Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Kovács Csaba: Mit adtak nekünk a statisztikusok? Család és oktatás a számok tükrében a XIX. és XX. század folyamán

Nyomtatási nézet

Kovács Csaba tudományos kutató, Központi Statisztikai Hivatal Kutatástámogató és Statisztikatörténeti Főosztály, Budapest; csaba.kovacs2@ksh.hu

_______________________

Magyarország első népszámlálását a 18. század végén, 1784 és 1787 között tartották meg, arra az uralkodó, II. József adott utasítást. Mivel annak fő célja az adózásra kötelezettek és a katonakorú népesség összeírása volt, így az összeírt személy műveltségi állapotára – azaz, hogy milyen mélységig vett részt az oktatási rendszerben – és a családra vonatkozó kérdések egyáltalán nem szerepeltek a kérdőíven. A legtöbb adatot a katonakorú és a katonai szolgálatra alkalmasnak tűnő férfinépességről vették fel.

A következő népszámlálásra, amely az első modern népesség-összeírás is volt egyben, 1869-ben került sor. Az az 1867-ben a Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium osztályaként létrehozott KSH első nagyszabású teendője volt. Az 1869. évi népszámlálás még nem szakított az 1850–1851. és az 1857. évi, az országban az osztrákok által végrehajtott népszámlálások azon gyakorlatával, hogy megszámlálták mind az embereket, mind pedig az állatokat. Ekkor még nem a KSH, hanem a különböző közigazgatási egységek (például vármegyék, városok) szerveztek népszámlálási bizottságokat, s a feldolgozás első fázisait is ezek a szervek végezték, a KSH-hoz pedig csak a vármegyei összesítéseket küldték el; ezután vette át a KSH a munkát. 1869-től a népszámlálásra szánt idő hosszát is rögzítették, az két hét és 10 nap között váltakozott, ami a korábbi, több évet igénylő helyzethez képest sokkalta jobban szolgálta az adatfelvételi pontosságot. (E helyütt jegyzem meg azt is, hogy sok helyen hallható a szóban forgó népszámlálás megnevezéseként az 1870-es év is. A két évszámnak egyszerű oka van: minden népszámlálásnak van úgynevezett eszmei időpontja, ez pedig 1869. december 31-e éjfél volt, így értelemszerűen a végrehajtás már 1870-re csúszott át. Így például azt a személyt össze kellett számlálni 1870 elején, aki január 1-én halt meg, de azt a csecsemőt már nem kellett, aki ugyanaznap született. 1941-ben aztán január 31-e éjfél volt az eszmei időpont, a népszámlálást viszont később újabb területre kellett kiterjeszteni, ugyanis az 1941 áprilisában Jugoszláviától visszakerült területeken – 1941. október 10-e, éjfél eszmei időponttal – is összeszámlálták az ott lakókat.) A rövid kitérőt követően visszakanyarodva a vizsgált kérdéskörökhöz, elmondható, hogy ez volt az első népszámlálás, amelynél már rákérdeztek a számlálóbiztosok a megszámlált személy műveltségi és családi viszonyaira is; az ezt követő népszámlálások mindegyikének kérdőíve felvette már a szóban forgó témákat. Vagyis Magyarország műveltségi és családi viszonyait ekkortól lehet nemcsak becslés révén, hanem konkrét adatok felhasználásával meghatározni.

A következőkben a népszámlálások műveltségi/oktatási jellegű, illetve a családra vonatkozó kérdéskörét tekintem át, majd röviden kitérek az egyéb, a műveltség mérésére alkalmas statisztikákra. Mindezek mellett – bár az időben ily átfogó felvételek adatainak elemzése nem lehet tárgya egy előadásnak – felvillantom az összeírások igen rövid konklúzióját, illetve kitérek pár mondat erejéig a témák elsődleges és másodlagos forrásaira is.

Bár a tízévenkénti népszámlálások mindegyike, azaz az 1880., az 1890., az 1900., az 1910., az 1920., az 1941., az 1949., az 1960., az 1970., az 1980., az 1990., a 2001. és a 2011. évi – utóbbi már a tizennegyedik volt a KSH történetében – is tartalmazott a műveltségi és a családi állapotra vonatkozó adatokat, többször is alakult az azokat firtató kérdésfeltevés, tehát az, hogy pontosan mit is kérdeztek meg a megszámlált személytől. Megjegyzem, az 1880. évi összeírás úttörőnek számított abban, hogy az 1871 során önállóvá vált KSH első saját szervezésű népesség-összeírása volt, amelyet követően az adatfeldolgozás teljes folyamatát is a KSH végezte el.

Eleinte, így 1869-ben is csupán arra tért ki kérdőív a műveltség mérésnél, hogy olvasni vagy írni-olvasni tud-e a megszámlált, majd így tettek a következő három népszámláláskor is. 1910-ben aztán kibővítették a műveltség mérésére vonatkozó kérdést, s megkérdezték, hogy legalább a középiskola 8, 6, 4 osztályát elvégezte-e, vagy azokkal egyenértékű intézményben végzett-e. Vagy 6, illetve 4 elemi osztályt elvégzett-e a megszámlált személy, aztán következett az írni-olvasni vagy az olvasni tudásra vonatkozó kérdés. Aztán egyre bonyolódott a kérdéskör, 1920-ban ugyanis már a felsőfokú végzettséget is tudakolták (tudományegyetemet vagy műegyetemet végzett-e), és utána jöttek a közép- és alapfokú iskolai végzettséget, illetve az írni-olvasni tudást firtató kérdések, aztán még arra is rákérdeztek, hogy milyen szakiskolai végzettséggel rendelkezik az összeírandó személy. 1930-ban pedig annyi kiegészítéssel toldották meg a korábbi kérdéseket, hogy a felsőfokú végzettség oklevelének megnevezését is kérték, vagyis az adott egyetem/főiskola karára vonatkozóan is elhangzott kérdés. 1941-ben zömmel a korábbi kérdéskörre vártak választ az összeírást végzők, a szakiskolai végzettségre vonatkozó kérdést egészítették ki a szaktanfolyam vagy népművelési tanfolyam elvégzésére vonatkozó résszel. Aztán a második világháború utáni első, tehát az 1949. évi népszámláláskor már arra is kitért a kérdőív, hogy az összeszámolt személy a dolgozók iskolájában végzett-e. Nem folytatom az egyes népszámlálások műveltségi vonatkozású részének változásának felsorolását, csak annyit szögezek le, hogy az az idő múlásával egyre inkább részletesebbé, összetettebbé vált. Ennek jegyében az igen leegyszerűsítő és egyre kevésbé releváns írni-olvasni tudásra vonatkozó kérdést 1970-től el is hagyták. Az írás-olvasás 19. századi mérését egyébként a KSH első igazgatója, Keleti Károly is igen fontosnak tartotta. Az 1869. évi népszámlálás adatai alapján írt, 1871-ben megjelent Hazánk és népe a közgazdaság és társadalmi statisztika szempontjából c. munkájában például nemcsak az analfabetizmus mértékét mutatta be, hanem részletesen elemezte az írni-olvasni tudók felekezeti szempontú megoszlását, illetve a népnevelés és a szakoktatás helyzetét is.

A kérdéskör egyre bonyolultabbá válása mögött egyrészt nyilván az egyre összetettebb és változatosabb iskolarendszer megléte húzódik meg, másrészt pedig, miután bevezették a népiskolai rendszert, amelynek részeként megjelent az általános tankötelezettség is, mérni lehetett már azt is, hogy az adott szinten ki hány osztályt végzett el. A korábbi állapotokkal való összevethetőség végett a különböző rendszerű iskolai képzéseket igyekeztek a kérdéseket összeállító népszámlálási szakemberek egymással kompatibilissé tenni, vagyis például az elemi iskolai végzettséget átkonvertálták általános iskolaivá.

Miként az érzékelhető volt, az idő múltával megfigyelhető a műveltségi szintnél egyfajta fokozatos súlyponteltolódás, amit a KSH kérdések átszabásával, kiegészítésével igyekezett lekövetni. Eleinte ugyanis, a második világháború alatti, azaz az 1941. évi népszámlálásig az alapfokú, azt követően a középfokú, majd a rendszerváltástól kezdődően a felsőfokú végzettség vált egyre inkább általánossá, a népszámlálási kérdések pedig követni kényszerültek ezt a folyamatot. A statisztikai adatok feldolgozása ugyanezt mutatja. Az 1920. évi népszámláláskor például a férfiaknak még több mint 10%-a nem végezte el az elemi iskola első osztályát sem, addig 2001-re már 0,5% volt csak az ily fokú végzettségű férfiak aránya. Az általános iskolát elvégző férfiak aránya, ha a 15 vagy annál idősebbeket nézzük, 1920-ban még alig haladta meg a 11%-ot, addig 2001-re már 92%-os volt ez az arányszám. A különböző nemek között sokáig megfigyelhető volt némi előny a végzettség terén a férfiak javára, az a 20. század első felében 5–6% volt, azonban e különbségek a társadalmi, politikai változásoknak köszönhetően egyre inkább szűkültek, majd el is tűntek. Ha a középiskolai végzettséget nézzük, elmondható, hogy a férfiak körében 1920-ban még csak 4%-os arányt lehetett mérni, 2001-re ez már 38%-ra nőtt. A két nem közötti különbség itt is megfigyelhető volt, az azonban 1980-ra eltűnt, s 2001-ben már a nők körében volt 4 százalékponttal magasabb a középiskolai végzettség aránya. Nagyarányú emelkedés figyelhető meg a felsőfokú végzettséggel rendelkezők számát illetően is. A 25 éves vagy annál idősebb össznépességen belül 1920-ban még csak 1,7%-os arányt mértek, ami aztán 2001-re már 13,3% volt. A diplomásokon belüli arány is jelentősen megváltozott, míg 1930-ban a nők még csak 10%-kal képviseltették magukat, addig 2001-ben már több mint 50%-kal.

A népszámlálások mellett persze egyéb összeírások is foglalkoztak/foglalkoznak a lakosság műveltségi állapotával, illetve a műveltség hordozóihoz való hozzáféréssel: ilyen a népszámlálásoknál jóval gyakrabban mért műveltségstatisztika vagy kultúrstatisztika. Annak számos részterülete van, ilyen a könyvkiadási statisztika, amelyre vonatkozóan a 19. század elejétől vannak adatok. A múzeumokra és azok kiállításaira, illetve a sajtóterjesztésre vonatkozó statisztikákat a 19. század végétől gyűjtik. A sajtókiadás statisztikáit azonban csak 1926-tól veszik fel, annak elindítása még a későbbi KSH elnök, Elekes Dezső nevéhez fűződik. Aztán 1927-től a mozikra, 1928-tól a színházakra, 1930-tól a kultúrházakra vonatkozó statisztikákat is gyűjteni kezdte a KSH. Bár ezek a felmérések még elakadtak vagy többévente ismétlődtek csak, 1945 után néhány éven belül mindegyiket éves szinten kezdte gyűjteni a hivatal. A rádiózás statisztikáit annak 1925-ös, a tévés statisztikákat pedig az 1957-es elindulásától gyűjti a KSH. Jelenleg az adatgyűjtések alapjául a kulturális intézményrendszer törvényi szabályozása és az Országos Statisztikai Adatgyűjtési Program (OSAP) szolgál. A gyűjtés kiterjed a kulturális intézményekre, az ott folyó tevékenységekre és azok kihasználtságára.

A családi állapotot tükröző kérdéskör jóval összetettebb, azzal azonban nem árulok el nagy titkot, ha elöljáróba elmondom, az ily jellegű kérdések sem maradtak állandóak az idők folyamán. A kérdések csoportokba szedve láthatók át leginkább, így a következő kérdéscsoportokat lehet felsorolni: a nemre és a családi állapotra; a családi állásra; a házasságkötés idejére; a gyerekek számára vonatkozó kérdések. A korábban bemutatott témától eltérően e helyütt már az 1784–1787 közötti népesség-összeírás is sok, a témába vágó kérdésre kitért. Ekkor azonban még nem különítették el a személyi kérdőíveket és a lakásíveket, hanem a házakhoz tartozó családi kérdőívekre vezették fel az ott lakó család vagy családokat. Az adott családon (vagy inkább háztartáson) belül aztán a családfőhöz kötődő viszony alapján jegyezték be a megszámláltakat, e helyütt viszont, akárcsak a későbbiekben, feljegyezték az egyes személyeknek a nemét, a családi állapotát, illetve, ha volt, a gyerekeit is. Az egy háztartásban egyedül élőket persze külön, mint családfőket írták össze. A születési évet nem jegyezték fel, csupán az életkort írták be. A felmérni kívánt adatokat tekintve sokkal bővebb – bár még az is csak a városi lakosok esetében használt személyi kérdőívet – az 1869. évi népszámlálás, amely elsőként használt a napjaink népszámlálásakor is meglévő alapvető kérdéseket. Például a nem és a családi állapot iránt érdeklődő kérdéseket, amelyek jóformán a mai napig változatlanok, s azon belül változatlan a férfi és nő, illetve a nőtlen, hajadon, házas, özvegy és elvált kategória. A családi állást tartalmazó kérdéseket – először 1900-ban tudakolták azt – az adott lakásban élés jogcímének örve alatt kérdezték meg a számlálóbiztosok; családfő, feleség, családtag, rokon, nevelő stb. Aztán több évtized kimaradt és újból 1941-ben tették fel a kérdést, ekkor is a lakhatás jogcíme iránti tudakozódás alapján: családfő, feleség, gyermek, rokon, nevelő. 1960-tól – a kérdésfeltevés következő alkalmával – aztán már a családi állás iránt tudakozódtak: családfő, feleség/élettárs, gyermek, testvér, apa, anya, nagyszülő stb. A kérdésfeltevés ekkortól folyamatos, azaz mindegyik, így a legutóbbi népszámlálásnál is elhangzott. Annyi változtatást azért eszközöltek a KSH szakemberei a kérdőív összeállításánál, hogy a háztartásfő/családfő meghatározást elhagyták, s mindössze a családon belüli pozíciót, azaz a házastársi állást jegyzik fel a kérdezőbiztosok, vagyis férj, feleség stb. A házasságkötés évére történő rákérdezésnél egyszerű a helyzet, 1869 és 1910 között azt nem tudakolták, a későbbiekben viszont már folyamatosan feltették/felteszik ezt a kérdést. Bővült a tematika 1941-től, ekkor a megszámlált személy összes házasságának dátumára rákérdeztek, illetve nem hagyták ki a megözvegyülés, válás és a válás dátumát sem. A született gyerekek számára sem kérdeztek rá sokáig, a kérdést először csak 1910-ben tették fel. 1920-tól a kérdés tartalma tulajdonképpen változatlan, hány gyermeke van, és közülük hány van még életben, 1970-ben annyit változtattak a kérdőív összeállítói, hogy az élveszületett gyermekek számára vonatkozóan fogalmaztak/fogalmaznak meg kérdést.

Míg a műveltség mérésénél a népszámláláson kívül is számos statisztikai adatgyűjtés van, addig a háztartások, családok, vagyis a legalapvetőbbnek tekinthető társadalmi intézmények számát, azok összetételét teljeskörűen csak a népszámlálások segítségével lehet, legalábbis egyelőre nyomon követni. Mint az a fentebbi kérdésfeltevés-változásból is látszik, a családstatisztika a kezdeti népszámlálásoknál eléggé gyerekcipőben járt, így 1869-ben mindössze a háztartások/családok számának megállapítása volt lehetséges, és 1880 és 1920 között is csak a családok néhány jellemzőjével bővült a kérdőív. Aztán 1930-ban már jóval több mindent felvettek, de az adatok feldolgozására nem került sor, a felvételi ívek pedig már nincsenek is meg. (Megjegyzem, egyébként is kevés az olyan népszámlálás, amelynek nagy tömegben, szisztematikusan válogatva fennmaradt mind a lakásíve, azaz a lakások, házak adatait, pl. építési évét, alapterületét, helyiségszámát és funkcióját, azok falának és aljzatának fedőanyagát, pl. tapéta vagy kő, mázas lap stb. mind pedig a személyi íve. Ezek az 1970. évi (amelynél 25% maradt fenn), illetve az 1980. és az 1990. évi összeírás anyagai, azoknak 20%-a hasznosítható kutatási célokra. Az anyag a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának óbudai épületében található. Hogy teljessé tegyem a képet, kiegészítem még azzal, hogy az utánam következő kolléga, Rácz Attila munkahelyén is őriznek népszámlálási anyagot. (A BFL-ben az 1941. évi népszámlálás budapesti lakásíveit őrzik.) Az 1941. évi népszámlálásnak nagy tervekkel vágtak neki a családstatisztikát illetően a KSH szakemberei, azok azonban a háborús időszakban nem tudtak megvalósulni. Mindezeknél fogva az 1949. évi népszámlálás az első, ahol igen részletes háztartás- és családstatisztikai felvétel valósult meg, s amelynek anyaga aztán feldolgozásra is került. A népszámlálás a háztartásokat is tovább bontotta családokra, a családon belül aztán személyenként vették fel a főbb adatokat, illetve a családfőhöz viszonyított rokonságot és az összeírás helyén való tartózkodás jogcímét. Az 1949. évit követő népszámlálások némileg eltértek ugyan a szóban forgótól, de a változtatások oly jellegűek, amelyek nem fektették új alapra a családstatisztikát. A családtematikán belül mondandómat a családfogalom meghatározásával zárom. Az 1949. évi népszámlálás úttörő volta ellenére sem határozott meg családfogalmat. Annak oka az volt, hogy a családfogalom a korszakban nem volt egységes, hiszen éppúgy családról beszéltek, ha egy gyerek nélküli személy vagy egy gyerekes házaspár élt együtt a nem házas gyerekeivel, illetve az egyedül élő szülő szintúgy a nem házas gyerekekkel, utóbbi szűk családot, családmagnak vagy nukleáris családnak is nevezhetjük; ha egy családmag és az ahhoz nem tartozó rokonok egy helyen élése valósult meg, vagyis a kiterjesztett család esetében. S akkor is a család fogalmával operáltak, ha több családmag is egy háztartásban élt. Az 1960. évi népszámlálás már meghatározta a családot, de az még a tágabb értelemben vett családdefinícióval dolgozott, s majd az 1970. évi népszámlálás lesz az első, s ez az érvényes a későbbiekre is, amelyik a szűkebb értelemben vett családfogalommal, tehát a nukleáris családdal számolt.

Ha korábban szóba hoztam Keleti Károly munkásságát a családstatisztika kapcsán, meg kell említenem Thirring Lajos demográfust, aki négy évtizedes KSH-ban eltöltött munkásságával „intézménnyé” vált az intézményben, s még nyugdíjazása után is sok éven keresztül dolgozott szakértőként a hivatalban. S a sorból sem Tamásy József nem maradhat ki, aki szintén több mint 40 évig dolgozott a KSH-ban, többnyire a család- és háztartásdemográfia területén alkotva, sem pedig Cseh-Szombathy László, aki szociológusi, demográfusi ténykedése közepette foglalkozott családszociológiával.

Hogy némileg illusztráljam is mondandómat, kivetítek néhány olyan térképet, amelyek a műveltségi és a családi állapot között meglévő kapcsolatot mutatják be. Másként fogalmazva, vizuálissá tételük révén láthatóvá válnak az addig számsorokként létező statisztikai adatok. A térképek a KSH Könyvtár állományába tartoznak, a KSH térképészeti részlegében készültek. Ott olyan neves térképkészítők dolgoztak, mint Hátsek Ignácz vagy Dubovszky Gyula. A térképgyűjteményből kiemelkedik a neves térképészek, Bátky Zsigmond és Kogutowicz Károly által 1918-ban elkészített 1:200000 arányú etnikai – korabeli szóhasználattal élve, néprajzi – térképe, amelyet a közismert carte rouge, az első világháborút követő párizsi béketárgyalásokra kivitt vörös térkép alapján készítettek el. Az a vörös térképpel ellentétben, ahol egy színezett négyzetmilliméter az adott nemzetiség 100 fős csoportját jelölte, az összes, az adott területen lévő nemzetiséget feltüntette, a népsűrűséget és a lakosságszámot is figyelembe véve. A nagyobb kör 1.000, a nagyobb félkör 500 főt, a kisebb kör 100, a kisebb félkör pedig 50 személyt jelöl.

A műveltségi és a családi állapotot ábrázoló térképek közül 5-öt szeretnék bemutatni:

– Az 1., Az analfabéták aránya a 6 éven felüli népességben járásonkint. A térkép az 1920. évi népszámlálás adatai alapján készült. Tartalmazza az analfabéták országos arányát, amely 15,2% volt. S megemlíti, hogy a legmagasabb arány Szabolcs vármegye ligetaljai járásában volt, 43%, a legkisebb pedig Sopronban, 3,9%.

– A 2., A 6 évesnél idősebb írni-olvasni tudók és analfabéták száma és anyanyelvi megoszlása egymással szembeállítva Magyarországon, törvényhatóságonkint. A térkép az 1910. évi népszámlálás alapján készülhetett az 1910-es évek végén. A felső félkör az írni-olvasni tudók arányát mutatja, az alsó pedig az analfabétákét.

– A 3., Az írni-olvasni tudók száma és aránya járásonkint Magyarországon a 6 éven aluliak beszámításával. A térkép ugyanakkor készült. A zöld kör jelenti az írni-olvasni tudókat, a sárga az analfabétákat, a fekete pedig a hat éven aluliakat.

– A 4., A népesség műveltsége. (Az, férfiakra és nőkre bontva a 6 éven felüli népességben az analfabéták arányát, a legalább 4 középiskolai osztályt végzettek arányát az összes népességben, illetve a legalább 8 középiskolai osztályt végzettek arányát az összes népességben ábrázolja.) A térkép az 1910. évi népszámlálás alapján készült. A legtöbb férfi analfabéta Máramaros vármegyében volt, 68,4%, a legkevesebb már ekkor is Sopronban, 4,5%; az országos átlag 28,1% volt. A nőknél a legmagasabb Lika-Krbava vármegyében volt, 88,6%, a legkisebb ez esetben is Sopronban, 5,7%; az országos átlag 38,4% volt. A középső térképeket kihagyva és átugorva a legalább 8 középiskolai osztályt végzetteket mutató térképekre elmondható, hogy a legtöbb 8 középiskolai osztályt végzett férfi Zágrábban volt, 12,8%, a legkevesebb szintúgy Horvátországban, Varazsdin vármegyében, 0,4%; az országos átlag 2,2% volt. A nők esetében mindez a következőképp alakult. A legtöbb középiskolai osztályt végzett nő szintén Zágrábban volt, 7%, a legkevesebb Baranya, Bihar, Arad és Maros-Torda vármegyében, 0,1%; az országos átlag 0,4% volt.

– Az 5. Az élveszületési arány alakulása Magyarország községeiben (Az 1934–36. évek átlagában). A térképről legelőször a dunántúli egykézés és az észak-keleti nagy népszaporulat olvasható le, s az, hogy Budapest sem tartozott a termékeny lakossággal rendelkező helyek közé.

– A 6. Családi állapot a 15 éven felüli népesség százalékában. (Külön a férfiakra és külön a nőkre vonatkozó adatokkal.) A térképek a nőtlen/hajadon, a házas és az özvegy férfiak és nők területi elhelyezkedését mutatják.

Befejezésként mindössze azt említem meg, hogy miként juthat hozzá valaki a népszámlálások adataihoz. A KSH Könyvtár szakkönyvtárként minden népszámlálás bármely kiadványát őrzi, azok helyben is forgathatók, a legtöbből pedig kölcsönözni is lehet. Az internetet használók pedig a Népszámlálási Digitális Adatbázisban (NÉDA) 330 népszámlálási kiadványt lapozgathatnak pdf formátumban, amelyek szinte az összes megjelent kiadványt jelentik. A NÉDA technikai okok miatt egyelőre nem érhető el a könyvtár oldaláról, ahol az adatbázisok fül alatt lenne megtalálható, viszont egy link átirányít a Hungaricana oldalára, ahol minden további nélkül használható az adatbázis. További nyomtatásban megjelent/ma is megjelenő adattárak a statisztikai évkönyvek, illetve a megyei statisztikai évkönyvek.

_______________________

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: