PALLOS ZSUZSANNA: MENCÍA DE MENDOZA SPANYOL ARISZTOKRATA MECÉNÁSNŐ MAGYAR KAPCSOLATAI ÉS KÖNYVTÁRA

Nyomtatási nézet

Pallos Zsuzsanna drs. főkönyvtáros, Oktatási Hivatal, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest

TARTALMI ÖSSZEFOGLALÓ

Magyar kapcsolatai ellenére Mencía de Mendoza y Fonseca (1508–1554) személye szinte ismeretlen a magyar szakirodalomban. A spanyol arisztokrata tekintélyes, gazdag, műpártoló családba született, ahol az intellektuális családi környezetben humanista elvek szerint nevelkedett, a klasszikus és humanista irodalom mellett táncolni és hangszeren játszani is tanult. A folyamatosan tanulni vágyó nemesasszony élete során komoly műveltségre tett szert, kora számos jeles humanistájával épített ki és tartott kapcsolatot. Apja korai halála, majd házasságai révén a leggazdagabb, legbefolyásosabb személyek közé tartozott a korabeli Spanyolországban, ami lehetõvé tette, hogy maga is kiterjedt mecénási tevékenységet folytasson. Ez nem merült ki könyvek, festmények és más műtárgyak beszerzésében, hanem – a művészek mellett – több valenciai diákot is ösztöndíjakkal támogatott, hogy tanulhassanak Spanyolország és más európai országok egyetemein. A tanulmányban megismerhetjük életét, magyar kapcsolatait és részletesen beszámolunk könyvgyűjtési szokásairól, könyvtáráról is.

Mencía de Mendoza y Fonseca (Jadraque, 1508. november 30. – Valencia, 1554. január 4.) Spanyolország) nevét[1] a hazai szakirodalomban alapos kutatás után is csak egyetlen, 1935-ben megjelent könyvben[2] találtam meg, pedig több magyar kapcsolata is volt. Oláh Miklós Németalföldön görögre tanította, amiről egyik versében meg is emlékezik,[3] és ismerte II. Lajos király özvegyét, Habsburg Máriát is, akinek németalföldi udvarában gyakran tartózkodott.[4] A királynéhoz hasonlóan ő is nagy művészetpártoló volt és a könyveket is szerette. Talán könyvajándékozás, könyvcsere is előfordulhatott köztük, de ennek igazolása még további kutatást igényel. Azt viszont levéltári forrás igazolja, hogy a királyné két nagy aranyozott poharat ajándékozott neki, a férjének pedig két kicsi poharat, melyeket faragott lombok és emberalakok díszítettek.[5] Távolabbi kapcsolata Magyarországgal, hogy második férje Aragóniai Ferdinánd,[6] Calabria hercege, Valencia alkirálya, Hunyadi Mátyás király második feleségének, Aragóniai Beatrixnak[7] az unokaöccse.

Művészetpártoló tevékenysége mellett e nagyvonalú, vagyonos spanyol arisztokrata nő gazdag könyv-, festmény- és szoborgyűjteménnyel is rendelkezett. Mecénási tevékenysége nem merült ki könyvek, festmények és más műtárgyak beszerzésében, hanem – a művészek mellett – több valenciai diákot is ösztöndíjjal támogatott, hogy Spanyolország vagy más európai országok egyetemein tanulhassanak.[8] A tanulmány célja, hogy bemutassa Mencía de Mendoza életét és könyvtárát, kiemelten kezelve a humanista műveltségeszmény érvényesülését és a magyar vonatkozásokat. A tárgyaláshoz a kiadott, illetve a weben elérhető levéltári forrásokat és a téma elsődleges irodalmát használtuk.

Mencía de Mendoza y Fonseca 1508. november 30-án Rodrigo de Mendoza Zenete őrgróf (1464–1523) és María de Fonseca y Toledo (†1521) grófnő lányaként egy régi, gazdag, művészetpártoló családba született Jadraque településen, Spanyolországban. Keresztnevét védőszentjéről, Boldog Mencía (Emerentiana) bencés apácáról kapta, aki a portugáliai San Benito de Castro kolostorban élt.[10] Dédapja Iňigo Lopez de Mendoza, Santillana őrgróf, udvari költő II. János kasztíliai és leóni király (1405–1454.) udvarában. Már ő is komoly könyvtárral rendelkezett, benne olyan korszakos szerzők műveivel, mint Dante, Boccaccio vagy Petrarca. Nagyapja, Pedro Gonzalez de Mendoza kardinális szintén nagy érdeklődést mutatott a művészetek és a kultúra iránt, különösen a klasszikus és az itáliai művészet érdekelte.[11] A legnagyobb hatást azonban apja, Rodrigo gyakorolta rá, aki tökéletes megtestesítője volt a késő középkor spanyol grandjának.[12] Családjának talán legismertebb tagja unokabátyja, Diego Hurtado de Mendoza.[13] Mencía számára tehát adott volt az intellektuális családi környezet, ahol a neveltetéséről a legkiválóbb preceptorok gondoskodtak, megismerkedett a humanista irodalommal és két húgával együtt táncolni és hangszeren játszani is tanult.[14]

Apja halála (1523) után, fiúörökös híján, 14 évesen megörökölte Zenete őrgrófságot, s a majorátus révén a családi vagyon nagy részét is. Ez Kasztília egyik leggazdagabb nőjévé tette és biztosította számára a gazdasági függetlenséget.[15] 1525-ben V. Károly (1500–1558) császár kifejezett kívánságára és közvetítésével a harmadik felesége lett III. Nassau-Bredai Henrik (1483–1538) grófnak, aki a spanyol udvarban kamarás, Németalföld Államtanácsa Pénzügyi és Haditanácsának tagja, Guelderland, Holland és Zeeland provinciák kormányzója és a hadsereg általános kapitánya volt. A politikai alapú házasággal Károlynak kettős célja volt, egyrészt hogy megakadályozza a Mencía iránt érdeklődő Alba hercegi ház további erősődését, másrészt, hogy közelítse egymáshoz a kasztíliai és a németlaföldi arisztokráciát. Férje révén Mencía megkapta a Nassau grófnéja címet is, melyet férje 1538-ban bekövetkezett haláláig viselt.[16] A házaspár 1530-ban Németalföldre költözött, ahol váltakozva a Nassau-ház rezidenciáin, 1535-től leginkább Breda városban taláható kastélyukban [17] éltek, amelyet a híres barbanti épitésszel, Rombout II Keldermanssal (1460–1531) pompás rezidenciává alakíttattak át.[18] A Henrikkel kötött házasságából nem származott felnőtt gyermekük, több sikertelen terhessége volt, és fiuk röviddel a születése után meghalt.[19] Az állandóan tanulni, művelődni vágyó grófné nem elégedett meg avval, hogy csak a könyvekből tanuljon, ezért bredai otthonukba meghívta a filozófus Juan Luis Vivest (1492–1540), akit latintanárként (preceptor) alkalmazott.[20] Mencía férjével együtt V. Károly udvarának kíséretéhez tartozott, így lehetőségük volt követni az uralkodót, aki sokat utazott országai között. Németalföldön szabadon mozgott Mencía, és bejáratos volt Turnhout palotáiba,[21] ahol akkoriban Magyarországi Mária, II. Lajos királyunk özvegye, V. Károly császár testvére, Németalföld régenseként rendezte be rezidenciáját. Az udvarban megismerkedett Mária királyné titkárával, Oláh Miklóssal (1493–1568), Mátyás király unokaöccsével, a híres humanistával. Oláh görög nyelvre tanította Mencíát, amiről – mint említettem – az egyik Carminájában is megemlékezik.[22] Németalföldön a korabeli flamand kultúrával és művészettel ismerkedve, lassan bekapcsolódótt az ország kulturális életébe. Férje, Nassau-Bredai Henrik, aki komoly műgyűjtő volt, számos művészt foglalkoztatott, köztük volt: Hyeronimus Bosch,[23] Lucas Cranach,[24] Jean Gossaert,[25] Bernard van Orley.[26] A két utóbbi – Gossaert és van Orley – hamarosan Mencía kedvenc művészeivé is váltak.[27] A házaspár számos megbízást adott festőknek, építészeknek, könyvfestőknek és gobelinszövőknek, köztük a nassaui genealógiáról szóló híres gobelinsorozatra is.[28] Utazásai közben gyakran találkozott neves humanistákkal és nem veszítette el érdeklődését a tudományok és a művészetek iránt sem. Mencía vezetésével a bredai udvar a tudomány központjává fejlődött.

Híres tudósokat hívott meg udvarába, így köréhez kapcsolódóan számos tudományos és irodalmi mű született.[29] Kapcsolatot tartott a Hieronymus van Busleyden[30] által alapított leuveni Collegium Trilingue[31] neves professzoraival, és anyagilag támogatta az intézményt és hallgatóit is.[32] Mencía csodálta Rotterdami Erasmust (1466?–1536), élénken érdeklődött munkássága iránt és nagyon szeretett volna találkozni a mesterrel. Az éppen az udvarában tartózkodó Giles de Busleyden[33] tanácsára meghívta magához Conrad Gocleniust,[34] aki Busleyden szerint mindenkinél többet tud a Mencía által oly sokra tartott emberről. Az Erasmusról szóló beszélgetés után Mencía megkérte Gocleniust, hogy szóljon magáról, s ekkor hallott a Gocleniust ért méltatlanságról, hogy kanonoki kinevezését megtámadták.[35] Mencíát megdöbbentette az igazságtalanság, férje révén segítséget ígért, és megpróbálta az ellenfeleket jobb belátásra bírni, de nem sikerült. Ezért Németalföld kormányzójához, Habsburg Máriához fordult, és felvilágosította őt a kialakult helyzetről. A királyné nyilvános vitát rendelt el, amelyen ő maga is részt kívánt venni. Az egyetem ezt megpróbálta elkerülni, vagy legalábbis egy olyan időpontra halasztatni, amikor a Nassau-házaspár nem tud jelen lenni. Mindezek ellenére sikerült elérni az ügy azonnali tárgylását, így a vita 1536 márciusában lezajlott. A kancellár olyan meggyőzően beszélt, hogy a régens királynét is megnyerte álláspontjának, bár sok vita után a döntést mégis elhalasztották. Március 21-én Goclenius levélben jelentette győzelmét Erasmusnak, ugyanakkor megköszönte Van der Noot kancellárnak és Mencía de Mendozának a segítséget.[36]

Igazi reneszánsz emberekként férjével komolyan érdeklődtek az Új Világ iránt. Henrik rendelkezett Mexikó egyik legrégibb térképével is.[37] Feleségét különösképpen az egzotikus növényzet nyűgözte le, ezekből néhányat szeretett volna spanyol földön is meghonosítani. Amikor Sevillában járt, kapcsolatba lépett a felfedezett Amerika (India) természtrajzát leíró mű szerzőjével,[38] hogy amerikai növények magjait kaphassa meg.[39] 1538. szeptember 13-án férje elhunyt, és az örökösödés kapcsán az őrgrófnő szövevényes jogi vitákba keveredett a gróf előző házasságából[40] származó fiával[41] a vagyon elosztásáról.[42] Az örökösödési problémák elrendezése után visszatért hazájába, Spanyolországba.[43] A Németalföldön töltött kilenc év alatt komoly mecénásként támogatta a népszerű festőket, illuminátorokat, ékszerkészítőket és gobelinszövőket. Könyvtárát is gyarapította. Amikor 1539-ben visszatért szülőfödjére, tanulmányait továbbra is folytatta, s hozzájárult a flamand művészet spanyolországi megismertetéséhez, illetve mecénásként támogatta az alkotókat.[44]

1541. január 13-án újból férjhez ment egy nála is gazdagabb és hatalmasabb férfihoz. Második férje, Aragóniai Ferdinánd (1488–1550), Calabria hercege, Valencia alkirálya, aki szintén pártolta a művészeteket, különösen a zenét. A valenciai királyi palota (Palau del Real) nemcsak pazar bútorzatáról és kárpitjairól volt híres, hanem kiváló könyvtáráról is, melyet Fredinánd jelentősen gazdagított. Az irodalom iránti szenvedélyüknek a kor divatja szerint a palota kertjében bemutatott színházi előadásokkal is hódoltak.[45] A házastársak összhangja ellenére ez a frigy is gyermektelen maradt.[46] Mencía 1544-ben a leuveni Collegium Trilingue mintájára elkészítette az 1514-ben alapított Valenciai Egyetem reformjának tervét. Finanszírozta többek között a három szent nyelv (latin, görög, héber), az irodalom, valamint az orvostudomány tanítását, és egy új auditóriumot is építtetett. Még későbbi végrendelete is tartalmazott oktatástámogatást: anyagi hozzájárulást adott egy toledói főiskola alapításához.[47] Élete vége felé Valenciában telepedett le, és a legkiválóbb valenciai humanistákkal vette körül magát, akik ünnepelték a visszatérését, hiszen ez jövőbeli patronálásukat is jelenthette.[48] Ezúttal már nemcsak az apjától „örökölt” barátok voltak vele, hanem saját kipróbált emberei is, mint pl. Vives vagy Miguel Jerónimo Ledesma.[49] Az ők és még sokan mások ajánlásaira figyelemmel várásolt könyveket. Özvegységére akkora vagyonnal rendelkezett, hogy nem okozott nehézséget neki olyan saját gyűjtemények kialakítása, melyek nemcsak hatalmasak, hanem kiválóan válogatottak és gazdagok voltak. A 949 kötetes könyvtárán kívül volt 218 festménye, 918 érme (medaillon), 200 gobelinje, továbbá számtalan arany és ezüst kegytárgya, valamint az Indiákról származó egzotikus tárgyak, a különösen értékes ékszergyűjteményéről nem is beszélve.[50] Az utolsó éveiben a kóros elhízás miatt sokat szenvedett, kopaszodott és légzési nehézségei voltak.[51] 1554-ben bekövetkezett halála után szülei mellé temették a Santo Domingo de Valencia zárdában. A vagyona túlnyomó részsét Luis de Requesens,[52] az őrgrófnői címet testvére, María de Mendoza örökölte meg.[53]

1555-ben bekövetkezett halálakor javairól részletes inventárium készült, amelyben 949 db könyv szerepelt.[54] A gyűjteményt gondosan 23 dobozba osztották, és a dobozokon feltüntették, hány könyvet tartalmaz, s a művek milyen nyelven íródtak, és mely föbb témaköröket tárgyalják. Ezeket az adatokat kiegészíti a Mencía által örökölt és halála után a domonkos kolostorban (Convento de Predicadores) letétbe helyezett könyvek jegyzéke, amit 1560-ban örökösének, Luis de Requesensnek, Németalföld spanyol kormányzójának (1573–1576) is kiadtak.[55] Ez a lista sokkal részletesebb, bár számban ugyanannyi dobozról szólt, de csak 932 kötetet tartalmazott, amelyekből 74-et 1562-ben átadtak az inkvizíciónak.[56] Mencía de Mendoza több olyan könyvet is beszerezett, amelyek a korabeli Spanyolországban, különösen nők kezében szokatlannak számítottak, sőt, az egyre szigorúbbá váló egyház jóváhagyásával sem rendelkeztek.[57] A két utolsó inventáriumban számlák, a fizetéssel kapcsolatos levelezés és más dokumentumok is elérhetők, melyek felfedik a könyvtár összetételét, valamint a beszerzés módjait és sokszor a könyvek végső sorsát is.[58] A reneszánsz Valencia kortárs gyűjteményei közt ez az egyik legfontosabb, amelyet csak Hernando Colón[59] 16. 000 kötetes könyvtára múlt felül.[60]

A könyvtár bemutatása az alábbi tematika szerint történik:

1. A beszerzés forrásai

• Öröklés,
• Saját beszerzés,
• Ajándékok, szerzői ajánlások.

2. A könyvek tematikája

• Klasszikus és humanista irodalom,
• Hóráskönyvek,
• Nőirodalom,
• Lovagregények,
• Kozmográfia,
• Természettudomány, kertek.

3. A könyvtár belső berendezése

4. A gyűjtemény szétszóródása

1. A beszerzés forrásai:

Családi örökség, a gyűjtemény alapja

Fiútestvérek híján, legidősebb gyerekként, Mencía már 15 éves korában, megörökölte az apja és nagyapja által gyűjtött 632 kötetes könyvtárat. Ezt két helyre osztották szét: 58 darab került apja nagy dolgozószobájába a valenciai érseki palota új részében, a fennmaradó részt pedig az Ayora településen álló kastélyukban, légmentesen záródó fadobozokban, egy nehezen hozzáférhető helyen tárolták, ami biztos jele annak, hogy ezekbe a könyvekbe nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem néztek bele.[61] Ez a könyvtár, a tizenhatodik század közepének egyik leggazdagabb spanyol nyelvű gyűjteménye, és a híres humanista Vives számos művét is tartalmazta.[62] Mercedes Gómez-Ferrer a Valenciai Egyetem (Universitat de València) professzora, a művészettörténet doktora 1995-ben publikálta[63] két olyan árverés (1529, 1535) dokumentumait, ahol Zenete őrgróf tulajdona – többek között több száz könyv – került kalapács alá.[64]

A dokumentumok alapján bizonyított, hogy – eddigi ismereteinkkel ellentétben – Mencía nem örökölte az apja teljes könyvtárát. Az őrgróf végrendelet nélkül hunyt el 1523-ban, ami pereskedések sorát indította el.[65] Halála után ingóságairól több leltár készült, köztük a Francisco Javier Sánchez Cantón kiadta, mintegy 632 könyvet tartalmazó lista.[66] E szerint az őrgróf könyvtárát két részre osztották: a kisebb gyűjteményrész a valenciai érseki palota új részében volt, míg a túlnyomó részét az Ayora menti kastélyban, légmentesen lezárt ládákban helyezték el. Az első nyilvános árverést 1529. március 3-án Valencia város piacterén tartották meg, ahol Zenete őrgróf vagyonának egy részét bocsátották áruba.[67] Ezen az árverésen Mencía és testvére, María Mendoza képviseletében Juan Escrivá de Romaní, királyi számvevő (Mestre Racional)[68] is megjelent, a másodikon azonban már nem.[69] A legjelentősebb könyveladások 1529. április végéig lezajlottak, néhányat még október 25-én is dokumentáltak, az utolsóra november 19-én került sor.[70] Összefoglalva, ez a Zenete őrgróf könyvtárából származó 202 könyv értékesítése bizonyítható, amelyeket többnyire könyvkereskedőknek, néhányat magánszemélyeknek adtak el, az eladásokról készült dokumentumban mind a vevők neve, mind az eladott könyvek címe fel van tüntetve,[71] így többé-kevésbé pontos összehasonlítás lehetséges az őrgróf halálakor készült leltárral (Sánchez Cantón). Az összevetés eredményeként megállapítható, hogy az aukción leltározott 202 db könyv túlnyomó része szerepel a Sánchez Cantón-féle, az őrgróf halálkor készült leltárban, de vannak eltérések is (pl. hat könyv címe nem egyezik, illetve ugyanannak a műnek több kötete is szerepel).[72] Sőt, az aukciós katalógus öt könyve nem szerepel az 1523-as leltárban. Mindent összevetve azonban elég könnyen felfedezhetők az azonosságok,[73] de az is megállapítható, hogy az akkor eladatlan kötetek nem felelnek meg az ayorai vagy a valenciai kastélyokban elhelyezett dobozok tartalmának.[74] 1535. április 9-én újabb nyilvános árverést engedélyeztek Nicolas Ortí közjegyző és Onofre Veta pap jelenlétében, aki Mencía és testvére, María, Saldaña grófnéja, nevében járt el, Juan Escrivá de Romaní ezúttal nincs jelen.[75] A második, 1535-ben, Valenciában készült árverési katalógus más ingóságok (ruhák, lóhám, tükör és brácsa) közt Rodrigo de Mendoza könyveinek újabb nagy tételben történt eladásáról tájékoztat bennünket.[76] Juan Bautista Bayarri könyvkereskedő „négy dobozban, kétszáztizenhárom könyvet” vett meg, ezerhatvankét sueldos[77] és két dinár értékben, három hóráskönyv más vásárlókhoz került. A címeket azonban nem rögzítették, és más információkat sem kapunk.[78] A könyvek ily nagy számban történő eladása meglepő, hiszen apja könyvtára jelentős részének elvesztését jelenti, miközben a lánya könyvrajongásáról ismert. Különösen igaz ez az apja birtokában lévő két Erasmus-műre (Adagiorum Collectanea és De utraque verborum ac rerum copia),[79] pedig a szerzőnek – mint korábban említettük – Mencía nagy rajongója volt. Az árverések időpontjában Mencía – bár már öt éve Nassau-Bredai Henrik felesége volt –, de még Spanyolországban élt, és az árveréseken is képviseltette magát, így tudomása lehetett az eladásról.[80] 1530-ban ugyan Flandriába költözött, de két évre (1533–1535) visszatért Spanyolországba. Mivel tudjuk, hogy 1535 júliusában Burgosban írt végrendeletet, így az 1535 évi áprilisi eladás tökéletesen összeegyeztethető spanyolországi tartózkodásával.[81] Bár az 1535-ben készült árverési katalógusban szereplő 213 darab könyv adatait nem ismerjük, így lehetetlen folytatni a könyvgyűjtemények és az aukciós leltárak összehasonlítását.

Az azonosított, közel 200 darab könyv azonban lehetővé teszi bizonyos következtetések levonását.[82] Mencía nem örökölhette az őrgróf összes könyvét, de később többet is visszavásárolt az eladott könyvekből.[83] A „visszavásárálást” igazolják azok a későbbi könyvvásárlásairól szóló forrásokban szereplő tételek, amelyek megegyeznek az aukciós katalógusokban szereplő, eladott könyvek adataival. Példaként a Gregorio Boncio antwerpeni könyvkereskedőn keresztül vásárolt ókori latin szerzők műveit (többek között Vergilius: Georgica, Josephus Flavius: A zsidó háború, illetve Diodorus Siculus vagy Thuküdidész írásai) említhetjük, amelyek az 1529-es árverés 117., 116., 201. és 128. tételeivel egyeznek meg. De az 1545-ben a Cerdá fivéreken keresztül szerzett Suetonius-, Quintilianus-, Macrobius- és Lucanus-könyvek is egyeznek az 1529. évi árverés 80., 112., 120. és 126. számú tételeivel.[84]

A könyvszeretet és a könyvek elárvereztetése közötti ellentmondás feloldására két hipotézist lehetne felállítani:

1.  Mencía csak később kezdett el érdeklődni a könyvek iránt, és férjei révén hatalmas      könyvtárakhoz fért hozzá, ezért nem tiltakozott az eladások ellen.

2.  Mencía inkább maga vásárolta meg, illetve vissza az őt érdeklő műveket, hogy ezzel elhárítsa a jogi vitákat apja testvérével, Diego Hurtado de Mendozaval, Mélito I. grófjával és húgával, María de Mendozával, akik szintén az őrgróf örökösei voltak.[85]

Saját beszerzések

Mencía csak 1535 után kezdett el komolyabban könyveket gyűjteni, mégis, az 1554-ben bekövetkezett haláláig, vétel vagy ajándék révén bizonyítottan 317 kötettel gyarapította az örökölt könyvtárat. Ízlésére és személyiségére egyaránt nagy hatással volt a két humanista, igen gazdag könyvtárral rendelkező mecénás férje is.[86] Az általa beszerzett könyvek humanista vagy klasszikus tartalma már az ő ízlését tükrözi, például az itáliaik közül Dantét, Petrarcát és Boccacciót preferálta.[87] Számos humanista szerző – Leonardo Bruni, Lorenzo Valla, Enea Silvio Picolomini, Giovanni Pontano, Niccolo Perotti, Marsilio Ficino és Pico della Mirandola – művei még az örökölt könyvtárból származtak.[88] A könyvek beszerzésénél általában két fő tanácsadóra hallgatott. Az egyik a titkára, Martín Lasso de Oropesa,[89] egy spanyol humanista, aki nemcsak az olvasmányai kiválasztásban, hanem a könyvbeszerzésekben és szükség esetén azok köttetésében (pl. Arisztotelész Etikája 1537-ben)[90] is segédkezett.[91] 1535-ben például őt bízta meg könyvek beszerzésével Párizsban, amikor visszatérve Bredába, útközben megálltak ott. A már régóta Flandriában élő preceptora, Juan Luis Vives megjelenésével,[92] Oropesa továbbra is Mencía szolgálatában maradt, de egyre inkább másodlagos szereplővé vált. 1537-től már gyakorlatilag Vives foglalkozott Mencía olvasmányaival és könyvtárával.[93] De ez nem jelenetett kizárólagosságot, mert egy jó könyv ajánlója éppúgy lehetett Vives szolgája, saját udvarhölgye, vagy a neves antwerpeni kereskedő Arnao del Plano.[94] Ezen személyek befolyása Vives 1540-ben bekövetkezett halála után is érvényesült, sőt, Arnao del Plano még azután is vásárolt neki könyveket és egyéb műtárgyakat,[95] miután Mencía visszaköltözött Valenciába.[96]

Mellettük az őrgrófnő még számos ügynökre és közbenjáróra is számíthatott, akik különböző európai országból szerezték meg számára a kívánt műveket. Többek közt:

• Gregorio Bonico, valószínűleg a jól ismert Gregorius de Bonte antwerpeni könyvkiadó és könyvkereskedő (1528–1556),[97] akitől Szent Ágoston Isten városát, Homérosz Iliászát, Vergilius Georgiconját, Diodorus Siculus, Thuküdidész és Salustius műveit, és más kortárs írásokat is vett.[98]
• Egy másik könyvkereskedő, Pedro Borbón, aki nemcsak könyveket vett a számára, hanem a bekötésükkel is ő volt megbízva.[99]
• Juan Mey vagy Jan van Mey flamand nyomdász, könyvkereskedő, aki a spanyolországi Valenciában rendezkedett be (1543–1559),[100] és szerzett be megbízója kérésére könyveket[101] idősebb Pliniustól, Damiani Szent Pétertől,[102] Jason Pratensistól (De cerebri morbis),[103] Nicolaus Clenardustól (Grammatica)[104] és Erasmustól (Apophthegmata).[105]
• Juan Tarragona vette meg Plutarkhosz[106] egy művét és két Bibliát, az egyik közülük illusztrált.[107]
• 1550-ben Juan Garrán-tól vett egy könyvet, talán Flaviustól A zsidó háborút (De bello iudaico).[108]
• Amtonio és Juan Cerdá spanyol nemesek szerezték meg neki Suetonius, Quintilianus, Macrobius, Lucanus és Cicero szövegeit.[109]

Más esetekben a fizetési felszólítás csak a könyvkereskedő nevére utal és az összegre, amit a szolgálataiért fizettek.[110] Ezek közt van Arroyo, Antonio Çanabuja, Juan Engarra, Bartolomé Matia,[111] Joan Engueran, Juan Monardi, Sebastian Alexandre.[112]

Írott forrásokból[113] tudjuk, hogy Mencía maga is vásárolt könyveket. Ludovico Ariosto: Orlando furioso című epikus költeménye és egy komédiája (La Cassaria),[114] Pietro Bembo[115] művei (Rime, Gli Asolani és Epistolae),[116] Castiglione: Il Cortegiano[117] írásának két példánya, Vittoria Colonna[118] költeményeit, valamint Girolamo Britonio,[119] Flavio Biondo,[120] Lucio Firmio, Antonio Bonfini és Galeazzo Capella[121] írásai mind saját beszerzései.

Ajándékok, szerzői ajánlások

Mencía de Mendoza közeli kapcsolatban állt az uralkodóházak és arisztokrata körök tagjaival, akikkel kölcsönösen megajándékozták egymást. Feltételezhető, hogy könyvei közül néhányat Navarrai Margittól,[122] vagy Franciaországi Eleonóra[123] királynéktól kapott. Az inventáriumokban megjelenő néhány ilyen ajándék mellett csak az őexcellenciájának ajánlva bejegyzés áll,[124] csak ritkán találunk utalást az ajándékozó személyére.[125] Tudjuk ugyanakkor, hogy Vives, Guillaume Budé,[126] Miguel Jerónimo Ledesma[127] és Juan Maldonado[128] egyaránt megajándékozták őt saját műveikkel, ahogy valószínűleg a többi humanista író is, aki támogatását kereste. Vivesnek egy másik leuveni barátja, Nicolaus Clenardus uit Diest híres hebraista héber nyelvtana (1529) is megtalálható Mencía könyvtárában.[129] III. Nassau-Bredai Henrikkel kötött házassága alkalmából Petrus Nannius alkmaari humanista, Oláh Miklós barátja[130] dedikálta neki a Dialogismi heroinarum (Kitalált párbeszédek hősnőkkel) című kiskönyvet, amelyet egy 1541-ből származó kiadásban őriz a British Library (nr. 7I5 d 33). A mű egy menyasszonyt olyan nőkkel szembesít, akik hozzá hasonlóan erényesek, tiszták és szűziesek, ugyanakkor Nannius kritikus megjegyzéseket is tesz e hősnők viselkedésével kapcsolatban. Kijelenti, hogy a lelki tisztaság az elsődleges követelmény egy nő számára. A testi tisztaság csak egy jele annak, de a hölgyek megítélése csak valamennyi jellemvonásuk figyelembevételével lehetséges.[131] Gheeraerdt Vorselman,[132] panegirikuszát Mencía asszony erényéről és tanultságáról újévi ajándékként ajánlja a csodált nőnek.[133] A mű érdekessége, hogy az első bizonyíték arra, hogy Mencía nemcsak örökölte apja humanista könyveit, hanem valóban olvasta is őket.[134] Vosters a dicsérő költeményt elemezve feltételezi, hogy Vorselman személyesen is ismerte a költemény alanyát, tehát elfogultsága, az erények és műveltség kiemelése több mint kötelező irodalmi fogás.[135] Alonso Ruiz de Virués spanyol bencés szerzetes,[136] Plutarkhosz-fordítását ajánlotta neki, mint a spanyol erazmisták pártfogójának. Erasmusnak a klasszikus moralisták iránti lelkesedése spanyol követőire is jellemző volt, különösen népszerű Plutarkhosz, akinek XVI. századi spanyol fordítói mind az erazmista mozgalomhoz kötődtek.[137] Valószínűnek tűnik, hogy Virués és az őrgrófnő már korábban, 1530-ban találkoztak Németaföldön, ahol Virués V. Károly szolgálatában állt, Mencía de Mendoza pedig az udvarban tartózkodott a férjével.[138] Valenciába visszatérve a legrangosabb humanisták egész seregével vette körül magát. A nagyra becsült személyekről, a művészetpártolókról és családjukról szóló panegirikusz a humanista irodalom kedvelt formája, így a Mencíáról és apjáról is készültek ilyen művek. A Calabria hercegével kötött második házassága alkalmából Girolamo Britonio[139] neki ajánlotta a Carmen nuptiale[140] című írását.[141]

Az arisztokrácia körében bevett szokás volt a könyvek ajándékozása. Egy 1545-ben Pedro Borbón által kiállított számla tanúskodik arról, hogy Mencía megbízta őt, rendelje meg egy könyv kifestését és az árát (15 font, 8 dénár) is fizesse ki, hogy elküldhesse az unokatestvére Bernardino de Mendoza számára.[142] Mencía nemcsak vásárolt és ajándékozott, hanem kölcsönzött is könyveket, különösen akkor, ha az a mű nehezen volt beszerezhető. Gazdag könyvtárát megnyitotta a humanisták előtt, akik cserébe műveikkel rótták le hálájukat, vagy fejezték ki tiszteletüket a mecénásnőnek. Erről egy könyvbejegyzés is tanúskodik. Juan Lorenzo Palmireno[143] egy 1568-ban írt művében „El estudioso de la aldea” (A falu tudósa) címen a könyv dedikációjában köszöni meg Calabria hercegnőjének, hogy több könyvet is kölcsönzött neki.[144]

2. A könyvek téma szerint

Klasszikus és humanista irodalom

Mencía könyveit a halála után ládákba csomagolták, a tartalmakat pedig jegyzékbe foglalták, amelyben megjelölték a könyvek fő témaköreit is. Innen tudjuk, hogy a gyűjtemény tematikája igen széles körű: filozófia (115 db), szépirodalom (több mint 100 db), teológia (88 db), orvostudomány (96 db), történelem (62 db), általános tudományok (46 db), kozmográfia (22 db), jog (41 db), természettudományok és művészetek (16 db), valamint különféle egyéb könyvek egyaránt képviselve vannak.[145] Klasszikus írók (Plinius, Plautus, Terentius, Horatius, Cicero) és kortárs szerzők (Marsilio Ficino, Pico della Mirandola, Antonio Nebrija, Leon Battista Alberti, Guillaume Budé, Savonarola és Rotterdami Erasmus) művei egyaránt megtalálhatók a címek közt. Az építészetet Vitruvius és Leon Battista degli Alberti képviselte. Az őrgrófnő sok nyelven – latin, olasz, német, francia, görög, spanyol, katalán és portugál – gyűjtötte a könyveket. Az apja gyűjteményében már meglévő latin nyelvű Alberti és Vitruvius könyvek mellé, beszerezte még az 1521-ben megjelent olasz nyelvű, Cesare Cesariano[146] által illusztrált Vitruvius kiadást és Albrecht Dürer Institutionum geometricorum című művét is.[147]

Hóráskönyvek

A hóráskönyv a késő középkor legkedveltebb imádságoskönyve a laikusok körében. A hóra = óra kifejezés a kánoni órákra vonatkoztatható, amikor is naponta hét alkalommal dicsérik az urat. Tartalmát tekintve a magvát Szűz Mária kis zsolozsmája alkotta, ehhez csatolták később a bűnbánati zsoltárokat, egyéb imádságokat, a legnépszerűbb szentek életét és a kalendáriumot. A kalendárium részt hónapképekkel, a többit misztérium- és szentképekkel díszítették. Virágkora a késő középkor volt, privát imakönyvként a tizennegyedik századtól kezdve vált luxustárggyá, elsősorban Németalföldön, ahol a XV. századtól különös gondot fordítottak művészi díszítésére és kötésre.[148] Doña Mencía is kedvelte ezt a fajta imakönyvet, hiszen forrásokból tudjuk, hogy élete során számos hóráskönyv elkészítésére adott megbízást és a halála (1554) után a javairól készített leltár is számot ad a tulajdonában lévő 12 hóráskönyvről.[149] Ezek mindegyike pergamen, illuminált és arany- vagy ezüstdíszítéssel, zománcozással és arany zárókapcsokkal ellátott, többnyire gazdagon díszített borítóval rendelkezik. Kettő közülük igen nagy, az egyiken Nápoly címere látható, a másik borítójának egyik oldalán az Igazság, a másikon a Jótékonyság allegóriája jelenik meg, de leltárban szerepelő imádságoskönyvek némelyike nem volt bekötve.[150] A leghíresebb pergamen hóráskönyve gyönyörű festéssel ma is megtekinthető Madridban (Biblioteca del Instituto de Valencia de Don Juan, 26-III-41). Nagyon kis méretű könyv (8,5x6 cm), 404 oldalából 196 teleírt oldalt és tizenhét teljes alakos miniatúrát tartalmaz. Az ábrázolt szentek közt Magyarországi Szent Erzsébet is látható (ff. 194v-195v). Az oldal szélére Mencía címerét festették, a vele szemben lévő oldalra ugyanazt négyszer. A 35. fólión Nassau gróf címere látható az Arangyapjas Rend jelképével körülvéve. A Santiago- (Spanyolország védőszentje) miniatúra szélére a császári kétfejű sast festették, a jelmondat «plus outre» (egyre tovább).[151] A 191v. és 192v. fóliók közé egy Szent Annának szóló imát írtak, de a miniatúráját tartalmazó fólió már hiányzik. A kötés – bár már nem az eredeti, de korának stílusához illeszkedik – bőrrel bevont fatábla, melynek a közepét egy szív díszíti, amiből sugarak indulnak. A két zárkapocs közül az egyik hiányzik. Vörös bársonnyal bevont kis méretű, kulcsra zárható fadobozban őrzik.[152]

Mencía műtárgybeszerzéseit jórészt a humanista Gilles de Busleyden, a brüsszeli „La Chambre des Comptes” (számvevőszék) elnöke intézte, akinek nagyon jó kapcsolatai voltak a festőkkel, a miniatúra- és gobelinkészítőkkel, és levelei alapján néha tanácsokat adott és közvetített a műtárgyvásárlásában.[153] Gilles de Busleyden egy 1532. május 10-én kelt levelében örömét fejezi ki, hogy tetszett az őrgrófnőnek a kis hóráskönyv, a naptárat viszont – ami viszont nem tetszett – visszaküldi a másolónak, hogy készítse el újra.[154] A megbízandó illuminátorok, scriptorok és aranyművesek esetében sok név merült fel. Az első bredai tartózkodás (1530–1533) alatt készült számadáskönyvekben szerepel Juan de Roan[155] neve, akinek egy 1532-ben készült dokumentum szerint összesen 75 florine [156] és 11 patard[157] értékű összeget fizettek ki a következőkért: egy kalendárium, 18 összefűzött pergamenlap megírása, 17 nagy kép és két futódísz megfestése, két kis kép elkészítése futódíszekkel, illetve még 3 iniciálékkal ellátott futódísz. Az elvégzett munkához tartozott 2500 kisméretű arany betű, 35 nagyméretű arany betű, és az a másfél ív pergamen, valamint a hét zsoltár, képek két futódísszel és az a doboz, amibe a könyvet elhelyezték.[158]

Ugyanebben az évben egy antwerpeni scriptor huszonhét hóráskönyvet készített Mencíának, aki 1532. augusztus 8-án 16 florins 10 patard-ot fizetett értük. 1532-ben még egy bredai kolostor apácája kapott két florint több apró hóráskönyv elkészítéséért.[159] A másolókon, könyvfestőkön és -díszítőkön kívül könyvkötők és ezüstművesek is dolgoztak a hóráskönyvek elkészítésén, de volt, amikor a megrendelés kötés nélküli imádságoskönyvre szólt. Németalföld legjobb mestereit kereste, így különböző városokban dolgoztatott, mint Brugge, Antwerpen stb. Második bredai tartózkodása (1535–1539) során már Arnao de Planót[160] bízta meg, hogy rendeljen számára egy újabb hóráskönyvet.[161] Időközben azonban megözvegyült, és visszatért Spanyolországba, de a mű még nem készült el, ezért Plano intézte a hóráskönyv befejezését és a kifizetést – egy florint minden további ívért – Anton van Damme scriptornak. Ezután került Simon de Brujas[162] mesterhez illuminálásra, akinek Juan Luis Vives utasításait kellett követnie a cselekmények és az alakok ábrázolásában.[163] Ebben a könyvben a kalendárium a Brugge-i egyházmegye szokásos ünnepei mellett olyanokat is megjelenít – vörös szín helyett feketével jelölve –, amelyeket máshol ünnepeltek. Ez további emberábrázolásra adott lehetőséget: Remete Szent Antal, Szent Fábián, Szent Sebestyén ünnepei januárban, Szent Ágota februárban, Szent János és Szent Pál júniusban, Szent Anna júliusban, Szent István augusztusban, Assissi Szent Ferenc októberben, Claudius Besançoni püspök (685–692)[164] júniusban, az Úr színeváltozása augusztusban, Szent I. Kallixtusz pápa[165] októberben és az O Sapientia[166] (december 16.). Beillesztésük miden bizonnyal Vives utasításaira történt.[167] Ugyanez vonatkozik Santiago (Spanyolország védőszentje) beillesztésére az oldal szélén a címerrel és a császári jelmondattal, illetve az alamizsnaosztó Magyarországi Szent Erzsébet ábrázolására, amely kép mellett és alatt Mencía címere látható, ara utalva, hogy rangjához méltóan segíti a rászorulókat.[168] Ez megfelelt tanára, Vives elveinek, miszerint egy jó keresztény életében a szegények megsegítése a legfontosabb tettek közé tartozik.[169] A könyv további érdekessége az utolsó lapon olvasható bejegyzés, amely szerint az 1612-es törlési jegyzék (cenzúra) alapján bizonyos részeket ki kellett törölni a könyvből (expurgálás). Már az 1587-ben összeállított indexben meghatározták, hogy a hóráskönyvekből is törölni kell mindent, ami ígéretekkel és hiú, vakmerő reményekkel vagy babonás gyakorlatokkal rokon.[170] Doña Mencía könyvében a 34v. oldalon egy egész bekezdés át van húzva: «Scio enim quod in quacumque die tuarum passionarum memoriam habuero, salvus ero» (Tudom, hogy valahányszor eszembe jut szenvedésed, megmenekülök).[171] Egy 1540. május 10-én írt levélben, Arnao del Plano értesíti megbízóját, hogy elkészült a hóráskönyv, és mivel értékes és könnyű, inkább a biztonságos szárazföldön küldi el neki.[172] Augusztusban már arról értesíti a Mencíát, hogy újabb könyvek illuminálásával bízták meg Simon Beninget,[173] de a mester, Arnao véleménye szerint, túl magas árat mondott, ezért kéri, hogy írja meg neki, mit tegyen.[174] A mester további foglalkoztatását bizonyítja az őrgrófnő kincstárnoka, Francisco de Recalde vezette számadásköny, melyben az szerepel, hogy 1542-ben Benningnek kifizettek 22000 maravedís-t[175] néhány általa festett és bíborral borított pergamen hóráskönyvért, Pierre Andrés-nek pedig 2000 maravedís-t utaltak ki a könyvek díszítéséért.[176]

Nőirodalom

Mencía nyitott volt az újra, és különösen érdeklődött nőkről szóló irodalom és a nők oktatása iránt. Mindig igyekezett követni azokat az elveket, amelyeket tanácsadója, Vives a De institute foeminae christianae[177] című művében fejtett ki. Számos olyan mű volt a birtokában – elsősorban Vives vagy Erasmus ajánlására –, melyek a nők helyes neveléséről és különösen szellemi és lelki életéről szóltak. Voltak festményei és gobleinsorozata is, melyek a világirodalom, a történelem és a vallás számos ilusztris és erényes nőalakjait ábrázolták.[178] Ilyen témájú könyvei közt megtalálhatók: Enrique Cornelio Agrippa: De nobilitate et praecellentia foeminei sexus (A női nem nemességéről és kiválóságáról)[179] művének francia fordítása, Boccacio: De mulieribus claris (1355–1359) (Híres nők) írásának spanyol nyelvű változata és Plutarkhosz: Mulierum virtutes (Női erények) című kötete is. Agrippa egyenlőséget hirdetett a nemek között, és a férfiakat tette felelőssé azért a zsarnokságért, aminek a nőket minden területen alávetik. Ez a könyv felfedi az őrgrófnő lázadó, nem igazodó (nonkomformista) vonásait, ami egészen egyedülálló azokban az időkben.[180] A nőírók munkásságára is odafigyelt, az olasz reneszánsz költőnő, Vittoria Colonna műveit gyűjtötte és érdekelte a Fernando de Loazes, Valencia püspöke által írt könyv VIII. Henrik és Aragóniai Katalin válásáról, amelyben az író Henriket támadja a válás miatt.[181]

Lovagregények

A középkorban a lovagi történeteket elsősorban az előkelő, a lovagok világát ismerő, művelt közönségnek szánták, de a XIV. században, XI. Alfonz és II. János uralkodása idején már arisztokrata körökben is igen kedvelt volt.[182] Kezdetben, társasági eseményként hangosan olvasták fel azokat, idővel annyira részévé vált a mindennapoknak, hogy a levelezéseket gyakran regényszereplőkkel kódolták. Például Magdalena de Bobadilla és Don Juan de Silva, Portalegre grófja 1572-ből származó levelezésében, amelyek a mirafloresi[183] udvar eseményeiről, híreiről számolnak be, a személyek neveit a népszerű Amadís de Gaula[184] karakterei adják.[185] A műfaj a XVI. században élte aranykorát, amikor a nyomdászat révén a nyilvánosság szélesebb rétegeihez is eljutott. A családi könyvtárak fennmaradt leltárai utalnak arra, hogy ezeket a regényeket kölcsönadták, terjesztették rokonok, barátok és ismerősök közt, sőt, a könyvesboltok pénzért kölcsönözték is azokat.[186]

A XV. században katolikus Izabella kasztíliai királynő[187] birtokában számos, az Artúr-mondakörhöz kapcsolható könyv volt, de a következő nemezedék, V. Károly hitvese Portugál Izabella[188] is szerette a lovagregényeket. A lovagirodalom töretlen népszerűségét mutatja, hogy a következő spanyol uralkodó felesége, Isabel de Valois[189] már kölcsönzött is udvarhölgyei számára, amit két, 1567-ben, a madridi Alcázarban keltezett költségszámla bizonyít: „tizenkét reál, bizonyos lovagi könyvekért, amelyeket a hölgyek béreltek.”[190] Mencía de Mendoza is kedvelte a lovagregényeket.[191] A humanista író, köztük Vives is – akinek nézeteit, tanításait Mencía olyan komolyan vette – elutasította a lovagregényeket.[192] Vives a De institutione feminae christianae (1523) című művében heves támadást indított az általa banálisnak, ostobának és érzékinek tartott irodalom, vagyis a lovagi és szerelmi történetek ellen. Ugyanilyen nagy szigorral szólt a kóbor lovagok és szerelmes hölgyek kalandjait kedvelő leányzókhoz is, akiknek talán jobb lenne, ha nem tanultak volna meg olvasni, ha ilyen könyveket forgatnak.[193] Az érett, művelt, humanista kötődésű arisztokrata azonban ebben mégsem követi mesterét. Talán azért, mert már korábban, az apja könyvtárában is megtalálta és megismerhette az olyan románcokat és lovagregényeket, mint a Lanzarote (Lancelot spanyol neve), az Amadis ciklus hetedik könyve [Lisuarte de Grecia], a La Poncella de Francia.[194] De Pedro del Corral[195] műve, a La crónica del rey don Rodrigo[196] és a La historia del emperador Carlomagno y de los doce pares[197] példányai, vagy Ovidius: Átváltozások (Metamorphoses) és a Szerelem művészete (Ars Amatoria).[198] Ezenkívül még néhány azonosíthatatlan lovagi krónika, valamint kompozíciók a mitikus Nagy Sándorról, ami tovább árnyalja Mencía irodalmi érdeklődését.[199] De bőven találhatott ilyen olvasnivalót első férje bredai palotájában és különösen második férje, Valencía alkirályának gyűjteményében, amely közel harminc lovagregényt tartalmazott.[200] Köztük az Amadis négy könyve, a Libro del hijo de don Tristán,[201] Palmerín de Oliva[202] két példányban, Don Leonís de Grecia – amelyekből nincs ismert példány,[203] Lucidante de Tracia[204] és más hasonló kötetek. Tehát életének folyamán akár otthon, akár a bredai kastélyban, vagy talán nagyobb valószínűséggel spanyországi rezidenciájukban, ahol két nagyszerű könyvtár is állt rendelkezésére, elolvashatta, megkedvelhette ezeket az írásokat. Mencía a színházi előadások és a szerelmi költészet barátja és népszerűsítője,[205] tehát kedvelője más könnyedebb műfajoknak is.

A valenciai udvart a kulturális sokszínűség jellemezete, jelen volt a helyi nemesség és nagypolgárság kultúrája. Az alkirály nápolyi családja révén az olasz szellemi hagyományokat hozta, az első felesége, Germana származása révén a francia, első házasságából pedig az aragóniai udvar műveltségét. Ezt a sokszínűséget növelte tovább második feleségként a kasztíliai Mencía de Mendoza, aki otthonosan mozgott a németalföldi humanista körökben éppen úgy, mint V. Károly császár és a Habsburgok rezidenciáin. A „művelt Minervának”, ahogy egyes értelmiségiek nevezték, nem tartott sokáig beilleszkedni az olasz és reneszánsz udvari életbe, amelynek szellemiségét nagyrészt magáévá is tett, és tovább építette saját művészi ízlése és preferenciái szerint.[206] A szellemi kihívásokat kereső arisztokrata hölgy nyitottságát jól mutatja, hogy sokféle irdalmat kedvelt, még a fantasztikumot és románcokat tartalmazó kevésbé elismert történeteket sem vetette meg.[207]

Valószínűleg ismerhette Mencía lovagregények iránti érdeklődését Dionís Clemente,[208] valenciai közjegyző, mert neki ajánlotta a Valerián de Hungríáról[209] írtott művét. A regénynek egy spanyol kiadása volt, melyet Francisco Díaz Romanó, az Extremadurából származó nyomdász készített La Crónica del muy alto príncipe y esforçado cavallero Valerián de Ungría (Az igen nagy fejedelem és vitéz lovag Magyarországi Valérián krónikája) címmel. A nyomtatást, ahogy az a kolofonban áll, 1540. augusztus 2-án fejezte be Valencia városában. A borítón jelezték a megjelenés alkirályi engedélyezését, sőt, V. Károly császári címerének feltüntetése mellett, a mű prológusában beszámol a híres wormsi birodalmi gyűlésről (1521), ahol Luther kifejthette hittételeit. Célzatos talán az is, hogy Valerián fiktív származását a császár testvére, Ferdinánd magyar király országára vetítette.[210] A könyv két részből áll. Az elsőben Pasmerindo magyar király, Valerián édesapja, Nestarcio, Németország leendő császára; Menadoro, Bohémia királya, Finariel, Franciaország királya és Arsenio, a nagy bölcs protektor egymásba kacsolódó kalandjairól értesülünk, amelyekbe újra és újra beavatkozik a nagy bölcs, Arismenio.[211] Az első kötet kilencedik fejezetében tűnik fel Pasmerindo magyar király, „hatalmas ősök ivadéka, akik mindenkor a hit védői voltak”. Ő is méltó lesz hozzájuk: mikor hallja, hogy a trapezunti császárt szorongatja egy mór herceg vezette ármádia, eltávozik Belgrádból, amely – úgy tűnik – az ország fővárosa. Birodalmát rábízza öreg hívére, Ladisenora; a lovag kötelességei ugyanis előbbre valók az uralkodóénál.[212] A második rész sokkal hosszabb, mint az első és sokkal több benne a fantasztikus elem. Megszületik a főhős, Valerián, akinek bölcsessége és ítélőképessége már nyolcéves korában egy érett férfié. Arismenio tanácsára Pasmerindo király Ottaviano német császár udvarába küldi fiát, Valerian herceget, ahol rangjának és képességeinek legmegfelelőbb módon nevelhetik arra, hogy nagy hős váljon belőle. Útközben megismerkedik Flerisena hercegnővel, akivel egymásba szeretnek. De a hercegnőt elrabolja Boralda mágus, és elvarázsolja. Valeriánnak tehát Flerisena megmentésére kell indulnia, bolyong egy aranyerdőben, behatol egy rejtelmes várba, viaskodik óriásokkal, fenevadakkal, rabságukból szűz leányzókat szabadít ki, keresi elvarázsolt feleségét; míg végül sikerül megszabadítania őt.[213] A regények földrajza is meseszerű, a Nílus valahol Ázsiában folyik csendesen, míg Magyarországra Konstantinápolyból a legrövidebb út a cseh kikötőn át vezet, mivel Csehország a Földközi-tenger egy szigete.[214]

Clemente munkája a lovagirodalom összes szükséges kellékével rendelkezett és követte az Amadís de Gaula mintáját. A lovagregény keretében azonban nem egy, az igazságszolgáltatáshoz és a jogalkotáshoz kapcsolódó kérdést tárgyalt, amelyek a kor társadalmi és politikai valósághoz kapcsolódtak.[215] Ilyen például a regényben bemutatott végrendeleti vita, amely a Thesalia királyság örökségéért az ifjú Laurela, a néhai Vincilario király özvegye és Dandalio, az unokatestvére között zajlik.[216] A vita végül a nő javára dől el, a leszármazottak nélküli házassági kötelékek és a természetes rokonsági kötelékek közötti jogkülönbség alapján, mert az ítélet a régi valenciai szokásjogban meglévő özvegyek „setantena”[217] jogán nyugszik.[218] A jogeset forrása az előző alkirályi pár – Brandenburgi János – végrendelkezése, illetve az özvegye – Germana de Foix – vagyonának rendezése és különösen a hozományára vonatkozó összetett garanciarendszer („creix” és az „exovar”) érvényesítése volt.[219] A nők jogainak elismrése mellett Dionís Clemente érinti az elmúlt két évszázadban egyre jobban elharapózó banditizmust, amelyben már az arisztokrácia is aktívan részt vett. A jogrend a folyamatot támogatta, mert például a valenciai joggyakorlat – még a Fori Regni Valentiae törvénykönyv[220] 1547–1548-as változatában is – elismerte a lovagok (nemesek, gazdagok, földbirtokosok) közötti, kihívás nélküli háború jogát. Ezek a háborúk vezettek a banditizmushoz, s a XVI. századra állandósultak a közrendzavarások, a rablások és gyilkosságok. Az alkirályok szigorú és pragmatikus rendeletekkel próbálták felvenni ellene a harcot.[221] A regényben mindez úgy jelenik meg, hogy egyes szereplők, bár külsőleg lovagnak tűnnek, tetteik alapján azonban tolvajok, sőt, Clemente létrehozta a felbérelt rabló irodalmi prototípusát.[222] A tolvajok és rablók jól kidolgozott tipológiája mellett a kalózok kevésbé differenciáltak, de az egyértelmű, hogy a valenciai királyság partjainnál és kikötőiben megjelenő mór, francia, kasztíliai, baszk, genovai, provence-i és valenciai származású kalózok sokszor összejátszanak a nemesekkel. Így jelenik meg nemes lovagokról szóló, kötelezően fantasztikus elemekkel gazdagított regényben a XVI. századi Valencia társadalma az erőszak színtereivel és a bevett rend által védett banditizmussal.[223]

Feltehetően a Mencíának szóló ajánlás mögött az a szándék is húzódhat, hogy a szerző „társadalomkritikáját” szórakoztató formába rejtve eljutassa a legmagasabb rangú körökhöz. A művelt és jószándékú úrnőhőz, aki az alkirállyal rövidesen megkötendő házassága révén támogatást adthat a szükséges változásokhoz. A regényben több uralkodót is ellátnak tanáccsal. Például Finariel francia herceg olyan kormányzati elveket javasol a görög császárnak, melyek előmozdítják az egyenlőség és az igazságosságot, a szükséges szigor pedig csak a jósággal és a köröltekintéssel együtt érvényesíthető.[224] Clemente regényében a gyermekneveléshez és az oktatáshoz fogalmaz meg ajánlásokat.[225]

Kozmográfia

A középkori kozmográfia a földrajzot, a geológiát és a csillagászatot is magában foglalta, és feltárta az embernek a világhoz való viszonyát. A kifejezés Klaudiosz Ptolemaiosz (90?–170?) munkájában jelent meg először. Mencía élete végéig érdeklődött a földrajz és a kozmográfia iránt. Egy 1529. december 19-én kelt levélben első tanára, Juan Andrés Strany fejtegeti Mencíának kérdésére a parhelia[226] és a naphalo[227] jelenségét, ami Valenciában és Geronában több helyen észlelhető volt és felkeltette Mencía érdeklődését.[228] Az utolsó Flandriából érkező könyvcsomag (1553) is tartalmazott egy Brabant kozmográfiájáról szóló művet.[229]

Természettudomány, kertek

Hispániában nagy hagyománya volt a kertépítésnek, a mór kertek mintául szolgáltak a keresztény arisztokrácia számára is, és a reneszánsz új lendületet adott a kertek gondos kialakításának. Mencía szerette a kerteket és érdeklődött a különleges növények iránt. Gyakran hozatott magokat vagy gyümölcsfákat Spanyolország különböző részeiről vagy a távoli Indiákról, különösen olyanokat, amelyről könyvtára valamely botanikai művében olvasott, például Gonzalo Fernandez de Oviedo: Historia general y natural de las Indias című könyvében.[230] A régi nagy nemzetségek már a XV. század végétől folyamatosan építik át a korábbi védelem céljából létesített várkastélyaikat pompás palotákká, amelyeket látványos, esztétikai szempontok szerint elrendezett, épített kertekkel vettek körül, ahol az anadalúz örökség keveredik az olasz és flamand divattal.[231] A szökőkutakkal, pavilonokkal, tavakkal, növényi lugasokkal és labirintusokkal ellátott rendezett palotakertek a nemesi identitás tudatának, a hatalom és a reprezentativitás megjelenítésének, valamint a nemesi lakóhely modelljében a XV. század végétől bekövetkezett változásnak és a szabadidőhöz szorosan kapcsolódó társadalmi megkülönböztetésnek a jelei.[232] A kertek, gyümölcsösök iránti érdeklődés az előkelők körében egyre terjedt a XVI. századi Spanyolországban, például a trónörökös, a későbbi II. Fülöp király ügynököket bízott meg, hogy egzotikus magokat, gyümölcsöket szerezzenek be, hogy elültethesse a kertben.[233]

„A magánházak annyira gálánsak és drágák, hogy szépségükkel növelik (ahogy Cicero mondta) tulajdonosaik értékét és minőségét: mert mindegyiküknek, vagy a legtöbbjüknek megvan a saját gyümölcsöskertje, annyi narancs-, citrom-, zöldcitrom-, grapefruit-, babér- és mirtuszfával, gyümölcsfákkal, gyógynövényekkel és virágokkal, hogy úgy tűnnek, mint a kísértetjárta házak, amelyek mesés történeteket regélnek el”[234]

A Nemzeti Történeti Levéltárban (Archivo Histórico Nacional) fennmaradt egy tervezet,[235] amely Mercedes Gómez-Ferrer kutatásai szerint[236] az őrgrófnének az Alcócer palota kertépítési reformjára a XVI. század negyvenes éveiben tett utasításait tartalmazzák, amikor az őrgrófné a valenciai királyi palotában élt, Aragóniai Ferdinánddal, Calabria hercegével 1541 januárjában kötött házassága után. Az Alcócer-kert elrendezése jól tükrözi, hogy – a Mencía asszony által később elrendelt lehetséges bővítések előtt – az eredeti kert egyszerű magja, a két kert közepén található nagy tó, a ház közvetlen szomszédságában helyezkedett el.[237] Nehéz meghatározni, hogy pontosan mikor alakították ki a kertekben a négyszögletű, szisztematikusan elrendezett zöldség- és virágágyásokat nem messze a háztól, a tó mellett, a narancsligetekkel, amelyek közepére szökőkutat helyeztek. A későbbiekben egy labirintust is építettek ide, és a többi négyzetes ágyás mellett hatalmas fasorok szegélyezik a sétányokat. Ebben az értelemben követhették a valenciai királyi palota kertjének mintáját.[238] A reformok megtették hatásukat, hiszen az új rezidencia kertjeinek szépsége legendás hírű volt, már a XV. század vége óta dicsérték pompáját.[239] 1494-ben Jerónimo Münzer írta, hogy „bőséges gyümölcsökben, árokban és tavakban. Olyan rendkívül élvezetes, hogy hittünk a földi paradicsomban.”[240] Elképzelhető, hogy a már korábban említett Dionis Clemente is a Valérián de Hungría című lovagregényében a konstantinápolyi udvar kertjének a leírásakor az alkirály udvari kertjét tartotta szem előtt.[241]

4. A könyvtár belső berendezése

Mencía humanista műveltségére, hitbéli felfogására, nőkről alkotott képére és a Habsburg-dinasztiával meglévő kapcsolatára nemcsak a könyvei, hanem a könyvtárban gondosan elhelyezett festmények, gobelinek és térképek is utaltak.[242] A valenciai királyi palota (Palau del Real) könyvtárában a falakon 114 festmény lógott, melyek tematikája a következő volt: vallásos (pl. Szent Antal megkísértése, Szent Jeromos, Szent Pál megtérése, Lázár feltámadása), mitológiai (pl. Párizs ítélete) és irodalmi tárgyú (pl. Petrarca: A hírnév diadala), továbbá városképek (pl. Köln, Rodosz) és portrék. A nyolcvan portré a Habsburg-dinasztia korabeli vezető személyiségeit, saját családjának tagjait és néhány hozzá közel álló nemest és humanistát ábrázolták.[243] Mintaként valószínűleg Ausztriai Margit Mechelenben (Malines) álló palotájának galériája vagy Habsburg Mária turnhout-i kastélyának gyűjteménye szolgált. Nem lehet véletlen, hogy erős nők – Ausztriai Margit, Habsburg Mária, Németalföld kormányzói, Oldenburgi Krisztina, milánói hercegné (1533–1535), Navarrai Margit királyné – arcépeit választotta. A gyűjtemény összeállításban kifejeződött Mencía társadalmi státusa, mind a Zenete őrgrófnője rang, mind a Habsburg-dinasztiához való szoros kapcsolat. Leveleiben a trónörököst, a későbbi II. Fülöpöt „unokatestvérének” szólította.[244] A könyvek és a festmények ikonográfiája, de a kárpitok, medalionok és a ritkaságok, sőt, még a kertbe ültetett, a Nyugat-Indiákról származó fajok is különös összhangban álltak egymással. A térképek pedig – az olyan arisztokraták esetében, akiknek birtokai Mencíához hasonlóan Spanyolország és Flandria különböző részein helyezkedtek el – különösen alkalmasak voltak a gazdagság és rang érzékeltetésére.[245]

5. A gyűjtemény szétszóródása

Az öröklött könyvek mellé – saját intellektuális kíváncsiságának és hatékony segítőinek hála – Mencíának sikerült számos olyan könyvet megszereznie, melyek kortárs spanyol nők számára nem voltak hozzáférhetőek, némelyik birtoklása egyházi jóváhagyást igényelt, sőt, az inkvizíció idején be is tiltották.[246] Mencía végrendeletében (Burgos, 1535. július 3.) minden szabad és osztható vagyona egyetemes örökösének Luis de Requesenst,[247] Németalföld spanyol kormányzóját
(1573–1576) jelölte meg. Ezért halála után a könyvei nem szerepeltek a hagyatékában, ahogy azt apja esetében történt.[248] Az örököse azonban nem tudott a könyvekhez jutni addig, amíg 1560-ban Mencía húga, María de Mendoza Zenete új őrgrófnője által a néhai nővére végrendelete ellen indított jogi kereset le nem zárult.[249] A pert Requesens[250] nyerte meg, így birtokába vehette a könyveket és az ingóságok maradékát, amelyekről hat évvel korábban egy részletes leltár készült, és egy domonkos kolostorban raktározták el.[251] A végrendelet végrehajtójaként Requesensnek ki kellett fizetnie Mencía hitelezőit és egyéb adósságait, s hogy elég pénze legyen a testáló utolsó akaratának teljesítéséhez, aukcióra bocsájtotta az örökség egy részét. Az árverés Valenciában a San Andrés-i plébánián Señor Pons házában zajlott.[252] A gyűjteményból kerültek könyvek Flandriába, Itáliába, de a legmagasabb áron Spanyolországban vették meg őket.[253] A spanyol inkvizíció révén tovább csökkent az állomány azokkal a művekkel, melyek a tiltott könyveket leíró indexeken (1551, 1554, 1559) szerepeltek. Az 1559-ben kiadott, a spanyol főinkvizitorról Valdés Indexnek nevezett összeállítás 701 könyvet tartalmazott, ezek többnyire más országok listájáról származó művek voltak.[254] Minden bizonnyal a Valdés Index, a büntetések növekvő szigora és az Inkvizíció ítéletei késztették a kormányzót arra, hogy elrendelje a könyvtár átválogatását és a tiltott vagy gyanúsnak minősülő művek elkülönítését. Az Inkvizíció ediktumai tartalmazták az indexekben szereplő könyvek átadásának kötelezettségét is. Ezért 1562-ben Mencía öreg szolgája, Blas de la Cava 74 könyvet küldött a valenciai Szent Hivatalhoz, melyek között volt:[255]

• Erasmustól nyolc mű (pl. Lucubrationes, Lingua, Enchiridion (két példány), Institutio matrimonii, De libero arbitrio (bár ez az egyik listán sem szerepelt);
• Cicerótól három könyv (Epistulae ad familiares 2db, Orationes);
• Néhány vallásos munka a tékozló fiúról, az Újtestamentumról és egy misztikus teológia;
• Költemények spanyolul és portugálul;
• Több orvosi könyv, köztük a Fuchs, Leonhart: Methodus (1541);
• Matematikai könyvek;
• Ledesma, Miguel Jeronimo görög nyelvű művei, valamint (Szent) Fisher, John: Assertionis Luterane 1545).[256]

Nagyon érdekes, hogy Requesens nem adott át minden könyvet, amely a listákon szerepelt. Az el nem küldött könyvek egy része Rodrigo de Mendoza gyűjteményéből származik, pl. Apuleius: Az aranyszamár, Ovidius: A szerelem művészete, Dante: Isteni színjáték, az Amadís de Gaula lovagregények, de Mencía által beszerzett művek is voltak köztük, például Erasmus: Colloquia és Boccaccio: Decameron. Az 1559-es indexet azonban még kilenc követte, amelyek valószínűleg tovább csökkentették Mencía egykori gyűjteményét. Requesens halála után (1576) a könyveket nem adták el vagy adták át a Szent Hivatalnak, hanem legidősebb lányához kerültek, akit szintén Mencía de Mendozanak neveztek. Végül azonban neki is át kellett adnia a Quiroga Indexen (1584) szereplő könyveket. Mostanra ezeknek a könyveknek nyomuk veszett. Azok a művek, amelyek még Mencía nagyapja, Pedro González de Mendoza gyűjteményébe tartoztak, hasonlóképpen szétszóródtak vagy megsemmisültek.[257]

Mencía a tudomány művelőjeként és mecénásaként szerzett hírnevet Spanyolországban és Németalföldön, korának egyik legtudósabb nőjeként tartották számon. Hírneve elsősorban latin és görög nyelvtudásának volt köszönhető. Periklész élettársához, Aszpásziához hasonlították, aki Szókratészszel is vitába mert szállni. Németaföldön az alkmaari tudós, Petrus Nannius egy esszégyűjteményében „a tizenhatodik század ékköveként” méltatta őt.[258] Emléke azonban nemcsak a tizenhatodik század tudós humanistáinak számtalan dicsérete révén maradt fent, nevét egy ma is működő bredai líceum viseli.[259]

In spite of her Hungarian connections, Mencía de Mendoza y Fonseca (1508–1554) is almost unknown in Hungarian professional literature. The Spanish aristocratic woman was born into a prestigious, rich, art-loving family. In this intellectual family environment, she was educated in a humanist tradition; besides the classics and humanist literature, she was also trained to dance and to play different musical instruments. The noblewoman, who always wanted to learn, acquired a serious education during her life, established and maintained relationships with many prominent humanists of her time. His father's early death and her marriages made her one of the wealthiest, most influential people in Spain at the time, which enabled her to exercise patronage with an unusual degree of liberty. However, the artistic patronage of Mencía de Mendoza did not stop at acquiring books, paintings, and other works of art, but included more public initiatives, such as the University of Valencia project or the patronage of students from Valencia, on whom she bestowed grants for studying at different Spanish and European universities. In the study, we can get to know her life, her Hungarian connections, and report in detail about her book collecting habits and her library, too.

Vissza a tartalomjegyzékhez