Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Adamikné Jászó Anna: Jókai parlamenti beszédei

Nyomtatási nézet

„Jókai mint író s mint politikus 1861-ig kivette mindenből a maga részét. Működésével megmutatta, hogy a politika és a költészet szépen megfér egymás mellett, különösen nálunk, ahol a nemzeti lelkület irányítói mindig a költők és az írók voltak. Eddigi szereplése szinte természetessé tette azt a lépést, hogy a jobb idők hajnalán folytassa szerepét a politika terén is.” (Takáts Sándor: Jókai mint képviselő)

„Minden szó a tettek súlyával ér fel itt és most, s bizonyára mindenkinek úgy kell meggyőződve lennie, hogy amit most kimondok, azt a szót nem csupán mondtam, hanem azt a szót cselekedtem is. (Helyes!) (Jókai: Az országgyűlés teendőiről, 1861. máj. 24.) 

_________________________________

I. Bevezetés

Jókai lenyűgöző, nagyszerű szónok volt. Ezt tudjuk a történelmi eseményekből, és erről tanúskodik Mikszáth Kálmán is Jókai Mór élete és kora című könyvében.

Elindította a forradalmat lelkesítő szónoklatával. Ez talán a legrövidebb magyar beszéd, egyúttal talán az egyik leghatásosabb: hozzájárult a március 15-ei forradalom sikeréhez. Azt a változatot veszem alapul, amelyet Mikszáth közölt Jókai-könyvében; Jókai maga egy visszaemlékezésében a 12 pont bevezetéseként közli (Cikkek a forradalom évéből 6). (Elemzem a Klasszikus magyar retorika, valamint Jókai és a retorika c. könyveimben is.)

„Testvéreim, a pillanat, melyet élünk, komolyabb teendőkre szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul, haladnunk és boldogulni kell nekünk is. Legyen béke, szabadság és egyetértés! Követeljük jogainkat, melyeket tőlünk eddig elvontak, s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek, mindenkivel.”

A retorikai szituáció ismeretes, mindhárom összetevője megvalósult: a szükséghelyzet létrejött; az ügyben érdekelt és döntésre kész hallgatóság, azaz a nép gyülekezik; a vezetőket a körülmények megszólalásra késztették. A konkrét helyzetet el kell képzelnünk: „Az orvosifjúság dacára, hogy leckeóra volt, otthagyván professzorait, az udvarra tódult, hol Jókai ismételte rövid beszédjét” – írja Mikszáth, s lábjegyzetben kiegészíti a tényeket: „Egressy Gábor úgy írja le mint szemtanú a jelenetet: Jókai szavai rémítő lelkesedést idéznek elő a népben” (Jókai Mór élete és kora, 122, Unikornis-kiadás).

A kis rögtönzés miniatűr remekmű, tettre buzdító tanácsadó beszéd. A testvéreim megszólítás a lehető legközvetlenebb: egységet teremt a szónok és hallgatósága között. Az első mondatban enthümémát alkalmaz a szónok: az előadások hallgatásánál komolyabb teendőkre szólít a pillanat (megszemélyesítés és metonímia egyben, mely a jelenlevőséget teremti meg). A második mondat okkal való magyarázata az elsőnek – kitehetnénk a hiszen kötőszót, de a kötőszóhiánnyal (aszündetonnal) tömörebb, izgalmasabb a kapcsolás. A második mondatban egészről részre érvelés van, az implikált premissza: mi is Európa népei közé tartozunk. Ez is enthüméma: a hiányt a hallgatóság valószínűleg gondolatban kiegészítette. A tagmondatok határán lévő kettőzés (anadiplószisz) funkciója az összetartozás hangsúlyozása. A felszólító mondat a célok megfogalmazása. A befejezés a cselekvésre való felszólítás, a jogok követelése pedig mindenkire vonatkozik. Az utolsó szó az egységet hangsúlyozza – mindenkivel –, Jókai biztosan szünetet tartott előtte, s nyomatékkal, erősen mondhatta.

A rögtönzésnek megvan a klasszikus szerkezete: megszólítás, tétel, bizonyítás, befejezés a cselekvésre való felszólítással. A szónok és a hallgatóság egységét a beszédet keretező szavak és az enthümémák biztosítják. A beszéd hatását a korabeli feljegyzések és maguk a márciusi események tanúsítják. „Jókai sohasem tudta feledni márciusi szónoklatának emlékét” – írja Sőtér István (1941: 50), de nemcsak a szónoklat emlékét, hanem a forradalom eszmeiségét sem. Erről ő maga is sokat ír, regényeiben, visszaemlékezéseiben.

Jókai retorikai iskolázottságát bizonyítottam Jókai és a retorika című könyvemben. Ismerte a klasszikus és a korabeli szakirodalmat, a retorika terminusait. Ez a nemzedék poétikát, retorikát és dialektikát tanult, nagyon sok kria-gyakorlatot (a chria, chreia ismert mondásra készített beszédgyakorlat) írt, s mindenekfelett Cicero-beszédeket olvasott, latin nyelven. Tulajdonképpen a retorika ismerete nélkül nem is lehet teljességgel elemezni azon írók-költők munkásságát, akik még alapos retorikát tanultak.

Jókai 1861 és 1896 között volt parlamenti képviselő, harmincöt éven át, s ez nem kevés idő! Mikszáth következőképpen jellemzi parlamenti tevékenységét Jókai halála után írt Jókai Mór élete és kora című visszaemlékezésében.

„A parlamentben a Tisza Kálmán háta mögé ült, s odaadó hűséggel bocsátotta tollát a keletkező balközép rendelkezésére. Nagy hozsannával fogadták, bár iskolázott politikus sohase tudott lenni. Mégis roppant hasznát vették, mert voltak fellobbanásai, amikor kedvvel dolgozott a politikában, s mindent megszépített bűbájos talentumával. Míg új a játék, neki is tetszetős. Eleinte kivált szorgalmasan jár a Ház üléseire, beszédeket tart, interpellál, érdeklődik a kis kérdések iránt is, és részt vesz a nagy vitákban, ahol szívesen hallgatott szónok. Templomi csendben, zsúfolt Ház előtt beszél. A folyosó éppoly néptelen, mintha Deák szólna odabent. Szép előadása és mélán csengő bús hangja van, hozzá szép alak, mozdulataiban, hangjában mérsékelt és ildomos. Az egyes szakkérdéseknél természetesen nem hozott fel a mélységekből argumentumokat, hiszen ahhoz fáradságos tanulmányok kellenének, inkább az általánosságok fölületén csapongott, könnyedén, mint a fecske. Az ellenzéken, ahol nem alkotni kell, hanem akadályozni az alkotókat, megbecsülhetetlen erő volt Jókai: hatalmas jelszavakat tudott beadni a közönségnek az ő plasztikus nyelvén, mely mindenek fölötte áll, s ha nem mondhat is érdemileg új és meglepő dolgokat, olyan ruhába öltözteti a közelfekvő, sőt már esetleg használt argumentumokat, hogy roppant hatást idéznek elő; szóval, Deák szerint Jókai olyan puskaporral is tud lőni, amellyel már lőttek egyszer. Ötletessége és humora pedig olyan nektár, mely még az ellenfélnek is élvezetet okoz” (i. m. 65–66).

„A parlamentarizmus első mézeséveiben (később mindjobban ráunt a Házra, és belőle is „mezei had” lett) egészen vérbeli képviselő volt…” (66) Amikor kormánypárti lett, kezdeti lelkesedése elmúlt. „Az országgyűlés hétköznapi tárgyalásai már untatni kezdik költőnket. Panaszkodik, hogy a beszédek hallgatása bosszantóan hat az idegeire, mint a lúgozó kád lassú csöpögése. Némelykor pedig mintha kalapáccsal vernék a fejét. Hovatovább mindig elcsipegetett a képviselőháznak szánt idejéből. A végén már csak déli harangszókor kezdett bejárni, mint a sokáig alvó mágnások. Korán csak akkor jött, ha beszédet akart tartani, amely esetben hátratett kezekkel a folyosón járkálva gondolta ki mondandóját. Elfogultság nélkül beszélt, a lámpalázat nem ösmerte, közbeszólások nem zavarták, s egy-egy jóízű élcet oly komoly arccal tudott elmondani, mint senki más a házban…” (104). „Jókai beszédei, ha nem vitték is előbbre a szakkérdésekben vajúdó Házat, de nem voltak-e a hangulatcsinálás remekei? S vajon a hangulatcsinálás nem egyik fő alkatrésze-e a parlamentáris országokban a politikának?” (107).

„Apránként szinte általános véleménnyé vált az országban, hogy rossz politikus, hogy nem ért a politikához, és nem való arra” (107). „Be kell ösmerni, hogy mindenütt ott volt, ahol küzdeni és dolgozni kellett, de sehol se volt ott, ahol osztozkodtak. […] Jókai nem tolakodott előre, bár elment, ahova küldték. Fáradságos kortesutakra hóban, fagyban rászánta magát, ha a párt kívánta. Kényes, sőt gyűlöletes kérdésekben is fölemelte szavát a házban, ahol a mázsás érvek már nem használtak, egy-két szál virágot dobjon a mérleg serpenyőjébe. Megtette, amire kérték, és nem panaszkodott sohasem, ha mellőzték, hanem azért ott lehetett a szíve mélyén a titkos keserűség […]” (108). „Úgy látszik, tisztában volt ő azzal, hányadán van a politikával, de nem bírt tőle megválni. Hiába tudta, hogy az neki ártalmas. A morfinról elszokni nem lehet” (109).

Elhisszük Mikszáthnak, hogy Jókai nem volt – mai kifejezéssel élve – megélhetési politikus, azt is elhisszük, hogy nem volt ügyes manőverező, hogy megunta a gáncsoskodásokat, a trükköket; tudjuk, hogy körzeteit elhanyagolta, ezért sem választották meg újra, ezért lépett fel jelöltként mindig másutt. Ezzel szemben regényei azt bizonyítják, hogy nagyon is ismerte a mindennapi ügyeskedéseket, manővereket, botrányokat. Meggyőző a Fekete gyémántok-ban a tőzsdei manipulációk és a „szédelgő” vasútépítés leírása (a vasútépítés körüli visszásságokat akkoriban mindenki ismerte, vö. Kozári 2009: 35; Majdán 1987), a választási ügyeskedések Az élet komédiásai-ban, a korrupciós gabonaüzlet a Szerelem bolondjai-ban; de a régebbi korok manipulációiról is tudósít: ilyen a Rab Rábyban a megyei urak összezárása az uralkodó, II. József politikájával szemben vagy a reformkori megyegyűlés a Kárpáthy Zoltánban és A kőszívű ember fiai-ban (Rideghváry Bence alakját Tisza Lajosról mintázta, aki nem volt kedvelt személyiség). Minden bizonnyal ismeri a politika lényegét, aki ilyen sorokat ír le:

Titokban keresik a szövetségeseket.

Ígéreteket tesznek.

„Ha te ellensége leszesz az én ellenségemnek, én prédául adom neked az én barátomat.”

Ami útban áll, azt el kell hárítani. Ha megy: cselszövénnyel. Ha megy: pártalakítással – ha nem megy: erőhatalommal.

„Tegnap ellenségek voltunk ketten, holnap szövetkezzünk ketten, holnapután egy harmadikat megverjünk ketten. – S aztán megint lehetünk ellenségek ketten.” (Az élet komédiásai II, 67, ezt a képletet bárki kitöltheti a közelmúlt világtörténelmi eseményeivel.)

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy elbeszéléseiben és regényeiben sok és sokféle beszéd olvasható, például a Kárpáthy Zoltánban, az Enyim, tied, övében, a Szeretve mind a vérpadig-ban, a Politikai divatok-ban vagy a Székely asszony című elbeszélésben (Adamikné, 2016: 58–60).


II. Parlamenti beszédeinek általános ismertetése

Jókai Mór politikai beszédei. I. kötet (1861–1878), II. kötet (1878–1896). Budapest, Franklin Társulat, 1932. Mindkét kötet alcíme: A második nemzetgyűlésnek a Jókai-centenárium alkalmából hozott határozata alapján kiadja a Magyar Országgyűlés Képviselőháza. 1925. febr. 19. A kiadvány három részből áll: 1. Jókai centenáriuma Magyarország nemzetgyűlésében. 2. Takáts Sándor tanulmánya: Jókai politikai pályafutása. 3. Jókai képviselőházi beszédei.

1. A nemzetgyűlésben az 1925. évi költségvetési tárgyalásokon javasolták Jókai politikai beszédeinek kiadását. Ekkor került árverésre Londonban az Ehrenfeld-kódex, határozat született megvételére és átnevezésére, ekkor lett a Szent Ferenc legendáját tartalmazó legkorábbi kódexünk neve Jókai-kódex. Az ünnepi ülést 1925. február 19-én tartották, beszédet mondott Scitovszky Béla elnök, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, Pekár Gyula képviselő; a beszédek olvashatók az első kötet elején.

2. Takáts Sándor hosszú – 114 oldalnyi – tanulmánya a következőképpen tagolódik: Jókai politikai szerepe 1848-tól 1853-ig; A Délibáb és a Vasárnapi Ujság; A Magyar Sajtó és az Üstökös; A Hon és az Igazmondó megindítása. Jókai börtönbüntetése stb.; Jókai mint képviselő (XIX–CXXXIII). Ez utóbbi fejezet is terjedelmes, Takáts Sándor alaposan ismerteti Jókai parlamenti tevékenységét.

A hatvanas években Jókai addigi politikai pályáját folytatta: a határozati párthoz, vagyis az ellenzékhez csatlakozott. Az ellenzékhez tartozott többek között Tisza Kálmán, Nyáry Pál, Podmaniczky Frigyes, Kazinczy Gábor. „Nem volt ő a kiegyezés ellensége, de jó kiegyezés megkötését remélte és sürgette” – írja Takáts Sándor (i. m. CIX). A fúzió után azonban megváltozott a helyzet, s elfogadta a kiegyezést. Ezt sokan szemére hányták, de tulajdonképpen a körülmények változtak meg, s ezt kívánta a haza érdeke. 1875 márciusában létrejött a fúzió (Tisza Kálmán pártja és a kormánypárt között) Szabadelvű Párt néven, s Tisza Kálmán miniszterelnök lett: 1875 októberében megbízták a kormányalakítással, s tizenöt éven át hatalmon maradt (a részleteket ld. Kozári, 2003, 2009). A továbbiakban Jókai végig megmaradt Tisza Kálmán hívének, 1890-ben Tisza lemondásakor ő búcsúztatta. Mindig más körzetben választották meg képviselőnek, ezt részletesen ismerteti Takáts Sándor. Népszerűsége csúcsán 1872-ben volt, ezután népszerűsége fokozatosan hanyatlott (tulajdonképpen Mikszáth az idősebb Jókait ismerte, ezért ír kissé rezignáltan politikai pályafutásáról: az első időszakban hihetetlenül népszerű volt). Végül 1896-ban megbukott a karcagi járásban. Ekkor Ferenc József kárpótlásul a főrendi ház tagjává nevezte ki.

Jókai beszédeit a következő tagolásban közli Takáts Sándor (ez alapján követhetjük az országgyűlések rendjét is):

I. kötet:   az 1861. országgyűlésen (1 beszéd)

az 1865–68. országgyűlésen (9 beszéd)

az 1869–72. országgyűlésen (14 [25] beszéd)

az 1872–75. országgyűlésen (6 beszéd)

az 1875–78. országgyűlésen (5 beszéd)

II. kötet:  az 1878–81. országgyűlésen (14 [22] beszéd)

az 1881–84. országgyűlésen (9 [11] beszéd)

az 1884–87. országgyűlésen (1 beszéd)

az 1887–92. országgyűlésen (7 [8] beszéd)

az 1892–97. országgyűlésen (5 beszéd)

1894. ápr. 1., beszéd Kossuth ravatalánál

A szögletes zárójelbe tett szám onnan adódik négy alkalommal is, hogy egyetlen témával kapcsolatban többször is felszólalt, de a kiadásban ezek egyetlen számot kaptak. A kiadásban 71 parlamenti beszéd van, a 72. a Kossuth ravatalánál elmondott búcsúztató. Ezeken kívül Takáts Sándor még közölte az Interparlamentáris Unió brüsszeli kongresszusán 1895. aug. 14-én elmondott beszédét, valamint levelét a karcagi választókhoz a jelöltség elfogadásáról és karcagi programbeszédét 1896. okt. 25-én. A kötetek végén jegyzetek olvashatók minden egyes beszédhez, melyek a körülményekről tájékoztatnak.

Az adatok nem bizonyítják, hogy érdeklődése csappant volna, legalábbis a parlamenti beszédekben nem, a 4. és az 5. országgyűlésen 11 beszédet mondott, a két utolsón, a 9.-en és a 10.-en 12-t. Felszólalt az egész nemzetet érintő olyan komoly, nagy ügyekben, mint a költségvetés, a nemzetiségek vagy a katonaság helyzete; de olyan „kis” ügyeket is szóvá tett, mint az újpesti kikötő mocsarai, a Nemzeti Színház és az Opera szétválasztása, a határ menti prostitúció, az irodalom erkölcsössége.

Igaza van Mikszáthnak abban, hogy a közbeszólások nem zavarták, van olyan beszéde, amely már-már dialógus: Szilágyi Dezső elég sokszor beleszólt a főrendiház újjászervezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalásakor elmondott beszédébe (1885. febr. 16.), s Jókai mindig „vette a lapot”, azonnal válaszolt. Ezek a „dialógusok” olykor humorosak:

Jókai Mór: T. Ház! A kérdés sarka, melyen az egész nagy vita forog, az, hogy a deficitet fedezni és mi módon fedezni kell? A deficit nem a kormányé, nem a párté.

Csanády Sándor: Hangosabban kérjük!

Jókai Mór: Majd arra is rákövetkezik a sor. (Derültség a jobboldalon.)…”

(II/139, Kossuth Lajosról és pénzügyi politikájáról, 1881. jan. 22.)

A bírói hatalom gyakorlásáról szóló törvényjavaslat tárgyalásánál (1869. jún. 26.) elmondott nagy beszédéből idézek egy olyan részt, ahol helyeslő közbeszólások hangzottak el (de lehetne idézni parázs vitákat, ellenkezéseket is):

Amit igen t. barátom, Tóth Vilmos (Halljuk! Halljuk!) mint főindokot fölhozott a választások hibás oldalaként, hogy ti. a megválasztott bíró sokszor vezettetik, őszerinte, az emberi indulatok legalacsonyabbika, a bosszú által, arra nézve bátor vagyok azt mondani, hogy én előttem az emberi indulatok közt nem a bosszú a legalacsonyabbik. Az emberi hét főbűn közül hatnak még denevérszárnya van; a hetedik, a legrútabb, már a földön mászik: ez a kapzsiság, a pénzvágy. (Helyeslés a baloldalon.) Azon bíróból, ki csak bosszúálló, még lehet jó bíró; de aki megvesztegethető, abból soha sem lesz jó bíró, (Felkiáltás a baloldalon: Úgy van! Igaz!) és én t. barátomnak vitézi tornát vagyok bátor ajánlani arra nézve, hogy ahány adatot ő fel bír hozni a megválasztott bírák bosszúállási igaztalanságára, én kétannyit fogok felhozni a kinevezett bírák megvesztegethetésére nézve. (Helyeslés a baloldalon.)

Az alábbi epizód jellemző Jókai stílusára, érdemes elolvasni, már csak azért is, mert a sárdobálás mint politikai kifejezés eredetére utal. Sár szavunk régóta megvan nyelvünkben, csuvasos török jövevényszó, a sárral dobál ’rágalmaz, gyalázkodik’ átvitt értelmű szókapcsolat is régi. A politikába való bevonulása azonban korszakunkra tehető.

Jókai parlamenti beszédeit olvasva egy érdekes adatra bukkanhatunk a Takáts Sándor által szerkesztett gyűjteményben. A 16. sorszámmal ellátott felszólaláshoz készített jegyzetről van szó, idézem:

Az állami költségvetés van napirenden. A honvédelmi tárca részletes vitájánál gróf Andrássy Gyula miniszterelnök beszédében találjuk meg először a ’sárral dobálás’ motívumát. Ezt mondja a miniszterelnök: ’mióta a honvédelmi kérdés az országban felmerült, mi ez oldalon szedtük a köveket és a téglát onnan és úgy, ahol és amiképp azokat találtuk, hogy fölépítsük az épületet … (míg) sokan nem csináltak semmit. Némelyek hoztak valamit: hordtak sarat, és azokra dobálták, kik a nem mindig kényelmes lajtorjákon vitték föl az építkezési anyagot…’

Jókai felszólalása a honvédelmi tárca vitájához kapcsolódik, címe: A honvédségről és a ’48-as honvédek segélyezéséről. Három beszéd tartozik ide: 1870. márc. 10-én két rövid beszédet mondott, majd másnap egy hosszú, megrázó és indulatos beszédet a kolduló, nyomorult sorban tengődő egykori honvédekről, segélyezésüket sürgette. A sárdobálás kifejezés az első beszéd elején és végén fordul elő. Így kezdi első beszédét:

T. Képviselőház! Ismételve bocsánatot kell kérnem, hogy húzom-halasztom egy megelőzött tárggyal a tanácskozást, de még mindig benne vagyok azzal a bizonyos sárral dobálással való afférben. Már akkor följegyeztettem magamat szólásra eziránt, mikor a t. miniszterelnök úr csak általánosságban mondta, hogy vannak emberek, akik a honvédség létrehozóit sárral dobálják.

Megtámadták ugyanis Jókai ellenzéki lapját, A Hont azzal, hogy alaptalanul vádaskodott. Azt hangsúlyozza Jókai, hogy a bírálásokat ne tekintsék ellenségeskedésnek, s tényekkel igazolja állításait. Az első beszéd befejezését idézem: „Tessék meggyőződni a t. kormánynak arról, hogy az ellenzéknek sürgetésében, néha türelmetlenségében egyik legerősebb támaszát találja a kormány a másik oldalról jövő sürgetések és taszigálások ellen. (Helyeslés balfelől.) Egyébiránt bátor vagyok arra kérni a miniszter urat, javítsa meg nézetét az ellenzéki sajtó irányában, azon nézetét, mintha sár volna az, amivel hajigálódzik: sár csak a tényekben lehet, a tényeket pedig nem mi állítjuk elő. (Helyeslés baloldalon.) Legyen meggyőződve, hogy nem a mi szemrehányásainkról ragad a sár az ő kezére, (Felkiáltások jobbról: Nem ragadt oda sár!) hanem inkább azok szájáról, kik kezei csókolásra járulnak. (Helyeslés balfelől.)” – Meglehetősen élesen fogalmazott a mindig szelídnek beállított Jókai.

Lehetséges, hogy a sárdobálás kifejezés ezután ágyazódott be a politikai diskurzusba? Nagyon valószínű, hiszen két tekintélyes ember használta. Jókai később is használta ezt a kifejezést, az 1872-es országgyűlésen mondta: „Borzadok az olyan küzdelmektől, ahol többé nem sebeket adnak, de ahol mindennap a rám hajigált sarat kell magamról letisztogatnom” (i. m. CXVI).

A sárdobálás jelentése vádaskodás, az ellenfél gyalázása, személyének lejáratása. A retorika erre a méltatlan eljárása az argumentum ad personam kifejezést használja, személyhez intézett érv, személyeskedés értelemben. Érvelési hiba: kifogy a szónok az érveiből, s elkezdi ellenfele személyét támadni, az ügyhöz nem tartozó eseteket, múltbeli botlásokat stb. felhozni. Ezen a ponton egy tévedést kell tisztázni. Számos, jelenleg is közkézen forgó érvelési könyvben a személyeskedésre a szerzők az argumentum ad hominem kifejezést adják meg, helytelenül. Az argumentum ad hominem az emberhez, az emberekhez szóló érvelés, pozitív, sőt nélkülözhetetlen magatartás: a szónoknak az emberekhez, hallgatóságához kell szólni, másképp nem ér semmit a beszéde.

A személyeskedés, a sárdobálás természetesen nem azonos az építő kritikával. Idézzük ismét Takáts Sándort, most egy részletet kitűnő előszavából: „Apponyi Albert írta volt Jókairól, hogy 1872-ben bemutatta magát neki, s fölveté a köztük lévő politikai ellentétet, mire Jókai mosolyogva felelte: ’Én igen békességes követője vagyok saját politikai hitvallásomnak, mások meggyőződését tisztelem, és neked szívből kívánom, hogy azon az úton, mely hitednek megfelel, a hazának szolgálatot tégy.’”

A beszédeket elmondta, nem olvasta, s ez természetes volt: a házszabály értelmében tilos volt beszédet olvasni! Egy helyütt jelzi a szövegközlés, hogy olvassa (I/100, 103), de ez idézet, csak idézetet volt szabad felolvasni. A hatásról, a tetszésről, a derültségről, a közbeszólásokról tájékoztatnak a sűrűn előforduló zárójeles megjegyzések, azt tanúsítják, hogy valóban élvezetesen beszélt.

Jókai politikai nézeteiről, nézeteinek változásáról tájékoztat Mikszáth, Takáts Sándor, a monográfiák, az újabb tanulmányok, ezzel én nem foglalkozom. Célom beszédeinek retorikai elemzése. – Elismeréssel írnak pénzügyi tájékozottságáról (Garami), pozitív állásfoglalásáról a nemzetiségek ügyében és a zsidókérdésben (Gyüszü, 2013), nemcsak beszédeire, hanem regényeire is hivatkoznak. Megjegyzem, hasonlóképpen nyilatkozott, írt vallási ügyekben: fennkölt nagypénteki szertartásról (Egy az Isten) és férje életét tönkretevő bigott nőről (Enyim, tied, övé), mély, de sajátos vallásosságról (Az arany emberben Noémi anyja) és elfogult szektákról (Rjumin, A három márványfej); történelmünk dicső korszakairól és árulásokról (hosszan írtam erről könyvemben, 2016: 28–42). Mindent ismert, mindent megértett, de ha ítélkezni kellett, mindig a humanitás vezérelte; példának idézem egy beszédzáró javaslatát: „Vegyen föl a vallás- és közoktatási miniszter úr, a rendkívüli szükséglet rovatában, ezen cím alatt: ’Tudományos hazai társulatok segélyezésére’ nyelvi és nemzetiségi különbség nélkül a szükséghez és lehetőséghez mért összeget, s fordítsa azt a tudományos társulatok működési terjedelme szerint a kitűzött célra” (I/136, A nemzetiségi kérdésről, 1876. márc. 2.).


III. A retorikai elemzésről (rövid elméleti alapvetés)

A retorikai elemzés lehetőségeiről írtam egy tanulmányt, ennek az összegezését ismertetem (A. Jászó, 2012: 189). Három lehetőség van: a klasszikus megoldás követése, a 20. századi eljárások alkalmazása, a két lehetőség kombinációja, vagyis az új módszerek beépítése a klasszikus modellbe. Ez utóbbi tűnik a leginkább célszerűnek.

A legegyszerűbb megoldás a retorika rendszerét követni (Corbett, 1969), ezt megfogalmaztam könyvemben is (Adamikné, 2013: 496), 12 pont szerinti sémát adva:

1.  a retorikai szituáció megállapítása;

2. a műfaj (beszédfaj) megállapítása, a retorikai szituáció és az ügyállás függvényében;

3. a szerkezet (diszpozíció) elemzése;

4. annak megállapítása, hogy logikai és/vagy érzelmi dominanciájú az érvelés: logosz és/vagy éthosz, pathosz;

5. a gondolatmenet induktív és/vagy deduktív voltának megállapítása;

6. külső és/vagy belső érvek alkalmazása;

7. a toposzok vagy az általános érvforrások alkalmazása (meghatározás, összehasonlítás, viszonyok, körülmények);

8. a speciális érvforrások alkalmazása: a beszédfajták érvei;

9. annak a megállapítása, hogy van-e a szövegben érvelési hiba vagy manipuláció;

10.  a stílusnemek és a stíluserények szerinti elemzés; a stíluserények kapcsán a stíluseszközök és funkcióik elemzése;

11.   az előadásmód elemzése: hangzó szöveg esetén beszéd és testbeszéd; leírt szöveg esetében az interpunkció, a grafémaalakzatok és a tipográfia funkciójának elemzése.

12.  A hallgatóságra tett hatás és a szónok éthosza.

A 20. sz. második felében Kenneth Burke és Stephen Toulmin elemzési modellje jelentős, s lehet követni Chaïm Perelman rendszerét is. Kenneth Burke a hallgatóságra tett pszichológiai hatás szempontjából állapította meg rendszerét, szempontjai: szillogisztikus haladás, kvalitatív haladás, konvencionális forma, ismétlődő forma, alkalmi vagy kis forma. A szillogisztikus haladás a logikai érvelést jelenti, melynek eredményeként a hallgatóságot az érvek győzik meg; a kvalitatív haladás az érzelmek kiváltását, az érzelmi alapon történő meggyőzést jelenti. Az ismétlődő formák a kreatív redundanciát jelentik, vagyis a célszerű, hatásos ismétlést. A konvencionális formák a térbeli, időbeli, ok-okozati stb. elrendezést jelentik, vagyis a toposzok alkalmazását. Az egyszeri vagy kis formák a stíluseszközök (Burke, 1968: 123–83).

Martha Cooper némi módosítással alkalmazza Burke rendszerét: nagy szerkezetet, középső szerkezetet és kis szerkezetet állapít meg (Cooper, 1989: 102–114). A nagy szerkezet az egész mű szerkezetének, valamint a logikai és/vagy érzelmi haladásnak a megállapítása. A középső szerkezet lényegében a mű középső (kifejtő, bizonyítási) része; a kis szerkezet – mint neve is mutatja – az eszközök egyszeri alkalmazása. Mind a középső, mind a kis szerkezetben alkalmazza az ismétlődő, a konvencionális és az egyszeri formákat. A kis szerkezetbe beépíti a Perelman-féle asszociatív, disszociatív és kvázi-logikai struktúrákat. (A kvázi-logikai struktúrák lényegében azok a toposzok, amelyeknek van formális logikai alapjuk; a többi érvet a valóságon alapuló érveknek nevezik, ezek lehetnek asszociatív és disszociatív, azaz a valóságra épülő, azaz összekapcsoló érvek, valamint a valóságtól eltérő, azaz szétválasztó érvek; Perelman, 1982: 53–105.)

A klasszikus retorikák általában ugyanazokat a toposzokat tárgyalják (mást nem is tehetnek, hiszen ezek gondolkodási mintázatok), egyesek felsorolják, mások csoportosítják őket, én a Klasszikus magyar retorikában egy híres retorika csoportosítását követem (Corbett és Connors, 1969), kis kiegészítéssel. Az első három csoport megegyezik a Perelman-féle kvázi-logikai érvekkel, a negyedik csoport pedig a valóság szerkezetén alapuló érvekkel:

1.  Definícióból származó érvek:

definíció, felosztás, osztályozás/kategorizálás;

részekre osztás.

2. Összehasonlításból származó érvek:

hasonlóságok, különbségek, fokozatok.                 Kvázi-logikai érvek (1–3.).

3. Viszonyokból származó érvek:

ok-okozat, előzmény-következmény,

ellentét, ellentmondás.

4. Körülményekből vett érvek:

a lehetséges és a lehetetlen,

múltbeli és jövőbeli tények,            A valóság szerkezetén alapuló érvek (4.).

személyekből vett érvek,

dolgokból vett érvek.

A toposzok a mindenütt felhasználható általános érvek, ezt az érvelést Walter Ong toposz-logikának nevezi (topical logic), Perelman valószínűségi érvelésnek. Az általános érveken kívül léteznek a beszédfajták speciális érvei: a tanácsadó beszédé a hasznos és a káros, a bemutató beszédé az erkölcsi jó és rossz, a törvényszéki beszédé a jogos és a jogtalan. A stílus elemzésében a klasszikusokat követem, ezt rögzíti a Retorikai lexikon (Adamik, 2010).

Tehát: retorikai szituáció, műfaj, érvelés a nagy szerkezetben (logikai és/vagy érzelmi haladás), érvelés a középső szerkezetben (toposz-logika), érvelés a kis szerkezetben (stílus), előadásmód, hatás (éthosz, pathosz). A következtetések elemzéséhez jól lehet alkalmazni a Toulmin-modellt; a valóságon alapuló érvek alkalmazásakor – ha szükséges – az asszociációs-disszociációs érvelés felismerését.

Először részletesen elemzek egy beszédet, majd általános jellemzést adok beszédeiről.


IV. Egy beszéd részletes elemzése

Jókai több nagyhatású, jelentős beszédet mondott. Takáts Sándor a következőket emeli ki: első beszéde 1861. május 24-én; az 1865-ös országgyűlésen több nagy beszédet mondott, különösen nagy beszédet a válaszfelirati javaslat tárgyalása alkalmával 1866. február 22-én, majd március 21-én; sok hatásos beszédet mondott az 1869–1972. évi országgyűlésen, például Tisza Kálmán határozati javaslata mellett, a bírói hatalom gyakorlásáról szóló törvényjavaslat kapcsán, 1871. február 28-án arról, hogy a lovasságnak nem sok hasznát fogják venni a jövő háborúiban; az 1875. évi állami költségvetésről; 1881. január 22-én Kossuth Lajosról és pénzügyi politikájáról; hozzászólt az új országház építéséhez; 1885-ben hatalmas beszédet mondott a főrendiház újjászervezéséről szóló törvényjavaslat tárgyában; 1896. március 13-án mondta utolsó beszédét a szőlők felújításáról (köztudomású, hogy növényismerő és lelkes kertész volt).


A védelmi törvényjavaslat tárgyalásánál, 1868. augusztus 4-én mondott beszéde


Takáts Sándor a következő jegyzetet fűzi a beszédhez: „Az 1867. évi XII. törvénycikkel betetőzött új közjogi alap maga után vonta védelmi rendszerünk átalakítását is. Ezen munkálat kidolgozására a képviselőház 15 tagú védelmi bizottságot küldött ki, melynek elnöke Perczel Mór, előadója pedig Kerkapoly Károly volt. Ez a bizottság aztán 1868. július 20-án négy törvényjavaslatot terjesztett a képviselőház elé. A törvényjavaslatok tárgyalásánál Tisza Kálmán a törvényjavaslat egyes részeinek javítására tett indítványt. Sérelmesnek tartja, hogy a törvényjavaslat nem Magyarország véderejéről, hanem egy közös törvény alkotásáról intézkedik. Sérelmes a javaslat azért is, mert a közös hadügyminiszter jogait messze túl kiterjeszti. Sérelmes a törvényjavaslat azért is, mert összbirodalomról szól. A törvényjavaslatok terjedelmes tárgyalása során, a vita utolsó napján, vagyis augusztus 4-én Jókai is felszólalt. A képviselőház a javaslatot elfogadta (235 szavazattal 43 ellenében) a részletes tárgyalás alapjául. Tisza Kálmán határozati javaslatait elvetette a ház. Másnap, a részletes tárgyalás után a ház 168 szavazattal 71 szavazat ellenében elfogadta a törvényjavaslatot.” A retorikai szituáció tehát a következő: meg kell vitatni, hogy milyen hadügyi (védelmi) törvényjavaslatot bocsássanak részletes tárgyalásra, vagyis az ország védelme.


1. Nagy szerkezet

A beszéd bevezetése tréfásra sikerült:

Jókai Mór: T. Ház! Bocsásson meg nekem a t. Ház, ha most egy álmomat fogom elmondani.

Pulszky Ferenc: Megbocsátunk!

Jókai Mór: Pulszky barátomnak most csakugyan igaza van, ha megbocsát. (Derültség.)

(Jókai tudta előre, hogy ellentétes véleményt fog kifejteni, lehetséges, hogy valóban meg kell majd bocsátani.)

A beszéd narrációval indul: a szabadságharc felidézésével. Elmulasztott lehetőség volt a két hadsereg egyesülése, s ezt a lehetőséget nem lehet megismételni. Ez lényegében kontrafaktuális hipotézis: „mi lett volna, ha…”; az álomképbe burkolva. Tehát akkor mi az, ami lehetséges, mi a jövő álma?

A tétel megelőlegezése, hogy az előterjesztett javaslatok lényegéről fog beszélni: „csonttá és hússá alakulva”.

Egy ellenvélemény cáfolása (udvariasan, inszinuációval: „Kétségtelenül szép eszme az, mit Madarász tisztelt barátom felhozott…): nem lehet tartalékos hadseregre építeni, mert a hadviselés tudománya előrehaladt (álom, hogy veszély idején rögtön lehessen hadsereget szervezni),

felkészült ellenféllel nem lehet így szembeszállni,

a korszerű hadseregnek komoly létszámra és felszereltségre van szüksége,

amit M. javasol, az a nemzetőrség színvonalán van,

a világbéke szép eszme, de nem jött el az ideje.

Tétel:

„A Ház asztalára letett kormányjavaslatban, az általános hadkötelezettség és honvédelem eszméiben, t. Ház, azon eszméket látom letéve, melyeket magam is osztok, és azért azt a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. Hiányzik nálam csupán az a hit, hogy ezen eszméket foganatosítani lehetne az e célnak megfelelő eszközök biztosítása és az e célt gátló akadályok elhárítása nélkül.”

A kormány általános hadkötelezettségről szóló javaslatát támogatja, de:

akadály a közös hadügyminisztériumtól függő hadsereg;

nincs közös hadügy, csak osztrák hadügy;

a tiszti kinevezéseknek magyar javaslatra kellene történniük;

katonai „növeldékre” van szükség;

főleg a technikai hadosztályokhoz szükséges az „intelligencia”.

Befejezés:

„Ezen föltételekhez szabom e törvényjavaslatra adandó szavazatomat.” Az összegzést indokolja.

A beszédnek tehát klasszikus szerkezete van. Hosszabb bevezetést fölösleges mondania, hiszen a képviselők előtt ismeretes a téma; egy hatásos mondattal indít, amely megadja érvelésének alapját és beszédének hangulatát. Narrációja logikai szempontból kontrafaktuális hipotézis, vagyis a tényeknek ellentmondó hipotézis: mi lett volna, ha a két hadsereg egyesült volna, s biztosította volna Európa jövőjét. (A folytatásban azonban benne vannak a megváltozott körülmények: egyenlő alapon lehetne tárgyalni, de jelenleg alárendeltségben vagyunk; a narráció előkészíti az érvelést.)

Ezután megígéri, hogy a lényegről fog beszélni. Egy vélemény cáfolatával kezdi az érvelést. Ezt akkor ajánlatos megtenni, ha könnyen cáfolható az ellenvélemény, s ez esetben úgy tűnik, valóban átlátható az érvelés. Ezután következik a tétel és bizonyítása, saját álláspontjának indoklása: ez ok-okozati bizonyítás. A befejezés összefoglalás: saját álláspontjának tömör megfogalmazása. Az érvelés menete – Kenneth Burke terminológiájával – szillogisztikus, vagyis logikai felépítésű; adatokból következtet, induktív menetű. Ez azonban csak a csontváz. A részletes elemzés ki fogja mutatni az érzelmeket, az érzelmi – Kenneth Burke szavaival – a kvalitatív haladást.


2. Középső szerkezet

Egyrészt történelmi példákkal érvel, másrészt ok-okozattal, harmadrészt adatokkal.

2.1. Történelmi példákkal való érvelés

Maga a narráció tekinthető indirekt történelmi példának.

1848-ban az osztrák tábornokok bizonytalan taktikája mellett egyik márciustól a másik márciusig volt időnk hadseregeinket szervezni, ujoncozni, ujonczászlóaljainkat a tűzkeresztségen keresztülvinni. De amint az orosz invázió bejött, az már megtanított bennünket rá, hogy egy határozott taktikával bíró ellenség ellenében már elkéstünk kész, meglevő seregeink összpontosítására. (Igaz! Úgy van!)

Amit t. képviselőtársam Madarász ajánl, az nem honvédség, az csak nemzetőrség. Hogy a nemzetőrséggel micsoda hadi eredményeket lehet kivívni, magunk is tapasztaltuk…

A múltból tehát tanulhatunk: felkészült ellenséggel nem tudtunk szembeszállni, tehát felkészült hadsereget kell szervezni, s az nem lehet a nemzetőrség, vagyis nem lehet ideiglenesen szervezett sereg.

A jelen kívánalmai alapján lehet a jövőre gondolni, tervezni:

Ami a t. képviselőtársam indítványának alapjául szolgáló magas eszméket illeti: a világbéke eszméjét, a nép terhei enyhítésének eszméjét, az általános lefegyverzés eszméjét, azokban nemcsak vele megyek, de túlmegyek rajta. Én azt hiszem, jön idő, midőn éppen a hadtudomány végtelen tökéletesedése folytán maga a hadászati tökély fogja meggátolni azt, hogy nemzetek egymással háborút viseljenek, és kötelesek lesznek egymással békét kötni örök időkre. Hiszem, hogy ezen idő el fog érkezni, de míg ez el nem jön, annak, hogy a magyar nemzet kezdje el a lefegyverzést, csupán azt az egyetlen esetét látom, ha ezt a kis Magyarországunkat valahogy sikerül egy külön planétán commassálhatni, hol ellenségünk nem lesz. (Nagy derültség.)

Jókai tisztában volt a technikai fejlődés jelentőségével (erről szól a Fekete gyémántok, de főleg A jövő század regénye), s nagyon jól látta, hogy félelmetes fegyverek esetén ajánlatosabb békét kötni (ez a mi korunkban megvalósult az atomfegyverek kapcsán, utalhatunk J. F. Kennedy beiktatási beszédére 1961-ből). S tisztában volt azzal is, hogy az ország védtelenül nem maradhat. Technikai hadosztályra van szüksége, s az azt létrehozó katonai intelligenciára, ezért ezek kiképzését kell szorgalmazni.

2.2. Világos ok-okozati érvelés, tulajdonképpen láncolat: szükség van katonai iskolákra → ezek kinevelik a katonai intelligenciát → ezek megvalósítják a korszerű haditechnikát → ez adja a védelmet, a felkészültséget. Végső soron minden az iskoláktól, a tudástól függ. Van-e ennél korszerűbb gondolat?

2.3. Adatokkal való érvelés:

A hadviselés tudománya annyira előhaladt már, hogy most már nem jelszó többé a szuronyszegezés előre, most tudomány, tömegek összpontosítása, jó felszerelés és kiszámítás az, ami a csaták sorsát eldönti. Most a mi ősi vitézségünk ezek nélkül, ezekkel nem párosulva, csak veszedelmünkre volna, és csak a magyar vér oktalan pazarlására vezetne. (Élénk helyeslés.) Kétségtelen, hogy vitéz katonák vagyunk, ha akarunk; de akárhány százezer vitéz ember egy rakáson még nem hadsereg. (Tetszés.)

Nem lehet közös hadügyről beszélni, mert „a magyar ezredeknél 105 főből álló tisztikarnál a legnagyobb létszám, ha 11 magyarországi születésű tiszt van. De vannak magyar ezredek, melyeknél 103 tiszt között csak 3 magyar van. (Felkiáltások jobbról: Mert magyarok nem akartak szolgálni!) Az osztrák hadseregben az összes tisztikarnak 5%-a magyarországi születésű, 95%-a osztrák. Közös ügy ez? Ez nem közös ügy, ez pactum leoninum. Hát még az előmenetellel hogy áll? A felsőbb rangú tisztikarnál éppen csak egy negyed percent a magyar, a legfelsőbb rangú tisztikarnál pedig csak 1000-re jut egy magyar, és azt is többnyire politikai érdemei vitték a kitűnő katonai állomásra.” – A pactum leoninum tkp. az argumentum ad baculum, vagyis a bunkóérv, az erősebb érve; típuspéldája az az ezópuszi mese, amelyben az osztozáskor az oroszlán mindent magának tulajdonít.

A Toulmin-modellel a következőképp ábrázolhatjuk az érvelést:

Adatokból, tényekből vonunk le következtetést, minősítjük a lehetségestől a bizonyosságig; megindokoljuk, sőt indoklásunkat megerősíthetjük; ellenvetéseket is tehetünk, ábrázolva:

 

 

 

3. Kis szerkezet

A beszéd különlegességét az adja, hogy az álommotívum fogja egybe, mégpedig több jelentésben. A bevezető narrációban elmondott álom a múlt felidézése: összecsapott a két hadsereg, holott egyesülniük kellett volna az európai béke megvédése érdekében. „Álom volt: 20 évi rettenetes ébrenlét bizonyítja ezt…” „Most is egy új álomkép előtt állunk, ez a jövő álma.” Vagyis a jövő tervezése, pontosabban a honvédelem, a hadügy tervezése. Lehetséges, hogy a jövő álma is kontrafaktuális hipotézis? Minden bizonnyal, az utolsó mondat erre utal.

Ez a bevezetés fennkölt stílusú: első része egy hatalmas körmondat, egyenlő hosszúságú ritmikus egységekkel, növekvő hosszúságú hármas alárendeléssel (ahol…ahol…ahol); második része három retorikai kérdés; az egész egység háromszor hármas anaforákkal (előismétlésekkel) összefogva; beleépítve egy közvetett egyenes beszéd és a végén egy Kossuth-idézet. Érdekes a két egység három-három részének a hosszúsága: a középső rész hosszabb, mint a két szélső (tördelve közlöm, hogy kidomborodjanak a költői megoldások):

Ha a legelső nagy ütközet után, melyet a magyar és osztrák sereg egymás ellen vívott, az osztrák hadvezér azon történelmi telegram helyett: ’Sieg über Sieg, die Ungarn fliehen’, azt táviratozta volna Bécsbe, ami igaz volt, hogy: uraim, itt egy csataképes, jól felszerelt hadsereg áll velünk szemközt, melyben tömegek harcolnak tömegek ellen,

ahol ágyúk felelnek meg ágyúknak,

ahol lovasdandárok ütköznek meg a mienkével,

ahol fiatal hadvezérek képessége feléri a mi vezéreinkét;

s ha ugyanakkor az osztrák kormányzat élén egy közönséges emberi ésszel bíró kormányférfi ült volna, ki így szólott volna az uralkodóhoz: ’Uram! jelenleg két hadsereged áll egymással szemközt, vitéz, csatakész mindkettő, még most mindkettő tied, ne kívánd, hogy az egyik rabságra hajtsa a másikat, add meg mindkettőnek szabadságát, és az egymás ellen szegzett szuronyok kétfelé fognak fordulni, és kifelé lesznek szegezve’;

ha akkor e két hadsereg, mely együtt megközelítette a 300,000-et, közel 800 ágyúval, 40,000 lovassal, fiatal, tehetségteljes hadvezérekkel, ez impozáns súlyát az európai hatalom mérlegébe veti, mi történik?

Nem urai-e most ez a két ország valamennyi európai kérdésnek, melyek most sárkányfejeiket bástyáinkon túl emelgetik?

Nem urai-e azon időktől fogva az európai békének, melyeket megvéd keleten az önálló magyar hadsereg, nyugaton a vele egyenértékű osztrák hadsereg? Megvédi egymás érdekében, megvédi Európa s az összes civilizáció érdekében, gyámolítva mindazon elem által, melynek

a civilizáció,

a szabadság,

a nyugalom kedves.

Nem teljesülve látjuk-e akkor hazánk legnagyobb szónokának azon mondását, melyet 1848 egyik emlékezetes júliusi ülésében mondott: ’Csak húsz évet e hazának: és Magyarországból paradicsom lesz, és Magyarország uralkodója az első fejedelem e földrészen?’

Javaslatai után, a lezárásban (az utolsó bekezdésben) visszatér a fennkölt stílushoz és az álommotívumhoz, az anaforás szerkesztéshez, de rövidebben és már más tartalommal:

Ha mindezen hiányon segítve leend, ha mindazon feltételek, mindazon alkotmányos biztosítékok, miket t. előttem szóló barátaim és elvtársaim elmondottak, és miket én csak a Ház untatásának elkerüléséből nem ismétlek, ha mindazok iránt megnyugtató választ fogunk kapni a részletes tárgyalásnál – nem mondom, örömmel, mert hiszen ki örülne honfitársai véráldozatának – de teljesített hazafiúi kötelesség nyugodt érzetével adandom szavazatomat e törvényjavaslatra. Ha azonban a Háznak igen t. többsége ezeknek elintézése nélkül is valósíthatónak reményli a maga elé kitűzött célt, akkor azt fogom mondani: Álmodjátok az álmot tovább, uraim, magatok! Én fölébredtem belőle. (Élénk helyeslés a baloldalon.)

A bravúros, alakzatos mondatszerkesztés jellemző regényeinek és beszédeinek stílusára – természetesen funkcióban, az indokoltan fennkölt gondolatok közlésekor. Az éleslátású, reálpolitikus Jókai szólalt meg ebben a beszédben. Nem lehet a múlt, a hősies harcok álomvilágában élni, s nem lehet ennek alapján tervezni valamiféle hadsereget a régi emlékek alapján. Mások a körülmények. Fel kell ébredni az álomból. Az álom elbeszélése tehát nem afféle érzelmi kaland, hanem a felébredés követelése, talán sokkolta hallgatóságának egy részét, erre utal előre Pulszky közbeszólására adott válasza: „igaza van, ha megbocsát”.

Az álommotívum sok beszédben felbukkan, sőt uralkodó. Mindenki ismeri Martin Luther King Van egy álmom kezdetű, 1963-as centenáriumi beszédét. Ebben a jövő elképzeléséről van szó. Orbán Viktor Ezeréves álom című millenniumi beszédében az álommotívum átfogja egész történelmünket, több jelentést is kap. Jókai lebeszél az álmok kergetéséről, a realitásra hívja fel a figyelmet.

Jókai patetikus keretbe foglalta beszédét, de több helyen is felcsillan benne a humor. Madarász javaslatában a hadsereg létszáma negyvenezer fő lett volna. Ehhez fűz Jókai egy fiktív számítást, hatásos cáfolatot:

Már most – úgy gondolom – ezen 40,000 szolgálna valószínűleg egy nagyobb, pl. 200,000 emberből álló hadseregnek káderéül. Ezen kétszázezer embernek szüksége van legkevesebb 10,000 tisztre; ezeket nem lehet leszállítani, mert ezek éppen betanítói a hadseregnek; szüksége van 500 ágyúra, ehhez 5000 tüzérre; szüksége van 15,000 lóra; ezeket sem lehet leszállítani, mert a lónál nem pótolja a lelkesedés a betanítást. (Nagy derültség.) Azután kell 10,000 szolgálattevő ember, következőleg t. barátom hadseregének egyetlen egy szuronyt viselő közkatonája sem lesz. (Általános derültség.)

Ezután azt fejtegeti, hogy – Madarász javaslata ellenében – nemzetőrséggel nem lehet hadi eredményeket elérni:

Nemzetőrséggel csatákat vívni, én megvallom, nem szeretnék; a csupa családapákból összeállított és rendezetlen tömeggé alakított sereggel ellenségvadászatra menni én bizonyára nem óhajtanék, mert ott az első puskaszóra – ágyúról nem is beszélek – elszaladnánk; Madarász t. barátom legelöl, én pedig mindjárt utána. (Általános nagy derültség.)

Összefoglalásul megállapíthatjuk a beszéd alapján, hogy Jókai reálpolitikus volt, éleslátású, igazat mondó: éthoszát senki nem vonhatja kétségbe. Más megoldásokat igényelt a változásoknak megfelelően, de azért a bevezető álommotívumban ott bujkált a nosztalgia: a múlt dicsőítése és elsiratása. Ifjúkori eszméihez élete végéig hű maradt, ezt méltatói sosem vonják kétségbe. Lehetséges, hogy azokhoz a politikai manőverekhez nem értett, amelyeket leírt az Élet komédiásaiban és más regényeiben, de az összefüggéseket jól látta. Stílusa pedig bravúros: a fennkölt alakzatoktól a jó humorú megjegyzésekig ívelt. A sok bekiabálás, megjegyzés alapján is elképzelhetjük, hogy figyeltek rá, élvezettel hallgatták.


V. Jókai parlamenti beszédeinek általános jellemzői


1. A retorikai szituáció

„A retorikai szituáció úgy definiálható, mint személyek, események, tárgyak, viszonyok összessége, amely olyan tényleges vagy lehetséges szükséget teremt, amely teljesen vagy részben megszüntethető, ha egy beszéd, mely beleszól a szituációba, arra készteti az emberi döntést vagy cselekvést, hogy jelentősen módosítsa ezt a szükséget” – olvassuk az Osiris-Retorikában (Adamik, A. Jászó és Aczél, 2004: 40). Három összetevője van: 1. a szükség, amelyet meg kell szüntetni, a probléma, amelyet meg kell oldani; 2. a hallgatóság, amely érdekelt a probléma megoldásában, s amelynek van lehetősége a probléma megoldására; 3. a kényszerek vagy korlátok, amelyek meghatározzák a beszéd milyenségét. A parlamenti beszéd esetében világos a három összetevő: van megoldásra váró probléma; a képviselők érdekeltek és szavaznak, tehát megoldhatják a problémát; a beszédet meghatározza a probléma bonyolultsága és a hallgatóság összetétele: feltételezhetően homogén, jobbára azonos műveltségű és érdeklődési körű emberek: ez nagyjából meghatározza a beszéd szóhasználatát (latin, francia és német szólásmondásait), mondatszerkesztését és stílusát.

Jókai 72 beszédét közölte Takáts Sándor, amelyből 36 terjedelmesebb, 36 rövidebb, 4 pedig interpelláció. Nehéz a határt megvonni, az öt-hat oldalnál hosszabbakat a terjedelmesebb beszédek közé soroltam. Természetesen a téma közérdekűsége, fontossága befolyásolta a terjedelmet. (Csak a hatvanas és a hetvenes évek beszédeit sorolom fel a kötetben lévő sorszámmal.)

Terjedelmesebb beszédek:

1.  Az országgyűlés teendőiről (1861. máj. 24.)

3. Az 1865-iki válaszfelirati javaslat részletes tárgyalásánál (1866. febr. 22.)

5. A közösügyi bizottság munkálatának tárgyalásánál (1867. márc. 21.)

8. Az államadósságok után a magyar korona országai által vállalandó évi járulék tárgyában (1867. dec. 12.)

10.  A védelmi törvényjavaslat tárgyalásánál (1868. aug. 4.)

11.   Az 1869-iki felirati vitában (1869. máj. 29.)

12.   A bírói hatalom gyakorlásáról szóló törvényjavaslat tárgyalásánál (1869. jún. 26.)

13.  Magyar bankügyi törvény alkotása tárgyában. I. interpelláció: 1869. okt. 21., II. beszéd: 1869. nov. 4., III. 1869. nov. 8., IV. 1869. nov. 9.)

16.  A honvédségről és a ’48-as honvédek segélyezéséről. (I–II. 1870. márc. 10., III. 1870. márc. 11.)

17.  A köztörvényhatóságok rendezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalásánál (1870.  júl. 12.)

19.  Magyarország magatartásáról a porosz–francia háború alkalmából (1871. márc. 18.)

23. A választói jogról szóló törvényjavaslat részletes tárgyalásánál. (I. 1872. márc. 20., II. 1872. ápr. 4.)

26. A fővárosi törvényjavaslat tárgyalásánál (1872. nov. 29.)

28. Az 1875. évi állami költségvetés általános tárgyalásánál a kormány pénzügyi politikájáról (1875. febr. 6.)

31.  Az 1875-iki delegációban a hadügyi költségvetés tárgyalásánál (1875. okt. 9.)

33. Az Ausztriával kötött kereskedelmi és vámszövetség becikkelyezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalásánál (1878. febr. 20.)

Rövidebb beszédek:

2. A Décsey László választása ügyében elrendelendő vizsgálatról (1866. jan. 25.)

4. Az újoncozásra vonatkozó előterjesztés tárgyalásánál (1867. márc. 5.)

6. A „hevesi ügy” tárgyalásánál (1867. nov. 2.)

7. Interpelláció a Magyarország határán űzött leánykereskedelem tárgyában (1867. nov. 13.)

9. Adómentes létminimumra vonatkozó módosítvány (a jövedelemadóról szóló törvényjavaslat részletes tárgyalásánál) (1868. júl. 25.)

14.  A zsidó autonómiáról és tanulmányi alapról (1870. febr. 18.)

15.  A nemzetiségi kérdésről (1870. márc. 2.)

18.  A honvéd lovasszázadok szaporításáról szóló törvényjavaslat tárgyalásánál (1871. febr. 28.)

20. Az 1872. évi költségvetés tárgyalásánál a hivatalos Budapesti Közlöny kiadására előirányzott szükségletről (1871. dec. 9.)

21.  Interpelláció a bécsi Nemzeti Banknak a magyar pénzpiac részére nyújtott hitel megszorítására vonatkozó fenyegetőzése alkalmából (1872. jan. 20.)

22. A Buda és Pest városok egyesítéséről szóló törvényjavaslat sürgős tárgyalásáról (I. 1872. márc. 12., II. 1872. márc. 14., III. 1872. márc. 23.)

24. Interpelláció az újpesti kikötő mocsarairól (1872. ápr. 12.)

25. Az udvarhelyszéki választásokról (1872. szept. 18.)

27. Az 1873. évi áll. költségvetés tárgyalásánál a Nemzeti Színház javadalmazásáról (1873. febr. 7.)

29. Az 1875. évi áll. költségvetés részletes tárgyalásánál a Nemzeti Színház és Opera elkülönítéséről (1875. márc. 15.)

30. A kereskedelmi törvényjavaslat tárgyalásánál a szerzői jogról (1875. ápr. 28.)

32. Az 1875-iki delegációban a túlkiadások ellen (1875. okt. 12.)

34. A 60 milliós hadi kölcsönről szóló törvényjavaslat tárgyalásánál (1878. máj. 14.)

35. Ghyczy Kálmán elnökségének méltatása az országgyűlés utolsó ülésén (1878. jún. 29.)

Látható, hogy Jókai érdeklődése ugyancsak széles körű volt: pénzügyi, hadügyi, kereskedelmi, jogi, választási, nemzetiségi, külpolitikai, kulturális kérdések, s mindenekfelett az országgyűlés feladatainak kérdése és a felirati vita. Felemelte szavát akkor is, ha igazságtalanságot vagy bármiféle problémát tapasztalt „kisebb” ügyekben. A sokféle ügy tulajdonképpen a retorikai szituáció első összetevője, a szükséglet, amelyet meg kell szüntetni, a probléma, amelyet meg kell oldani. A retorikai szituáció hozza létre az ügyet, az ügy pedig a beszédfajtát, sőt meghatározza a beszéd szerkezetét és stílusát is.


2. A beszédfajta

Arisztotelész nyomán három beszédfajtát különböztetünk meg: törvényszéki, bemutató és tanácsadó beszédet. A tanácsadó beszédet sok retorikus azonosítja a politikai beszéddel (Adamikné, 2014), vagyis a polisz, a közösség ügyeivel foglalkozó beszéddel, a közbeszéddel. Jókai parlamenti beszédeinek többsége tanácsadó beszéd, mivel céljuk a rábeszélés vagy a lebeszélés, az érvek a hasznosból vagy a károsból származnak. Arisztotelész szerint öt fődolog van, amiről az emberek tanácskoznak: a pénzügy, a háború és a béke, az ország védelme, a behozatal és a kivitel, a törvényhozás (Rétorika 1359b). Úgy látszik, ezek örök témák, mindig jelen vannak a parlamenti vitákban, Jókai beszédeiben is.


3. A beszédek szerkezete

A beszédek szerkezete többnyire tételbizonyítás (Arisztotelész szerint) vagy a klasszikus hatos szerkezet (ez a Rhetorica ad Herennium nyomán hagyományozódott, s él a mai napig): bevezetés, narráció, tétel (a tétel felosztása), bizonyítás, az ellenvélemények cáfolása, befejezés. (Ehhez a hat részhez tette hozzá Quintilianus a kitérést.)

Kisebb beszédeiben Jókai a tételbizonyítás felépítést alkalmazza. Ilyen például Az újoncozásra vonatkozó előterjesztés tárgyalásánál (1867. márc. 5.) mondott beszéde: „Tisztelt Képviselőház! Azon kérdésre, hogy kell-e Magyarországnak, és rögtön kell-e fegyverkezni, csak igennel válaszolhatok; s ha ezt jelenti a miniszteri előterjesztés, szavazatommal hozzájárulok.” Sok tétellel induló beszédkezdése van.

Terjedelmes beszédeiben a hatos felosztást követi – ezt meg is kívánja a hallgatóság figyelmének irányítása –, ilyen első beszéde Az országgyűlés teendőiről (1867. máj. 24.). A bevezetésben egy klasszikus fogást, a szerénység toposzát alkalmazza: „Mélyen tisztelt Képviselőház! Bocsássanak meg nekem tisztelt képviselőtársaim, ha én, ki minden tekintetben újonc vagyok e téren, ahelyett, hogy mint hozzám legillendőbb szerep volna, végighallgatnám azok beszédeit, kiket hosszas tapasztalat és államférfiúi bölcsesség feljogosított arra, hogy a nemzet vezéreinek ismertessenek el, s három szóval elmondható szavazatomat nagyszerényen azokéhoz csatolnám, akiket követnem meggyőződésem parancsol, ahelyett önök figyelmét veszem igénybe szavazatom indoklása végett. (Halljuk!)”

Szükség van a helyzetet megvilágító narrációra: indokolnia kell szavazatát, minthogy véleménye „egy oly szeretve bámult férfiú véleményétől tér el, kit hazánkban a köztisztelet dicsfénye fog körül, kit a külföld nemzetünk első bölcsének ismer, s kihez én csak fiúi tisztelet érzetével közelíthetek. (Éljenzés!)”

Ezek után megfogalmazza a tételt s utána a tételosztót: „Beszédem csupán védelem, és nem támadás. Védenem kell nézeteinket három vád ellenében. Az első az, mintha nem léteznék elég nagy ok a véleménykülönbségre. A második ok, mintha e véleménykülönbség nem volna lényeges. A harmadik az, mintha e véleménykülönbség veszélyeztetné a hazát.” Azután részletesen kifejti, hogy a felirat ellen vannak csupán (Jókai a határozat híve, a határozati párt tagja): az első ok Ausztria külpolitikája, a második Erdély követeinek jelen nem léte, a harmadik ok, hogy Európa közvéleményét magunk ellen fordítjuk; mindez alaposan, szemléletesen, szellemesen kifejtve.

A retorikák fontosnak tartják nemcsak a szerény bevezetést, hanem a hatásos, lelkesítő befejezést is. Ennek a beszédnek híres és sokat idézett befejezése van: „Én áldom Istenemet, hogy megérnem engedett egy olyan országgyűlést, ahol a pártok nem voltak pártok (Úgy van!), s ahol az ellenfelek csak annyiban ellenkeztek egymással, hogy egymást a hazaszeretet nyilvánításában melyik múlhassa felül. (Tetszés.) Azért nyugodtan nézek e viták eredménye elé, meg levén arról győződve, hogy ha véleményem elleneseinek adatik is meg a diadal, az ország címerével ékített szent pajzst magukhoz ragadhatni, e pajzs ott is jó kezekben marad, s mikor egy közös ellenség ellen kell felállanunk, mikor hazánkat kell egyesült erővel fenntartanunk: akkor a jobb- és baloldal nem leend egyéb, mint egy szívnek két kamarája. (Viharos tetszés, éljenzés, taps.)” (Emlékeztetőül: név szerinti szavazás után a felirat 155 szavazattal győzött 152 ellenében.)

Több nagy beszédének van klasszikus hatos szerkezete, ilyen A közösügyi bizottság tárgyalásánál (1867. márc. 21.), Az államadósságok után a magyar korona országai által vállalandó évi járulék tárgyában (1867. dec. 12.) stb. mondott beszéd. A beszédek többségének nagyszerkezetére a szillogisztikus haladás jellemző, vagyis a logosz uralkodik bennük, de Jókai mindig hat az érzelmekre is.


4. A beszédek érvelése

A toposz-logikát illetően sokszor érvel retorikai példával, retorikai meghatározással, összehasonlítással, ok-okozattal, a múltbeli és a jövőbeli tényekkel.

„Mindenki bizonyítással érvel úgy, hogy vagy példát alkalmaz, vagy enthümémát; e kettőn kívül nincs más” (Rétorika 1356b). A példa retorikai indukció, az enthüméma retorikai szillogizmus; vagyis a logikai következtetéseken nem a formális logika, hanem a gyakorlati érvelése, a toposz-logika szerint alkalmazzuk.

A példa (görög: paradeigma) tehát retorikai indukció, nem mondunk sok tényt, hanem egy hasonló esetet: történeti vagy kitalált példát (a kitalált példa parabola vagy mese).

Történeti példa: „Rosszul fejezém ki magamat, midőn azt mondám: ’egy idegen ország minisztériuma’; azt kelle mondanom: egy ’nem létező ország’ minisztériuma Derültség); egy olyan országé, melynek létele eddigelé azon kivihetlen teóriák közé tartozik, amikkel való foglalkozás még több pénzébe kerül az osztrák császárnak, mint került egykori elődének, Rudolfnak, egy hasonló chimaera: az alchymia; pedig akkor éppen úgy hitték Európa bölcsei, hogy minden ércből lehet aranyat csinálni, mint hitték később, hogy minden nemzetből lehet csinálni osztrákot. (Derültség.)” (I/9.) […]

„Óhajtjuk, hogy Ausztria pénzügyei és azzal együtt Magyarországéi is rendeztessenek és erre, megvallom, egyetlen egy útnál többet nem látok, s ez az, hogy Ausztria egy időre, hosszú időre lemondjon a nagyuralkodásról s visszatérjen saját házába, saját belügyeinek rendezéséhez. Így tett egykor Poroszország is. Annak is volt egy ideje, midőn az európai színpadon csaknem mindenét elvesztette. Mit tett akkor Poroszország? Lelépett a színpadról, bezárkózott saját gazdaságába, látott önereje kifejtéséhez, és addig ki sem lépett a kapuján, míg ismét azt nem mondhatta: Megint úr vagyok.” (I/60, A államadósságok után… 1867. dec. 12.)

Egy másik beszédében utal a német népiskolai mozgalomra, vagyis a tudással való megalapozásra. (Megjegyzem, a mai felületes közvélekedésben a poroszos oktatás valami rideg, rossz módszert jelent, pedig nem így van. Tessék megnézni a 19. század végi tanterveket és tankönyveket, hallomásból nem lehet ítélkezni.)

Kitalált példa (parabola): A bírói hatalom gyakorlásáról szóló törvényjavaslat tárgyalásánál (1869. jún. 26.) mondott nagy beszédből: „Nem állítom egy szóval sem, hogy a jelenlegi kormánynak ez volna szándéka, hanem hát ’L’appetit vient en mangeant’. Sok ember lett már azáltal dohányos, hogy egy szép pipát kapott ajándékba. Láttunk erre esetet a nem igen távol múltban is.” Nagyon sok parabola van regényeiben, beszédeiben inkább a történeti példákat alkalmazza.

A definíció a legerősebb érv, mert a jó definíciót nem lehet cáfolni, nem gerjeszt vitát. A definíciónak megvan a genus-species logikai struktúrája, ezt azonban a szónokok ritkán alkalmazzák: oldott, szemléletes definíciókat alkalmaznak (a szónoki definíció tkp. gondolatalakzat, sokféle lehetősége van). Idézzünk egy illusztrációt Jókaitól: „Azt mondta a t. interpelláló úr, hogy a jelenlegi pénzválságot szédelgés okozta. T. Képviselőház! A szédelgésnek van bizonyos kritériuma: szédelgés van például a pénzpiacon, ha ez túlterheli magát játékpapírokkal vagy olyan iparvállalatokkal, melyeknek forszírozott vagy mesterségesen fenntartott forgalma van. A magyarországi pénzkrízis nem ilyen természetű.” (I/108, Magyar bankügyi törvényalkotása tárgyában, 1869. okt. 21.)

Az összehasonlítás, vagyis a hasonlóságok, a különbségek, a fokozatok alkalmazása gyakori érv (tulajdonképpen a példa és az analógia is, sok stíluseszköz – a metafora, a hasonlat – az összehasonlítás logikai műveletén alapul). Jókai is gyakran alkalmazza, főleg a korabeli körülményeket hasonlítja össze a negyvennyolcas körülményekkel: „Erre azt fogják önök mondani: Hát bizony azt megtehette az akkori országgyűlés, az akkori ház egy Kossuth-kormánynak; az egészen más volt; (Igaz! Úgy van! balfelől) mert azok akkor Kossuth, Széchenyi, Deák, Eötvös stb. voltak, ezekkel a hasonlatot a mi kormányférfiaink nem állják ki. Bátor leszek hát elmondani önöknek, uraim, hogy mi módon szavazta meg az országgyűlés az akkori kormánynak az adót és hogy bánt az ellenzék Kossuthtal és az ő kormányával annak idején. Épp úgy gyanúsították a legrosszabbal az akkori kormányt, mint gyanúsítják most, épp oly kíméletlenül megtámadták Kossuthot, mint támadják most Tiszát (Derültség jobbfelől.).” (II/148, Kossuth Lajosról és pénzügyi politikájáról, 1881. jan. 22.).

Leginkább ok-okozati érveléssel él, s ez természetes. Az első nagy határozati beszéde is ok-okozati érvelésre épül. De sok okozati érvelés van a részletekben is, pl. „T. Ház! Ha csak abból állana a pénzkrízis, hogy egyik bankár megbukik, azt mondanám rá, jól van: a másik bankár nyert, és a pénz megmaradt. De itt arról van szó, hogy ha Magyarországnak ipara megbukik, akkor Magyarországnak nem egy másik ipara nyert, hanem a külföldi ipar, mellyel sohasem fogunk versenyezhetni. Miért? T. Ház! Azért, mert a helybeli gyárak drága pénzzel dolgoznak, és jelenleg még azt a drága pénzt sem kaphatják meg.” (I/110, Magyar bankügyi törvény alkotása tárgyában, 1869. nov. 4.)


5. A beszédek stílusa

A korszak parlamenti stílusáról olvashatunk a szakirodalomban (Bérenger és Kecskeméti, 2008: 378–380). „A parlamenti karrier és hírnév, mint más országokban, itt is a szónoki tehetségre épült” – írják. Nagyra becsülték a gyilkos rögtönzéseket és főleg a humort, értékelték az adomákat. Gyakran szőttek a beszédekbe latin, francia és német mondásokat. Takáts Sándor első jegyzetében olvassuk: „Deák után következő nevezetesebb szónokok beszéltek: Tisza Kálmán, Szalay László, Ivánka Imre, Lónyay Menyhért, Somssich Pál, Klauzál Gábor, Trefort Ágoston, Andrássy Gyula, Gorove István, Bezerédy László. Ezek után következett Jókai, kit Királyi Pál, Báró Podmaniczky Frigyes, Ballagi Mór és Madách Imre követett a szónokok sorában.” És akkor még nem említettük Eötvös Józsefet vagy a későbbi időszakból Apponyi Albertet, Vázsonyi Vilmost. Elképzelhetjük a beszédek magas színvonalát. Jókai beszédeinek stílusa olyan színes és művészi, mint írásainak stílusa. Elsősorban a bravúros mondatszerkesztést és alakzatkezelést alkalmazza. Sokszor él a humor lehetőségével.

Érdekes, hogy trópusokat (például metaforákat) nem alkalmaz sűrűn beszédeiben, inkább figurákat (gondolat- és szóalakzatokat), nagyrészt az alakzatok teszik ritmikussá prózáját. Metaforái találók és szellemesek: „Azért Európa megnyugodhatik abban, hogy Ausztria dualizmusa egy kétkarú óriás, míg az egységes Ausztria egy beteg szörny, mely önmagát félig elnyelte és nem bírja megemészteni. (Derültség, zajos tetszés.)” (I/16.)

Bravúrosan alkalmazza az ismétlések (szóalakzatok) különféle fajtáit: „Mi is mind óhajtjuk azt, amit az elénk terjesztett törvényjavaslat célul kitűz. Óhajtjuk, hogy legyenek jó bíráink, hogy a bíró csak bíró legyen, és ne legyen egyéb oly ügyekkel is elfoglalva, amikhez két külön kedély és külön életpálya kívántatik. Mi is kívánjuk, hogy a bíró legyen független, legyen felelős; kívánjuk azt, hogy legyen a bírói pálya biztos életpálya, jól fizetett, tisztelt; és kívánjuk, hogy a bíró minden párt felett álljon.” (I/99.) Az aláhúzott példák anaforák, nemcsak nyomatékosítanak, hanem ritmust is adnak a szövegnek; „a bíró csak bíró legyen” áltautológia, a második jelentése (szétválasztó, azaz disszociációs elemzést alkalmazva) ’független személy, csak a hivatását végző személy’.

Sokszor használja a retorikai kérdéseket (gondolatalakzatokat): „Miért volt tehát szükség Európát azzal fellármázni, hogy Magyarország a világbékét háborítja? Miért bennünket, mint a forrongás kovászát mutatni be a békére féltékeny diplomaták előtt? Miért ránk fogni azt, hogy mi valami olyast követelünk, ami Ausztria szétdarabolását idézi elő? (I/15, egyúttal anafora és iszokólon, vagyis mondategyenlőség, ritmus). A kérdésekre gyakran maga válaszol, ezt a gondolatalakzatot áldialógusnak nevezzük: „Két ízben állott Ausztria azon a ponton, hogy financiái csaknem rendezve, a valuta csaknem helyreállítva volt; és mind a két esetet mire használta fel az osztrák kormány? Tán arra, hogy saját országának belügyeit rendezze, hogy itt a jólétet helyreállítsa? Éppen nem. Mindannyiszor idebent gondjaitól szabadulva azon volt, hogy Európával hagyományos prepotenciáját éreztesse.” (I/61) „Ha mi a katonai fényes és dicsőséges, a kereskedelmi gazdag és jutalmazó, a technikai biztos és erőt fejtő pályákat ex principio átengedjük másnak; mi marad meg a Szent István koronája alatti 13 milliónyi népnek? Mi legyen a későbbi generációból? Csupa földmíves, prókátor, szolgabíró és pap.” (I/34, Az 1865-iki válaszfelirati javaslat részletes tárgyalásánál, 1866. febr. 22. Ebben a beszédben benne van a Fekete gyémántok tematikája: „szédelgő vasúti vállalatok” stb. példájában.)

Híres, sokat idézett hasonlata (a hasonlat is gondolatalakzat): „Ha egy háború beüt, az osztrák pénzügyminiszter úgy megúsztat bennünket a zöld bankók óceánjában, mint ahogy megúsztatták apáinkat a fekete bankók tengerében. (Élénk derültség.)” (I/65). „A kormánypárt fél a saját keblében levő, a municipiumokat és régi intézményeket imádó elemektől, és nem meri a liberális megyei reformot en block elénk terjeszteni, (Ellenzés a jobboldalon.) hanem, mint az árticsókát, levelenkint akarja megétetni velünk, (Derültség.) mert attól tart: ha liberális megyei reformmal lépne a ház elé, akkor az ellenzék minden szabadelvű elemét maga mellett, és az ultrakonzervativeket mind maga ellen fogja látni. (Helyeslés a baloldalon. Zaj.) Ez pedig úgy fog történni […]” (I/97, A bírói hatalom gyakorlásáról…1869. jún. 26.) Regényeiben is gyakran veszi hasonlatait a növény- és állatvilágból, s ezek a hasonlatok szellemesek és humorosak.

Mestere a hatásos befejezéseknek: „Mi íme kijelöltük az utat és módot, melyen mind e nemzet létele, mind az uralkodó hatalma egymást együtt és egyetemesen biztosítják, s nyugodt lélekkel mondhatjuk el a trón előtt: ’Uram, adj nekünk életet, és mi ez életet neked és a hazának szenteljük!’ És ebben van a trón hatalmi állása. (Éljenzés.)” (I/37) Utolsó beszédét 1896. márc. 13-án mondta A szőlők felújításáról szóló törvényjavaslat tárgyalásánál. A filoxéra kipusztította csaknem az összes szőlőt. „A földmívelésügyi miniszter törvényjavaslata az elpusztított vidéknek új szőlővesszővel való ellátásával kívánta a bajt orvosolni; ez a javaslat első része, amit Jókai fenntartás nélkül elfogadott; a második rész pedig – melyre befejező mondatában megjegyzést tett – a szőlőgazdáknak nyújtandó hitelműveletek keresztülvitelét tartalmazta” – közli a 71. jegyzet. Az utolsó parlamenti beszéd befejezése a szokásosan szellemes: „A törvényjavaslat első részét a legjobb reményekkel és teljes megnyugvással fogadom el, a második részét pedig azzal a filozofikus kontemplációval: hadd lássuk, mi lesz belőle. (Derültség és általános helyeslés.)”


VI. Lezárás, értékelés

Tanulságos a 19. század végi parlamenti élet sokszínűségét, az élénk vitákat, a reakciókat figyelni. A sokféleség még nem csap át széthúzásba, ez csak később következik be: erről ír Bánffy Miklós regényeiben, az Erdély-trilógiában. A 19. század első felében a parlamenti viták hangneme tiszteletteljes volt, személyeskedés, durva közbekiabálás nem fordult elő (Kelemen, 1937: 5–6). Az 1861 utáni parlamenti beszédek hangneme, stílusa sokféle, de mindig művelt volt, csipkelődő, de nem durva, nem közönséges. Gyakran előfordultak érzelemnyilvánítások, bekiabálások, személyeskedések is, de ezeket ellensúlyozta a beszédek színvonala. Jókai kiemelkedik a mezőnyből, hiszen a legnagyobb magyar író, akinek külföldi elismertsége is megvolt (nem véletlenül fogadta maga Bismarck herceg, s beszélgetett vele politikai kérdésekről egy egész délelőtt). Érdemes volna parlamenti beszédeit egyszer tartalmi szempontból alaposan elemezni, de ehhez történész elme szükséges, most csak rövid áttekintésre és elsősorban retorikai elemzésre szorítkozhattunk. Arra elégséges ez az elemzés, hogy felhívja a figyelmet Jókai sokoldalúságára és politikai jelentőségére, főleg arra, hogy másképpen kellene életművét tanítani a mai középiskolában.

_________________________________

Irodalom

Adamik Tamás (2010, szerk.): Retorikai lexikon. Kalligram, Pozsony.

Adamik Tamás, A. Jászó Anna és Aczél Petra (2004): Retorika. Osiris, Budapest.

Adamikné Jászó Anna (2013): Klasszikus magyar retorika. Holnap, Budapest.

Adamikné Jászó Anna (2014): A politikai beszéd és első politikai szónoklattanunk. In: Raátz Judit és Tóth Etelka (szerk.): A politikai beszéd. Trezor, Budapest. 35–53.

Adamikné Jászó Anna (2016): Jókai és a retorika. Trezor, Budapest.

A. Jászó Anna (2012): A retorikai elemzésről. In: Markó Alexandra (szerk.) Beszédtudomány, ELTE Bölcsészettudományi Kar – MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest. 171–191.

Arisztotelész (1999): Rétorika. Telosz, Budapest.

Bérenger, Jean és Kecskeméti Károly (2008): Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon. 1608–1918. Napvilág, Budapest.

Kenneth, B. (1968): Counter-statement. University of California Press, Berkeley.

Cooper, M. (1989): Analyzing public discourse. Prospect Heights, Waveland Press, Illinois.

Corbett, E. P. J. (1969, szerk.): rhetorical anlyses of literary works. Oxford University Press, London–Toronto.

Corbett, E. P. J. és Connors, R. J. (1965/1999): Classical rhetoric for the modern student. Fourth edition. Oxford University Press, New York – Oxford.

Cornificius (1987): A C. Herenniusnak ajánlott rétorika. Latinul és magyarul. Fordította és jegyzetekkel ellátta Adamik Tamás. Akadémiai, Budapest.

Garami Erika (2011): Jókai Mór a pénzügyekről és a bankkérdésről. mek.oszk.hu/09800/09874 (2016. 12. 02.)

Gyüszi László (2013): Jókai a zsidókérdésről. Hitel, szeptember, 95–108.

Kelemen Ferenc (1937): A magyar politikai szónoklat története a múlt század első felében. Germ Károly Nyomdája, Budapest.

Kozári Monika (2003): Tisza Kálmán és kormányzati rendszere. Napvilág, Budapest.

Kozári Monika (2009) A dualizmus kora. 1867–1914. Kossuth, Budapest.

Majdán János (1987): A „vasszekér” diadala. Kossuth, Budapest.

Mikszáth Kálmán é. n. (1997/1906): Jókai Mór élete és kora. Unikornis, Budapest.

Perelman, C. (1982): The Realm of Rhetoric. University of Notre Dame Press, Notre Dame – London.

Raátz Judit és Tóth Etelka (2014, szerk.): A politikai beszéd. Trezor, Budapest.

Sőtér István é. n. [1941]: Jókai Mór. Franklin-Társulat, Budapest.

Toulmin, S. (1958): The uses of argument. Cambridge University Press, Cambridge.

_________________________________

Jókai's parliamentary speeches

It is well-known, that one of the greatest Hungarian writers, Mór Jókai (1825-1904) participated also in political life as a parliamentary representative. But the importance of his parliamentary speeches is no match for his speech on 15 March, 1848, which launched the revolution. Later he accepted the Austro-Hungarian Compromise (1867) and was behind the party headed by Kálmán Tisza (1830–1902). Jókai's speeches provide an opportunity for middle school students to learn the bases of rhetoric. The study is based on his political speeches, which were spoken between 1861–1896. First, we get an overview of the speeches of the above-mentioned period, than we can read about, how he joined in the assembly debates and made speeches. Most of the study is a rhetorical analysis of his speech in August 1868. From a historical point of view, the subject of this parliamentary debate was really important, because it was about the law that governed Hungarian military defense in the dual monarchy. In this learned analysis Jókai's rhetorical devices are described in detail, how he agued and how excellent his rhetoric style was.

_________________________________

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: