy itt külföldi felfogás szerint nem is Magyarország földje, hanem Ausztria, vagyis az Osztrák–Magyar Birodalom került feldarabolásra, mert visszatérve az előbb felsorolt országokhoz, megjegyzi az angol könyv: „Ezen országok népei saját nyelvükön beszéltek, saját népviseletük és saját szokásaik voltak, de nagyobbrészt római katholikus vallásúak.”

És most jön az ugrópont: „Akik Európát a világháború után újraszervezték, azokra az a feladat hárult, hogy nemzetiségek szerint alakítsanak új országokat. A monarchia lengyel-szláv része Lengyelországhoz került, Olaszország kapta a régen óhajtott Trentinót és az olaszul beszélő földterületeket. A déli szlávok a Drávától a tengerpartig Dalmáciával és Boszniával Jugoszláviát mint nemzeti királyságot szervezték meg. Az északi szlávok-szlovákok: csehek, morvák és tótok Csehszlovákia néven egy új köztársaságot alakítottak. Erdély nagyobbrészt oláh lévén, elvétetett a magyaroktól és Nagyromániához csatoltatott, s az így visszamaradt tisztán magyarul beszélő lakosságú magyar terület immár végképen elszakadt Ausztriától. A mai Ausztria pedig már csak a volt Ausztria németül beszélő területéből áll.” Így tehát külföldi felfogás szerint nem hazánkat, hanem az Osztrák-Magyar Birodalmat darabolták szét szabályszerűen a nemzetiségi jog alapján. A magyarral történt jogtalanságról szó sem lehet, hiszen szabad lett. Ezért nem érti meg az angol kolléga fejtegetésemet, miért siratok én olyan földterületeket, melyekről szerinte világos, hogy soha jog szerint nem tartoztak Magyarországhoz. De lássuk csak, az új köztársaságról, külön cím alatt „Csehszlovákiáról” mit tud az angol. „Csehia (Bohémia) az osztrák rezsim leggazdagabb országa volt, ezer éve, hogy megvan. Vele néhány ország szövetkezett és megalkották az új köztársaságot.” Szó sincs róla, hogy másfélmilliónyi magyart is elvágtak az anyaországtól, a Magas-Tátrát gyönyörű vidékeivel elvették, történelmi magyar városokat egyszerűen elcsatoltak, mert onnan ugyan senki fia szövetségre lépni nem akart velök soha.

De visszatér a könyvíró ezer év előtti időre: a nagy Vencel királyról walesi bárd énekelt, s azóta a csehek mindig azon voltak, hogy Ausztriától megszabaduljanak. S mindezt úgy, inspiráció nélkül? Nem, itt a cseh megelőzött minket valamiben!

Leírja a könyv az ország szépségeit, gazdagságát, megemlíti, hogy Bratiszlava dunai kikötő a magyaroktól vétetett el, Pozsonynak hívták, de Pressburg neve közismertebb. De arról nem tud, hogy ez valamikor koronázó város volt, s hogy a magyar megújhodás innen indult ki.

Dicséri Prágát hét hídjával, ugyanakkor Budapestről csak egy hidat említ: elmondja, hogy a cseh nép régebben is inkább kivándorolt Amerikába, csakhogy a gyűlölt osztrák uralomtól megszabaduljon.

Hátha még azt is tudná, hogy ebben az osztrákgyűlöletben annyira mentek a cseh ifjak, hogy Oroszországban szolgálták le az egyéves önkéntességüket, kivonván magukat a cs. és kir. hadseregben való szolgálati kötelezettségük alól, és ezek voltak a világháborúban azok, akik fegyverüket elhányva átszöktek elsőknek a fronton, s vitték magukkal honfitársaikat is, hogy ezekből az önkéntesekből szervezték meg az oroszok a cseh légionáriusokat, akik a későbben foglyul esett magyarokra felügyeltek mint régi bajtársaikra, de bánásmódjuk nem volt a legbajtársiasabb, sok magyar fiút adtak fel az oroszoknak, csakhogy ezt a gyűlöletet akkor még hazaárulásnak hívták!

Land of the Magyars címen ír a könyv hazánkról, leírja a csonkaország területi fekvését, határait, hogy közvetlen útja csak a Duna a tengerhez, mely a Vaskapunak nevezett csatornán át hagyja el az országot. A Vaskapu mesterséges csatorna, melyen csak kismerülésű hajók tudnak átmenni, mivel zsilipei alacsony vízállásúak (tudvalevőleg az Alduna csatornája nem zsilipes-rendszerű). Aztán jönnek a szlovákok, akik hazamentek, ahová valók voltak, s a többiek, amint azt az előbb kifejtettem.

Azután egy csomó badarságot kell már csak regisztrálnom. Így „Ha megtekinted a keletmagyarországi kertvárosokat (garden cities), csodálkozni fogsz, ha szépen díszített köpenyeges, tollakkal ékesített nemezkalapos férfiakat látsz. Nos, ezek földmívelő parasztok, farmerek. Az otthonuk azokban a városokban van, amelyeket – úgy mondják – a törökök elleni védekezés idején építettek. Földjük azonban sok mérföldnyire fekszik lakóhelyüktől.” Ki érti ezt meg? Hol van ez? Tovább: „Nyugat-Magyarországon már rendes falvakat találunk rendes farmházakkal, náddal fedett ereszükön csomóbakötött színes kukorica szárad.” Megfigyelései között van tehát a valóságnak megfelelő is, de íme: „Igen érdekes alakok (curious figures) a juhászok, akik nagy, birkabőrből készült bundában járnak, mely megvédi őket télen a rettenetes hideg ellen és nyáron kifordítva a homokviharok ellen.” Talán a számumra gondol!

Budapest fekvését dicséri. Elmondja róla, hogy az ipar, kereskedelem és közlekedés központja. Egy híd köti össze az ikervárost, melyet a Duna folyam szel kétfelé; pedig a könyv 1919 után került forgalomba, s már akkor is több híd volt. De ezen nem szabad csodálkoznunk. Láttam én Berlinben egy ifjúsági könyvben egy olyan budapesti látképet, melyen még csak egy híd volt, a régi hajóhíd, a Dunán pedig lovak vontattak valami teherhajófélét. A város sátorboltjaiban pedig oldalszalonnák és hagymakoszorúk lógtak. Évszám sehol semmi.

Becsületére válik a könyv írójának, hogy bennünket művészi érzékű, zenét kedvelő népnek ismer – hacsak nem itt rejtőzködik a cigány. Megemlíti továbbá, hogy Liszt, a rapszódiák zeneköltője, magyar születésű.

A történelemből is mond egyet-mást, megemlíti Debrecint (így írva), melynek nagytemplomában Kossuth Lajos trónvesztettnek jelentette ki a Habsburg-házat, de ezért az egyesült osztrák és orosz seregek leigázták a magyarokat. 1867-ben ugyan kibékült a nemzet a királlyal, de véglegesen csak 1919-ben kapta meg az ország szabadságát, amikor is elszakadt Ausztriától.

Ha elővesszük H. W. Palmer Lands and their stories című földrajz-történelmi olvasókönyvét, úgy Támadások Keletről alcím alatt gyönyörű képet kapunk a honfoglalás történetéből. A hunok és magyarok testvérnép (innen van a Hungary név), nem egy időben, de egymás után törtek elő Ázsiából, mint valami veszedelem. Behatoltak Európa szívéig. Ami útjukat állta, azt felperzselték, lerombolták, elpusztították. Nyomukban üszkös házfalak, vér és borzalom. Attila birodalmát a magyarok foglalták el, és megalapították a magyar királyságot, mely mai napig is fennáll. A hunok eltűntek, de a magyarok letelepedésük dacára sem maradtak nyugton, szomszédaikkal harcoltak, betörtek Itáliába, megsarcolták Milánót és egyéb olasz városokat, ahol akkor már virágzó kultúra volt. Vállalkozó kedvüknek és rabló vágyaiknak engedve, elkalandoztak Németországba, átkeltek a Rajnán, és a frankokat is megfélemlítették. Majd kincsekkel dúsan megrakodva és a lakosságot maguk előtt rabszíjon hajtva tértek vissza országukba. Íme, a vad barbárok így foglaltak új hazát!

De jött a nemezis, a németek borzasztóan megverték őket, ismeri Lehel vezér esetét Konráddal, majd végigmegy a történelmünkön, minden nagyobb zökkenő nélkül, míg Hunyadi Jánoshoz ér, aki francia és angol keresztes csapatokkal kiűzi a törököt hazánkból.

Érdekes megtudnunk azt, hogy az angol írók javarészt az amerikai művekből merítenek vagy ollóznak. Legalább a tendenciózus részleteknél arra lehet következtetni, s ezt a nézetemet a londoni kartársak is alátámasztották. Közülük sokan amerikai egyetemen végezték tanulmányaikat.

Az amerikai tankönyvekből a legelterjedtebbet idézem. Az elemi iskola nyolcadik osztályában használják. Kiállítása gyönyörű, mégegyszer akkora, mint a mi könyveink, fényes papíron nagy betűkkel nyomtatva, sok színes térképpel s rengeteg fénykép után készült képpel, vászonkötésű, 500 oldalas, pazar kiállítású könyv, mely a világ földrajzát tárgyalja, és nekünk mindössze tíz sornyi hely jutott, nem több.

J. Russel Smith egyetemi tanár írta sok munkatárssal. Magyarország és Románia címen szól rólunk. Szó szerint fordítom: „Magyarország régen hosszú ideig önálló királyság volt. Sok évvel a világháború előtt az Osztrák-Magyar Birodalomnak volt egy része. Most újra önálló, de nem olyan nagy, mint volt a háború előtt, mert keleten a lakosság román lévén, ez a terület Romániához, délen a lakosság szerb évén, ez Jugoszláviához és északon a lakosság szlovák lévén, Csehszlovákiához csatoltatott vissza.” Ennyit hazánkról. Ki informálhatta ezt az egyetemi tanárt, hogy többet és mást nem írhat egy volt virágzó, boldog országról, melynek csak az volt a szerencsétlensége, hogy az Osztrák-Magyar Birodalomnak volt egyik tagja?

S a nemzetiségek, íme, mind odamennek, ahová valók voltak. Innen merítettek hát az angolok is, de miért vannak az amerikaiak így informálva? De erről majd későbben!

A következő fejezetben Románia cím alatt olvassuk, hogy a románok örültek, hogy a magyar uralom alól felszabadultak, és saját nemzeti királyuk alatt egyesülhettek.

A világháborúban megkísérelte Ausztria és Németország, hogy a cseheket, szlovákokat, lengyeleket és románokat, akik akkor ugyancsak az Osztrák-Magyar Birodalom tagjai voltak, saját testvéreik és barátaik ellen, a románok és oroszok elleni harcra uszítsa.

Íme, ennyire megy a nemzetiségek képzelt önrendelkezési joga, hogy még ezt is bűnnek tudják be utólag, hogy amikor a monarchia összes népei kivétel nélkül harcoltak, talán a nemzetiségeket otthon kellett volna hagyni, hiszen akkor még nem voltak a nemzetiségek ilyen nagy urak, legalább is nem voltak olyan öntudatosak.

Majd a Kárpátok által körülhatárolt Nagy-Magyar-Alföldet írja le, ahol ugyan a világ legjobb búzája megterem, de a burgonya a nagy meleg miatt nem terem meg, amiből azonban annál több van Lengyelországban és Romániában.

Majd Az új országok cím alatt: Sok háború csak azért keletkezett a világon, mert egyik nép a másik felett akart uralkodni. A világháború utáni békekonferencián résztvevő népek ezt az okot örökre ki akarták küszöbölni azáltal, hogy Közép-Európában a Balti- és Fekete-tenger között több nemzetiségi országot szerveztek, amelyek mindegyike önmagát kormányozza, s ezáltal a jövőben a háború indító oka is megszűntnek tekinthető.

Ezért változtak meg a határok az új európai államok megszervezési munkálatai közben.

Ez a gondolkodásmód az amerikai szabad polgárnál érthető, a sok kicsiny államszövetségben van ilynemű törekvés, hogy a népek önrendelkezéssel kormányozzák önmagukat. Ez az igyekezet az egyes polgárokban is erősebben van kifejlődve, mint az európaiban vagy pláne a kontinensen lakókban. A vérbeli amerikait meg kell értenünk, aki már a mindennapi élet apró jelenségeitől fel az állami adminisztráció legmagasabb berendezkedéséig betekintéssel bír, ellenőrzést gyakorol. Az önkormányzat szerveit, sőt magát az elnököt választja, sokkal szabadabb, önteltebb és erősebb az érzése, hogy körülötte minden őérte van, ez megnyilvánul az amerikai viselkedésében is. Feltett kalappal lép be idegen helyiségbe, kabátját leveti irodájában, ha melege van; színházban, moziban felteszi a lábát az előtte ülő székének karfájára, és mindenekfelett mindenhol szíja kurta pipáját. Ezekkel a szokásokkal Londonban is találkozunk, ott ezek a személyes szabadság kritériumai, míg nálunk az ilyen viselkedés nem egészen fedi a szalonképesség fogalmát. Az amerikai továbbá véleményt is szabadon nyilváníthat, és a határ, ahol ezért felelőségre vonják, sokkal messzebb van, mint Európában. Általában az amerikai szabadabban gondolkodik és önrendelkezik – és ezt más népeknél is szívesen látja. Az önrendelkezés vesszőparipáját – tudjuk – Wilson ülte meg vesztünkre legnagyobb eredménnyel.

Ezeket a nyomokat megtaláljuk a könyvben is. Az új nemzetek és országok megszervezése cím alatt azt mondja: Mikor a háború következményeképpen Jugoszlávia és Albánia felszabadult, három új ország alakult meg a Balti- és Fekete-tenger között és pedig: Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország. Mi mindenkor mint Ausztriának alárendelt tartománya szerepeltünk, most felszabadultunk és önállóak lettünk. Érthetetlen az amerikai előtt, hogy miért kívánunk mi olyan földterületeket vissza, melyek jog szerint nem tartozhatnak az országhoz. Ezt a felfogást az európai angol is elfogadja.

Így folytathatnám még tovább, de lássuk csak mit tudnak rólunk a norvégek.

Geografi for Tolkeskolen. Írta A. Holmson, oslói elemi iskolai igazgató. Gyldendalske-kiadás. Elemi iskolai földrajz, az egész világ földrajzát tárgyalja, és az elemi iskola VII-VIII. osztályaiban használatos.

Magyarország nagy síkság, melyet a Duna és a Theiss öntöz, sok búza és jó bor terem az országban, melynek területe 80 ezer km2. Lakossága 7 millió. A magyar nép szép és büszke nép, Ázsiából vándorolt be ezer esztendővel ezelőtt, a mongol fajhoz tartozik, rokona Európában a finn és a lapp. A volt Osztrák-Magyar Birodalom a világháború után három köztársaságra bomlott fel, úgymint: Osztrák, Csehszlovák és Magyar Köztársaságra. Dacára e botlásnak két nagyon szép képet hoz, egyik Budapest látképe a Dunával és hidakkal, a másik egy tanyai részlet gabonaföldekkel, gémeskúttal, az előtérben lovak legelnek, és ott van az elmaradhatatlan csikós fehér gyolcsban.

Más könyvben sem találunk megnyugtatóbbat. Vagy a régi állapot van még meg, s így Ausztriának vagyunk egy része, vagy az új, akkor meg köztársaság vagyunk; egyben azonban megegyeznek a norvég és svéd tankönyvek is, mindenütt megvan a puszta, mely az amerikai prérihez hasonlít, vannak vadlovak, melyekből ki-ki annyit fog be és szelídít meg, amennyire szüksége van, megvan a csikós fehérben, a gulya és a gémeskút.

Nem járunk jobban Belgiumban sem, ahol Brüsszelben olyan falitérképet láttam, melyen még az Osztrák-Magyar Birodalom van ábrázolva, de mindkettő trianoni határokkal.

Ehhez hasonló zavaros dolgokkal lépten-nyomon találkozunk, nem egy helyen tetézve badarságokkal, amelyeken nem tudjuk nevessünk-e vagy bosszankodjunk. Még a pontosságáról és alaposságáról ismert német sem kivétel. Rendesen túltömött szemléltető képeken látunk furcsaságokat. Ezeken a képeken sokat akarnak szemléltetni, s így össze-vissza mindenféle van felhalmozva rendszertelenül. Drezdában láttam egy ilyen szemléltető képet, melyen gémeskút van a középen és körülötte gulya, ménes delel, a gulyás bundában, a csikós kivételesen szűrben, egy-két lovas azonban gyolcsban, az előtérben kuvaszok és a kútágason hat darab füstölt sonka van felakasztva. A kép címe: Ungarische Puszten. Hol látta ezt a német, nem tudom, de szörnyen fel volt háborodva a kolléga, amikor ennek láttára mégis csak mosolyra derült arcunk, s mikor apróra elmagyaráztuk, hogy ezt bizony ilyenformán sehol széles ez országban nem lehet megtalálni együtt. Pedig ő azt jegyezte meg, hogy a leghíresebb lipcsei cégek egyike adta ki – és ez igaz is.

Ha végiglapozzuk a Sächsisches Realienbuch olvasókönyvét (írta Kahnmayer és Schülze. Velhagen-kiadás, Leipzig, 1925), ez megjegyzi, hogy a világháború szétrombolta az Osztrák-Magyar Birodalmat s Magyarország önálló lett, terjedelme 325 ezer km2, lakossága 21 millió – ó, bár úgy volna! Ez a két úr, aki ezt írta, még nem ismeri Trianont! Tovább a Nagy-Magyar-Alföldet mint legjobb búzatermő vidéket ismeri, de a Bakony-erdőt két részre osztja. Kép: Ungarische Puszten – az előbb ismertetett kicsiny kiadásban. Ez a könyv úgy véletlenül került horogra, mert a németekkel külön studiumot terveztem. Ugyanis annyi volt már a könyv a poggyászomban, hogy attól tartottam, elveszik tőlem valamelyik határon, de lassankint elfogyott a nervus rerum is. Németországban igen sok könyvet kell már átnézni, amit talán úgy lehet legcélszerűbben elintézni, ha a nagy Bücherhausban kutatunk. Lipcsében és ezért ott hosszabb időre kell majd letelepedni, mert ott minden német könyv megtalálható.

Tanulmányomból kimaradtak a franciák, mint számottevők és az olaszok, mindkettő nyelvi nehézségek miatt. Ezt majd másvalakinek kell elvégezni, habár nyílt titok, hogy a franciáknak gyenge oldaluk a geográfia, a napisajtó szokta az ilyennemű csodabogarakat tűre, illetve tollra venni, s közismeretű, hogy Budapestet nagyon gyakran összetévesztik Bukaresttel, de a jövő feladata lesz itt is szakszerű kutatásokat végezni.

Hátra vannak még a körülöttünk levő új kis országok tankönyvei, ahol szintén igen alapos kutatómunka vár reánk, mert ott még az is érdekelni fog bennünket, mennyire törekszenek a hódítók magyar véreinket elnyomni, eloláhosítani, elszerbesíteni, elcsehesíteni.

Az eddig mondottakból is egy mozaikszerűen összerakott képet alkothatunk magunknak, mely keserű kacajra s mélységes szomorúságra fakasztja a szemlélő magyart.

A külföldi tankönyveket két nagy csoportra oszthatjuk. Az első csoportba tartoznak mindazok, melyekben felületesség, pongyolaság, tudatlanság folytán még mindig jóhiszeműleg egy csomó hamis dolog, hibás ismeret, elavult és túlhaladott állapot kerül kifejezésre.

Itt a tankönyvíró nem vett magának annyi fáradságot, hogy megrostálja a talált anyagot, nem mérlegelte lelkiismeretesen, amit írt vagy amit ollózott máséból, kellő utánjárás nélkül átvette ezeket a hangzatos badarságokat vagy bosszantó hibás dolgokat is, amelyek a külföldön némiképpen tetszetősek: ilyenek a magyar puszta, a gulya, a ménes, a vadlovak, a csikós gyolcsban, a juhász bundában. Ez olyan, mint a magyar cigány muzsikus, aki külföldön fényes aranysujtásos huszárdolmányban muzsikál. Így azt hiszik, hogy itthon legalább is lovon jár, s mi, akik még nem mentünk ki külföldre, szintén muzsikálunk. Az ide tartozó tankönyveknek kijavítása és helyesbítése nem lesz nehéz feladat, mert hibás voltuk dacára az író jóhiszeműségét nem szabad kétségbe vonnunk, s csak tudatlanságával kell szembeszállnunk. Belátván tapintatosan tudomására hozott tévedéseit, igyekezni fog magától is helyesbíteni azokat a legközelebbi kiadásban.

A második csoportba sorozható könyveknél elsősorban a jóhiszeműséget kell kétségbe vonnunk. Itt már céltudatos, tendenciózus munkával állunk szemben, éppen ezért minden elképzelhető eszközt igénybe kell majd vennünk, ha célt akarunk érni.

Vissza kell nyúlnom a háborús időszak zavaros múltjába, amikor egy tucatnyi emigrált cseh politikus, szűk lévén Ausztria – hisz nem egy közülünk jogerősen el volt ítélve az osztrák parlamentben viselt dolgaiért –, Franciaországot, Angliát, de különösen Amerikát járta, élvezvén az arany szabadságot. Ezek az urak, élükön Masaryk elnök, széleskörű propagandát fejtettek ki az önálló Csehszlovákia elismerése érdekében, hangoztatván az önrendelkezési jogot, az új államalakulás szükségességét nemzetiségi alapon és a felszabadulást az osztrák-magyar járom alól. Ez részint a napisajtó, részint már akkor a tankönyvek útján és mindenféle propagandaeszköz felhasználásával átment az amerikai köztudatba. De olyan mértékben, hogy általános lett az a felfogás, hogy Közép-Európában afféle nemzetek szövetségét kell létrehozni, sőt az európai egyesült államok gondolatával is foglalkoztak. Mindenesetre a nemzetek önrendelkezési jogát plauzibilissé tudták tenni. Kihasználták az amerikaiak hihetetlen hiszékenységét és különösen az önkormányzat iránti nagyfokú készségét.

Ezen könyvekből és sajtócikkekből merítettek Európában az angolok és az északi népek, svédek, norvégek és dánok.

Az angolok ma sokkal jobban ismerik Indiát, Kanadát vagy bármely távollevő gyarmatukat, mint minket. A napisajtó tájékoztatja őket ezekről a vidékekről, katonaságuk, hivatalnoki karuk, rokonuk, fiuk, lányuk van ott, de Magyarország nekik ismeretlen terület.

Az önrendelkezési frázis iránt ők is fogékonyak addig, míg saját bőrükre nem megy. Legyen szabad csak emlékezetbe idézni az írek önkormányzati törekvését (home rule), amikor az íreket halomra lövette az angol, vagy csak méltóztassék a búr népre gondolni. De ha olyan országról van szó, melyet nem is ismernek, vagy ha érdekeik úgy kívánják, hozzájárulnak az angolok is a feldaraboláshoz. Mint utóbb kiderült, saját bevallásuk szerint nem is tudták, mi történt Trianonban.

Visszatérve a cseh propagandához, ez Amerikában igen jelentős sikereket ért el. Így egyik jelentős eredményeként elkönyvelheti az Amerikában saját propagálása alapján létrejött Nevelésügyi Társaságok Világszövetségét (World Federation of Education Association). Ez nem kisebb céllal alakult meg, mint hogy a világbéke gondolatának magvát törekszik elhinteni az ifjúság nevelésén keresztül. Erre a célra elsősorban minden nemzetnek az iskoláit akarja felhasználni és a célnak megfelelően tankönyveket íratni, és bevezettetni az iskolákba, hogy a különböző nemzetek zsenge ifjúsága már a béke gondolatával legyen telítve, és a háború indító okait a szívek mélyéből ez úton is kigyomlálják. Én meg vagyok győződve, hogy mindnyájan e nemes cél szolgálatába állunk, de csak akkor, ha hazánk régi határai meglesznek, mert addig nem békére fogunk nevelni. Míg magyar tanító és tanár él, mi nem tehetjük ezt. Gyűlöletre sem nevelünk, mert az ellenkezik a keresztény etikával, de elég, ha rámutatunk e csonkaország térképére, mindenki tudja, hogy nemcsak erősszívű, de erősöklű ifjakra van szükségünk, hogy még egyszer odaüssünk, ahová majd kell.

Ez a hosszúnevű világszövetség természetesen igen gazdag a különféle módszerek és gondolatok termelésében, és San-Franciscóban tartott konferenciáján határozatba ment a következő tétel: A tankönyvekből ki kell küszöbölni a többi országokra vonatkozó helytelen adatokat és felfogásokat, s ezzel is előmozdítani a nemzetközi barátságot és jóakaratot.

Nos, én ezt a tételt ünnepélyesen ráolvasom a Nevelésügyi Társaságok Világszövetsége fejére, s követem az előbbi kívánságnak édes magyar hazám érdekében való keresztülvitelét is: a helytelen adatok kijavítását, a hibás felfogások helyesítését, mert addig bizony magyar ember szívében nem lesz sem barátság, sem jóakarat. Már pedig ez a felfogás, hogy hazánk nemzetiségei visszamentek oda, ahová valók voltak, nem helyes adat, s nem is alkalmas a magyar barátság kiváltására.

Azonban vizsgáljuk meg, hogy miért kell éppen a magyarnak ennyi tudatlansággal és rosszindulattal megküzdenie?

Legelőször azért, mert szerencsétlen múltunk emlékeitől nem tudunk szabadulni. Mindig Ausztria egy részének tekintettek bennünket, s a múlt ólomsúlyként nehezedik tagjainkra, nem tudunk lábra állani, nem tudnunk még most sem önállóan járni.

Másodszor mert nem ismertek bennünket, és nem ismernek ma sem. Már annyi külföldi járt itt és saját maga tapasztalhatta, hogy nem vagyunk az utolsók, de úgy látszik, ezek nem tartoztak abba a társadalmi osztályba, amely ismereteit és tapasztalatait másokkal közli, a látottaknak nincs kellő foganatjuk.

Viszont nemtörődömségünk is oka, hogy nem ismernek a külföldön bennünket eléggé. Párizsban láttam a néprajzi múzeumban, hogy Csehszlovákiának már külön terme van, ahol önállóan sok művészi kivitelű néprajzi anyaggal gazdagon megrakodva sikolt, visít a világ érdeklődéséért, demonstrálván önállóságát, külön ország voltát, addig mi a szoba egyik sarkában álló búsuló juhásszal vagyunk képviselve. Itt súlyos mulasztásra kell rámutatnom, s ezeket pótolniok kell azoknak, kiknek kötelességük.

Nekünk pedagógusoknak meg kell hódítanunk a külföldi pedagógusokat Magyarország számára.

A múlt évben két hollandus tanítóval ismerkedtem meg a hajón hazajövet. Budapestet jöttek tanulmányozni. Végigkalauzoltam őket a városon, s el voltak ragadtatva mindentől. Azt gondoltam, jó munkát végeztem, mert mint sokat látott tanítók majd otthon hasznára lesznek a magyar ügynek, hisz ott szeretnek bennünket, sok ezer gyermek részesült jóban. Legnagyobb bámulatomra végre utolsó nap a barlanglakókat kívánták látni.

Fogalmam sem volt, hogy Budapesten barlanglakók vannak, s tényleg vannak: elővették a Baedekert, ezt a büszke német termelvényt, melyben apróra le van írva, hogy Budapest határában, Budafokon, a hegyoldalba vájt barlangokban emberek laknak. Valószínűleg nem volt más lakásuk, de hogy ezek nem olyan barlanglakók, mint amilyeneknek a német leírta, azt a hollandusok végre belátták.

Hogy egy ilyen elhibázott jegyzet milyen téves fogalmakat képes elterjeszteni, az ebből a példából is látszik, és íme kisül, hogy nemcsak tankönyveket, hanem egyéb könyveket is át kell majd lapoznunk.

Nyelvismeretünket ki kell használni. A magyar lateiner-osztály, tanárok, tanítók igen nagy százaléka két, három, sőt négy nyelvet beszél, ezeket támogatni kell, hogy külföldön felvilágosító és ismertető előadásokat tartsanak hasonló tudományos egyesületekben. A londoni tanár csak angolul, a párizsi csak franciául, a berlini meg csak németül tud, ez azt mutatja, hogy idegen nyelvek dolgában is nemcsak megütjük a mértéket, hanem azon felül vagyunk.

A külfölddel való érintkezés összes lehetőségeit tervszerűen ki kell építenünk, ha azt akarjuk, hogy minket vére is teljesen megismerjenek. Itt a személyes vonatkozások, baráti összeköttetések többet érnek minden hivatalos aktacserélésnél.

Hogy a magyar faj nem alacsonyabb rendű a külföld bármely fajtájánál, kiviláglik abból is, hogy minden téren előrenyomul. Ezt államilag és társadalmilag támogatni kell.

Ma már a magyar ember minden nemzet nyelén ír könyvet, újságot, színdarabot, a magyar muzsikus világraszóló, magyar technikus sem marad mögötte, magyar festő festi le az angol királyt, magyar ember Berlinben, Párizsban, Upsalában, sőt New-Yorkban egyetemi tanár. Hát ezeknek már össze kell fogniok, hogy végre is a külföld kellőképen értékeljen bennünket. Magyar követségünk van most már külföldön, magyar kollégiumaink vannak külföldön, és e nagyrabecsült társaságnak itt, valamint sok-sok magyar embernek van külföldön barátja, összeköttetése, talaja, ahol a magyar ügy érdekében valamit tehet, hogy végre ismerjenek meg bennünket odakünn.

Tanulják megismerni és megbecsülni ezt a szegény magyart, akinek nincs barátja e világon, de azért mégis fel fog kelni, járni is fog és naggyá lesz, mert hivatása van e földön.

Tevékenységünk háromirányú legyen.

1. Össze kell gyűjteni minden rendű és rangú tankönyvet és megvizsgálni azokat, hogy mit írnak rólunk. Ezt csinálja elsősorban a Magyar Paedagogiai Társaság, amire ünnepélyesen felkérem ez alkalommal. E Társaságnak nagy és értékes összeköttetései vannak a külföldön. Újítsuk meg a régi barátságokat, élesszünk fel új szimpátiákat, kössünk új barátságokat, és építsük ki ezt az összeköttetést egy baráti lánccá, melynek minden egyes tagja kölcsönösen támogatja egymást a szent cél és szent ügy érdekében. Használjuk fel a külföldön élő honfitársainkat, külföldi magyar egyesületeket, a velünk összeköttetésben álló külföldi tudós társaságokat, külügyi képviseletünket, külföldön levő magyar kollégiumainkat, s mindazt, ki barátsággal közeledik hozzánk.

2. Az így összegyűjtött anyagot a Magyar Paedagogiai Társaság ossza ki tagjai és mindazon pedagógus szakemberek között, akik hajlandók a könyvekben talált hibás dolgokat kijavítani.

3. Gondoskodjék a Magyar Paedogogiai Társaság arról, hogy az immár kijavított könyvek íróik vagy kiadóik útján már javítva érjék meg legközelebbi kiadásukat.

Hogy minket jobban megismerhessenek a külföldiek, meg kellene szervezni a tanár- és tanítócserét a különféle országokkal. Be kellene hozni a külföldi pedagógust ide, hogy lásson saját szemével, tapasztaljon saját maga. Másképen tanít az az angol tanító Budapestről, ha itt járt, mint aki szigethazája határán nem volt túl.

És végül gondolkozzunk azon, hogy mindezen a bajon, melyet ma feltártam itt, hogyan lehetne még segíteni. Szívleljük meg azt, amit Magyarország bíboros hercegprímása mondott a minapi üdvözlése alkalmából: A külföldi kapcsolatokat igyekeztem még az utolsó hónapokban is megerősíteni. Ezért jártam mindenhová, a legmagasabb és legalacsonyabb emberekhez is, hogy lássák be azt milyen igazságtalanság történt velünk, hogy tanulják meg végre a magyar történelmet és a magyar földrajzot azok, akik bennünket megnyomorítottak. Ezt a példák kövessük mi is.

Én tehát azzal a kéréssel fordulok a mélyen tisztelt Paedagogiai Társasághoz, méltóztassanak az itt kifejtett, érdeklődésre érdemes és hazafias szempontból égetően megoldásra váró kérdéssel foglalkozni, hogy majdan helyreálljon a nemzetek közötti barátság és béke, hogy a magyar kultúra munkásai építsék fel azt a hatalmas templomot, ahol Nagy-Magyarország lakóinak szíve fog majd beharangozni a nagy Te Deumra!

Úgy legyen!



[1] Tas József: Mit tanítanak Magyarországról a külföld iskoláiban? In: Magyar Paedagogia. 1928. XXVIII. évf. 1-2. szám. p. 143-154.

Multimédia tartalom:

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: