Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Pogányné Dr. Rózsa Gabriella: Könyvgyűjtő katonaorvosok

Nyomtatási nézet

György Aladár Magyarország köz- és magánkönyvtárai című művében

A kiegyezés után kialakult magyar kormányzati rendszerhez kötődően létrejött a Magyar Királyi Honvédség, ezen belül meg kellett teremteni a korábbi hagyományokra építve a katonaorvosi kart és a katonaorvos-képzés intézményrendszerét is. A korszakban öt olyan katonaorvos volt, aki magánkönyvtáráról adatokat szolgáltatott az első hazai könyvtárstatisztikai kiadványhoz, György Aladár Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben című összeállításához. A dolgozat a katonaorvos-képzés korabeli történeti hátterével az öt honvédorvos – Zlamál Vilmos (1803–1886), Hamary Dániel (1826–1892), Otrobán Nándor (1828–1901), Lendvay Benő (1830–1901) és Kelemen Mihály (1841–1919) – magánkönyvtárait, életútját és erudícióját mutatja be.

Pogányné Rózsa Gabriella PhD, könyvtárvezető, Magyar Honvédség EK VEIG TKLI Tudományos Könyvtár, Budapest

_______________________

Inter arma silent musae – mondták a régiek; és éppen a szabályt megerősítő kivételként, vagy akár a reánk hagyományozott bölcsesség megkérdőjelezéseként hivatkozhatunk Balassi Bálintra (1551–1594) vagy akár Francesco Scipione Maffei őrgrófra (1675–1755), aki úgyszintén katona és költő volt, de nem utolsósorban a Giornale dei Letterati d’Italia című folyóirat alapítója és archeológus. Maffeit a könyves világ emellett még könyvgyűjtőként és paleográfusként is jegyzi.[1]

De nem szabad megfeledkeznünk azokról a XIX–XX. század fordulója körüli időszakban tevékenykedő magyar katonaorvosokról vagy azon orvosokról sem, akik életük egy időszakában hivatásos katonaorvosként szolgáltak, és akik dokumentálhatóan jeles magánbibliotékákkal rendelkeztek. Személyük élő cáfolatai annak a felfogásnak, hogy a hazaszereteten alapuló, tradicionális hadiférfiúi erények összeegyeztethetetlenek lennének a tudományok, művészetek kedvelésével, akár művelésével, a könyvek iránti érzékenységgel, a bibliofíliával. Jelen tanulmány nekik kíván emléket állítani.


A magyar honvédség és katonaorvosi kar kialakulása, kiképzése a kiegyezés után

A kiegyezés után – nem kevés politikai vita árán – rövid időn belül megszülettek azok a törvények, amelyek a császári haderőhöz képest „kiegészítő” szerepű magyar katonaság, a Magyar Királyi Honvédség jogi alapját képezték: Ferenc József (1830–1916) császár és király 1868. december 5-én szentesítette a véderőről szóló 1868. évi XL., a honvédségről szóló XLI. és az önkéntes népfelkelésről szóló XLII. törvénycikkeket.[2] A strukturális és jogi háttérből következik, hogy az osztrák császárként és magyar királyként regnáló uralkodó több kérdésben is a magyar honvédség ügyeit a k. u. k. hadsereg mintáját követve szabályozta,[3] így magától értetődő volt az újonnan megszervezett Magyar Királyi Honvédség hasonlósága, kötődése a közös, császári és királyi hadsereghez. Ez mutatkozik meg például abban, hogy a honvédségi szabályzatok leginkább a közös hadsereg megfelelő előírásainak (Reglementjeinek) fordításai, de éppígy érvényes ez a honvédorvosi tisztikar megszervezésére, kiképzésének módjára.

A katonaorvoslás története egykorú magával a katonáskodással, számos ókori irodalmi vagy történeti forrás örökítette meg a harcok során megsebesültek kúrálását; az első sátoros tábori kórház Izabella spanyol királynő (1541–1504) katonáit gyógyította 1487-ben Malaga ostrománál, és ugyanekkor az Otreváért vívott harcban pedig külön betegszállító kocsikat rendszeresítettek.[4] De az európai állandó hadseregekben kinevezett egészségügyi személyzet csak a XVI. század elejétől jelent meg: I. Miksa német-római császár (1459–1519) 1518-ban rendszeresített a Landsknecht zsoldos gyalogságnál fürdős borbélyokat, akik eredeti mesterségük gyakorlása mellett a sebesült és beteg katonák gyógyításával is foglalkoztak.

Az osztrák császári seregben Ludwig Andreas Khevenhüller (1683–1775) gróf mint ezredtulajdonos tett közzé szabályzatot 1729-ben,[5] amelyben saját tábori orvosaitól már megkövetelte az anatómiai végzettséget és az orvostudományban szerzett alapvető ismereteket; így a borbélyi és a katonaorvosi, chirurgusi hivatás lassan elkülönült, eltávolodott egymástól. (Magától értetődően a katonaorvosok mellett egyéb egészségügyi beosztások is léteztek a hadseregekben, például betegszállítók, illetve később ápolók; jelen dolgozat tartalmi orientációja és a terjedelmi korlátok miatt azonban ezt most nem tárgyaljuk.)

Magyarországon a katonaorvos-képzés intézményi hátterének megteremtése II. József (1741–1790) érdeme: ő alapította a bécsi székhelyű Institutum Medico-chirurgicum Josephinumot, a katonaorvosi és sebészi akadémiát. I. Ferenc (1768–1835) császár és magyar király 1824-es reformja után az intézet már komplex feladatkörrel rendelkezve a katonaorvos-képzés központjaként és orvostudományi tudományos társaságként is funkcionált, ezenfelül állandó tábori egészségügyi tanácsadó testület, illetve hivatalos szerv szerepét is betöltötte. A Josephinum diákjai eleinte két különféle fokozatú végzettséget szerezhettek. A bölcseleti végzettség után ötéves tanulmányi idővel orvosi és sebészi doktorátust, valamint szemészeti és szülészeti magiszteri fokozatot, mely a „civil” egyetem orvosi diplomájával azonos végzettségnek számított. A Josephinumban a higiénia is szigorlati tárgy volt, így „az akadémia professzori kollégiuma nemcsak gyógyító munkára nevelte hallgatóit, hanem a betegségek megelőzésére is”.[6] Az alacsonyabb rangú, hároméves kurzust végzők sebészi, az újabb vizsga letétele után pedig sebészmesteri diplomát kaptak. A magasabb szintű képzés elvégzése után 15, az alacsonyabb fokozat megszerzése után 8 év szolgálati kötelezettség állt fenn. Az utóbbi katonaorvosi képzési formát 1864-ben megszüntették, maga az intézmény azonban még tovább működött,[7] 1875 és 1878 között pedig a magyar királyi honvédségi doktorok is itt végezhették el a hathetes katonaorvosi, sebészi tanfolyamot.[8]

1848/1849-ben a magyar csapatok katonaorvosi, tábori egészségügyi rendszere nagy vonalakban a császári csapatokéra hajazott,[9] az első magyar/honvéd hadikórházakat 1848 októberében szervezték meg Győrben és Mosonban a schwechati csata 1000 sebesültjének ellátására. Eleinte centralizált rendszerben gondolkoztak, a hadi események miatt azonban végül regionális kórházi hálózatokat szerveztek.[10] De természetesen nem szabad megfeledkezni a korabeli köz- és tábori egészségügyi rendszer eredményeiről és az azt kiépítő orvosokról[11] és önkéntes ápolónőkről, akik az idén 200 éve született Kossuth Zsuzsannát (1817–1854) követték a szolgálatban. A szabadságharchoz csatlakozó civil orvosok számára Markusovszky Lajos (1815–1893) szervezésében indítottak hadisebészeti tanfolyamokat, de a forradalom és szabadságharc rövid és eseménydús időszaka nem tette lehetővé a katonaorvos-képzés rendszerszerű kiépítését.

A Magyar Királyi Honvédség megszervezésével párhuzamosan, intézményesítettebb formában 1869-től kezdődött meg az önálló honvédorvosi tisztikar kialakítása – már csak az általános hadkötelezettséget bevezető 1868. évi XL. törvényből következően az újoncok besorolása, alkalmassági vizsgálata miatt is szükség volt erre – részben a császári és királyi közös hadseregből átlépett személyi állománnyal, részben felvétellel, toborzással, részben pedig tartalékos, akár az 1848/1849-ben már bizonyított doktorok visszavételével, beöltöztetésével. Az egyéves önkéntes szolgálatot vállaló orvostanhallgatók az akkor még csak a császári sereg hadrendjében meglévő helyőrségi kórházakban teljesítették gyakorlatukat, így általános orvosi képzettségük mellett katonaorvosi képzést is nyertek.[12]

De a kezdetektől terv és kiemelt prioritás volt a megfelelő honvédségi katonaegészségügyi intézményrendszer, nem utolsósorban katonaorvosi „iskola”, képzőhely kiépítése. A Josephinum elsősorban a császári sereg számára volt hivatott – német nyelven – az orvostisztek oktatására, a beiskolázás szolgálati úton történt, a tiszteket tanulmányi idejük alatt megillette a rendfokozatuknak megfelelő illetmény, ez kiterjedt a ruházatra, lakhatásra, útiköltségre és tanulmányaik támogatására könyvátalányt is kaptak.[13] Mindazonáltal az intézmény rövidesen, 1878-ban[14] bezárta kapuit, így a Magyar Honvédségnek mindenképpen magának kellett egészségügyi személyzete ki- és továbbképzéséről gondoskodnia.

Az Orvosi Hetilap a katonaorvosi kart érintő számos kérdés (a katonaorvosok szakmai elismertsége, megítélése a hadseregben, viszonyuk a civil doktorokhoz, külföldi katonaegészségügyi szervezetek)[15] mellett a képzés tekintetében is megnyilatkozott: kapjon helyet az orvosképzésben – és nem csak a későbbiekben feltehetően katonai szolgálatba álló medikusok részére – a gyakorlati tábori sebészet, a tábori közegészségügy és életmentés egy teljes tanév során, a már tényleges szolgálatban álló honvédorvosok számára pedig rendszeres továbbképzések szükségesek ezen tárgykörökben.[16]

1882-ben a honvédelmi miniszter Trefort Ágoston (1817–1888) segítségét kérte a kérdés rendezésében. Az első katonaorvosi (tábori sebészeti és hadi egészségtani) tanfolyamot 1882. júniusában és augusztusában tartották meg a pesti egyetemen,[17] a következő esztendőben már a Honvédelmi Minisztérium rendeletben írta elő az úgynevezett ismétlőtanfolyamok megtartását. Az 1883. évi 6368. eln. sz. körrendelet szerint ezek helyszíne eleinte a Honvédséghez kötődő megfelelő intézményi háttér hiányában a budapesti Magyar Királyi Tudományegyetem orvoskara és a Szent Rókus Kórház szemészeti osztálya volt; a kurzusokat évente május 20. és augusztus 10. között tartották.[18]

A Rókus Kórház bevonása az orvosképzésbe már nem új keletű plánum volt a XIX. század utolsó évtizedeiben: a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1842-es pesti vándorgyűlésén maga a Királyi Magyar Természettudományi Társulat alapítója, Bugát Pál (1793–1865) vetette fel a kérdést, hogy az alapításakor „pesti polgári [nem katonai vagy szerzetesi fenntartású] köz ispotály”-t „miként lehetne gyakorló orvostanintézetté átalakítani”. Előadásában Lenhossék József (1818–1888) mintegy másfél évtizeddel korábbi elképzelésére hivatkozott, amely teljes egészében az orvoskarhoz csatolta volna az intézményt. A Rókus Kórház tudományos műhely voltát igazolja a Gyógyászat 1866-os híradása, mely szerint „a kórház alorvosai újra föltámasztották kebelökben a kórházi olvasókört”, amely számára közösen járatnak szaklapokat.[19]

Nem véletlenül esett a miniszterek választása a nagy hagyományokkal rendelkező egyetemre sem, hiszen a Pázmány Péter (1570–1637) alapította univerzitás Mária Teréziának (1717–1780) köszönhetően 1769-ben gazdagodott orvosi fakultással, és a képzés kezdetétől, 1770-től a jelen dolgozatban vizsgált korszakig meglehetősen nagy arányban képviseltették magukat a katonaorvosok az oktatói testületben. Indulásakor a kar öt professzora közül kettő, Trnka Vencel (1739–1791) és Plenck József Jakab (1735–1807) volt katonaorvos, a későbbi tanári gárdában Stáhly György (1755–1802), Szenning János (1757–1806), Eckstein Ferenc (1769–1833), a vele csupán névrokonságban lévő Eckstein János (1761–1812) és Schuszter János (1777–1838) képviselte a katonai rendet. Bene Ferenc (1755–1858), a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlésének megalapítója pedig a katedrát hagyta ott a katonaorvosi pálya kedvéért 1809-ben. Tanártársa, Reisinger János (1784–1852) szintén 1809-ben állt katonaorvosnak, de ő nyugállományba vonulásáig megmaradt az egyetem kebelében is. Az orvosi fakultás történetében különleges korszak volt az 1810/1811-es tanév, amikor a tízfős tanári karból hét katonaorvos volt, akik a kötelező 15 tantárgy közül 12-t jegyeztek. A karon megszervezett állatorvosi tanszéket 1843-ban kapta meg Zlamál Vilmos (1803–1886) katonaorvos-állatorvos. A szabadságharc honvédorvosi karának főnöke Lumniczer Sándor (1821–1892) volt, ő 1880-ban állt az újonnan felállított II. számú sebészeti tanszék élére, korábbi egyetemi évfolyamtársa, Markusovszky Lajos nevéhez pedig a pesti és a kolozsvári orvosképzés megreformálása fűződik, és politikai meghurcoltatása miatt „csak” tiszteletbeli egyetemi tanári címmel büszkélkedhetett. A pesti orvoskari után kolozsvári egyetemi tanár lett Hoór Károly (1858–1927) szemész. Bernolák József (1844–1935) és Barna János (?–?) mellett Feuer Náthániel (1844–1902) honvéd ezredorvos Pest mellett Kolozsvárott és Bécsben is a szemészet tanára volt, Frank Ödön (1859–1941) járványtanból kapott docensi képesítést, Szénássy Sándor (1850–?), Pfann József (?–?) és Hanasiewicz(-Hajnády) Oszkár (1875–?) sebészetből, Herczeg Árpád (1890–1957) pedig orvostörténelemből nyertek magántanári címet.[20]

Ahogyan látható tehát, a képzésbe később a kolozsvári egyetem orvoskara, sebészeti intézete is bekapcsolódott, és idővel a katonaorvostan, illetve a szakképzés tartalmi súlypontjai között – a logikusnak tűnő első gondolattal ellentétben – nem egyedül a sebészet kap kiemelt hangsúlyt, hiszen „háború idején rendszerint több embert pusztít el a járvány, mint a fegyver”.[21]

A kisebb katonai kórházakban és megfelelő minőségű könyvtári háttér nélkül szolgálatot teljesítő honvédorvosok számára 1883. szeptember 7-ei kezdettel indították meg az első tíznapos „Szünidei orvosi kurzus” elnevezésű továbbképzést azzal a céllal, hogy ezek a doktorok is lépést tudjanak tartani a medicina fejlődésével. Ez a tanfolyam tekinthető a magyarországi orvostovábbképzés kezdetének.[22] Mindazonáltal az új kezdeményezés nem nyerte el mindenben a kortársak tetszését: az Orvosi Hetilapban közölt beszámoló a tanári kar méltatása mellett az idő rövidségére és a gyakorlati orientáció hiányára panaszkodott.[23] Egyre égetőbbé vált tehát a katonaorvos-képzés reformjának előkészítése; és az ügy fontosságát mutatja, hogy nem csupán a leginkább érintetteket, a honvédelmi igazgatást és a katonaorvosi kart foglalkoztatta e kérdés, hanem az orvosi szaksajtót is, sőt a napilapok szintén cikkeztek e tárgyban.

Az Orvosi Hetilap egyik közleménye arról a válaszútról tudósított, hogy a régi József-akadémiát kellene-e újjászervezni, vagy a porosz sereg mintáját követve a katonaorvosi „convictus”-t[24] létesíteni, ahol növendékek „katonai fegyelem alatt tartatnak ugyan”, de az orvosi kar egyetemi polgárai, akik ösztöndíjjal támogatott tanulmányaik elvégzése után meghatározott időre elköteleződtek a katonai szolgálatra. De a cikk mindenképpen amellett van, hogy a kiképzés ne Bécsben, hanem a honvédorvosok számára hazai intézményben „magyar városban, magyar egyetemen, szóval a magyar cultura folytonos befolyása alatt” történjék.[25] A Budapesti Hírlap 1884. július 30-ai számában a Josephinum újraindítása és a magyar hadsereg doktorainak peregrinálása helyett hasonló magyar intézet megalapítása mellett foglalt állást: „Követeljük tehát, hogy ha felállítják a Jozefinumot, azt Budapesten állítsák fel. Ott van számára a budai katonai kórház [ez az 1872-ben alapított 17. számú közös hadseregbeli helyőrségi lazarett][26] és a vörös kereszt ispotály mint klinika, közel egymás mellett”.[27]

A honvédorvos-képzés körüli útkeresésben végül a magyar illetékesek (a VKM, a honvédorvosi vezetés és a Közegészségügyi Tanács képviselői) 1884 végén tartott értekezletükön kinyilvánították, hogy a magyar királyi honvédorvosi kar képzőhelyéül nem bécsi, császári és királyi intézményben kell gondolkozni, hanem saját iskolát kell teremteni.[28] A közös hadügyminiszter 1885-ben az érintettek és a magyar kormány tiltakozására – bár a felhozott érvekkel nem értett egyet – elhalasztotta a Josephinum mint a Monarchia egyedüli katonaorvos-képző intézete újbóli megnyitását.[29]

Mindeközben Dr. Farkas László (1864–1922) „szabad állapotú”, szolgálaton kívüli ezredorvos, aki az 1881-es londoni és az 1884-es koppenhágai nemzetközi orvosi kongresszusokon a hadegészségügyi szekciókban a királyi magyar honvédelmi tárca megbízottjaként volt jelen, a minisztertől megbízást kapott, hogy a korábban röviden összefoglalt „a tábori egészségügyet illető javaslatait kellőleg szabatosítva s kimerítőleg indokolva” terjessze elő. Az írás hosszas kutatómunka után 1884-ben készült el, publikált változata, A hadegészségügy reformja 1887-ben került az érdeklődők kezébe. A reformtervezet a jelen dolgozat szempontjából legfontosabb kérdés, a katonaorvosok képzése mellett a sebkezelés szabályozására és az egyéb egészségügyi személyzetre is vonatkozott. Koncepciójának lényege a specifikus szakterületekben tartott ismétlő/továbbképző kurzusok szervezése, a gyakorlati oktatás tekintetében az egyetemi orvoskari infrastruktúrára építve, vizsgák előírása, megfelelő, lehetőleg katonaorvosokból álló oktatói gárda kiépítése, szakkönyvek megírása és szakkönyvtár fenntartása a képzés, illetve a kutatás számára.[30]

Végül báró Fejérváry Géza (1833–1914) honvédelmi miniszter 1888. április 24-én kelt körrendeletében a vallás és közoktatásügyi miniszterrel való egyeztetés alapján elrendelte, hogy „a budapesti és kolozsvári egyetem közegészségtani intézete mellé, mint az a sebész műtői tanfolyam rendszeresítése által már eddig is gyakorlatban van, a közegészségtani szakmából való magasabb kiképzés végett évenként bizonyos számú, erre önként jelentkező tettleges állományú honvédorvos vezényeltessék”. Az első 2-2 diák már az 1888/1889-es tanévre jelentkezhetett, és a kurzus elvégzése után katonaorvosi hivatásuk gyakorlása mellett a megszerzett közegészségtani tanári képesítéssel az állomáshelyükön lévő iskolákban közegészségtan tanári állást is vállalhatnak.[31] Az 1894. augusztus 13-án kelt 5046/eln. számú utasításában pedig a tárca már törzsorvosi vizsga abszolválását írta elő a tiszti kinevezés feltételéül. Az első vizsgát 1895 novemberében kellett megtartani a rendelet szerint hadi sebészet, katonai egészségtan (járványügy, fertőtlenítés), egészségügyi alkalmassági vizsgálat, szolgálati szabályzatok ismerete, egészségügyi logisztika, külföldi katonaegészségügyi rendszerek ismerete, a katonaorvoslás és -orvostan története témákban.[32]

A katonaorvos-képzés hazai reformja után, 1889-től a medikusok az egyéves önkéntes szolgálatot megfelezve az egyetemi évek alatti részt csapatoknál, a második fél esztendőt pedig – már diplomával rendelkezve – a helyőrségi kórházakban töltötték segédorvos-helyettesi beosztásban.[33] 1897-ben született utasítás arról, hogy az önkéntesi idő második, kórházi felében milyen előadásokat és gyakorlatokat kellett elvégezni, valamint az ismeretekről vizsga keretében számot adni. Ezután már ennek megléte volt a honvédorvosi kinevezés előfeltétele.[34] A jelentkezések ösztönzésére hamarosan tanulmányi ösztöndíjrendszer lépett életbe.

Az I. világháborúig magyar királyi honvédségi helyőrségi kórház csak egyetlen volt az országban, a budapesti 1. számot viselő intézmény, amely 1898-ban nyílt meg a Gyáli út 17. alatt, és amely rövid idő belül a hazai katonaorvos-tudomány központjává, „a honvédorvosi kar önállóságának szimbólumává”[35] vált. 1901. október 1-jétől működött itt – az ismétlőtanfolyamokat felváltó – magyar királyi honvédorvosi alkalmazóiskola. Az új, egyéves katonaorvosi képzés báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter 1901-es 6288. eln. számú rendeletére szerveződött meg,[36] tanrendje egyezett (a budapestinél később beindított[37] bécsi testvériskoláéval,[38] amelyet a régi József Akadémia épületében helyeztek el és amely 1914-ig működött.[39] Az alkalmazóiskola működésére, a képzés tartalmi kérdéseire és a személyzetre vonatkozó utasításban úgyszintén Farkas László reformtervezetére lehet ráismerni.[40]

A Honvédség állandó egészségügyi intézetei működését rendező 1900-as szabályzat a gyógyító tevékenység mellett a tudományos kutatómunkát is előírta az orvosok számára,[41] így a képzőhely információs bázisát megerősítendő báró Fejérváry Géza magyar királyi honvédelmi miniszter 75673/V. sz. Budapesten 1902. október 3-án kelt körrendelete értelmében „A. m. k. budapesti honvéd helyőrségi kórház… fennálló honvéd orvosi könyvtár[a] gyarapítására 600 korona … évi átalány rendszeresíttetik”,[42] így 1904-ben már 311 kötetes kézikönyvtár, szakkönyvtár állt rendelkezésre.[43]

Az általánosan ismert szociológiai megközelítést alapul véve, miszerint egyazon szakterületen tevékenykedők akkor válnak önálló professziót gyakorlók koherens közösségévé, ha rendelkeznek speciális képzéssel, szakfolyóirattal és szakmai szervezettel, a régi századfordulóra már a magyar katonaorvosi rend is önálló hivatást képviselt.

A katonaorovos-képzés rendszere tehát ekkorra már adott volt, ennek kiépítésével egy időben a szakterület folyóiratot is kapott: 1888-ban indult meg a – ma is megjelenő – magyar katonaorvosi szaklap, a Honvédorvos. A kiadvány életének első időszakaszában a Gyógyászat mellékleteként, inkább társlapjaként látott napvilágot, de azzal a periodikum alcímében expressis verbis kifejezett céllal, hogy „a hazai katonaorvosi intézmény tudományos és társadalmi érdekeinek közlönye” legyen. Az új folyóirat beköszöntője szerint „Ezen, hatáskörében terjeszkedő, tekintélyében növekedő orvosi kar számára óhajtottunk már régen orgánumot létesíteni, mely egyrészt azon ma már szintén önálló szaktudománynak, melyet ’hadegészségügy’-nek nevezünk, szolgáljon, másrészt azon érdekek szószólója legyen, melyek a honvédorvosi intézmény jelenét fejleszteni, jövőjét biztosítani vannak hivatva”.[44] A főlaphoz, a Gyógyászathoz való kötődés a civil orvostársadalmat is összeköttetésben tartja a katonaorvosok közösségével. A kiadvány önálló cikkeiben tudósított a diszciplína hazai s nemzetközi eredményeiről, recenzálta a tárgykörébe tartozó új szakkönyveket, és nem utolsósorban közlönyként publikálta a vonatkozó rendeleteket, személyi híreket, statisztikákat, illetve felhívta a figyelmet a tényleges szolgálatban vagy tartalékos állományban lévő doktorokat érintő hírekre, feladatokra, tennivalókra.

A kiadvány alapító szerkesztője, „laptulajdonosa” – ahogyan a lapfejben megnevezi magát – Kovács József (1832–1897), aki még diákként csatlakozott az 1848/1849‑es szabadságharchoz, majd tanulmányai befejeztével 1858-ban kapott orvosi diplomát. Még medikusként tanárai felfigyeltek rá és bevonták jeles betegeik kezelésébe, így volt részese például Vörösmarty Mihály (1800–1855) ápolásának is. Sebészi „szakvizsgát” Balassa János (1814–1868) mellett tett, majd egyetemi oktatói karriert is befutott. Az 1866-os porosz–osztrák háború sebesültjei számára a Ludoviceum kertjében emelt barakk-kórház orvosaként már bizonyított, később pedig a magyar királyi honvédségi katonaorvosi alkalmazóiskola kezdeményezőjeként és híres oktatójaként szerzett hírnevet magának. Civilként „a mint ő vonzódását mindvégig megtartotta a katonaegészségügyi intézmény számára, a minthogy utolsó ténykedése is a honvédorvosok oktatása volt, és a mint úgyszólván a honvédorvosok képviselőitől búcsúzott el élete alkonyán, úgy e katonás külsejű és hajlamú, de azért a békében is nagy sebész emléke mindig becsben fog maradni, míg a honvédorvosi intézmény fennáll”.[45]

A Honvédorvost ebben az időszakban szerkesztőként Szénásy Sándor jegyezte, aki 1874-ben fejezte be orvosi tanulmányait. Először a Rókus kórházban volt alkalmazásban, majd tulajdonképpen Kovács József tanítványaként, klinikájának műtőnövendéke, utóbb első tanársegéde lett; az egyetemi orvoskaron 1888-ban kapott magántanári címet a sebészeti eszköz- és kötszertan témában. A Honvédorvos megindulása előtt 1886–1887-ben a Gyógyászat szerkesztőségének főmunkatársa volt.[46]

A katonaorvosi szakmai szervezet életre hívása sem váratott sokáig magára: az alapítás ideje nehezen datálható, de az bizonyos, 1900-ban már nyomtatott formában bocsátotta közre a budapesti Gyáli úti 1. számú helyőrségi kórházat székhelyeként feltüntető Honvéd Orvosok Tudományos Egyesülete szakkönyvtárának katalógusát Catalog der Bibliothek des Militär-ärztlichen Vereines in Budapest címen,[47] amely ekkor 237 könyvet, 19 hosszabb-rövidebb időszakra előfizetett folyóiratot és 37 brossúrát regisztrál. Verseghi Mária közléséből tudható,[48] hogy a Honvéd Orvosok Tudományos Egyesülete megszervezése előtt is volt már a fővárosban egy hasonló orgánum, amely a városban szolgáló császári seregbeli és a magyar királyi honvédségi katonaorvosok szakmai diskurzusainak biztosított teret. Az 1875-ben létrejött Budapesti Helyőrségi Katonaorvosok Tudományos Egyesülete a hasonló jellegű bécsi egylet mintájára jött létre. Akkoriban még a magyar nemzeti hadsereg formális szervezeteinek létrehozatalán munkálkodott, a hadszervezet kialakulása és megszilárdulása után azonban a honvédséghez kötődő informálisabb, szakterületi egyesületek szintjén is egyre hangsúlyosabbá vált a különállás, az önállóság reprezentálása.


Könyvgyűjtő katonaorvosok magánkönyvtárai

A fentebb vázolt katonaorvosi kar hivatásos tisztjei közül többen is reagáltak György Aladár (1855–1906) felhívására, hogy magánbibliotékáik állományadatainak közlésével járuljanak hozzá az első hazai könyvtári statisztikai kimutatáshoz. A Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben című korpusz[49] 1886-ban jelent meg az intézményi és privát possessorok önkéntes adatközlése alapján.

Jelen kutatás elsődleges kútfője a könyvgyűjtemények tekintetében György Aladár opusza volt, a magánszemélyek által birtokolt tékák felsorolásából azokat kiválasztva, amelyek tulajdonosa magát 1884-ben aktív- vagy nyugállományú katonaorvosként jelölte meg, illetve azon doktorok gyűjteményei, akik egyéb forrásokból felkutathatóan életük valamely szakaszában hivatásos katonaorvosként szolgálták hazájukat. (Terjedelmi okok miatt nincs tér a György Aladár munkájában szereplő azon magánkönyvtárak és possessoraik bemutatására, akik „csak” a magyar történelem valamely hadi, háborús korszakában öltötték magukra a mundért és kifejezetten a haza hívására hagytak fel átmeneti időre civil orvosi praxisukkal annak érdekében, hogy katonaorvosként szolgáljanak.)


Zlamál Vilmos (1803–1886)

Morvaországban született 1803-ban Zlamál Vilmos, akit az utókor inkább állatorvosként jegyez, hiszen tudományos tevékenysége is ezen diszciplínához kötődik, annak ellenére, hogy pályája kezdetén orvos, sőt katonaorvos volt. Bécsben fejezte be tanulmányait 1825-ben, és ekkor állt be a császári seregbe; 1831-ben katonaorvosként a lengyel felkelés után Galíciába menekült lengyel sereg sebesültjeit ápolta. 1833-ban állatorvosi tanulmányokra vezényelték, majd Temesvárra helyezték a hadtestparancsnokság állatorvosának,[50] a határőrvidék állategészségügyének felügyeletét bízták rá, emellett azonban a helyőrségi kórház igazgatói tisztét is betöltötte.[51] Innen Lenhossék Mihály Ignác (1773–1840) protomedikus (és fia, Lenhossék József)[52] indítványára megpályázta az országos állatorvosi stallumot, amelyet 1838-tól viselt,[53] ezen minőségében pedig elsődleges feladata állategészségügyi rendeltek kidolgozása és a vonatkozó tudományos kutatás volt. Pestre kerülve vált nyelvében és érzelmeiben is magyarrá,[54] 1841-ben már magyarul írt Bugát Pál lapjában, az Orvosi tárban, és 1843-tól a pesti egyetem állatorvostan tanáraként előadásait is ezen a nyelven tartotta, 1877-ben pedig az ő tollából látott napvilágot az első magyar nyelvű állatgyógyászati tankönyv.[55] Zlamál kezdeményezésére már 1848-ban megindult az állatgyógyászati intézet kiválása az egyetem orvosi karából, 1849 április-május fordulóján személyesen is tárgyalt Kossuth Lajos (1802–1894) kormányzóval e kérdésről, így az állatorvosképzés önálló alma matere 1849-ben átmeneti időre jött létre, 1851-ben pedig már véglegessé vált az intézmény külön­állása.[56]

Korábbi császári katonatiszt voltát elhagyva vett részt a szabadságharcban, sőt tanítványaiból nemzetőrcsapatot is szervezett, 1848 május 1-jétől pedig egyetemi oktatói státusza megtartása mellett a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium egészségügyi osztályának tisztviselője, az állategészségügy referense lett.[57] Eredeti hivatásához visszatérve sebészi képzettségét, katonaorvosi tapasztalatait felhasználva Balassa János mellett oktatója volt az 1848. november 15-én kezdődött és Pest-Buda eleste miatt 1849. január 5-én véget ért sebészeti tanfolyamnak, illetve a tábori kovácsok ugyanakkor megindított állategészségügyi képzésének.[58] Tevékenysége miatt 1849. október 17-én fiával, a szabadságharcban katonaként harcoló ifj. Zlamál Vilmossal (1831–1873), a későbbi pozsonyi orvossal együtt letartóztatták és a hírhedt Neugebäudéba vetették. Horváth Hilda idézett tanulmánya megörökíti, hogy apa és fia letagadták, hogy ismernék egymást a hírhedt börtönben való szembesítés alkalmával.[59] Az idősebb Zlamált fogsága után két évre felfüggesztették állásából,[60] majd 1853 és 1856 között ismét félreállították,[61] ezután azonban visszatérhetett tudományos és oktatói hivatásához. 1864-ben az Akadémia levelező tagjául választották, a kiegyezés után a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelmi Minisztérium osztályvezetőjeként részese volt az első hazai állategészségügyi törvény kidolgozásának 1874-ben. Nyugdíjba vonulásakor 1881-ben magyar nemesi rangot kapott morvai előnévvel.[62]

Könyvtárának alapítási évét nem adta meg György Aladár felhívására, azt azonban közölte kollekciójáról, hogy 548 kötetet birtokolt, 274-et német, 151-et magyar és 123-at francia nyelven. Figyelemreméltó, hogy cseh vagy szláv nyelvű könyveket nem gyűjtött a doktor-állatorvos, pedig származása és élete első szakasza cseh nyelvi környezethez kötötte. A téka tartalmi összetétele részben otthoni szakkönyvtárat sugall a 86 természettudományi tomussal, de már saját történelmi szerepvállalása is bizonyítja historikus érdeklődését: 112 történeti könyvet birtokolt, a fennmaradó 350 kiadvány pedig a szépirodalmat képviselte.[63]


Hamary Dániel (1826–1892)

Az egyetlen budapesti katonaorvosként szerepel György Aladárnál Hamary Dániel törzsorvosi rangban. A Hamarok, 1874-től Hamaryak székelyföldi nemesi család sarjai, onnan kerültek Tatára. A későbbi honvédorvos a tatai evangélikus-református elemi iskolába, majd úgyszintén szülővárosa gimnáziumába járt, közben tíz hónapot a német nyelv elsajátítására Óbudán töltött. Utóbb a pápai evangélikus kollégiumban tanult, ahol két éven át az ifjúsági könyvtár könyvtárosa és az önképzőkör aktív tagja volt. A jogi osztályok elvégzése után 1847-ben kezdte meg orvosi tanulmányait, Vasvári Pál (1827–1849) barátjaként azonban a forradalom eseményei hatására megszakította stúdiumait és a Komárom megyei nemzetőrcsapatba lépett, a schwechati csatában atyjával és két testvérével együtt vett részt. A szabadságharc után többheti fogság és a hatóságok részéről zaklatások közepette folytatta az egyetemet. 1854-ben nyert orvosi, sebészi diplomát, majd visszatért Tatára, ahol praktizálása mellett különféle társaságokban számos tisztséget viselt, részt vett – ahogyan későbbi állomáshelyein is – a gyülekezeti életben, sőt az igazgatásban is. De nem lett hűtlen korábbi könyves múltjához, bölcseleti, literátori vénájához sem: az 1840-es évek közepétől rendszeresen publikált – nagyrészt változatos álnevek alatt – szépirodalmi, esztétikai és ismeretterjesztő cikkeket, a tatai evangélikus-református egyház egyik világi elöljárójaként, később az iskolaszék elnökeként a protestáns iskolában könyvtárat hozott létre, egyik alapítóként lépett be a Kisfaludy Társaságba, de tisztet vállalt a Neszmély-vidéki Borásztársulatban is. A szakmai közéletből sem maradt ki, egyik életre hívója volt 1864-ben az Orvosi Könyvkiadó Társulatnak, levelező tagja a Királyi Orvosegyletnek, 1863-ban a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlésén tartott előadásában egy orvosi segítő-egyesület tervét vázolta.[64] Még 1867-ben részese volt a Tata Városi Honvédegylet megalapításának; az eseményen az alakuló ülés jegyzőjeként, 1849-es alhadnagyi rangban vett részt. A szervezet célja a szabadságharc alatt a Komárom melletti csatákban hősi halált halt honvédek emlékszobrának felállítása.[65]

Hamary 1869-ben lépett be a honvédségbe,[66] ekkor a tatai ezred orvosává nevezték ki, és ebben a minőségében is támogatta a helyi kaszinóegylet megszervezését, melynek 1870-ben elnöke lett. 1871-ben Sopronba, 1874-ben pedig Budapestre helyezték az I. honvéd dandárparancsnoksághoz. 1876 és 1882 között Székesfehérváron tevékenykedett, 1882-ben újra Budapestre került mint az I. honvédkerület törzsorvosa. Hamary mindvégig a magyar nyelvű és magas színvonalú katonai és katonaorvosi, katonai egészségügyi oktatás mellett foglalt állást, soproni szolgálata idején maga is oktatta a sebesültvivőket: nemcsak szakismereteiket bővítve, hanem morális szempontból is felkészítette tanítványait arra a feladatra, amit honvédorvosi ars poeticjában megfogalmazott: „fennkölt buzgalommal oktassunk, tanítva tanuljunk, hogy a haza várakozásainak megfelelhessünk most is, és akkor is, amikor ember kell a gátra”.[67]

Könyves kötődését könyvtárosi múltja és gazdag szép- és szakírói életműve mellett jól bizonyítja az is, hogy 1874-ben pályadíjként Szinnyei József adatközlése alapján húsz[68] (másik forrás szerint száz)[69] aranyat ajánlott fel az 1848 és 1874 között megjelent magyar orvosi művek (önálló magyar munkák, a külföldi szakirodalom fordításai, a szaklapokban közzétett cikkek) annotált bibliográfiájának elkészítésére. „A társulat, mely múltját nem ismeri, kiskorú” jeligéjű könyvészet elkészült, összeállítója Fekete Lajos (1834–1877) doktor, aki Pesten nyert orvosi képzettséget 1860‑ban, majd egész pályafutása során szülővárosában Kisújszálláson praktizált, illetve a jász-kun kerületek tiszti főorvosa volt. Cikkei jórészt orvostörténeti vonatkozásúak. A pályázaton elnyert húsz aranyat 1875-ben Előpatakon, az Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlésén ítélték oda neki.[70] Az értékes, és mindegyik bíráló – Hamary mellett Batizfalvy Sámuel (1826–1904) és Linzbauer Xavér Ferenc (1807–1888) – által méltatott 354 opuszt, köztük könyvkereskedelemben nem forgalmazott intézményi kiadványokat is regisztráló bibliográfia azonban nyomtatásban sohasem jelent meg, Kapronczay Katalin közlése alapján lelőhelye isme­retlen.[71]

A katonaorvos-szépíró-orvostörténész gyűjtő magántékáját 1854-ben, szü­lő­vá­ro­sá­ba visszatérve alapozta meg, 30 évvel később, György Aladár összeállítása számára készült kimutatása szerint már 4153 kötetben 1613 művet birtokolt, ezek között három értékes kéziratkötetet: az 1849-es komáromi vártüzérségi parancskönyvet és számos szabadságharcos relikviát. A korabeli (katona)orvosi magánkönyvtárak között kiemelkedően nagy kollekció leginkább tudóskönyvtárnak, házi szakkönyvtárnak tekinthető, hiszen legnagyobb része 222 mű 2369 tomusa természettudományi tárgyú. Hamary Dániel a 94 általános enciklopédia 355 kötete mellett 13 nyelvészeti, 52 bölcseleti és 10 államtudományi kiadványt birtokolt összesen 195 könyvtári egységben. A szépirodalmat 512 könyv 574 alkotással képviselte, ezeken felül 326 tankönyvet és 292 vegyes tárgyú szakkönyv 296 kötetét mondhatta magáénak. A téka 1884-es gyarapodásáról az tudható, hogy a könyvtárra fordított 75 forintból 60-at magyar nyelvű könyvekre adott ki a tulajdonos. Az anyanyelv preferálása a gyűjtemény nyelvi megoszlásán is megmutatkozik: 1528 magyar nyelvű mű mellett 71 német, 9 latin és 5 egyéb- vagy többnyelvű kiadvány alkotta a tékát.[72]


Otrobán Nándor (1828–1901)

György Aladár munkájában brassói orvosként jelölte meg magát Otrobán Nándor, aki brassói és kolozsvári iskolák után 1846-tól folytatott orvosi stúdiumokat Pesten. Tanulmányai idején angol és francia nyelvoktatásból élt. 1848-ban a 82. zászlóaljba lépett, később a 42. zászlóaljnál alorvosként szolgált,[73] végül honvéd hadnagyi rangot nyert. A szabadságharcban való érintettsége miatt a bukás után kényszersorozták a császári hadseregbe, így az orvosi egyetemet csak később, 1856-ban, Bécsben tudta befejezni. Rövid karcagi praktizálás után visszatért Bécsbe, ahol sebészi és szülészi oklevelet szerzett, 1859-től pedig brassói városi orvos volt.[74] 1869-ben lépett a Magyar Királyi Honvédség brassói állomáshelyű 23. zászlóalj[75] szolgálatába ezredorvosként,[76] ahonnan 1888. augusztus 1-jei hatállyal nyugdíjazták.[77] Ekkor még a katonaorvosi állásokra civil orvosokat szerződtettek mellékfoglalkoztatásban, 1871-ben a számos jelentkező közül 26 aspiránst iskoláztak be a pesti egyetem hathetes tanfolyamára – köztük Otrobán Nándort egyedüli olyan résztvevőként, aki a szabadságharc alatt már bizonyíthatóan szolgált katonaorvosként.[78] Az I. osztályú ezredorvos városában a magyarság vezetője volt, nevéhez fűződik az első brassói petróleumgyár megalapítása, különféle tisztségeket viselt a település vezetésében. Orvosi szakmai érdeklődése leginkább a balneológiára, a gyógyvizek tudományára fókuszált.

Színes személyiségének Pataki Jenő állított emléket az Orvosi Szemle hasábjain 1930-ban.[79] Innen tudható, hogy kiterjedt és jól jövedelmező orvosi praxisa mellett jogi búvárlatokat is folytatott, emellett szenvedélyes nyelvtanuló és – nőtlen ember lévén – utazó volt. Részt vett majd az összes hazai és nemzetközi orvosi konferenciákon, egyik alkalommal Moszkvában felköszöntötte a cár nagybátyját, Nyikolaj Nyikolajevicset, aki később magához kérette az erdélyi orvost; egy másik anekdota szerint pedig a spanyol–amerikai háború kitörésekor éppen Spanyolországban tartózkodott, ahol mint külföldit, kémnek nézték. „Otrobán feltalálta magát – írja Pataki Jenő – olasszal kevert spanyol nyelven egy dikciót vágott ki, melyben kifejtette, hogy ő tanulni jött ide, nem kémkedni. Végre megéljenezték.”

Magánkönyvtára híven tükrözi hivatását, magyarságát és szerteágazó érdeklődését: tanulmányai befejezésekor, 1857-ben megalapozott poliglott tékája 212 művet számlált 970 kötetben, ezen felül 36 térképet és 69 rézmetszetet birtokolt az ezredorvos. A térképek feltehetően az utazni szerető ember kézikönyvei, a metszetek – esetleg – a jól szituált orvos ciméliumai lehettek. A kollekció legterjedelmesebb szakját a természettudomány képezte 92 kiadvány 342 egységével, az összes többi szakban (nyelvészet, bölcselet, történet, államtudomány, szépirodalom, tankönyv, enciklopédia, vegyes tartalmú szakkönyv és hírlap) pedig kiegyensúlyozottan 5-20 opusz volt található. A nyelvi megoszlás is magáért beszél: 96 magyar, 52 német, 15 francia, 8 angol, 25 latin és 16 más, illetve többnyelvű művet gyűjtött össze. A könyvtárra fordított összeg 58 forint, ebből 35-ért azonban magyar kiadványokat vásárolt a tulajdonosa.[80]


Lendvay Benő (1830–1901)

Csak a Magyar Királyi Honvédség kezdeti időszakában és akkor is csak viszonylag rövid ideig volt századosi rangban honvéd törzsorvos Lendvay Benő 1870 és 1872 között. A hivatásos katonaorvosok között ő már azt a későbbi korosztályt képviseli, aki 1848/1849-ben már katona lehetett – a szabadságharc végére hadnagyi rangot ért el –, de életkora alapján még csak megkezdett medikusi tanulmányokkal sem rendelkezhetett. A pozsonyi volt 1848-as honvédek szervezték meg 1867. április 16-án a Pozsony Megyei Honvédegyletet, amelynek célja egyrészt a szükséget szenvedő volt szabadságharcosok támogatása, illetve a Pered és Zsigárd alatti csatákban elesett hősök emlékére szobor állítása. A szervezet tagnévsorában Lendvay 1849-es alhadnagyi rangjával szerepel.[81]

Orvosi stúdiumait Lendvay Benő 1849–1855-ben végezte a pesti, ötödévét a bécsi egyetemen, ezután Pesten magánorvos, illetve rövid ideig a Torontál vármegyei Kiszomborban uradalmi doktor, utóbb 1860 és 1780 között Pozsonyban hatósági orvosként dolgozott. Ezt követte rövid honvédségi szolgálata, majd a vármegye tiszti főorvosa és 1874-től a pozsonyi jogakadémián a törvényszéki orvostan, illetve a közegészségtan tanára lett – oktatói tevékenységéhez kötődően önálló munkákat is jegyzett, de ezeken felül számos szakfordítás kötődik nevéhez. Szakmai közéleti tevékenysége az Országos Közegészségi Egyesülethez kapcsolta.[82] Az 1886-ban megszervezett társaság egyrészt az Egészség című szaklap kiadója volt, másrészt alapvető feladatának tekintette a közegészségügyi szakirodalom széles körű terjesztését és az egészségkultúra fejlesztését.[83] Lendvay egyik vonatkozó alapvető munkája a Huszonöt év Márkusfalva életéből című „elbeszélés a magyar nép számára”,[84] amelyet 11000 példányban küldtek szét a vidéki doktorok részére. Az írás arról a munkáról és az elért eredményekről számol be, amit a helyi pappal együtt a település közegészségügyi helyzetének javításáért, a lakosság – mai szóval élve – egészségtudatos magatartásra neveléséért végeztek. Pályázati felhívásra Pozsony közegészségét bemutató tanulmányt is összeállított, melyért az egyesület jutalmát is elnyerte.[85]

A Magyarország köz- és magánkönyvtáraiban pozsonyi megyei főorvosként szerepelteti magát. Viszonylag kicsiny tékájában 686 kötetben 338 művet birtokolt, nagyrészt természettudományi munkákat, 135 kiadványt 172 kötetben, emellett nagyobb számban szépirodalmat (125 alkotás 233 tomusát). Tankönyveket, bölcseleti és államtudományi munkákat egyáltalán nem gyűjtött, néhány nyelvészeti és történelmi könyve (összesen 8 mű 18 kötete), 6 enciklopédiája volt (137 egységben), 11 hírlapot járatott és 58 kötetben 53 vegyes tartalmú nyomtatványt mondhatott magáénak. A művek nyelvi megoszlását tekintve természetesen a magyar (156) és a német (132) vezetett, de 35 francia, 12 latin, valamint 3 egyéb nyelvű opusszal is rendelkezett.[86]


Kelemen Mihály (1841[87]–1919)

Babits Mihály (1883–1941) nagybátyja, keresztapja volt Kelemen Mihály honvéd II. osztályú főtörzsorvos,[88] az irodalmár katonatiszt, akit a korabeli honvédséggel, hadtörténelemmel kevéssé foglalkozó olvasó a Halálfiai Döme bácsijaként[89] azonban bizonnyal ismer.

Kelemen Mihály életéről viszonylag kevés adalék ismeretes, orvosi diplomáját Pesten 1864-ben szerezte,[90] ezután még három – a mai fogalommal élve – szakvizsgát tett.[91] Honvéd dandár-orvossá az 1869. július 13-án kelt uralkodói rendelettel neveztetett ki – többek között Hamary Dániellel és Otrobán Nándorral együtt – első osztályú századosi rendfokozatban.[92] Eleinte sorozóorvosként szolgált, majd egészségi okok miatt viszonylag rövid szolgálati idő után az uralkodó 1890. augusztus 19-ei rendeletével nyugállományba helyezte és „ez alkalommal a czímzetes I-ső osztályú főtörzsorvosi jelleget” adományozott neki, illetve „legkegyelmesebben elrendelni méltóztatott, hogy neki kiválóan kötelességhű szolgálat elismeréséül a legfelsőbb megelégedés kifejezése tudtul adassék”.[93] A főtörzsorvos ekkor költözött vissza Pécsre.[94]

Honvédségi tényleges szolgálata idején, valamint később is számos társadalmi és tudományos tisztséget vállalt, élénk szellemi életet élt. 1864-ben lépett be az 1841‑ben alapított Királyi Magyar Természettudományi Társulatba,[95] pártoló tagja volt a pozsonyi Természettudományi Könyvkiadó Vállalatnak és a pozsonyi Toldy Körnek. Utóbbi a magyar kulturális élet koordinálására, támogatására 1874-ben jött létre – ugyanekkor szerveződött meg könyvtára is[96] – és a kultúra egyes területei, a művészeti ágak szerinti szekciókban folytatta munkáját. A szervezeten belül 1888‑ban alakult meg a dalkör – ennek életre hívásában „dr. Kelemen Mihály főtörzsorvos fejtett ki különösen nagy buzgalmat” – ahogyan a sajtó a dalkör megalakulásáról tudósított.[97] Széles érdeklődési köre a természettudományok mellett az irodalomra, a zenére, sőt még a népdalgyűjtésre[98] is kiterjedt. Kelemen doktor ekkoriban a Toldy Kör alelnöke volt, a vezetőség többi tagjai szintén a „városi intelligencia” jelesei: jogi akadémiai tanár, alispán, ügyvédek, kórházi főorvos.[99]

Pécsi időszakában közreműködött a város törvényhatósági bizottságának munkájában[100] és a helyi gyermekvédő telep bizottságban, 1909-től pedig a magyar királyi igazságügyi miniszter 27.400/1909. I. M. számú rendelete értelmében a fiatalkorúak városi felügyelő hatóságába rendelték, illetve a testület helyettes elnökévé nevezték ki.[101]

György Aladár munkája Kelemen Mihály bibliotékáját még pozsonyiként regisztrálja, hiszen tulajdonosa ekkor még aktív pozsonyi katonaorvosként szolgáltatott adatokat. A gyűjtés kezdetéül 1863 szerepel, a kollekció az anyaggyűjtés idején 1231 művet, 1714 kötetet számlált, a gyarapítására 456 forintot fordított a tulajdonos amiért 145 darab új kiadványt vásárolt; az összegből 300 forintot magyar könyvek beszerzésére fordított. A tékában a szépirodalom volt túlsúlyban 781 mű 1121 kötetével, ezt követte a természettudományi szak 314 kiadvánnyal (378 kötettel); a törzsorvos 45 tomusban 37 történeti munkát gyűjtött össze, volt két enciklopédiája összesen 33 fizikai egységben, a nyelvészet, a bölcselet és az államtudomány iránt kevéssé érdeklődő possessor pedig összesen 28 kötetben 17 művet mondhatott magának. A hírlapokat 10 cím képviselte, a vegyes szakot pedig 70 mű, 104 könyv. A legtöbb 1018 mű magyar nyelvű volt, 199 német és 14 latin.[102] A latin klasszikusok közül Horatiustól (Kr. e. 65–8) és Vergiliustól (Kr. e. 70–19) három-három, Ovidiustól (Kr. e. 43 – Kr. u. 17) nyolc művet birtokolt nagyrészt XVIII. és XIX. századi kiadásokban, de volt egy 1596-os Ovidius-kötete is, és latin auktorok további munkái magyar nyelven Kis János és Egyed Antal fordításaiban.[103]

Természetesen Kelemen Mihály könyvtára 1884 után is gyarapodott, végül a tulajdonos az akkor alakulóban lévő pécsi városi könyvtárnak, a mai Csorba Győző Könyvtárnak adományozta kollekcióját.[104] A helyi sajtó híradása szerint 5000 kötetes „kiemelkedő” gyűjtemény végül 1924-ben került a városi múzeum könyvgyűjteményébe,[105] a városi könyvtár mai elektronikus katalógusban való keresés a „possessor Kelemen Mihály” kifejezésre 2355 találatot adott úgy, hogy a többkötetes művek kötetei, illetve az egyazon folyóirat számai, évfolyamai 1-1 rekordot kaptak.[106] A katonaorvos imponáló méretű bibliotékájáról és tulajdonosáról Babits Mihály is megemlékezett: „Kelemen Mihály, Miska bácsi, aki nyugalmazott főtörzsorvos volt […] Az öreg egy különc agglegény volt, és könyveket gyűjtött. Csak magyar könyveket. De mindent megvett, ami magyarul megjelent. Ezt tette fiatal korától fogva, mert gazdag volt. Óriási könyvtára volt [..]. Azt mind beköttette félbőrbe. Ezt arra gyűjtötte, hogy a városra fogja hagyni kölcsönkönyvtárnak. Büszke volt, hogy a teljes Jókai és Jósika első kiadásban megvolt neki”.[107] Az idős orvos gyűjteménye számára külön könyvtárszobát rendezett be, a kollekcióban való eligazodást segítendő „külön egy asztalon a könyvek jegyzéke, roppant elegánsan”.[108]

Mindazonáltal a törzsorvos nem egyedüli „könyves” embere volt családjának: Kelemen József (1790–1868) nagyprépost is jelentős könyvkollekcióval rendelkezett, melyet unokaöccsére, a szintén pap Kelemen Lászlóra (1839–1902) hagyott, aki a testamentumában a gyűjteményt 1902-ben bekövetkezett halálakor a püspöki könyvtárnak adományozta.[109]


Összegzés

Zlamál Vilmos, Hamary Dániel, Otrobán Nándor, Lendvay Benő és Kelemen Mihály – csupán néhány név a korszak katonaorvosai és a György Aladárnál regisztrált magánbibliotékák possessorai közül, azonban így is jól reprezentálják a kultúra e speciális szegmensének, megjelenési formájának legfőbb jellegzetességeit.

A katonaorvosok a környezetük, településük, templomuk, szűkebb és tágabb közösségük megbecsült személyiségei, tudományos vagy kulturális egyesületek tagjai, akár alapítói, sokszor tisztségviselői; író, publikáló és olvasó emberek. Hűek nemzetükhöz, vallásukhoz, városukhoz, részt vesznek a helyi igazgatásban, bizottságok, civil szervezetek támogatói, kötődnek egyházukhoz, lehetőségeik szerint karitatív módon is támogatják közösségüket. Életvitelükben az értelmiséghez, a (helyi) elithez, jogi státuszuk vagy habitusuk tekintetében a nemesi réteghez kötődtek. Plasztikusan érzékelhető ez Arthur Iwanski von Iwanina (császári katonatiszt; 1858–1926) által 1899-ben első edícióban közzétett, de már korábban íratlan szabályként az ifjú tisztekkel szemben megfogalmazott elvárásokat egybeszerkesztő munkájából, az Applicatorische Besprechungen über das Dienst- und Privatleben des neuernannten Officiers (Cadetten) der Fusstruppen[110] című opuszból is. A közös hadsereg újonc tisztjei számára az intelmeket magyar nyelvre és a honvédségi viszonyokra László István (?–?) akkori honvéd százados bocsátotta közre 1901-ben Az újonnan kinevezett gyalogsági tiszt (hadapród) szolgálata és magánélete fölött alkalmazó megbeszélések titulussal.[111] A katona hivatásgyakorlásának, szolgálati feladatainak, személyes kapcsolatainak, illetve a „hadapród” magánéletének, társasági viselkedésének, lakásának, kinézetének stb. legfontosabb tudnivalóit, szabályait összegző kézikönyvben foglaltak alapján „az úri középosztálynak és benne a hivatásos katonatiszti rétegnek az arisztokrácia nyújtotta a mintát, a katonaideál az eszményi férfi mintájává lett”.[112] Ehhez pedig a hagyományos katonai (lovagi) erények mellett a műveltség, az önképzés, az olvasás, sőt a könyvgyűjtés is hozzátartozott. Iwanski munkája a (gyalogsági) katonatisztekre vonatkozott, közvetetten azonban a doktorok elvárt életvitelére is következtetni lehet a leírtakból. A katonaorvos a helyőrség, a laktanya, a helyi mikrotársadalom notabilitása, az újonnan érkezett fiatal tisztek bemutatkozó látogatásaik alkalmával ’teljes díszben’ voltak hivatottak tiszteletüket tenni a honvédorvosoknál is, és a vizitek során „színházról, művészetről, irodalomról, zenéről lehetőleg a helyi viszonyokkal egybehangzólag” beszélgettek vendéglátójukkal. Magától értetődő, hogy a széles körű tájékozottságnak, erudíciónak a másik oldalon is meg kellett lennie, éppígy a magánkönyvtárnak és a könyvtárhasználatnak, de a tiszti méltósághoz, erkölcsi tartáshoz a vallási hűség és tolerancia úgyszintén hozzátartozott.[113]

Mindent egybevetve tehát a könyvtárak (és a róluk való adatközlések) a következőképpen értékelhetők: az alapítás éve három gyűjteménynél szerepel, tulajdonosaik tanulmányaik befejeztekor, fiatal korukban alapozták meg könyvtárukat. A tékák kötetszáma három esetben nem nagyon nagy, 500 és 1000 közötti, jóval gazdagabb Kelemen Mihály kollekciója, Hamary Dániel 4000-nél több kötete pedig a korabeli magánkönyvtárak között is jelentősnek mondható – természetesen a nagy főúri családok többgenerációs könyvgyűjteményeitől eltekintve. A korábbi császári orvos-tiszt Zlamál Vilmos kivételével – az ő könyvtárának majdnem fele német kiadványokból állt –, mindegyik bibliotékában kisebb vagy nagyobb arányban a magyar dominál, de mindegyikben természetes a német viszonylag erős jelenléte. Latin könyveket többen birtokoltak, de csupán Kelemen Mihályról tudható, hogy tomusai klasszikus auktorok munkái voltak, a többi possessor esetben akár korábbi, XVIII., XIX. század eleji latin nyelvű szakkönyvek is lehettek. A „nyugati” nyelvek közül a francia három gyűjtőnél volt jelen, angolul csak a kifejezetten poliglott Otrobán Nándor olvasott. Az egyéb- vagy többnyelvű kiadványok között azonban a Monarchia további nemzeti nyelvei is képviseltethették magukat, hiszen a Magyar Királyi Honvédség sorozási területe soknyelvű lakossággal rendelkezett, a szolgálati nyelv pedig a magyar mellett a horvát volt.[114] Zlamál gyűjteménye viszont nem csupán nyelvi szempontból különleges, hanem azért is, mert orvos létére tékájának csupán legkisebb szakja a természettudomány (György Aladár kérdőíve külön nem kérdezett rá az orvostudományi munkák meglétére, a korabeli tudományos infrastruktúra, pl. a vándorgyűlések intézménye szintén egybefogta az orvosokat és „természetvizsgálók”-at). A Zlamál-tékában több könyv volt történeti vonatkozású és a legnagyobb részt a szépirodalom tett ki. A belletrisztika túlsúlya még Kelemen Mihálynál figyelhető meg, aki – a vizsgált személyek közül egyedüliként – tudatosan egy leendő közgyűjtemény, a város lakossága hasznára építette gyűjteményét; mindemellett „szakkönyvtára” is majd 400 kötetet számlált; ez a téka 20-25%-a. A Hamary-, az Otrobán- és a Lendvay-bibliotékákban a természettudomány volt hivatásukhoz kötődő szakkönyvtárként a legnépesebb egység.

Mindent egybevetve elmondható, hogy a vizsgált öt magánkönyvtár részben otthoni szakkönyvtár volt, részben pedig a tulajdonosok személyes érdeklődésének, kisebb-nagyobb mértékben többnyelvű erudíciójának, értelmiségi voltának manifesztációi, egy kicsiny és speciális szakmai közösség történetének érdekes és tiszteletre méltó rekvizitumai.



[1] Scipione Maffei írástörténeti műve az Istoria diplomatica che serve d’ introduzione all’ arte critica in tal material 1727-ben került ki Mantovában a sajtó alól. Nevéhez fűződik az írások alapvető – még ma is elfogadott – tipizálása: a maiuscula és a minuscula a könyvek írása, a cursiva pedig az oklevelekben használatos. Vö. Lexikon des gesamten Buchwesens. Band 2. Hiersemann, Leipzig, 1936., 392. p.; Jakó Zsigmond és Radu Manolescu (1987): A latin írás története. Európa Kiadó, Budapest. 14–15.; Révai nagy lexikona. 13. kötet. Révai Kiadó, Budapest, 1915. 109. p.

[2] Vö. Balla Tibor: A dualizmus korának hadtörténete: (1867–1914). In: Hermann Róbert (2016, szerk.): Magyarország hadtörténete. 3. kötet. Zrínyi Kiadó, Budapest. 210. p.

[3] Vö. 1867. évi XII. törvénycikk a magyar korona országai és az Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országok között fen[n]forgó közös érdekű viszonyokról, s ezek elintézésének módjáról. 11 §. In: 1000 év törvényei. Letöltés: https://net.jogtar.hu/getpdf?docid=86700012.TV&targetdate=&printTitle=1867.+%C3%A9vi+XII.+t%C3%B6rv%C3%A9nycikk&referer=1000ev

[4] Vö. Herczeg Árpád (1941): A kezdetleges hadiorvosi tudomány. Magyar Katonai Szemle, 11. 9. 143–164., 158. p.

[5] Khevenhüller, Ludwig Andreas (1729): Observations-Punkte. Kronstadt.

[6] Schultheisz Emil: Az Institutum Medico-chirurgicum Josephinum. In: Schultheisz Emil (2006, szerk.): Fejezetek az orvosi művelődés történetéből. Magyar Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba. 71. p.

[7] Csaszkóczy Emil (1940): A hadegészségügy szervezetének múltjából. Magyar Katonai Szemle, 821–823. p.

[8] Verseghi Györgyné (1980): A honvédorvosi kar vázlatos története 1868–1914 között. Orvosi Hetilap, 1711. p.

[9] Csaszkóczy Emil (1940): A hadegészségügy szervezetének múltjából. Magyar Katonai Szemle, 824. p.

[10] Vasvári Jenő: A szabadságharc tábori kórházai. In: Gazda István (sajtó alá rend., 2000): A szabadságharc egészségügye és honvédorvosai. 1. kötet. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Budapest; Magyar Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba. 50. p.

[11] Ezzel kapcsolatban részletesen vö. Gazda István (sajtó alá rend., 2000): A szabadságharc egészségügye és honvédorvosai. 1–2. kötet. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Budapest; Magyar Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba.

[12] Csaszkóczy Emil (1940): A hadegészségügy szervezetének múltjából. Magyar Katonai Szemle, 825. p.

[13] Mohos Márta: Dr. Hamary Dániel, a Magyar Királyi Honvédség törzsorvosa. In: Varga A. József (sajtó alá rend., 2000): Haditechnika-történeti és katonaorvoslás-történeti konferencia. Haditechnika-történeti Társaság, Budapest. 168. p.

[14] Kapronczay Katalin (2002): A katonaorvos-képzés reformja Magyarországon az 1880-as években. Orvosi Hetilap, 1155. p.

[15] A katonaorvosi karnak, illetve a katonai egészségügynek tervben lévő újjászervezéséhez. Orvosi Hetilap, 1884. col. 116–118., 139–144., 169–173.

[16] Vö. A honvédorvosi ügyről. Orvosi Hetilap, 1882. col. 371–373.

[17] A legközelebbi nyári szünidő alatt (….) Orvosi Hetilap. 1882. május 28. col. 543.; A tanfolyam honvédorvosok (….) Orvosi Hetilap. 1882. június 11. col. 605.

[18] Vö. 6368. eln. sz. [1883. évi] körrendelet. Rendeleti Közlöny. 1883, 26. 225–227. p.

[19] Vö. Hollán Henrik (1967): Adatok és szemelvények a Szent Rókus Közkórház és fiókjai alapításának és fejlődésének történetéből. Medicina Kiadó, Budapest. 28., 52., 87. Utóbbi idézi: Különféle. Gyógyászat, 1866. 3. 64. p.

[20] Vö. Petrovics Lajos (1931): Volt katonaorvosok a budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karán. Magyar Katonai Szemle, 174–192. p.

[21] Nusz József (1892): A katona-egészségügy rövid története. Honvédorvos, 2. 12. p.

[22] Vö. Grósz Emil (1938): Az orvosok továbbképzése Magyarországon: 1883–1938. Egyetemi Nyomda, Budapest

Verseghi Györgyné (1980): A honvédorvosi kar vázlatos története 1868–1914 között. Orvosi Hetilap, 1711. p.

[23] Visszapillantás a lefolyt szünidei orvosi tanfolyamra. Orvosi Hetilap, 1883. col. 1091–1094.

[24] Változások a katonai orvosi kar vezetésében. Orvosi Hetilap, 1883. col. 1359.

[25] A katonaorvosok kiképeztetése. Orvosi Hetilap, 1883. col. 1305.

[26] Kapronczay Károly (2011): Gyógyító Budapest. Holnap Kiadó, Budapest. 112–114.

[27] Jozefinum. Budapesti Hírlap, 1884. július 30., 1. p.

[28] Enquéte a Jozefinum ügyében. Orvosi Hetilap, 1884. col. 1419–1420.

[29] A Josephinum ügyének elejtése. Orvosi Hetilap, 1885. col. 527–528.

[30] Vö. Farkas László (1887): A hadegészségügy reformja. Franklin-Társulat, Budapest. 8–25. p.

[31] 12855. sz körrendelet. Honvédorvos, 1888, 5. 43. p.

[32] Körrendelet a honvéd törzsorvosi vizsgákra vonatkozó „Utasítás” legkegyelmesebb jóváhagyása és annak kiadása tárgyában; illetve Utasítás a honvéd törzsorvosi előléptetésekre törekvő I-ső osztályú honvéd-ezredorvosok vizsgáinak megtartására. Honvédorvos, 1894, 7. 55–56. p.

[33] Csaszkóczy Emil (1940): A hadegészségügy szervezetének múltjából. Magyar Katonai Szemle, 825. p.

[34] Vö. Utasítás a honvéd egyévi önkéntes segédorvos-helyetteseknek elméleti és gyakorlati kiképzésére és vizsgáira. Honvédorvos, 1897, 55–56.; Szervi határozványok a magyar királyi honvéd orvosi tisztikar számára. Honvédorvos, 1898, 49–52. p.

[35] Verseghi Györgyné: A honvédorvosi kar vázlatos története 1868–1914 között. Orvosi Hetilap, 1980, 1712. p.

[36] Vö. 6288. eln. sz. [1901. évi] körrendelet. Rendeleti Közlöny, 37. sz. 209–211. p.

[37] Kiss Gábor (2003): A Magyar Királyi Honvédség egészségügyi szervezete: 1867–1918: PhD disszertáció. Budapest. 28. p.

[38] Vö. Bíró Ede (1908): A m. kir. Budapesti Honvéd helyőrségi kórház története: Tízéves fennállása alkalmából és emlékére: 1898–1908. Franklin-társulat, Budapest. 7. p.

[39] Katonaorvosi gyakorlóiskola Bécsben. Honvédorvos. 1900, 70. Az intézmény történetével kapcsolatban vö. még Schultheisz Emil: Institutum Medico-Chirurgicum Josephinum. Orvosi Hetilap, 1969, 798–800. p.

[40] Vö. Utasítás a honvéd orvosi alkalmazó iskola számára. Honvédorvos, 1901, 54–56. p.

[41] Vö. Szabályzat a m. kir. Honvédség egészségügyi szolgálatára. 2. rész: Állandó egészségügyi intézetek. Pallas Kiadó, Budapest. 1900. Hivatkozza: Verseghi Mária (1984): A Honvédorvos: 1888–1914. Honvédorvos, 1. 14. p.

[42] 75673/V. sz. Körrendelet. Honvédségi Közlöny, 1902, 500. p.

[43] Bíró Ede (1908): A m. kir. Budapesti Honvéd Helyőrségi Kórház története: Tízéves fennállása alkalmából és emlékére: 1898–1908. Budapest., 27., 33. p.

[44] Tisztelt olvasónkhoz! Honvédorvos, 1888, 1. 1. p.

[45] Vö. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 6. kötet. Hornyánszky, Budapest, 1899. col. 1302–1305; Kovács József tanár [nekrológ]. Honvédorvos. 1897, 49. p. Az idézet utóbbi forrásból való.

[46] Vö. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 13. kötet. Hornyánszky, Budapest, 1909. col. 692–693.

[47] Budapest : Kertész, 1900.

[48] Vö. Verseghi Mária (1984): A Honvédorvos. 1888–1914. Honvédorvos, 1. 18–19. p.

[49] György Aladár (1886): Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben. Athenaeum Kiadó, Budapest.

[50] Zlamál Vilmos. In: Pallas nagy lexikona. 16. kötet. Pallas Kiadó, Budapest, 1897. 1162. p.

[51] Horváth Hilda (2007): A Janny és a Zlamál család otthonai és tárgyai: Polgári lakáskultúra a 19. század utolsó harmadában. In: Tanulmányok Budapest múltjából. 40. p.

[52] Vö. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 14. kötet. Hornyánszky, Budapest, 1914. col. 1875.

[53] Kiss László (2003): Az idősebb és az ifjabb Zlamál Vilmos szerepe a veterinárius és humán medicina fejlődésében Magyarországon. Orvosi Hetilap, 2231. p.

[54] Vö. Horváth Hilda (2007): A Janny és a Zlamál család otthonai és tárgyai: Polgári lakáskultúra a 19. század utolsó harmadában. In: Tanulmányok Budapest múltjából. 40. p. 9. jegyzet

[55] Zlamál Vilmos (1877): Részletes állatkór- s gyógytan, különös tekintettel a járványos kórokra s az állatorvosi rendészetre. Athenaeum Kiadó, Budapest.

[56] Vö. Fábiánné Kiss Erzsébet: A magyar egészségügyi szakigazgatás 1848–49-ben. In: Gazda István (sajtó alá rend., 2000): A szabadságharc egészségügye és honvédorvosai. 1. kötet. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Budapest; Magyar Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba. 105–106. p.

[57] Vö. Fábiánné Kiss Erzsébet: A magyar egészségügyi szakigazgatás 1848–49-ben. In: Gazda István (sajtó alá rend., 2000): A szabadságharc egészségügye és honvédorvosai. 1. kötet. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár Budapest; Magyar Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba. 85–86. p.

[58] Vö. Győry Tibor: Az orvostudományi kar 1848-ban és 1849-ben. In: Gazda István (sajtó alá rend., 2000): A szabadságharc egészségügye és honvédorvosai. 1. kötet. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár Budapest; Magyar Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba. 185. p.

[59] Vö. Horváth Hilda (2007): A Janny és a Zlamál család otthonai és tárgyai: Polgári lakáskultúra a 19. század utolsó harmadában. In: Tanulmányok Budapest múltjából. 40. p. 9., 10. jegyzet

[60] Kapronczay Károly (1973): Zlamál Vilmos. Orvosi Hetilap. 2059–2060.; Részletesebben vö. még: Vö. Győry Tibor: Az orvostudományi kar a szabadságharc leverése után. In: Gazda István (sajtó alá rend., 2000): A szabadságharc egészségügye és honvédorvosai. 1. kötet. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár Budapest; Magyar Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba. 396–400. p.

[61] Kiss László (2003): Az idősebb és az ifjabb Zlamál Vilmos szerepe a veterinárius és humán medicina fejlődésében Magyarországon. Orvosi Hetilap, 2232. p.

[62] Vö. Kapronczay Károly (2004): Magyar orvoséletrajzi lexikon. Mundus Kiadó, Budapest. 320. p.

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 14. kötet. Hornyánszky, Budapest, 1914. col. 1875–1877.

[63] György Aladár (1886): Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben. Athenaeum Kiadó, 522–523., 562–563. p.

[64] Vö. Szállási Árpád (1995): Egy közéleti orvos a múltból: (Hamary Dániel, 1826–1892). Orvosi Hetilap. 1956. p.

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 4. kötet. Hornyánszy, Budapest, 1896. col. 384–385.

[65] Honvéd schematismus vagy is Az 1848/9-ki honvédseregből 1868-ban még életben volt főtiszteknek névkönyve. Kunosy és Réthy, Pest, 1869. 49. p.

[66] Vö. Budapesti Közlöny. 1869. augusztus 17., 3693. p.

[67] Vö. Mohos Márta: Dr. Hamary Dániel, a Magyar Királyi Honvédség törzsorvosa. In: Varga A. József (sajtó alá rend., 2000): Haditechnika-történeti és katonaorvoslás-történeti konferencia. Haditechnika-történeti Társaság, Budapest. 169–170.; az idézet forrása: 170. p.

[68] Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 4. kötet. Hornyánszky, Budapest, 1896. col. 385.

[69] Kapronczay Katalin (2001): A tudományos társaságok szerepe a magyar orvosi szakirodalom fejlődésében: 1867 és 1914 között. Orvostörténeti Közlemények. 174–177. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Budapest 36. p.

[70] Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 3. kötet. Hornyánszky, Budapest, 1894. col. 309.

[71] Kapronczay Katalin: A tudományos társaságok szerepe a magyar orvosi szakirodalom fejlődésében: 1867 és 1914 között. Orvostörténeti Közlemények. 174–177. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Budapest. 36.; Kapronczay Károly (2004): Magyar orvoséletrajzi lexikon. Mundus Kiadó, Budapest. 94. p.

[72] György Aladár (1886): Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben. Athenaeum Kiadó, Budapest. 482–483., 536–537. p.

[73] A szabadságharc honvédorvosai. In: Gazda István (sajtó alá rend., 2000): A szabadságharc egészségügye és honvédorvosai. 2. kötet. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Budapest; Magyar Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba. 445. p.

[74] Vö. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 10. kötet. Budapest : Hornyánszky, 1905. col. 2–3.; Otrobán Nándor. In: Kaproczay Károly (2004): Magyar orvoséletrajzi lexikon. Mundus Kiadó, Budapest. 206. p.

[75] Kiss Gábor (2016): Tábornokok a Magyar Királyi Honvédségben: 1869-1914. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest. 215. p.

[76] Vö. Budapesti Közlöny. 1869. augusztus 17., 3693.; A Magyar Királyi Honvédelmi Ministerium, a Honvédség és a Csendőrség névkönyve. 1888. Pallas, Budapest. 281. p.

[77] Dr. Otrobán Nándor Honvédorvos, 1888. 8. 68. p.

[78] Vö. Verseghi Györgyné (1980): A honvédorvosi kar vázlatos története 1868-1914 között. Orvosi Hetilap,1709–1710. p.

[79] Pataki Jenő (1930): Otrobán Nándor. Orvosi Szemle, 5. 176. p.

[80] György Aladár (1886): Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben. Athenaeum Kiadó, Budapest. 502–503., 548–549. p.

[81] Honvéd schematismus vagy is Az 1848/9-ki honvédseregből 1868-ban még életben volt főtiszteknek névkönyve. Kunosy és Réthy, Pest. 1869., 76. p.

[82] Vö. Kapronczay Károly (2004): Magyar orvoséletrajzi lexikon. Mundus Kiadó, Budapest. 171. p., Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 7. kötet. Hornyánszky, Budapest, 1900. col. 1038–1040.

[83] Kapronczay Katalin (2001): A tudományos társaságok szerepe a magyar orvosi szakirodalom fejlődésében: 1867 és 1914 között. Orvostörténeti Közlemények. 174–177. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Budapest. 39.

[84] Budapest: Országos Közegészségi Egyesület, 1889.; Uez újabb kiadásokban: 1890., 1893, 1894.

[85] Lendvay Benő (1899): Pozsonyvármegye gyermekegészségügyi viszonyai 1894. Az Országos Közegészségügyi Egyesület által jutalmazott pályamű. Országos Közegészségügyi Egyesület, Budapest. Különlenyomat az Egészségből.

[86] György Aladár (1886): Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben. Athenaeum Kiadó, Budapest. 494–495., 544–545. p.

[87] A m. kir. Állami Számvevőszék jelentése az 1910. évi zárszámadásról. Magyar Királyi Állami Nyomda, Budapest, 1911. 139. p.

[88] Kinevezések a honvédségnél. Budapesti Hírlap, 1886. április 25., 2. p.

[89] Belia György (2000): Kelemen Mihály könyvtára. In: A könyv- és könyvtárkultúra ezer éve Baranyában: tanulmánygyűjtemény. Csorba Győző Megyei Könyvtár, Pécs. 199.

P. Földes Anna (2012): A Nyugat szerkesztőjének és a Napkelet kritikusának barátsága: Babits Mihály és Rédey Tivadar. Irodalomtörténeti Közlemények, 4. 380. p.

[90] Géra Eleonóra Erzsébet (2005): Egészségügy, demográfia és járvány a 19. századi Baranyában. 1. rész. Orvostörténeti közlemények, 190–193. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Budapest. 45. p.

[91] Czeizel Endre (1997): Babits Mihály családfájának kreatológiai értékelése. Alföld, 5. 69. p. Letöltés: http://epa.oszk.hu/00000/00002/00017/czeizel.html

[92] Vö. Budapesti Közlöny. 1869. augusztus 17., 3693. p.

[93] Rendeleti Közlöny. 1890. augusztus 25., 325. p.

[94] Hafner Zoltán (2015): „Egy kötetre való…”: Babits Mihály 1900–1903 között írt verseinek keletkezéstörténete : Doktori értekezés. Szeged.

[95] A Királyi Magyar Természettudományi Társulat évi jelentése tagjairól és 1867-ik évi működéséről. Bucsánszky Alajos, Pest, 1868, 21. p.

Érdekes, hogy a Társulat csak az 1922. május 24-én tartott közgyűlésén emlékezett meg Kelemen Mihály elhunytáról. A Régi érdemes tagtársaink sorából kidőltek cím alatt említik a pécsi főtörzsorvost, aki 58 éven keresztül volt tagja a szervezetnek. A kiadvány a bibliográfiai források szerint 1919 és 1922 között folyamatosan jelent meg, így nem utólagos összegzésről van szó – 1864-től számítva az 58 éves tagság 1922-ig, három évvel Kelemen Mihály halála utánig tartott. Vö. Természettudományi Közlöny. 1922. május 1. – június 15., 178. p.

[96] A Toldy-Kör könyvtára. Magyar Minerva, 1912–13. Athenaeum Kiadó, Budapest, 1915., 506. p.

[97] A pozsonyi Toldy-kör. Fővárosi Lapok. 1888. február 14., 324. p.

[98] Czeizel Endre (1997) 69. p.

[99] Magyarország tiszti czím- és névtára. 1889. Pesti Könyvnyomda, Budapest, 1889., 576. p.

[100] Kelemen Mihály. Baranyai neves személyek. Letöltés: http://www.csgyk.hu/baranyai-neves-szemelyek-bongeszo/?nevesszemely_azonosito=9678

[101] Budapesti Közlöny. 1910. február 26., 4. p.

[102] György Aladár (1886): Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben. Athenaeum, Budapest. 488–489., 540–541. p.

[103] Vö. Buda Attila és Tüskés Anna (2017): Horatius, Ovidius és Vergilius művei a fóti Károlyi-kastély egykori és a keszthelyi Festetics-kastély ma is látogatható Helikon könyvtárában. Magyar Könyvszemle, 176. p.

[104] Vö. Csorba Győző Könyvtár – Pécs. Helyismereti Gyűjtemény. Letöltés: http://www.csgyk.hu/helyismeret/; György Gézáné Zámor Magda: Rédey Tivadar (1885–1953). Könyv, Könyvtár, Könyvtáros. 2003, február., 48–54.; Belia György (2000): Kelemen Mihály könyvtára. In: A könyv- és könyvtárkultúra ezer éve Baranyában: tanulmányok. Csorba Győző Megyei Könyvtár, Pécs. 199–201. p.

[105] Az elmúlt évben egy svéd író és egy japán etimológus is szerepelt a múzeum látogatói között. Pécsi Lapok. 1925. február 1., 2. p.

[106] Csorba Győző Könyvtár. Katalógus. Letöltés: www.csgyk.hu/elektronikus-katalogus.opac

[107] Babits Mihály: Kvártélyon és koszton. In: Babits Mihály (1999): „Engem nem látott senki még”: Babits-olvasókönyv. 1. kötet. Historia Litteraria Alapítvány, Korona Kiadó, Budapest. 19. Letöltés: http://mek.oszk.hu/16300/16340/pdf/16340_1.pdf

[108] Belia György (2000): Kelemen Mihály könyvtára. In: A könyv- és könyvtárkultúra ezer éve Baranyában: Tanulmányok. Csorba Győző Megyei Könyvtár, Pécs. 199. p.

[109] Belia György (2000): Kelemen Mihály könyvtára. In: A könyv- és könyvtárkultúra ezer éve Baranyában: Tanulmányok. Csorba Győző Megyei Könyvtár, Pécs. 200–201.

Czeizel Endre (1997)

[110] Wien, 1899. (Braumüllers militärische Taschenbücher. 8.)

[111] Iwanski von Iwanina, Arthur (1901): Az újonnan kinevezett gyalogsági tiszt (hadapród) szolgálata és magánélete fölött alkalmazó megbeszélések. Fordította és a M. Kir. Honvédgyalogsági viszonyokhoz átdolgozta és ahhoz alkalmazta László István honvédszázados. Pesti Könyvnyomda-részvény-társaság, Budapest. Melléklet a Ludovika Akadémia Közlönye 1901. évi október havi füzetéhez.

[112] Závodi Szilvia (2016): A katonatiszti családok társadalmi megítélése és megbecsülése a XX. század első felében. Hadtörténelmi Közlemények, 4. 1067. p.

[113] Iwanski von Iwanina, Arthur (1901): Az újonnan kinevezett gyalogsági tiszt (hadapród) szolgálata és magánélete fölött alkalmazó megbeszélések. Fordította és a M. Kir. Honvédgyalogsági viszonyokhoz átdolgozta és ahhoz alkalmazta László István honvédszázados. Pesti Könyvnyomda-részvény-társaság, Budapest. 9., 11., 60., 62., 43. p.

[114] Vö: Balla Tibor: Az önálló magyar hadsereg kérdése: (1867–1914). In: Hermann Róbert (szerk., 2015): Magyarország hadtörténete. 3. kötet. Zrínyi Kiadó, Budapest. 338–242. p.

______________________

Gabriella Rózsa Pogány:

Bibliophile military surgeons in the work of Aladár György „Public and private libraries of Hungary”

After 1867 in connection with the new Hungarian government the Hungarian Royal Army was founded; the medical corps of the army and the new institutional basis for the training of them had to be established. The first statistical book about libraries in Hungary was the work „Magyarország köz- és magánkönyvtárai” („Public and private libraries in Hungary”) of Aladár György 1886, and there were five military surgeons of the Hungarian army, who provided information about their private libraries for him. The article represents the book collections of the five doctors – Zlamál, Vilmos (1803–1886), Hamary, Dániel (1826–1892), Otrobán, Nándor (1828–1901), Lendvay, Benő (1830–1901) and Kelemen, Mihály (1841–1919) –, their erudition, military and scientific or political activity, their role in civil or ecclesiastical societies. The historical background of it deals with the development of the education of military surgeons in the Hungarian Royal Army in the last decades of the 19. century.

_______________________

Multimédia tartalom:

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: