BALOGH MIHÁLY: LEVÉLFÉLE JÁKI LÁSZLÓ TANÁR ÚRNAK – A TÚLPARTRA

Nyomtatási nézet

Drága Tanár Úr!

Omnes eodem cogimur. Mindannyian ugyanoda kényszerülünk, írta le hajdan a költő, Horatius.

Tudjuk! Mégis mindig megrendülünk, ha közülünk valót, ha szerettünket ragadja el a pallida mors, a sápadt halál.

Mint most téged…

Némán kell elviselned már a magasztaló búcsúszavakat, a főhajtást. Nem állíthatsz meg egy rezignált, szerény, jákis kézlegyintéssel. Nem mondhatod: nem az ember a fontos, hanem a tett. Tűrnöd kell, hogy legalább egy végső, múló pillanatra körülötted forog a világ, és már nem te sürögsz-forogsz többé a világ körül.

Mert – Minden Egész eltörött!

A Minden Egész… egyik kicsiny, de feledhetetlen, fájó hiányt hordozó darabkája legyen most a mi odaveszett barátságunk!

Negyven éve találkoztunk először. Hús-vér magad jelen se voltál, amikor odaszólt nekünk, hallgatóknak Szabó Sándor tanár úr, hogy aki a neveléstörténeti irodalomban búvárkodna, nem kerülheti ki „A Jákit.” Így: idézőjelben, kurzívval és fettel, keresztnév nélkül – a Magyar pedagógiai irodalom 1920–1944 című bibliográfiád önazonosaként.

Aztán eltelt másfél évtized, és megcsörrent egyszer a telefon iskolám könyvtárában. Lendületes, fiatalos hangon mondtad: Jáki vagyok! Jáki László az OPKM-ből!

„A Jáki!” – ugrott volna be – ha hagytad volna. De te folytattad, szárnyas szavakkal, hogy a főnököd, volt tanárom, Horváth Tibor ajánlásával keresel. Vannak-e a szertárainkban régi taneszközök? Nagyszerű! Hát régi pedagógiai könyvek? Comenius is? Az Orbis pictus meg a Ianuae linguarum is? Pláne nagyszerű! Akkor meglátogatsz!

Pár nap múlva ifjonti elánnal érkeztél. Bekalandoztuk az épületet. Mindenre kíváncsi voltál, noha mindent tudtál. Kérdeztél és dicsértél, én meg csak loholva tudtam lépést tartani veled – fizikai és szellemi értelemben is. Elvben kalauzoltalak, a gyakorlatban követtelek.

Legközelebb 1998 forró nyarán találkoztunk az OPKM-ben. Máig előttem van a Honvéd utcai, tenyérnyi világítóudvarba beszorult kis nyomda. Néhány özönvíz előtti masina volt az infrastruktúra, amelyre épült a cég kiadói tevékenysége. Persze sokkal inkább épült a te lehetetlent nem ismerő, sok leleménnyel átjárt lelkesedésedre, ahogyan az unokáid mondanák – „pörgésedre”.

A kultuszminiszter báró Eötvös József írta le egy helyütt, hogy az iskolában „minden módszernek igaz életet a tanár lelkes személyisége ad.” A szakmai környezetemben ez az igaz életet adó lelkes tanárember te voltál egy évtizeden át. Amíg megadatott, hogy a munkatársad lehettem a Könyv és Nevelés szerkesztésében, meg a két sorozat, a Tudós tanárok…, a Mesterek és tanítványok, meg több más kiadvány ágas-bogas gondjaiban.

Emlékszem, mennyit küszködtünk, mire elindulhatott a folyóirat, meg a két sorozat. Fiskálisra erőszakolt bölcsész agyammal belegondolni se mertem, hogy a nyers valóságtól micsoda távlatokba kalandoztak el szakmai álmaid. Hisz többnyire vékonyan voltunk eleresztve – akár pénzben, akár külső-belső támogatásban.

Fontos dolgokat tanultam el tőled a tíz év alatt. Kezdetben, egy-egy kudarcunk után, leginkább a talpon maradás mesterségét, a fölállni, továbblépni tudást, a kitartást. Mert előbb-utóbb sok mindent elértél, de soha nem erővel, hanem mindig akarással, kitartással, hittel…

Emlékszem a leányfalusi „faházba kihelyezett” szerkesztőbizottsági ülésekre, ahol nemcsak szellemi frissességedet csodálhattuk, hanem a szakácsmesterséged adta kulináris gyönyörök élvezőivé is válhattunk.

Elevenen élnek bennem magyarpolányi világmegváltó „agymenéseink”. A rólad ránk is átragadt szellemi-lelki vibrálás. Hogyan is feledhetném mindezeknek letaglózó ellentétét: a fásult hangot, ahogy a Fő Illetékes lesöpörte az asztaláról ötünk jónak remélt polányi programját. Este sírva-vigadva temettük együtt kikukázott álmunkat – de másnap újra, újat kezdtünk.

És nem csak a munka kötött össze! Ott volt Dunavecse, a „legkedvesebb közös többszörös.” Nekem egy könyv, amit akkoriban írtam róla, neked ifjúkorod „messze ringó világa.” Ott volt Leányfalu, a faház a nagy beszélgetésekkel, egy-egy pohárka bor mellett. Lefekvés előtt rendre elmantráztuk a túlélési receptünket: minden kilégzésre jöhet egy belégzés!

Drága Tanár Úr!

Ez a recept most lejárt, mert most – Minden Egész eltörött…

Vagy mégsem? Hisz mi tudni véljük, amit az angyalok kara még nem is sejt: hogy készül már az égi hangok bibliográfiája, gyűlik az anyag a mennyei nevelés történetéhez, és mindjárt megjelenik a felhőkön túli folyóiratod első száma: a Könny és Nevetés…

Búcsúznék. Mondanám, hogy nyugodj békében! De talán… lehetetlent várok el tőled?

Emléked felidézve bízvást állíthatjuk rólad Horatius szavaival, hogy: Non omnis moriar. Nem halok meg egészen…

Mert az életed lezárult ugyan, de az életműved teljes, mert te is véghezvitted immár nagy hírű munkádat.

Az ércnél maradandóbbat…

1. Balogh Mihály nyugalmazott főigazgató, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest

Vissza a tartalomjegyzékhez