Rápolthy Ágnes: Keveset olvasnak, de versenyeket nyernek a kínai diákok

Nyomtatási nézet

Kína a világ legnépesebb országa. Talán ebből is következik, hogy Kína a világ legtöbb tanulójának is az országa – bár azért vegyük hozzá, hogy az irdatlan számokban a kiemelt fontossággal kezelt oktatáspolitika is nagy szerepet játszik. 2013 januárjában csak valamivel kevesebb kínai diák tette le az ottani életben mérföldkőnek számító, s a miénknél sokkal nagyobb jelentőségű érettségi vizsgát – hivatalos nevén a Nemzeti Felsőoktatásba Belépő Vizsgát, a Kao Kaót^[1] –, mint Magyarország teljes lakossága. „Hosszú menetelésben” van része egy kínai kisdiáknak, ameddig az első osztálytól eljut a nagy vizsgáig.

A Kínai Népköztársaság a GDP körülbelül 4 százalékát fordítja az oktatásra. (Hoffmann Rózsa államtitkár a kormányzati ciklus elején azt mondta:^[2] „A klebelsbergi idők végére a GDP 16 százalékát kapta a kultusztárca. Erre a mai időkben nem látok esélyt. A szemem előtt nyolcszázalékos ráfordítás lebeg, melyet a kormányciklus végéig el szeretnék érni.” De mielőtt azt gondolnánk, mi milyen jók vagyunk, s a kínaiak milyen szegények, idézzük tovább az államtitkár asszonyt: „Nem a százalékok az elsődlegesek, hiszen nem mindegy, hogy 100 forintból, vagy 10 euróból fordítunk a tanügyre 5-8 százalékot.” Kína a világon a második a GDP, a nemzeti össztermék nagyságát tekintve, összege nagyságrendileg hetvenszerese a magyarénak.^[3]) A sok sem elég egy olyan oktatási rendszerben, amelynek 200 millió diákja van, s amelynek jelentőségét nem lehet túlbecsülni. Számoljunk utána: a világ minden negyedik diákja a kínai oktatási rendszerben tanul.

Kínában egyébként 1986-ban fogadták el a kötelező oktatásról szóló törvényt, amely alapján az országban kilenc év a kötelező oktatási idő minden tanuló számára.^[4] Az ottani oktatási minisztérium adatai szerint a tankötelesek 99,7 százaléka valóban ki is tölti az obligát időt.

Kínában a miénkhez hasonlóan 12 éves az alap- és középfokú oktatás, de más a beosztásuk. Körülbelül 400 000 általános iskolát tartanak fent Kínában, ezekben körülbelül 120 millió gyerek tanul. Nálunk, noha már régóta vannak eltérések, még mindig a 8+4 éves képzés a leggyakoribb. Kínában öt- vagy hatéves az általános iskolai képzés (körülbelül a gyerekek 35 százaléka vesz részt az ötosztályos általános iskolai képzésben, s ebből következően 65 a hatosztályosban), majd erre épül rá a két szakaszból álló középiskolai képzés. Az egyaránt hároméves képzésből az elsőt nevezhetjük alsós középiskolának, a másodikat felsős középiskolának. (Azok, akik ötéves általános iskolai képzésben részesültek, az „alsós középiskolában” pótolják be a hiányzó egy évet.)

Az oktatás az első kilenc évben ingyenes, noha a könyvekért és az egyenruháért esetenként egy minimális összeget fizetni kell.^[5] Az osztályok átlagos létszáma jóval magasabb, mint Magyarországon: 35 fő. A felsős középiskolában már kell fizetni, egy nem túl magas összeget, ez nem jelent gondot a családoknak. Az elmaradottabb vidékeken okozhat, de ott a gyerekek jelentős hányada nem folytatja tanulmányait a kilencedik év után.

A hétéves gyerekek az általános iskola első osztályában a két fő tantárgyat tanulják, ezek a kínai nyelv és a matematika. Természetesen az előbbibe tartozik az írás megtanulása is. A tananyag része már a legelső időktől kezdve a latin betűk tanulása is, a vonásos írás, illetve az olvasás mellett. Minden gyerek már az első óráktól kezdve tanulja a pinyint, s így a latin betűk írását, illetve olvasását is elsajátítja. A világ legnépesebb, az ősi kultúrájára (is) rendkívül büszke országában továbbra is nagyon fontos a hagyományos kínai írásjelek elsajátítása. Ez azonban sokkal nehezebb feladat, mint a latin betűs ábécé megtanulása. Egy magyar kisdiák nyolcévesen el tudja olvasni, mondjuk Molnár Ferenc klasszikusát, a Pál utcai fiúkat, de egy ugyanolyan korú kínai kisfiú még nem tudna belevágni egyedül a fordítás olvasgatásába. Egy nyolc-tíz éves kínai gyerek a legegyszerűbb meséket, egy tíz-tizenkét éves picit bonyolultabb meséket tud egyedül elolvasni, s körülbelül a hatosztályos általános iskola végére, sőt inkább az alsós középiskola éveire jut el odáig, hogy novellákat, esszéket is el tud olvasni.^[6] Ebben a korban óriási szerep hárulhat a szülőkre, akik felolvassák a meséket, verseket, történeteket a gyerekeknek. A technika fejlődése – Kínában is elsősorban még a nagyvárosokban kialakult gyakorlat szerint – segíti az olvasni még nem tudó (ez talán úgy is fogalmazható: még kevesebb írásjegyet ismerő) kisdiákokat: a hangoskönyvek kiváló szolgálatot láthatnak el a gyerekirodalom megismertetésében.

Az általános iskolások számára a fő tantárgyak a már említett kínai nyelv és matematika mellett a tudomány, az idegen (többnyire angol) nyelv, a zene, a sport és az erkölcstan.

Említettük már, hogy 1986-ban vezették be azt a törvényt a Kínai Népköztársaságban, amely kötelezővé tette a kilencéves oktatást. Az ezzel kapcsolatos statisztikák szerint tíz évvel ezelőtt az iskolaköteles hétévesek 98,58 százaléka elkezdte az általános iskolát, s 97,02 százalékuk be is fejezte azt.^[7] Még jobb volt a százalékos arány a fejlettebb régiókban, amelyekbe a kínai statisztikák a nagyvárosokat, a gazdaságilag fejlettebb tengerparti vidékeket sorolták. (Ezeken a területeken kiemelkedően magas a már nem kötelező „felső középiskolások” arányszáma is.) Noha ellentmondásnak tűnik, de nem az: a legnagyobb fejlődést nem ezeken a területeken, hanem a szegény, falusi, s a kisebbségek által lakott vidéki területeken sikerült az elmúlt évtizedekben elérni. Egy 1987-ben megkezdett program különösen nagy hangsúlyt és nagy összegeket is fordított az elmaradott területek felzárkóztatására, az írástudatlanság három-négy százalék alá vitelére. Ez azonban még nem érte el a kívánt célját. Alkalmasint nem is remélhető a probléma gyors megoldása. Az általános iskolai képzésből kimaradó gyerekek egy része nehezen megközelíthető, a „világtól eldugott” falvakban él. Ám reálisabb cél az ő bevonásuk az oktatás rendszerébe, mint a (leggyakrabban illegálisan) a nagy­vá­ro­sok­ba vándorolt falusi lakosok gyermekéé vagy gyermekeié, akikről az adminisztráció sokszor egyszerűen nem is tud.

Kínában is két félévből áll az oktatási év, az általános iskolában éppen úgy, mint a középiskolában. Éppen úgy szeptemberben kezdődik, mint nálunk, általában januárig tart az első félév. A második februárban kezdődik, s júniusig-júliusig tart. Az általános iskolákban az oktatási év 38 hetes, ehhez számolnak egy további, „tartaléknak” nevezett hetet. A szünetek 13 hetet tesznek ki. Ez azt jelenti, hogy az 52 hetes év egynegyede pihenőidő.^[8] (Ehhez tartozó érdekes újdonság, hogy a kínai oktatási minisztérium 2013 nyarán egy rendelettel megtiltotta az általános iskola első és második osztályában a nyári szünidőkre házi feladat feladását. Különös, de a verdikt nem váltott ki egyöntetű helyeslést, noha arról is rendelkezett, hogy az így felszabaduló időben a gyerekek ismerjék meg jobban a természetet, illetve vegyenek részt közösségi programokon. Az ellenzők polémiája ugyanakkor felszínre hozta azt a Kínában kétségtelenül létező problémát, mely szerint az oktatás színvonala lényegesen jobb a fejlettebb vidékeken. Akadt olyan ellenző, aki szerint a városi gyerekek esetében helyes a tiltás, de a képzésben hátrább járó, az elmaradottabb területeken élő, falusi gyerekekre ráférne a további gyakorlás.^[9])

Az alsós középiskolákban az oktatási időszak 39+1 hét, a szünidő pedig „csak” 12 hét. Még ez is több, mint a magyar gyakorlat. Kínában nem általános még, hogy a szombat szabadnap, de kétségtelenül van rá példa. A felsős középiskolákban 40 hét áll rendelkezésre az oktatásra, 1-2 a tartalék, s ebből következően 10-11 hét a szünidő.

Az oktatás – kínai források hozzáteszik, hogy eltérően a nyugati világ rendszerétől, mi hozzátehetjük, hogy részben hasonlatosan a hazai, a magyar szocializmus korszakának elvárásaihoz – erősen tényközpontú, gyakoriak a memoriterek, miként az évszámok számonkérése.

Sokkal nagyobb a fegyelem a kínai iskolákban, mint a mieinkben, sokkal nagyobb a tanárok tekintélye is. Igaz, akadnak túlkapások is, 2011-ben a brit Daily Telegraph alapján a magyar sajtó is beszámolt azoknak az általános iskolásoknak a kalandjáról, akiket vasrácsos ajtóval zártak el a külvilágtól, amikor a matematikai olimpiára készültek. A gyerekek végül az ablakon kidobott, „Mentsetek meg minket, nyomorult gyerekeket”^[10] feliratos papírrepülőkkel kértek segítséget.

A példa konkrét, de nem egyedi. A kínai oktatásügyet bírálók szerint az ottani iskolák túlságosan teljesítménycentrikusak, a gyerekek indokolatlanul túlterheltek. Reggel héttől délután négyig, vagy még tovább is iskolában lenni embertelen. A mellette érvelők szerint a kínai oktatás hatékony – ezt támasztja alá a kínai egyetemek előretörése a nemzetközi rangsorokban,^[11] illetve a kínai diákok gyakori sikere a különböző nemzetközi versenyeken.

Az oktatás kétségtelenül sokrétű, de nem terjed ki mindenre. Az ázsiaiak szemérmessége nagy hatással van például a szexuális felvilágosításra. 2013 júniusában az MTI cikke^[12] idézte a Beijing News információját, mely szerint „A szülőknek mindössze 8,3 százaléka állította biztosan, hogy gyermekük valamilyen szintű szexuális felvilágosításban részesült az iskolában, és 68 százalék felett volt azok aránya, akik maguk is beszéltek már ezekről gyermekükkel. A szülők szívesebben hárítanák e feladatot az iskolára, s több mint 93 százalékuk vélekedett úgy, hogy az iskolákban szükség lenne az órarendbe iktatni az ezzel kapcsolatos felvilágosító tananyagot.”

A kötelező oktatás ideje alatt a gyerekek minden félév végén vizsgákat tesznek. Az általános iskolában kötelező kínai nyelvből és matematikából vizsgázni. A legkisebbektől kezdve az előbbibe beletartozik az írás gyakorlása is. Különleges füzetet használnak hozzá, valójában egy másoló füzetet, amelynek bal felén át kell rajzolni az írásjegyet, a jobb felén pedig önállóan rajzolja meg – akinek sikerül. Hat éven keresztül gyakorolják a gyerekek az írásjegyek írását, de tulajdonképpen akkor sincsen még „kész” tudásuk: különböző összetételeket sajátítanak el. Attól még, hogy a kínai opera jóval hosszabb, mint a magyar, a tanórák hosszúságában tartják a mi léptékünket. Negyvenöt percesek az órák, tíz perc szünettel. A legtöbb korosztály nyolc órát, vagy még többet is eltölt az iskolában – ez nagyon sok.

A tananyag – elsősorban a történelmet és az irodalmat vizsgálva – természetesen Kína-központú, de megjelennek benne a nyugati világ történései és szerzői is. Kevésbé hangsúlyosan bár, de foglalkoznak Kelet- és Közép-Európával is, Magyarország, a magyar történelem azonban csak a ritka említés szintjén bukkan elő.^[13] Történelmünk eseményei elsősorban a tatárjárás, illetve globálisan a XX. század két világháborúja kapcsán, valamint a szocialista tábor kialakulásának történetét boncolgatva kapnak figyelmet.

Az elmúlt években nagy viták dúltak Kínában az irodalom tanítása körül. Miután Mo Jan (2012-ben) megkapta az irodalmi Nobel-díjat, méginkább népszerű téma lett, mit érdemes tanítani e tantárgy keretei között az országban. A China Daily megszólaltatta Csia Fan egyetemi tanárt, aki szerint egy ország nyelvének és irodalmának a tanítása valójában az anyanyelvvel való foglalkozás, tapasztalat, lelkesedés és elkötelezettség keveredése. Szerinte az anyanyelv tanulása, akár az irodalmon keresztül, a legfontosabb tantárgyként kezelendő, hiszen erre alapozódik minden más (vagy a legtöbb) tantárgy. Ugyanakkor elismerte, sőt kifogásolta, hogy noha az elmúlt években a nyelv és az írás tanítása valóban központi szerepet kapott, ez még nem egyenlő az irodalommal való foglalkozással, annak tanításával. Úgy vélte, a középiskolai irodalomtanításban hasznos a párhuzamok keresése, egy adott témához, gondolathoz csatlakozva más szerzők írásainak együttes elemzése, ez pedig hiányzik az oktatásból. Példaként emlegette, hogy az álomról értekezve egy kínai szerző munkái mellé emelt részleteket a Faustból, miközben megemlített Szókratésztől kezdve további kínai szerzőkön át más költőket-írókat-gondolkodókat is, ezzel sokkal komplexebb képet tudott adni.

Kínában rengeteg a könyvtár, a számokra utalva érdemes ezt azzal összekapcsolni, hogy lassan minden iskolának van gyűjteménye. Ez pedig több mint félmilliós számot jelent. A könyvtárakban nemcsak a tananyagokhoz közvetlenül kapcsolódó műveket, köteteket lehet fellelni, hanem a népszerű irodalom alkotásait is. A nagy probléma a kereslet, az igény hiánya – sokkal kevesebbet olvasnak a kínaiak, mint az kívánatos lenne. Mindenesetre különböző programokkal kívánják segíteni az oktatást, illetve növelni a könyvtárak, a hozzáférhető könyvek számát. Belföldről, állami segítséggel és külföldről, adományokkal, támogatásokkal egyaránt. A 2013-as év egyik legjelentősebb ilyen tartalmú akciója az Egyesült Államokban szervezett „Könyvtár Projekt”^[14] volt, amely ugyan már 2006 óta létezik (három alprogramja az Olvasóterem, az Olvasósarok és a Könyvadomány nevet viseli), de az utóbbi időben léptéket váltott. 2012-ig már 865 könyvtárat nyitott, több mint félmillió könyvet adományozott körülbelül 300 ezer gyereknek Kínában. 2013-ban szinte minden nap átadtak a gyerekeknek egy új könyvtárat, szinte kizárólag a legszegényebb, nehezen megközelíthető, elmaradott területeken. (A program egyébként, noha Kínában rendezett be főhadiszállást, nemcsak a világ legnépesebb országát, hanem Vietnamot is segíti.)

Talán meglepő, de a kínai oktatásban is erőteljesen, sőt egyre erőteljesebben megjelenik a decentralizáció igénye. Ennek jele, hogy a különböző tartományok maguk állíthatják össze a tanterv egy bizonyos részét, illetve, hogy az iskolák lehetőséget kapnak bizonyos százalékú szabad órakeret kitöltésének meghatározására.

S ha nem nagy szó, megjelenik a demokrácia igénye is. Legalábbis azok között, akik úgy látják, van alapja annak a felmérésnek, amely szerint a kínai gyerekek boldogtalanságának oka a túlságosan kompetitív (versenyközpontú) oktatási szisztémában keresendő. A Csungkuo Csingnien Pao, a kínai ifjúsági napilap 2012-ben publikált felmérése szerint a kínai anyák saját sikerükként, vagy sikertelenségükként értékelik gyermekük iskolai teljesítményét, s ezért lényegesen erősebb pszichológiai dresszúrával nevelik iskoláskorú gyermeküket, mint akár az amerikai (erre tért ki a vizsgálat), vagy akár az európai szülők.^[15] Több, a témával foglalkozó anyag is kitért arra, hogy a Kao Kaót az adott évben a legkiválóbb eredménnyel teljesítő gyerekek, sőt azok szülei is híressé, ismertté válnak Kínában. (Persze, nem tovább, mint a következő esztendő, amikor jönnek az új „győztesek”.)

A tanulmány kitér arra, hogy az ebben a szellemiségben felnőtt, de attól sokat szenvedett fiatal szülőket alkotó húszas-harmincas kínai generáció ezt túlzásnak tartja, s nem tartja célravezetőnek ezt a nevelési módszert. Az MTI hajdanán az angol nyelven is olvasható sina.com portál beszámolóját közölve ismertetett számadatokat a felmérésről. Ebben vélemények olvashatók arról, kik a felelősek a gyerekek boldogtalanságáért: „78 százalék szerint a társadalom a felelős, mintegy 51 százalék szerint elsősorban a szülők okolhatók, 44,3 százalék szerint pedig az iskolák is. Az idézett közvélemény-kutatásban a lakosság 85,2 százaléka vélte úgy, a gyerekeknek boldogabb lenne az életük, ha házi feladat-készítés és különórákra járás helyett több időt fordíthatnának játékra. A válaszolók túlnyomó többsége úgy vélte, a gondtalan gyermekkor hiánya a gyerekek testi és szellemi egészségére károsan hathat, a jelenlegi oktatási rendszer megutáltatja a gyerekekkel a tanulást, megöli a kíváncsiságot és a kreatív gondol­kodást.”

2013 októberében jelent meg a Hszinhua, a kínai állami hírügynökség beszámolója az olvasási szokásokról, illetve az ezzel kapcsolatos lesújtó képről.^[16] A felmérések szerint az átlagos kínai három könyvet sem olvas el egy év alatt, szemben a 20 fölötti számot is elérő japánokkal. A forrás idézi Csi Sujhót, a Hunan tartománybeli Hsziangtan Egyetem professzorát, aki amellett szállt síkra, hogy az oktatásban uralkodó túlságosan versenyorientált szemlélet, az állandó vizsgáztatás egyszerűen már a fiatalokat is eltántorítja az olvasástól.

Nemrégiben Peter Gray, a bostoni egyetem pszichológia professzora írt egy érdekes összehasonlítást az amerikai és a kínai diákok tanulási szokásai közötti eltérésről.^[17] Ebben azt állapítja meg, hogy „első ránézésre” irigylésre méltó az a fegyelem és szorgalom, illetve nem utolsósorban az a tárgyi tudás, amely jellemzi a kínai diákokat, ugyanakkor az évek során kiderül, hogy a magolásra alapozott, csak a száraz elméleti tudásra hangsúlyt helyező, vizsgaorientált rendszer kiöli a kezdeményező készséget, az önállóságot, a kreativitást. Elrettentésként megemlíti a feljebb már részleteiben általunk is citált adatokat, melyek szerint egy általános iskolás diák tíz, egy középiskolás tizenegy, egy érettségi előtt álló, vagy egy már felsőfokú tanulmányokat folytató akár 12,5 órát is eltölt naponta a tanulással Kínában. (A szerző a Hangcsu Oktatástudományi Intézetet jelöli meg az adatok forrásaként.) Gray úgy véli, a kínai gyerekeknek valójában nincs játékos gyerekkoruk. Idézi Kieth Bradsher, a Princetonban és az ugyancsak nagyon tekintélyes Észak-Karolina Egyetemen, Chapel Hillben végzett, a New York Times gazdasági szakújságírójaként Hongkongban élő elismert szerző egyik anyagát, amelyből kiderül egy kínai főiskolás lány napirendje. „Reggel fél hatkor felkelt, tanult, aztán fél nyolckor reggelizett, majd három szakaszban ült bent az egyetemi oktatáson, fél kilenctől fél egyig, fél kettőtől fél hatig, aztán este fél nyolctól fél tizenegyig. Szombaton és vasárnap otthon tanult.”

Kínában nagy kincs volt az írástudó, s nagy problémát jelentett az írástudatlanság.^[18]
Az 1990-es népszámlálás, négy évvel az új oktatási törvény elfogadása után súlyos adatokat mutatott. Huszonhárom esztendővel ezelőtt a 15 évnél idősebbek között 182 millió írástudatlan volt. Közülük több mint 61 millió 15 és 45 év közötti. Az összlakosságot tekintve (tehát beleértve a 15 éven aluliakat is) körülbelül 600 millió írástudatlant számoltak.

Bő húsz év rengeteg idő. A kilencéves kötelező oktatásban részt vevők immár írástudóként fejezik be az alsós középiskolát, az 1990-ben regisztrált idős írástudatlanok egy része elhunyt, a középkorúak jelentős része az oktatási programok segítségével megtanulta a betűvetést. A mostani (elképzelhetően kissé kozmetikázott) adatok szerint 1990-ben még a felnőttek 77 százaléka tudott csak olvasni, ez mára 91,28 százalékra emelkedett. Az írástudatlanság szempontjából jelentős az eltérés (ahogyan mindenütt a világon) egy ország fejlettebb és fejletlenebb területei között. Kína nagyvárosaiban és a keleti, délkeleti partvidéken öt százalék alá csökkent az analfabéták aránya, ugyanakkor az elmaradottabb régiókban (s ezek közé tartozik például Jünnan, Belső-Mongólia, Kanszu, Csinghaj, Ninghszia és Kujcsou is) akár 10-15 százalék is lehet. A felmérések szerint körülbelül 85 millió írástudatlan van Kínában – a hivatalos adatok szerint.

A pinyin a kínai nyelv írott változatának átírása, annak érdekében, hogy segítse a hivatalos, pekingi dialektus elterjedését, egyesítse, másképpen fogalmazva szabványosítsa a kiejtést, s egységesítse a latin betűs átírást. A nagy írásreform terméke, véglegesen 1958-ban fogadták el, jelentősége különösen azt követően növekedett meg, hogy a Kínai Népköztársaság 1979-ben kötelezővé tette a használatát a diplomáciai szövegekben. Fontos tudni, hogy a pinyin nem helyettesíti a hagyományos kínai írásmódot, hanem segítséget ad a kiejtés megtanulásához. Megvannak a maga fonetikai és kiejtési szabályai, amelyek a kínaiul tanuló magyarok számára éppen úgy megtanulandók, mint bármelyik más idegen nyelv, akár az angol vagy a német kiejtési szabályai. Fontos szabály, hogy ameddig a népszerű magyar átírás alapján átírt szót a mi kiejtési szabályaink szerint ejtünk ki, a pinyinben tekintettel kell lenni a kiejtési szabályokra.^[20] A kínai fővárost a népszerű magyar átírás szerint Pejcsingnek kellene írni, noha Pekingként honosodott meg. A pinyinben a neve, a hangsúlyjelekkel együtt Běijīng. Az interneten fellelhető egy konvertáló program, amely (hirdetménye szerint) 16 700 kínai írásjegyet ír át pinyinre.

Vissza a tartalomjegyzékhez