DOBSZAY TAMÁS: INDÍTÉK ÉS ÉRDEKMOZZANATOK EÖTVÖS ÉS REFORMELLENZÉK KONFLIKTUSÁBAN

Nyomtatási nézet

Dobszay Tamás PhD, habil. egyetemi docens, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék, Budapest

Eötvös József az egyik leginkább kutatott szereplője a 19. század és azon belül a reformkor magyar történetének.[1] Kortársai és az utókor is sokat foglalkozott személyével, tevékenységével, az író-politikus gazdag életműve megkerülhetetlennek bizonyult. Kétségtelenül kiemelkedő teljesítménye mellett ennek egyik oka minden bizonnyal tevékenységének sokágú volta; számos területen alkotott és tette le névjegyét, s ez több szakma és tudásterület képviselőit és kutatóit késztette figyelemre, értékelésre, válaszra. Regény- és színműírói, valamint költői munkái az irodalomtörténet, politikusi tevékenysége a történettudomány,[2] igazgatási-alkotmányos reformkezdeményezései a jog- és alkotmánytörténet,[3] elméleti teljesítménye a politikai gondolkodás- és eszmetörténet,[4] pedagógiai elvei és szakminiszteri munkássága a neveléstörténet művelőit sarkallta elemzésre.[5] Születésének 200. évfordulója ismét alkalmat adott az életút és a tevékenység egyes részleteinek tisztázására, szerepének újraértékelésére.[6]

Mindezt Eötvös maga minden bizonnyal megkésett, utólagos és bizony csak viszonylagos sikernek minősítené. Egykorúan értékelése saját tevékenységéről többször is inkább csalódottságot tükrözött: kiváló tehetsége, hatalmas műveltsége, jó szándéka és kezdeményezőkészsége ellenére mindig a politikai vezérek, Deák, Kossuth és Batthyány mögé szorult. Irodalmi munkássága annak ellenére sem aratott egyértelmű sikert, hogy több műfajban is az úttörők, első nagy hazai alkotók közé tartozik. Korai munkáit ugyanis fanyalgás fogadta, sőt első és második nagy regénye sem volt egyértelmű siker.[7] E csalódottságban azonban vívódó személyisége mellett éppen sokoldalúsága, ebből adódó szerepkonfliktusai is szerepet játszhattak. Nem elhanyagolható, hogy egyik legsajátabb vállalása ébresztett olyan ellenszenvet kortársai nagyobb részében, ami a megítélését meghatározta. Ha ugyanis a 19. század politikai életében betöltött szerepe került terítékre, kortársak és utókor leginkább a nagy vitát kiváltó irányzat, a centralisták vezetőjeként azonosítja be Eötvös Józsefet. Végül pedig a kiemelkedő műveltségével és az abból adódóan saját magával szemben támasztott elvárással összevetve is tűnhetett számára fél sikernek egy-egy lépésének hatása.

A centralisták és a fellépésük által a reformmozgalomban kialakult szakadás élénken foglalkoztatta az egykorú és későbbi közvéleményt. Az érdekviszonyoktól nem független egykori véleménytagoltság az utókornak is alkalmat adott arra, hogy ideológiai vagy kulturális véleménykülönbségeinek történeti indoklására, megjelenítésére használja; az egyes álláspontok a későbbi beállítódások képviseletéhez is alapot, történeti érvet szolgáltathattak. Hivatkoztak rájuk a századforduló ideológiai küzdelmeiben a radikálisok,[8] miként Szekfű Gyula is szigorú Kossuth- és nemességkritikája eszközeként.[9] A vitás kérdések sorában említik elsősorban a központosítás és a megyerendszer szembeállítását, a hazai politika polgári és nemesi hagyományának különbségét, az értelmiségi és a vidéki birtokos nemesi közeg attitűdjeinek és érdekeinek eltérését, ezzel összefüggő kulturális tagoltságot. Magam részéről – nem előzmények nélkül – a centralisták fellépését, csalódottságukat és a velük szembeni ellenszenvet az adott időszak érdektagoltságával szeretném szorosabb összefüggésbe hozni. Minden vulgárszociológiai megközelítés nélkül is világos ugyanis, hogy a vitákat nem kizárólag koncepcionális különbségek, hanem jól tapintható csoportérdekek – vagy azok is – indukálták.

Az 1843-as év válságot hozott a magyar liberális reformmozgalomban. Ez az év Deák visszavonulásának éve, amelyet a követutasítási és választási zavarokkal indokolt, ám valójában a már egy évvel korábbra datálható politikai elbizonytalanodásának is tulajdonítható. De Kossuthot is ez az év jutatta arra a felismerésre, hogy a nemesség egyedül nem képes az átalakulás végrehajtására, ezért szükséges a – nemesség érdekeinek messzemenő figyelembevételével alkalmazott – fokonkénti haladás helyett az átalakulás teljes programjának meghirdetése és következetes képviselete. S ez volt az az év is, amelynek végén a kormányzat manővere kiprovokálta Kossuth szerkesztői állásának felmondását, hogy azután sajtótörténeti sikerének véget vetve, a lapot a reformellenzék ama centralista csoportjának juttassa, amely elszakadt a reformellenzék eddigi stratégiájától.

A centralisták a magyar reformmozgalom egyik irányzataként annak eszmevilágát, a liberális nacionalizmust sajátos változatban képviselték.[10] Szemben azokkal, akik a nemzeti egyediségben hittek, ők ennek mitikus kultusza helyett a hazai történeti fejleményeket az általános európai fejlődésbe illesztve szemlélték, a sajátosságokat a múltból a körülmények folytán fennmaradt, de immár szükségtelen vagy hatékonyabbakkal helyettesíthető elemeknek, lényegében az elmaradottság jelének tekintették. Az európai szabadelvű eszméket, társadalmi és politikai szerveződési megoldásokat a többségnél tisztább formában akarták érvényre juttatni, épp ezért a sok történeti elemet őrző angol helyett a liberalizmus kontinentális változatát képviselték.[11] Szigorúan elítélték a rendiséget, azon belül főként a nemesi kiváltságokat és azok érvényesülését, kritikusan szemlélték, hogy annak egyes elemeit a reformmozgalom kímélettel kezeli, a reformok folyamatában a nemesi érdekeket és az azokat védő, érvényesítő intézményeket szerintük túlságosan is tekintetbe veszi. Bírálatuk fő tárgyának a vármegyét tekintették, mint a rendszer legfőbb védelmezőjét, a rendiség és a nemesi világ visszaélései foglalatát. Úgy ítélték meg, hogy a szabadságvédő alkotmányosság és a nemzeti önrendelkezés garanciájaként a megyerendszer nem elég hatékony. Bár az abszolutista kormány akaratának érvényesülését a megyei szétforgácsoltság valamelyest ugyan lassítja, ám annak teljes kiküszöbölésére nem alkalmas, ugyanakkor a megyénként eltérő viszonyok kaotikus állapotokat idéznek elő, a rendszer pedig így a haladás kivitelezésére nem képes. Ezért a fennálló rendi alkotmányos intézmények átalakítása helyett nyugat-európai intézmények bevezetését látták szükségesnek: rendi diéta helyett népképviseleti országgyűlést, ebben összpontosuló nemzeti akaratot, ennek felelős, ennek intézkedéseit végrehajtó hatékony kormányt. Úgy vélték, hogy mindez csak a nemesi megyék politikai jogainak és széles hatáskörének jelentős korlátozásával érhető el. A rendi képviselet helyett bevezetendő népképviseletet a megyéktől független választókerületi rendszerben képzelték el, meg akarták szüntetni a követek megyei utasításának és visszahívásának jogát. A megyék széles körű szabályrendeleti hatáskörét is korlátozni akarták, a végrehajtó hatalom gyakorlásában pedig összeegyeztethetetlennek tartották a hatékony kormányzással a megyéknek azt a jogát, hogy egy (akár reménybeli felelős) kormány rendeleteinek végrehajtását felfüggessze vagy megtagadja.[12] Elgondolásaikat számos cikkben fejtették ki, majd legtekintélyesebb személyiségük, Eötvös könyvméretű elemző programiratban foglalta össze.[13]

A csoport színre lépését többféle időponthoz lehet kötni, így első folyóirat-alapítási kísérleteikhez; Eötvös maga a Budapesti Szemle létrehozásához köti az európai és hazai történeti fejlemények és intézmények közötti viszony felismerését, és a kortárs nyugati rendszer következetes bevezetésének programját.[14] Mások Eötvös első országgyűlési szerepléseit, vagy épp a büntetőjogi választmány munkájában való részvételüket tekintik nyitánynak. Ám törekvéseiket illetően ekkoriban még nem mutatható ki érdemi eltérés a reformellenzék többségének céljaitól, sőt ekkoriban Eötvöstől kifejezetten municipalista megnyilvánulásokat is olvashatunk.[15] Ezért ekkoriban legfeljebb a hangsúlyok és a megnyilatkozások módja különbözik: a későbbi centralisták értekező tanulmányokban, míg a többiek politikai beszédekben nyilvánítottak véleményt. Az 1843–1844. évi országgyűlésen már három későbbi centralista is a döntéshozók között szerepel (s mellettük feltűnik a Pesti Hirlap tudósítójaként Csengery Antal is), és kétségtelen, hogy nagy súlyt kapott működésükben a városok helyzetének rendezése; nem is tehettek másként, hiszen Szalay László és Trefort Ágoston városok követeiként vettek részt a diétán.[16] Az igazi meghasonlás a reformellenzékben akkor következett be, amikor Kossuth egy, a kormányzat manipulációja, jelesül kiprovokált elszámolási vita hevében történt felmondása folytán elesett a Pesti Hirlap szerkesztésétől, amelynek átvételére a kormányügynök laptulajdonos ajánlatára Eötvös és Szalay vállalkoztak. Ettől kezdve szakított az orgánum a megyerendszerre alapozott reformstratégiának, a megyei szabályrendeletek és megyei követutasítások útján megkísérelt reformok gyakorlatának a támogatásával, s állt ki határozottan a megyei hatáskör korlátozása, valamint az országgyűlési központosítás mellett.[17]

Az irányzathoz tartozók kilétét illetően egykorúan és később is voltak véleménykülönbségek. Tudjuk, hogy egy egymással személyes, baráti kapcsolatban is lévő, négy-öt személyből álló szűk mag körül alakult ki a csoport, ám annak egésze összetételét illetően már igencsak eltérő vélemények hangzottak el. Abban mindenki egyetért, hogy vezetője, legtekintélyesebb tagja Eötvös József báró volt, mellette a Pesti Hirlap centralista korszakának első szerkesztője, s talán elveik legerőteljesebb, legkérlelhetetlenebb képviselője, Szalay László mindenképpen idetartozott, miként Eötvös legszorosabb barátja és sógora, a lapban rendszeresen publikáló Trefort Ágoston, valamint a magot alkotó négyes baráti kör negyedik tagja, Lukács Móric is. Ugyancsak ideszámítja mindenki Csengery Antalt is, aki Szalayt a szerkesztésben felváltotta és mind a lap, mind az irányzat történetében és helyzetében új fejezetet nyitott. A többi résztvevőt illetően már több a bizonytalanság. Rendszeresen írt a lapba – és valóban a francia centralizmus szellemében – Irinyi József, ám mind őt, mind Madách Imrét radikalizmusuk miatt többen is csak lazábban kötik az irányzathoz. Pulszky Ferenc magát és Irinyit nem, viszont Szontagh Pál filozófust jelölte meg a „haza hét bölcse”, azaz a centralisták között, ezzel szemben Kemény Zsigmond meg épp őt, valamint Szemere Bertalant sorolta ide, az utólagos értékelő elemzések egyik első szerzője, Beksics Gusztáv viszont éppen Keményt. Vagy a személyes kapcsolat és rokonszenv, vagy annak alapján szokás valakit a csoport tagjaiként emlegetni, hogy nem tagadta meg részvételét a szerzők között, hanem több-kevesebb rendszerességgel írt a Kossuthtól megörökölt újságban. A felsoroltakon kívül így kerülhet még szóba Irányi Dániel, Gorove István,[18] valamint ugyanezen az alapon Lónyay Menyhért. A felsoroltak egy része valóban az irányzat elveit vallotta, mások azonban inkább csak a baráti körnek voltak szorosabb vagy tágabb értelemben tagjai, ismét mások csak írtak a lapba, vagy szerkesztési munkáiban vettek részt, de nézeteik eltértek a vezetőkétől.

Legújabb elemzőjük, Gábori Kovács József helyesen egy „baráti társaságból kifejlődő, dinamikusan változó [!] csoportnak” véli az irányzatot, amelynek magja valóban az Eötvös, Szalay és Trefort alkotta baráti közösség volt; ő végül is az említettek közül az 1844 és 1848 közötti időszakban jobban vagy kevésbé szorosan velük dolgozókat tekinti mind tagoknak Kemény kivételével, akit a municipalisták és centralisták közé pozicionál.[19]

Magam részéről szintén az irányzat tagjainak bizonytalan határait és az így vagy úgy hozzákapcsolt személyeknek hovatartozását érzékelem problematikusnak, főként a kulcsfontosságú központosítás-megyepártiság szempontjából. A centralisták fő vetélytársának és viszonyítási pontjának a reformmozgalmon belül saját megnyilatkozásaik szerint is Kossuth és hívei tekinthetők. Ám a centralista korszak folyamán a Pesti Hirlapban cikket megjelentető említettek egy része éppen akkor kapcsolódik be a munkába, amikor a lap feladja a szerkesztő és Eötvös elveinek szoros követését, akkor, amikor beengedi a municipalista többség tagjait a publikálók közé, sőt átmenetileg Eötvös és Szalay lényegében szilencium alá kerül. Az irányzat monográfusa is úgy tekinti, hogy épp ezért a jelzett szerzők egy része valójában inkább a municipalisták „másodvonalához” tartozik.[20] Másrészről a csoport magjához tartozók között is van, aki az egyértelműen centralista szakaszban sem ír az irányzat orgánuma számára.

1848 tavaszán azután végképp összezavarodnak a frontvonalak. Amikor a felelős kormány kivívása megtörtént, több, Kossuth hívei és a municipalisták közé sorolt, nem kevés tekintéllyel bíró kortárs foglalt el centralista álláspontot. A dolognak több magyarázata is lehet. A centralisták és a velük foglalkozó irodalom valószínűleg a csoport sikereként értékelheti fordulatukat: Eötvösnek és társainak sikerült elfogadtatni nézeteiket a többséghez tartozók egy részével. De lehet olyan olvasata is az eseményeknek, hogy talán korábban sem a centralista elvekkel, hanem képviselőivel, azok politikai magatartásával vagy annak aktualitásával szemben tápláltak fenntartásokat az illetők. További lehetőség, hogy a politikai helyzet változása, az abszolutizmus bukása után nem látták immár szükségét az illetők a megye fenntartásának. S persze nagyon is elképzelhető, hogy a kortársak egy része nem látott tisztán, nem tudott minden vonatkozásban egyértelműen dönteni a magyar liberalizmus e két irányzata között. Szentiványi Károly Kossuth egyik legfontosabb fegyvertársa volt az utolsó rendi országgyűlés küzdelmeiben, 1848. február 5-én ő terjesztette be Kossuthnak azt a javaslatát, amely az adminisztrátori és kancellári kormányzás azonnali megszüntetését, a megyék autonómiájának helyreállítását követelte. Amikor azonban április elején a megyerendezés szóba került, azok között látjuk, akik kétségeiket hangoztatták a megyerendszer és a parlamenti felelős kormány egyidejű fenntartásával kapcsolatban. Kossuth ekkor – csalódottan, mind vele, mind Pázmándy Dénessel szemben – újra a megreformálandó megyerendszer fenntartása mellett foglalt állást. Amint fogalmazott, „legőszintébben tisztelt elvbarátaitól hallott oly elveket és confessiókat, melyeket ő magáénak sosem fog vallani”.[21] Hasonlóképpen a megyerendszert védelmező ellenzékiek közé sorolt – de inkább csak középen álló Deák, aki a centralista irányt 1844-ben nem helyeselte – határozottan Kossuth javaslata ellen, tehát a két intézmény együttes fennmaradásának lehetetlensége mellett foglalt állást, mondván, hogy „vagy a municipiumot vagy a felelős kormányt kell megmentenünk.”[22]

Ezzel szemben Eötvös barátja és tisztelője, Lónyay Menyhért, aki valóban publikált a Pesti Hirlapban – igaz, akkor, amikor az ismét a reformmozgalom közös lapjának volt tekinthető –, sőt 1847–1848-ban azok közé tartozott, akik részt vettek a Kossuth félreállítását célzó akcióban, semmiképp nem tekinthető elkötelezett centralistának, inkább az aulikus konzervatívokkal is apja révén szoros kapcsolatokat ápoló, mérsékelt liberálisnak. Amikor majd 1861-ben a megyék újjászervezése szóba kerül, jellegzetesen municipalista, sőt megyebarát elképzelést vázol: egy reménybeli területrendezés, valamint a virilizmus általa igenelt bevezetése és ezzel együtt tervezett képviseleti átalakítást követően, minden megyei és városi törvényhatóság gyűlése által választott két-két országgyűlési követ küldését vizionálta. Mi több – a centralisták egyik legfőbb törekvésével szöges ellentétben – úgy vélte, hogy „így aztán az utasítási jog fennmaradása képzelhető, ugyanazon testület, mely választott, együtt lenne, további utasítást adhatna, visszahívhatná [a követeket] sat.”[23] Ám lehetett ez akár 1848/49 tapasztalatai és csalódása nyomán kialakult utólagos vélemény is, miként Batthyány Kázmér esetében, aki szerint az első felelős minisztérium nagy tévedése volt, hogy intézkedéseivel megsemmisítette a megyei helyhatósági rendszert.[24] Batthyány Kázmér munkáját Tóth Lőrinc rendezte ugyan sajtó alá, ám az idevágó szövegrészeket elhatárolódó és egyértelműen centralista jegyzettel látta el.[25]

Ugyanilyen érdekes a központosítás híveinek tartott más kortársak névsora is. Lukács Móric valóban tagja volt a csoport magját képező legszorosabb baráti körnek, ugyanakkor nem írt a Szalay és Csengery szerkesztette Pesti Hirlapba: részben mert kevésbé volt politikus alkat, részben mert céljaikkal sem értett teljesen egyet, a megyerendszer kritikáját veszélyesnek tartotta.[26] Az sem lehet véletlen, hogy amikor szóba került a lap visszaadása a reformellenzék egésze számára, a vitafelek az ő szerkesztésében látták lehetségesnek a kompromisszumot a centralista és municipalista irányzat között.[27] A szintén a maghoz tartozó Trefort nem a megyerendszerről, hanem inkább közgazdasági kérdésekről publikált, aminek persze lehetett oka a munkamegosztás is. Mindenesetre a legszűkebb mag négy tagja közül egyikük egyáltalán nem, másikuk csak egy semlegesebb, nem az igazi feszültséget keltő területen fejtett ki tevékenységet.

Kemény Zsigmond kétségtelenül a fennálló megyerendszer, az abban dívó korteskedés és más visszaélések szigorú kritikusaként írt a lapba, s ugyanúgy elvetette a közvetett – megyei követek révén megvalósuló – képviseletet, valamint az utasítási rendszert, mint a centralisták.[28] Ám csak 1847-től írt a lapba, korábban csak erdélyi tudósítóként jelentkezett, sőt 1844-ben magánlevélben kifejezetten ellenségesen nyilatkozott a lap új, centralizáló irányáról. A politikai élet társadalmi bázisaként tekintett az arisztokratikus elemekre, a helyhatósági rendszert a megye cenzusos népképviseleti átalakítása esetén igenelte, a közszellem ösztönzőjének tekintette, tehát legalább annyira municipalistának is minősíthető. Éppen ezért őt az irányzat elemezőinek többsége nem is tartja centralistának.[29] Irinyi a legtöbb kérdésben osztotta a centralisták álláspontját, ám – mint utóbb 1848. márciusi szerepe is igazolta – nem utasította el a forradalmi eszközöket, szemben Eötvössel, aki épp a széles tömegek politikai érettségét illető kételyek miatt fordult el a kisnemesi tömegeket használó megyei politikától.[30] Szemere valóban jó kapcsolatot ápolt a centralistákkal, különösen Eötvössel, akivel számos ponton nézetei is egyeztek. Biztatta is őket, nyíltan azonban nem áll ki mellettük; nem írt a lapba, miként korábban Kossuth szerkesztése alatt sem, sőt ezt cikkei elmaradása indokaként jelölte meg. Minden bizonnyal taktikázás van e magatartás mögött; mivel elsősorban politikusként tervezte a jövőjét, nem akarta népszerűségét, taktikai mozgásterét egy feszültséggel terhes helyzetben megkötni. Annak alapján szokás mégis újabban a centralisták közé sorolni, hogy a rendi országgyűlés működését, azon belül az utasítási rendszert is bírálta, és elsőként tett javaslatot szervezett politikai erő alakítására, annak pártszerű működésére. Ám nem állt egyedül ezzel, hasonló következtésekre jutott Békés megye követpárosa is, amelynek egyik tagja, Tomcsányi József Kossuth egyik segítője volt 1847–1848-ban. Pulszky Ferenc barátságban állt Eötvössel, és 1846-ban egy, a következő évben több cikkel is jelentkezett a Pesti Hirlapban az örökváltság, a közlekedéspolitika, a közteherviselés témájában, ezért van, aki említi a centralistákkal lazább kapcsolatban állók között. Alkotmányos kérdésekről azonban ekkor nem publikált, ezzel szemben a legkeményebb centralizációellenes cikket írta annak idején Kossuth Pesti Hirlapjába 1842-ben, s kritikus véleményt fogalmazott a létező nyugati parlamentarizmus működéséről.[31]

Ki marad ezek után, akit egyértelműen az irányzathoz tartozónak tekinthetünk? Eötvös, Szalay, lojalitása, de nem írásai tematikája folytán Trefort, esetleg Csengery, bár ő már a lap centralista irányának átmeneti feladása idején vette át a szerkesztést. Az eleve kis létszámú irányzat tagjainak jelentős része tehát csak a személyes kapcsolat, mások időnként és nem a helyhatósági ügyben írt cikkek révén sorolódnak ide, ismét mások ugyan harcosan bírálták a megyerendszert fennálló állapotában, ám nézeteik fontos elemeiben nem értettek egyet a centralistákkal. Végigtekintve az említetteken, könnyen jut eszébe a kérdés tanulmányozójának az egyszeri kisdiák, aki szerint a négy evangélista a következő három: Péter és Pál. Ha minden szóba jöhető személyt beszámítunk, alig több mint tucatnyi korszereplőt vehetnénk számításba, akik nem kis részének besorolása a fentiek szerint kétséges. Igaz tehát az a kortársi és történészi megállapítás, hogy bizony párttöredékről, a liberális mozgalom egy kicsiny frakciójáról van szó tehát. Bár valóban nagy tudású, művelt, kortársaik közül főként elméleti tudásuk, valamint eszméiknek következményeiben is végiggondolt világos kifejtése révén is kimagasló emberekről, de mindenképpen egy kicsiny csoportról.

A kör szűkössége és határainak ez a bizonytalan volta is fontos gondolatmenetünk szempontjából. Megkockáztatható, hogy ez a két tény is hozzájárult a kortársak többségében az irányzattal szemben kialakuló ellenszenvhez; úgy értékelték, értékelhették, hogy a reformellenzék többségének lapját, véleményvezérének a maga teremtette orgánumát a mozgalom egy egészen kis részét képező külön utas részcsoportja foglalja el, ráadásul meglehetősen furcsa körülmények között, és előttük még tisztázatlan manipuláció következtében. S ráadásul az átvett lapot is arra használják, hogy az ellenzék egyetlen bázisának mutatkozó vármegyei rendszer elleni kritikájuknak adjanak nyilvánosságot. A kortársak nem az országgyűlési és alkotmányos központosítás propagálását olvasták belőle, hanem a vármegye világának és intézményének, a magyar politika egész hagyományának elutasítását – joggal. Mindenesetre a szerkesztés átvételét követő fél évben a Pesti Hirlap példányszáma a Kossuth idejében mutatottnak tizedére esett vissza, s ezzel alulmúlta a korábbi, kissé korszerűtlen Athenaeumot is, amelynek megszűnése 1842-ben a Pesti Hirlap képviselte új politikai sajtó versenyéhez köthető.

Kossuth nem könnyítette meg utódai dolgát, amikor a helyzetet úgy értékelte, hogy az ő „ültetvényei” „idegen kezekbe mennek át, jóakarókra, becsületes, s tudós kezekbe, de melyek mégis idegen kezek”. Az elismerés és az elhatárolódás együttes szerepeltetése alkalmas volt arra, hogy fenntartásokat keltsen a lap folytatói iránt, s Kossuthnak minden bizonnyal célja is volt, hogy bebizonyítsa, nélküle a lap nem lehet sikeres. A korábbi szerkesztő azonban nemcsak e személyes és magára a lapra vonatkozó gesztussal élt, hanem mintegy végrendeletképpen kijelölt egy olyan pontot saját korábbi gyakorlatából és tárgyai közül, amelyeket előre számon kért utódaitól. „A megyei institutio, ha képviseleti rendszerre alapítva, a népszabadsággal összhangzásba hozatik, s hivatá­sainak gyakorlatában a kor igényeihez idomíttatik: vala­mint a szabadság individuális élvezetének leghatályosabb orgánuma, úgy nemzetünknek semmi európai intézvényért, semmi szobatudós papíros-gondolataért cserébe nem adható, becses, drága kincse. A megyéknek vigyázniok kell, hogy ezen kincset ne veszélyeztessék; veszé­lyeztetik pedig mindannyiszor, valahányszor oly tetteket követnek el, melyeket nem véd a jogszerűségi prae­sumtio. Ezt kérjük figyelemre méltatni.”[32] Az idézet tehát nem ugyan a fennálló, de egy reformált, polgári átalakításon átesett megyerendszer fenntartásának fontosságát hangsúlyozza. Ezzel kétségtelenül megágyazott az új szerkesztők és a többség közötti nézeteltérésnek. Ám az idézet második felét talán kevesebb figyelemre méltatták eddig, mert Kossuth szélsőségesen municiaplista elkötelezettségének ellentmond: a megyéket, a megyében szerveződő reformellenzéket is óvja olyan lépésektől, amelyek esetleg törvénybe ütköznének. Mintha előre ki akarná húzni a centralista megyebírálat méregfogát, a megyei hatáskör jogtalan kiterjesztésének vádját akarná elhárítani, nehogy alapot és ellenérvet adjon az új szerkesztőknek. Alátámasztja ezt a Kossuth szerkesztette lap utolsó számában szereplő tudósítás Pest megye közgyűléséről, amelyet Eötvös kifejezetten említ mint olyat, amelyre reagálnia kell. A tudósítás szerint „A megyei municipalitásnak… ellenségei száma legújabb idők­ben egy új iskolával szaporodott, a francia vagy orosz eszmeszabású centralisták iskolájával. [D]e mi mindezen, részben idealisztikus, részben abszolutisztikus irányú ellen­ségektől… nem féltjük megyei municipiumainkat mindaddig, míg tettleges részvétben látandjuk igazolva, hogy a megyei rend­szer a magyar nemzetnek vérével van egybeforrva. [D]e mihelyt részvétlenségbe süllyed iránta a nemzet, mihelyt borsos-paprikás alkalmakon kívül, a megyei teremek üre­sek lesznek, jele lesz, hogy a megyei rendszer nincs többé összeforrva a nemzet vérével; s ekkor nem ellen­ségei, nem a magyar földön jövendő nélküli centralizmus döntendi azt meg, hanem összedől önmagától.” A cikk azonban nemcsak a centralistáknak szánt döfés, hanem súlyos figyelmeztetés és egyben kritika a megyei közéletről is; kiindulópontja az a megállapítás, hogy a hír alapjáét adó megyegyűlésen alig tucatnyi résztvevő, lényegében a tisztikar vett részt. A központosítás helyett a megyei keretű közéleti részvétel alacsony fokát jelöli meg a megyerendszer esetleges bukása okaként. „Oly önmisztifikáció [öncsalás], ha azt gondolja valaki, hogy ezen közgyű­lés t. ns. Pest vármegye Karai és Rendei egyetemének (a szó grammatikai értelmében) közgyűlése volt. — 10–12 ember, s ezzel vége.”[33] Ezt azért is fontosnak tartjuk kiemelni, mert ez is jelzi, hogy Kossuth egyáltalán nem abszolutizálta a „megyei szerkezetet”.

A centralisták nézeteik által a közvéleményben keltett bizonyos fokú ellenérzésekre, s a velük szemben valóban tapasztalható elutasításra igen, bár talán annak és a lapszerkesztői-publicistai kudarcnak a mértékére viszont mintha nem számítottak volna. Ebben szerepet játszhatott, hogy az országgyűlésen Pozsonyban tartózkodó Eötvös óvatosabb, a többség érzéseire tekintettel lévő magatartást és a velük megtartandó politikai együttműködést javasló beállítottsága helyett Szalay kevésbé kíméletes álláspontja érvényesült.[34] A beköszöntő cikkben Szalay több ponton is mintegy visszaszúrt az előző szerkesztési gyakorlatnak és a Kossuth által képviselt elveknek. „Midőn az alkotmányos eszmék, ha csak szemenkint is, a gyakor­lati élet mezejére lépni készülnek, s midőn ezeket ennél­fogva az érzelgő szóárból, a’szertehullámzó általánosságból kiemelnünk […] szóval, tisztán és szabatosan formulázni kelletik, ekkor az időszaki sajtó útján szerkesztő képében fellépni, nehéz feladás, nehéz kivált Kossuth mellett vagy után, és azon közönség előtt, mely benne a ’magyar political journalistica’ alapitóját, az ország’ egyik legfényesebb kapacitását tiszteli – méltán.” A nyilvánosság előtt Kossuthnak megadott elismerés mellett tehát az újságírás általa gyakorolt módjától mind a tárgyszerűség, mind a stílus szempontjából elhatárolódtak.

Szalay azt a vádat is megfogalmazta továbbá, mintha az ő nézeteik ki lettek volna rekesztve a korábbi időszak lapszámaiból. „[R]égi óhajtásom az volt, hogy azon ügy, melyet lélekismeretes meggondolás után jó ügynek ismer­tem, értem a haladás ügyét, egyes részeiben néha más irányban is míveltessék, terjesztessék, mint minőben az a Hirlap állal eddiglen míveltetett, terjesztetett […]” majd az „ország, a nagy test” és „külön tagjainak”, a „municipális élet” és az „öszves álladalom” viszonyát megjelölve ilyen tárgyként, folytatja a centralista publicisztika szükségességéről szóló fejtegetését. Mivel a politikai fejlődés elért abba a stádiumba, amikor a közvéleményben a sajtó veszi át a kezdeményezést a köztanácskozásoktól, az ő nézeteiknek is hangot kell kapniuk. „Természetesen orgánumról kellett gondoskodnunk, mely ezen vezéreszme elnöklete alatt a köz ügyek felett nyilatkozzék. A’ sajtó nálunk is mindin­kább közeledik azon álláshoz, melyet minden érettebb poli­tikai társulatban elfoglal, s mely minden korkérdés felett kezébe adja az iniciatívát. És így … azon kérdések, melyekre nézve néhányan – mint mondám – a Pesti Hirlapot orgánumunk­nak nem ismerhettük, alkotmányos utón megérleltessenek, hogy elvont tételekből konkrét valóságokká alakuljanak.”[35] Kérdéses azonban, hogy az a vád, hogy az ő nézeteik nem kaphattak volna helyet eddig a lapban, megállja-e a helyét. Kossuth Deákhoz írt 1844. őszi levelében sérelmeként említette, hogy Eötvös, aki most a lap fő publicistájává lépett elő, annak idején az általa szerkesztett számokba ígérete ellenére nem írt, ami viszont cáfolja, hogy Kossuth nem adott volna helyet nézeteinek.[36]

Szalay beköszöntője még két olyan tényt közöl az olvasókkal, amelyek az irányzat megítélése szempontjából különösen fontosak. Az egyik, hogy tudomásuk szerint Kossuth sem marad anélkül, hogy nézeteit hirdethesse, tehát a gazdátlanná vált lap szerkesztésének a központosító nézetek számára történő elvállalása egyszerre tartja meg az ellenzék kezében az orgánumot, de egyben annak lehetőségét is megteremti, hogy a reformmozgalom több árnyalata is szóhoz jusson. A többséggel való közösséget hangsúlyozza számos téren: „az alkotmány minden egyéb pontjait revízió alá szeretném vétetni én is, mint szerették volt kívülünk mindazok, kik a rendszeres munkálatok kidolgozására küldötték ki az országos választmányokat.” A közös cél, és a reformmozgalommal való közösség hangsúlyozása mutatja, hogy bár érezték, a Pesti Hirlap többségtől történt megszerzése visszatetszést kelthetett, de ha Kossuth másik lap szerkesztéséhez jut, az, hogy eddigi lapja az ő kezükbe kerül, a reformellenzék egésze számára nem lehet sérelmes. „A Pesti Hirlap eddigi szerkesztője […] ezentúl is munkás leend azon pályán, melyre oly kitűnő hivatása vagyon, ’s ennélfogva a’ közügy épen nem veszélyeztethetik, ha annyi egyéb tárgynál azon egy zászló alatt küzdvén, egyben másban mindenikünk más-más kiindulási pontot választ magának […] egynél több árnyalatban kell mutatkoznia az ügynek, mellyek közül mindenik a’ sajtó utján is szükség, hogy kép­viselve legyen.” Eötvös is említett levelében annak hangsúlyozását javasolja, hogy a szerkesztőcsere, ha hiba, és ha valakié, valójában Kossuth hibája, akinek „vigyázatlansága által a párt, mely haladási pártnak nevezi magát orgánum nélkül maradt”, mely helyzetben kötelességüknek érezték az ajánlat elfogadásával a lapot az orgánum nélkül maradt-hagyott párt számára megmenteni. S bár a centralisták hangoztatták, hogy remélik Kossuth laphoz jutását, de Kossuth ennek érdekében tett lépései hírére egymás közötti bizalmas levelezésben Eötvös bizony kimondta: „szeretném, ha legalább 6 hónapokig magunk állhatnánk, s addig eszméinket, még mielőtt Kossuthtal polemizálnunk kellene, tisztába hozzuk.”[37]

A lap átvételének megindokolása részét képezi azonban, hogy Szalay igyekezett az irányzatot nagyobbnak feltüntetni a később bebizonyultnál. Azoknak nézetazonosságára, támogatására hivatkozott, akikkel évek óta egy cél felé közösen működtek, továbbá, hogy „több nagytehetségű publicistáink, mint rendes dol­gozó társak, mint levelezők az ország törvényhatóságaiból szívesek voltak segédet [segítséget] ígérni.”

Valóban így volt, ám végül többen, különösen a vidéki tudósítók, de a reformmozgalom neves tagjai is, nem vállalták a munkát, s ez, nemcsak a megyei ügyek elhanyagolása volt az oka annak, hogy Kossuth egykori Törvényhatósági Tudósítások című kéziratosának szerepét korábban felújító Pesti Hirlapnak a helyhatósági rovata sorvadásnak indult.[38] A visszalépésekhez valószínűleg hozzájárult, hogy Kossuth végül mégsem jutott másutt szerkesztéshez, ami azután intrika gyanújába állította a centralistákat a Pesti Hirlap megszerzése vonatkozásában a közvélemény előtt. Ezt szinte lehetetlen volt kivédeni, s a kormányzat éppen erre számítva hajtotta végre a manipulációt, Kossuth lemondásának kiprovokálását: nemcsak a veszélyessé vált szerkesztőt akarta eltávolítani, hanem meg akarta osztani a reformellenzéket is, leválasztva róla Eötvöst és körét. Szalay érezve ezt, már a lap tényleges átvétele előtt igyekezett Deák „jóváhagyását” megszerezni, aki jelezte ugyan reményét Kossuth új laphoz jutását illetően, de örömét fejezte ki, hogy a régi lap „jó kezekbe” került, mintegy jóváhagyva a centralisták lépését.[39] Utóbb igyekezett megvédeni őket Kossuthtal szemben is, aki érthető módon intrikát felételezett a szerkesztőcsere mögött. „Eötvös, úgy hiszem ellened nem konspirált […] hogy most a Pesti Hirlapban oly tetemes részt vesz, azt Szalay iránti szoros barátságának tulajdonítom.”[40]

A jóhiszemű vagy ilyenre stilizált nyilatkozatok ellenére a Pesti Hirlap átvételének körülményei miatt a liberális reformer közvélemény gyanakodva, sőt egy része ellenségesen viseltetett a centralistákkal szemben.[41] A Deák levelezéséből is világos, hogy sokan ösztönösen megérezték azt az intrikát, amely valóban hozzájárult a fejleményekhez. Eötvös – még ha ezt pontosan nem is tudták a kortársak – memorandumával valóban felajánlkozott a kormányzatnak, hogy annak az ő nézeteivel egyirányú egyes lépéseit hajlandó támogatni, de látszólag az ellenzéken belül maradva.[42] A lépés és következményei viszont azt a nehezen megszerzett bizalmat rombolta, amely amúgy is igen nehezen és lassan alakult ki Eötvös iránt.

Eötvösnek elfogadottságát a hazai ellenzéki politikai közegben nehezítette származása és neveltetése. Nem egyszerűen főnemesi státusa, hiszen számosan voltak ilyenek az ellenzékben, ám az Eötvös-család viszont közismerten katolikus, udvarhoz hűséges, az abszolutista kormányzatot szolgáló, sőt kiszolgáló hírben állt. Pályakezdése is hasonló volt más aulikus mágnás ifjakéhoz: az ügyvédi vizsga letétele után Fejér megyében viselt tiszteletbeli aljegyzőség ugyan esélyt adott volna a nemesi világba illeszkedésre, ám a szülői pártfogás csakhamar – s még azelőtt, hogy a családi bélyeg elhalványodhatott és a bizalom irányában kialakulhatott volna – a kancellária, tehát az abszolutista kormányszék hivatalába vezette mint fogalmazói gyakornokot, majd tiszteletbeli fogalmazót. A harmincas évek végén ismét az apa szárnyai alatt kap állást az eperjesi kerületi táblánál.[43] Ilyen előzmények után nem volt könnyű ottani letelepedésekor Borsod megyei környezetét meggyőzni választott reformer pártállása őszinteségéről és arról, hogy elfordult az aulikus arisztokrata politizálástól, őszintén igyekszik a megyei világba beilleszkedni.[44] Mint Szalaynak írta 1837. decemberében: „Helyheztetésem nehéz. Nevem, mágnásságom, vallásom, minden ellenem van, s csak, ha vármegyémet mintegy kényszerítem, remélhetem azt.”[45] Úgy tűnt, hogy ezúttal mégis sikerülhet, komoly esélyt érzett arra, hogy szándékának megfelelően ő lehessen Borsod megye egyik követe az 1839-es országgyűlésen. A sikeres indulást azonban megtörte a család túlköltekezés következtében előállott csődpere, amely után Eötvösnek le kellett mondania birtokairól, s emiatt, és mivel a birtok a tisztségviselés feltételének minősült, a borsodi karrierről is.[46] Második kísérlete Békés megyében, ahol felesége révén birtokos lett, szintén kudarccal végződött, ezt azonban már részben a beilleszkedési kísérlet félszívvel történt vállalása (az országgyűlést előkészítő 1843-as évben mindössze egyszer jelent meg a megyében, s utóbb is egy kisebbségben lévő csoport tagjaként próbált tisztséghez jutni), és főként 1847-ben már centralista szereplése számlájára írhatjuk.[47] Elfogadva az e pályaszakaszokat alapos kutatatásaival feltáró Gángó Gábor véleményét, miszerint Eötvöst nem nevelőjének családját korholó szavai fordították reformer és ellenzéki irányba, továbbá, hogy mindvégig szeretettel viseltetett apjával, azaz nem szakított családjával, mégis feltételezhető, hogy a megyei politikai környezet fenntartásai, gyanakvása, sőt elutasítása keltette szégyenérzet valóban komoly szerepet játszott Eötvös őszinte hazafias és reformer elköteleződésében, valamint megyei-köznemesi közegben tervezett politikai karrierútja választásában.[48]

A centralisták színrelépése után a hazai nemesi közvélemény Eötvös korábbi reformellenzéki országgyűlési és publicisztikai szereplése ellenére úgy gondolhatta, hogy kibújt a szög a zsákból, Eötvös nem képes szabadulni a kormányhoz hűséges családi hagyománytól, a vele szemben táplált fenntartások beigazolódtak. Ezt a lélektani tényezőt hozzá kell számolnunk a kialakult szakadás okaihoz. S ha az induláskor ilyen szikrázó volt a hangulat a reformmozgalom kisebbségi és többségi része között, akkor a kölcsönös féltékenykedést és sérelmeket a későbbiekben is regisztrálhatjuk. Deák – bár, mint láthattuk, a lap átvételében nem ítélte el Szalayt és Eötvöst – a centralizáció zászlóra tűzését nem helyeselte. „Ami az általa vitatott [tárgyalt] centralizációt illeti, megvallom, jobb szerettem volna, ha az e feletti vitatkozásokat most [!] fel nem hozták volna. Szakadásra vezethet magunk között e kérdés, pedig az egész vitatkozás nagyrészt terméketlen, és nagy szerencsétlenségnek tartanám, ha emiatt Eötvös és baráti tőlünk elszakadnának.” Deák tehát nem elvben, hanem elsősorban időszerűtlensége miatt nem tartotta szerencsésnek a központosítás propagálását, amelyet ráadásul a polgári átalakulás egyéb kérdéseihez képest másodlagosnak minősített.[49] Elítélte a centralizáció eszméjének hirdetését Kemény Zsigmond is. A fenntartásokat mutatta Szemere és mások visszalépése az ígért publikálástól, és a vidéki tudósítói-levelezői hálózat kiépítésének nehézségei. Ehhez járulhatott a társas életben elhangzó vagy épp el nem hangzó vélemény, elhallgatások, elfordulások, de leginkább az előfizetők rohamos csökkenése jelezhette a népszerűtlenséget.

A példányszám visszaesése elkeserítette, neheztelő szavakra és arra késztette Eötvöst és Szalayt, hogy az ellenzék többségét, sőt a reformellenzéket is rendies gondokodású, sokban maradi alakulatnak minősítsék. Szalay már beköszöntő cikkében úgy vélte, hogy a municipalista álláspont még reformer változatában is „rokonabb a privilegiált státusok [azaz kiváltságos rendek] eszméjével, mint a képviseleti rendszerrel, rokonabb az arisztokráciával, mint a demokráciával; s hogy ez úgy van, ad captum bizonyítja azon körülmény is, miszerint a petitio-jog, a verificatio s a többi kérdéseiben azok védették a municipalis mindenhatóságot az országgyűlés ellenében, kiknek jó szándékát kétségbe vonni nincsen okunk, de kiket ellenségeik sem fognak gracchusi [azaz forradalmi] törekvések gyanújába venni.” Mint itt Szalay, úgy Eötvös is bizony többször is csúsztatnak, olyan nézeteket adnak vetélytársaik szájába, amelyet azok nem vallottak magukénak, sőt amelyek ellen épp maguk küzdöttek, bár esetleg csak korlátozott sikerrel. Eötvös pl. lapszerkesztői kudarcuk miatti elkeseredésében rálegyint a reformellenzékre. „Te, Trefort s én még nagy kérdés, ki visszataszítóbb közöttünk. Közöttünk s azok között, kikből jelenleg pártjaink állanak, legalább félévszázad fekszik. Ők nem értenek minket, mi nem őket, nincs semmi rokonszenv köztünk, ha elhallgatom is, hogy a cél, mely után törekszünk, a magyar ellenzék céljátul egészen különböző. [!] Mi minden jognak az öszves népe való terjesztését, való alkotmányos kifejlődést, ők tisztán arisztokratikus oppozíció akarnak maradni.” Eötvös tehát megkülönböztetés nélkül az egész ellenzéket, beleértve a liberális reformmozgalom tagjait mintha rendies törekvésekkel azonosítaná.[50]

Emlékszünk, a lap indítása körüli cikktervben is úgy ellenpontozza a maguk és Kossuth álláspontját, mintha nem venne tudomást arról, hogy Kossuth is az országgyűlést tekintette elsődleges fórumnak, s csak jobb eszköz híján, a törvényhozás lassúságát és tehetetlenségét látva fordult a ’socialis’ reformok felé, igaz, a szabályalkotási jogot a jövőben is fenn akarta tartani a megyék számára. Ám leginkább sértő Szalaynak az a cikke, amely egyszerűen egybemossa a polgári autonomistákat a konzervatívokkal. A lapjukat az ő közreműködésükkel elvesztő municipalistáknak címzi: „Nem kell kétségbe esni! Íme orgánumok keletkezik a [konzervatív] Budapesti Híradóban; a tegnapi számban a lapnak érdemes vezére egyenesen kinyilatkoztatja, hogy a mi [centralista] doktrínáink első következése: ’a semmivé tett megye’ s mindjárt hozzá is fog a megyei omnipotencia védelméhez. Gr. Dessewffy Aurél azt mondá zsurnalisztikai cikkeinek talán elsejében, a Pesti Hirlap akkori szerkesztőjének: önből még becsületes konzervatív válhatik. S ha a Bp Híradónak tegnapi számát olvashatta volna, ’Öcsém’ – mondaná… a Híradó vezérének, ’ha valahogy feltámadna a régi [kossuthi] Hirlap, te annak becsületes vezérévé válhatnál’.”[51]

Az efféle megjegyzések, amelyekből a másik oldalról is elhangzott jó pár, nem tekinthetők a higgadt megfontolás, és érdemi szakszerű vita részének. Ugyanúgy nem azok a szemrehányások, amelyeket az ellenzéki vezérkar tagjai tettek Eötvösnek. „Batthyány Lajos, Kázmér s Teleki szokott panaszaikkal lépve fel a Hirlap ellen, miután újra kimondták, hogy az oppozíció csak azért jött minoritásba, mert Hirlapja nincs, s mi bizonyosan legjobb szándékkal, de rosszul kezeljük a szerkesztést, megkértek, hogy a lapot engedjük nekik által.”[52] Ám a centralisták ezzel csapdahelyzetbe kerültek: ha a reformellenzéki többség tagjai ismét írnak a lapba, „az egész világ lármát üt, mennyire jó a lap ismét mióta Kossuth belé írt, ha semmiben nem engedünk is elveinkre nézve, az egész világ mégis azt fogja mondani.”[53]

Az irányzat reformellenzéktől elkülönülése körülményei után, a fent elhangzó, vádnak is beillő kölcsönös minősítések is mindenképp szükségessé teszik, hogy a többségi és a centralista csoport elképzeléseit összevessük, azok különbözőségét megállapítsuk, annál is inkább, mert utóbbiak úgy érezték, hogy népszerűtlen elveik miatt jutottak elszigetelt pozícióba. De melyek is azok, amelyek elválasztották őket a többségtől?

Eötvös cikksorozattervében első helyre az országgyűlés és megye viszonyának rendezését, az előbbi függetlenítését, a nemzet politikai életének országgyűlési központosítását tekintette. Szerinte az „országgyűlés hibái: nem reprezentálja a nemzetet, nem független. Verifikáció, Instrukciók… évenkénti országgyűlés.”[54] Ha az egyes elemeket tekintjük, a centralisták cenzusos népképviseletet, országgyűlési mandátumigazolást, az utasítások eltörlését, parlamenti kormányt akartak, s annak felelőssége feltételeként a megyék politizálásának és a megyei ellenállás lehetőségének megszüntetését kívánták. Ám ha a reformkor forrásait vizsgáljuk, e javaslatok számos elemét feltűnni látjuk a centralisták önálló fellépését megelőző időszakban. Tehát nemcsak hogy a többséghez tartozók is képviselték e törekvéseket, hanem több esetben hamarabb álltak elő vele, például mert életkoruk folytán hamarabb jutottak politikai megnyilvánulás lehetőségéhez.

Az utasítási rendszert pl. Kossuth sem abszolutizálta, hanem az országgyűlés tagjai felett a szabad sajtó által nyújtott ellenőrködés hiányára vezette vissza, és a jelölt politikai programja és az annak alapján történő választói döntést állította vele szembe. Lényegében ugyanazt a szerepet tulajdonította az instrukciónak, mint a jelölt által vállalt programnak, mely utóbbi teljesüléséről, illetve a követnek az iránt tett erőfeszítéseiről a nyilvánosságban kialakult közvélemény ítél – a két dokumentum, isntrukció vagy képviselőjelölti program elfogadásának iránya, időbeli viszonya csak a különbség. „Angliában […] csak az választatik, aki a választók többségének akaratjával megegyező politikai vallástételt teszen, s ezen vallástételhez való hűségét csak a jobb és baloldalra való üléssel fejezi is ki, minden követ csalhatatlanul bebizonyítja. Magában a választásban garancia foglaltatik afelől, hogy a repraesentatiónak delegált hatalmával senki vissza nem él, hacsak a közvélekedés feddő ostorának fenyítéke alá esni nem kíván. Azon hatalmas fenyíték alá, amely tetszése szerint buktathatja magát a misinisteri kart is.”[55] A képviselő vagy pártja programja tehát olyan utasítás, amelyet a jelölt maga készít, s ha az bizalmat kap a választóktól, aszerint jár el; s ha nem, az eset körülményeit ismét a választó bírálja el, kisebb súlyú eltérés esetén nem, nagyobb esetén megvonja a bizalmat a képviselőtől. Ezt a gondolatot tehát Kossuth nemcsak az emigrációban képviselte, hanem pályája kezdetétől, s csak megismétli Szemere Miklósnak 1874-ben kifejtve. „A képviselet eszméje magában foglalja, hogy a megválasztottnak a választók nézeteit kell képviselnie […] Azonban ezt a változott helyzetnél [a népképviselet által a választók számának megsokszorozódása miatt] nem lehetvén a régi módon valósítani, az intézvényes élet rögtön alkalmazkodott a viszonyokhoz […] Előbb a választók adtak utasítást, s a követ vagy elfogadta, vagy lemondott. Most a képviselőjelölt adja elé programját a választóknak, s ha e program a választók nézeteivel megegyezik, megválasztják, ha meg nem egyezik, meg nem választják. – A dolog [tehát az utasítás vagy programnyilatkozat] tökéletesen egyre megy.”[56] Hasonlóan fogalmazott Deák is 1844-ben Wesselényinek írt levelében. „A centralizáció, mit a Pesti Hirlap vitat, úgy hiszem, sok terméketlen teóriát foglal magában, s nem volt érdemes miatta szakadást okozni a haladók között. Egy lényeges gyakorlati oldala van, s ez az utasítások megszüntetése. Én ugyan kételkedem most még ezen megszüntetést elfogadni, míg tudniillik a közvélemény nálunk is a szabad sajtó által tisztább és erősebb nem lesz.”[57]

Az idézet azért is fontos, mert átvezet bennünket az utasítások jellegének kérdéséhez. A követi instrukciók rendszerét egykorúan azért bírálták, mert a részletes utasítás megköti a követ kezét, értelmetlenné teszi a követtársak meggyőzésére kifejtett erőfeszítését. Kossuth ennek is tudatában volt, a jelölti nyilatkozat rendszerét azért is tartja célszerűnek, mert a „képviselők és képviseltek közti nézetazonosságnak csak nagy vágásokban kell mozogni, a régi utasítási mód ezen túlhajtott, amennyiben minden apró részletre kiterjeszkedve a követet valóságos géppé alacsonyította.”[58] S ha azt mondanánk, hogy könnyű utólag így magyaráznia saját korábbi álláspontját, rá kell mutatni, hogy Kossuth élen járt a részletekre nézve is kötelező és sérelmi jellegű utasítások általános elvi iránymutatássá változtatása tekintetében is. Követendő példaként hívta fel a figyelmet annak idején, 1833-ban Temes megye ilyen jellegű véleményére, amit az országos bizottsági munkálatokra és egyben utasításul az 1832-ben kezdődő országgyűlésre saját követeinek adott, s amely nem az operá­tu­mok járszalagján haladva paragrafusról paragrafusra szabta meg küldöttei magatartását, hanem a részletekről nem szólva egyszerűen a „nemtelen lakosok” képviseltetésének, személyi és vagyoni biztonságának, minden teher közösségének, általános tulajdon- és hivatalviselési jognak, valamint a jogegyenlőségnek az elveit szögezte le.[59] Pest megye első olyan utasítása, amelynek készítésében részt vehetett – bár a szokásokhoz igazodva ad egyes kérdésekben határozott irányt – szintén elvi bevezetővel indul, és az érdekegyesítés eszméjének fonalán haladva tárgyalja azokat. Szövegjavaslatok helyett az általános elveket leszögező 1847-es utasítás kialakításában is kulcsszerepe volt.[60]

Az évenkénti országgyűlést Klauzál javasolta 1844 első felében, tehát még a centralisták színrelépése előtt. Az országgyűlési verifikációt Bezerédj István, a viharos 1839–40-es választások elszenvedője már akkor. A miniszterek „responsabilitása” már 1825-ben, a diétán felmerült, amikor az évtizednyi abszolutizmus örökségével történő elszámoltatást kívánták a rendek. Majd 1832-ben Kossuth megyéjének a rendi operátumokat véleményező tárgyalásain is szóba került. Kossuth ezt és az országgyűlési költségvetési és zárszámadási jogot is azok közt sorolja, amelyeket a megye bizottsága kezdeményezne. „Az országnak jussait in diaeta et circa diaetam világosan ki kell törvénycikkbe tenni így: Az ország rendeinek jussok van [többek között következő tekintetben] … 4. Az adó megadása […] teljes kiterjedésben úgy a felemelésre, mint a leszállításra nézve, s az ezen jusba gyökerezett számadás, szükség előmutatása (budget) s felelet terhe […] 6. A ministerek responsabilisok, az országgyűlésnek jussa van számonkérni, s büntetni”.[61] Ugyancsak beszélnek erről az első reformországgyűlésen, s ilyen előzmények után beleszövi azt Deák a büntetőjogi munkálathoz fűzött különvéleménybe is, aki a hűtlenség bűntettének meghatározásába az alkotmányos jogot erőhatalommal felforgató királyi rendeletek kiadásában és tettleges végrehajtásában való közreműködést is beiktatta.[62]

A megyéknek a népképviselet felé vezető arányos képviseletét (amely mellett az utasítás is értelmét veszíti) Kossuth politikai nevelkedésének megyéje, Zemplén már 1831-ben felveti, majd ismétli 1841-ben, s emellett van a Fejér megyei ellenzék „alapi alkotmánya is”. Kossuth pedig a községek megyékben történő képviseletét nem népképviseletnek, hanem mindig is előkészítő lépésnek nevezte a valódi népképviselet felé vezető úton.[63] Kossuth Pesti Hirlapja első számaitól kezdve részletesen tudósított az európai parlamenti intézmények üléseiről, tehát nem zárkózott a magyar politikai határok közé a tapasztalásban. A községek önkormányzatáról Csengery valóban tervezetet közölt, de ennek forrása jelentős részben a reformellenzéki többség által a községek, a szabad kerületek, a községjegyzők és a községi pénzkezelésről készített javaslatcsomag volt.[64] Ugyanakkor a centralista Pesti Hirlap szerzőinek nem tisztázták nézeteiket abban a tekintetben, hogy a megyének és a községnek milyen szerep jusson végül is a kialakítandó modern állam végrehajtó hatalmának működésében.[65]

Legélesebb különbség a megyék politikai hatásköre és igazgatási szerepe tekintetében mutatkozik. Kétségtelenül számos visszaélés terhelte a korszak megyerendszerét, ám Kossuth 1843-ban részletes tervet közölt ennek átalakításáról, amely a gyűléseken való tömeges politikai részvételt és az abból fakadó visszásságokat megyei szinten képviseleti és választókerületi rendszerrel akarta kiküszöbölni.[66] Kossuth a Kiábrándulás című vezércikkében ugyanazt a csalódottságot fogalmazza meg a fokonkénti haladás stratégiájának kudarcával kapcsolatban, amely a centralistákat a megye megtámadására, új utak keresésére ösztönözte. Ő is szinte a centralisták hangján szólt úgy a megyerendszer védelmezőiről, mint a gyermekét szerető indulatában agyonszorító majomanyáról, a rendi formákkal megelégedőkről pedig mint a fűzfaparipán ülve maguknak valódi lovat képzelő gyermekekről; nem voltak tehát illúziói az adott rendi formákkal kapcsolatban.[67] Pulszky is úgy látta, hogy a centralisták olyan elveket hirdettek, amelyeket senki sem vont kétségbe, legfeljebb hirdetésük időszerűségét illették kétellyel. „Mi is akarjuk, s akartuk mindig a kormányfelelősséget, az országgyűlési verifikációt, az adó legtetemesebb részének országgyűlésen történendő kivetését s elosztását, akarjuk az ország egységét, s ugyanazért a törvények kodifikációját, s akarjuk a kollegiális formák megszüntetését, melyek a felelősséggel össze nem férnek.”[68]

Korábban a történeti köztudat, és a történetírás egyik ága szerint a különbség lényegi, amennyiben a Kossuth vezette municipalisták a meglévő, működőképességüket nem igazoló rendi formában, a megyerendszer megtartásával képzelték megvalósíthatónak a polgári államot, míg vitapartnereik korszerű európai minták szerint alakítandó gyökeresen újakban. Más történészek viszont csekélyebbnek és jelentős részben taktikai jellegűnek minősítik a különbséget, amennyiben az adott helyzetben Kossuth a megvalósíthatóság miatt, közbülső fázisként javasolta a meglévő formák módosított változatának fenntartását, de a lényeges intézményeket maga is megteremteni kívánta. Ma már a centralistákat korábban leginkább dicsérő irodalomtörténészek is elismerik, hogy rendkívül csekély volt a két álláspont különbsége; Gábori Kovács József, disszertációját kiegészítve, a korszak széles forrásanyagának feltéve az említett kérdések sorát, egyenként mutatja ki maga is, hogy a centralista programpontok túlnyomó többsége már korábban felbukkant a reformellenzéki megnyilvánulásokban.

Végül is a különbség a két irányzat között két részterületre szűkül: a statutumjog terjedelme az egyik, a vis inertiae a másik. Ezekben Kossuth valóban szélesebb szerepet hagyna a megyéknek, mint centralista kollégái. Nemcsak „egyes egyleteknek” – amint a bírálat állította –, hanem mellettük a megyéknek is szánt kezdeményező, és ebből fakadó szabályalkotó szerepet. Tiltakozott az ellen a beállítás ellen, mely szerint a széles statútumjog káoszra vezetne, hiszen ha ennek veszélye jelentkezne, ha valóban olyan szintre érne és olyan fontos kérdéseket érintene a helyhatósági szabályalkotás, amely az egységet érdemben veszélyeztetné, az országgyűlés léphet, s törvényt hozva ezt megszüntetheti. Kossuth hangsúlyozza, hogy a megyerendszer nem teszi Magyarországot szövetségi állammá, ahol a központi kormány csak a neki fenntartott ügyekben intézkedhet. A magyar országgyűlés irányt szabhat a megyéknek is, viszont amíg egy kérdésben az országgyűlés nem intézkedik, a fennálló törvényi keretek között megmarad a helyhatóságok széles kezdeményezési joga.

A végrehajtó hatalom akadályozása a megyerendszer hívei szerint azért nem teszi lehetetlenné a kormány felelősségének bevezetését (a centralisták ezzel indokolták a „vis inertiae”, a passzív rezisztencia jogának megvonását), mert a felelősség a rendelet kiadására vonatkozik; a végrehajtás vagy annak elmaradása miatti felelősség az illető hatóságot terheli. Ha egy megye nem engedelmeskedik törvényes parancsnak, akkor ennek anyagi következményeit is az adott megyének, tisztviselőnek kell vállalnia – ez visszatartaná a megyéket a vis inertiae felelőtlen alkalmazásától. Szemere Bertalan már a büntetőjogi javaslatok tárgyalása során kifejtette, hogy a miniszteri felelősség a központi hatalom körébe tartozó ügyekre terjed ki, a megye és a felelős kormány tehát megfér egymással. Épp ezért – ha a megye hatásköre a választóvonal a két irányzat között – kétséges, hogy őt a centralisták közé sorolhatjuk-e. Törekvés és magatartás (megyei hatáskör védelme és ígért cikkeinek elmaradása a Pesti Hirlapból) itt találkozik, s Szemere nem véletlenül nem exponálta magát nyíltan a centralisták mellett.[69] Hozzá hasonlóképpen fogalmaz Kossuth is nagy vihart kiváltó 1848. április elei megyerendezési javaslata vitájában. Miért nem bénítja meg a meghagyott ellenszegülési jog az államműködést? „Mert az immár törvényes hatalomnak megtanul majd engedelmeskedni a nemzet,” amely eddig épp az engedetlenségben látta az erényt. Ha a zuviel regirung helyett csak szubszidiáris kormányzás folyik, a központi hatalom csak a szükséges esetekben rendelkezik, a kezdeményezésben a megyéknek is megmaradna a szerepe. Ugyanez érvényes a végrehajtásra is: ha nincs feleslegesen sok rendelet, ha nem aktivista beavatkozó, hanem a feladatát valóban csak az országos ügyekre korlátozó kormány működik, akkor kevesebb a súrlódási felület. Lényegében egy etatista és egy, a civil társadalomra nagyobb mértékben támaszkodó liberális elképzelés ütközik egymással, az első a kormánynak szán több kezdeményező szerepet, a második többet bízna a társadalom önmozgására; mint Kossuth érvelt: „meglehet, hogy a gépezet mozgása megszakad, ez azonban a szabadság mozgása, és az mindent kiegyenlít.” [70]

A centralisták és a reformellenzék törzse legfontosabb törekvései (népképviselet, évenkénti országgyűlés, kormányfelelősség, az utasítások megszüntetése) közötti számos egyezés, valamint Eötvösék időnkénti közeledési kísérletei arra utalnak, hogy a megye jövőbeni státusát illető nézeteltérések ellenére valójában nem a koncepcionális ellentét volt a szakítás fő oka. Magyarázatát, ha nem is kizárólag, de nagy részben inkább érdekkülönbségben vélhetjük. Nem biztos, hogy 1843–44 fordulóján, amikor a később centralistáknak minősített csoport a Pesti Hirlap átvételére vállalkozott, tisztában volt azzal, hogy mekkora ellenszenvet fognak kiváltani. Ők a reformellenzék részének tekintve magukat, úgy értékelték, hogy az ellenzék számára mentik meg a Kossuth magatartása miatt elveszett lapot. Csakhogy Kossuth ösztönösen megérezte a háttérben húzódó kormányzati manővert. Nem tudhatott arról ugyan, hogy Eötvös memoranduma felajánlotta a kormánynak a reformszándékokkal egyező kormánykezdeményezések támogatását, de érezte, hogy Eötvösék lépése a kormánynak a kezébe ad eszközt. Sértette továbbá, hogy támogató szolidaritás helyett, amely megbuktatná a rosszhiszemű kiadó lapját, Eötvösék a lap megmentésére vállalkoznak. Értékelését mintha alá is támasztaná, hogy Szalay egy ideig nem engedte municipalista szellemű cikkek közlését. S mivel a korábbi szerkesztő nem segítette, hanem nehezítette helyzetüket a lap élén, s mivel Kossuth és Landerer szakítása és az átvétel közti fél évben érezték a közvélemény fenntartásait, a centralisták maguk is indokoltnak látták, hogy visszatámadva igazolják pozíciójukat és a váltás tényét. Maguk megnyugtatására és hívek gyűjtése érdekében hangoztatták, hogy azért vállalták a Pesti Hirlap átvételét, mert „Kossuth a pártot orgánum nélkül hagyta”, s cél az, „nehogy Kossuth vigyázatlansága által a párt, mely haladási pártnak nevezi magát, orgánum nélkül maradjon.”[71] Eötvös meg is fogalmazza, hogy a reformellenzék törzséhez képest különbséget kell kimutatni, hogy az önálló fellépés indokolható legyen. E differencia volt a megyekérdés. A koncepcionális hasadás tehát – bár nem előzmény és valóságalap nélküli, de – a jelentős részben a bekövetkezett politikai hasadás utólagos magyarázata. Így értékeli Hermann Róbert is, aki Szemere és a centralisták kapcsolatát elemezte: a törést nem a megyeügy, hanem a Pesti Hirlap átvétele okozta, a „centralistáknak” szorult helyzetükben támadniuk kellett Kossuthot, és legfájóbb helyen kellett ezt tenniük.[72] Gábori Kovács szerint is az ellenzéken belüli pozíció, sőt a vezérszerep volt a tét.

Eötvös fent idézett elkeseredett, és némiképp túlzó szavai továbbá arra utalnak, hogy a szakítás élességében a centralistáknak politikai kudarcuk miatti elkeseredése, sőt bizonyos mértékű megbántottsága is szerepet játszott. Eötvös neheztelt arra a közegre, amelyben érvényesülni akart, de amelynek szokásaival szemben – sok szempontból persze indokolt – fenntartásai voltak, s amelynek szabályait és gyakorlatát nem tudta teljes szívvel vállalni. Fejér, majd Borsod megyei beilleszkedési kísérletének sikertelensége után a Pesti Hirlap körül kialakult feszültség az országos közvéleményt fordította szembe vele. Megismétlődött a helyzet 1847-ben is: az országgyűlési szerepre Békés megyében aspiráló Eötvös mintha nem akarta volna tudomásul venni, hogy a követi posztot többnyire a lokális közegbe régóta illeszkedő családi kapcsolatrendszer vagy az ott futott politikai pálya biztosít. Ő viszont frissen érkezett egy olyan megyébe, amelyet néhány nagybirtokos család és azok pártfogoltjai tartották a kezükben. Az ezek élén álló Wenckheim Béla gróf, aki pedig nem volt kifejezetten Kossuth híve, nem állt mellé. Nem Eötvös személyével szemben merült fel kifogás, hanem egyszerűen másoknak, a nagybirtok által uralt helyi közéletben már közismert, mélyen beágyazott jelölteknek szánták a posztot.[73] Eötvöst viszont elkedvetlenítette, hogy a politikai élet működésének sajátosságai nem engedik érvényesíteni szándékait és tettvágyát. S ismét hasonló helyzet alakult ki az utolsó rendi országgyűlés alkalmával, 1848 elején: politikai szerepük megerősítése érdekében a közlekedési rendszer ügyében a centralisták a Kossuthot középpárt létrehozásával félreszorítani tervező Széchenyi mellé álltak.[74] Láthatóan nehezen viselték, hogy a mozgalom vezetésében Batthyány és épp Kossuth mögé szorultak, csakhogy olyan pillanatot választottak, amikor a politikai élet fejleményei Kossuth konfrontációs politikáját igazolták vissza.

Különösen fájó pont maga a lap élén eltöltött idő: Eötvösnek a Pesti Hirlap átmeneti feladásakor mutatkozó elkeseredett hangulata nemcsak koncepciójuk népszerűtlenségének következménye, hanem saját újabb szerkesztői kudarcuké is. Noha a vezércikkek szabatosabbá, az alkotmányos államberendezkedési koncepció világosabbá vált, Kossuth munkabírása híján a lap általános publicisztikai színvonala esett. Mint utóbb Szalaynak a honosítás vagy a büntetőjogi javaslatok ügyében írt hosszadalmas, nyolcrészes cikksorozatai mutatják, az új szerzőgárda nehezen alkalmazkodott a zsurnalisztika írásmódjához. Ez is, és nemcsak a közvélemény politikai ellenszenve járult hozzá a lap kossuthi előfizetői számának megtizedelődéséhez; Kossuth kevésbé szakmai, de oldottabb nyelvezetű cikkei könnyebben adták el a lapot. Számolnunk kell a sajtómunka jellegéből és az egyének beállítottságából adódó különbséggel is. Kossuthnak is voltak a folyamatos terheléssel járó szerkesztői munka miatt kifakadásai,[75] ám munkabírása legyőzte a nehézségeket. Eötvösék, úgy tűnik, hamarabb belefáradtak a lapkészítésbe, és a régi tudósítók-levelezők egy részének visszavonulása miatt mások munkája is kevésbé segítette ki őket. Elszigeteltségük mellett Eötvös saját szerkesztői hozzáértésének hiányát, és a „zsurnalizmussal járó keserűségeket”, fáradalmakat is emlegeti, amelyek siker, haszon nélkül nem elviselhetők.[76]

A fiatal, s máris komoly írói és tudósi sikerekkel büszkélkedhető csoport tagjai magukat nagyra hivatottnak érezték, és szerették volna jelentősebb közéleti szerepüket a kultúra után a politikában, a reformmozgalom vezérkarában is kialakítani. Érdekük érvényesítéséneknek a részleges önállósodás, majd vezető szerepben történő visszatérés adhatott esélyt. Önálló fellépésre több lapalapítási kezdeményezéssel tettek kísérletet, amelyek azonban nem sok számot értek meg. A Pesti Hirlap szerkesztésének elvállalása révén a siker ölükbe hullani látszott, lépésük azonban elhibázottnak bizonyult. Visszatetszést keltett, hogy saját eredménytelen szerkesztői kísérleteik után most a Kossuth által kialakított pozíció és sikeres orgánum révén kívánnak a politikában szerephez jutni. A szerkesztőváltás Kossuth általi minősítése elsősorban a lap korábbi sikere és saját személyes teljesítménye közötti összefüggés elmetszését, nem pedig a koncepcionális eltérést fejezi ki. „Mint ki azon percen van, hogy elváljon örökre kies honától, melyet parlagon vett át és kietlenül, és sok ne­héz napot végigizzadott, míg csemetékkel beültetgeté, az elválás előtt végig néz ültetvényein, miket annyi bajjal ápolt... ’s melyek most mind ide­gen kezekre mennek át, jót akarókra, becsületes ’s tudós kezekre kétségtelenül, de… miket elődjük ültetvényihez nem csatol semmi emlékezet; nem fáradságnak, nem küzdelemnek, nem dia­dalnak, nem veszteségnek, nem örömnek és nem fájda­lomnak emlékezete.”[77] Az „idegen” szón a személyes érintettség érződik; a szerkesztés elvesztése olyanfajta érzelmi trauma Kossuth számára, mint amikor a kertész munkája gyümölcsét más fogja szüretelni, vagy még inkább, mikor a kert nélküle gondozatlanul marad. Az pedig, hogy a centralisták a lépést koncepcionális eltérésekkel, a megyerendszer bírálatával indokolták, s ráadásul tették ezt épp a legrosszabb pillanatban, az adminisztrátori rendszer kezdetén, nem a vezéri alkalmasságról, hanem éppen a politikai érzék hiányáról tett tanúbizonyságot. Nem kizárólag a provinciális megyei közeg elutasító hozzáállása, hanem e tény is magyarázza a próbálkozás fogadtatását.

A többször ismétlődő szituáció arra utal, hogy a centralistáknak nevezett csoport tagjai nem értették meg, vagy inkább nem fogadták el, hogy az irodalom, a jog és politikatudomány terén elért pozíció nem vihető át minden további nélkül a gyakorlati politikába. A két terület működési különbségei és a szerepek közötti átjárás nehézségei által okozott csalódottságuk és megbántottságuk nagyobbnak mutatja az ellentétet a valóságosnál.[78] A centralisták nézeteik elutasítottságát a hazai közvélemény elmaradottságának és arisztokratikus szűkkeblűségének tulajdonították. Valójában az elhatárolódás a tisztázatlan, nem egyértelmű politikai pozíciójuknak szólt, amely a polarizáció időszakában nehezen volt elfogadható az ellenzéki szellemű közvéleménynek. Ugyanakkor jó szándékuk, a reformok őszinte, taktikátlanul következetes akarása nem kétséges. Bizonyos, hogy Eötvös sokágú aktivitásának színessége sem segítette a sikert: az általa művelt több terület közül egyiknél sem vállalta a kizárólagos elköteleződést, fél szemmel mindig egy másik szféra fejleményeit figyelte, abban vállalt, de az aktuálissal nehezen összeegyeztethető szerepre is vágyott, nehezen döntött az előtte nyíló szerepek vállalása között. E belső bizonytalanságát jelzi a politikából való teljes visszavonulás ismétlődő felvetése is. A centralisták döntéseiben tehát az érvényesülés személyes érdeke is fontos szerepet kapott – miként persze Kossuthéban is, aki hatékonyabban tudta akár épp vesztesnek tűnő személyes pozícióit felhasználni arra, hogy a politika középpontjába kerüljön és maradjon.

Eötvös saját elvárásaihoz képest volt elégedetlen: tehetsége, politikustársainál tágasabb tudása, szélesebb műveltsége, nyelvismerete, külhoni tapasztalatai és ismeretei, ebből fakadó kezdeményezései, azok mélyebb, szabatosabb kifejtése ellenére sem lett vezéregyéniség. Saját szerepét illető csalódott véleményével mégsem azonosulhatunk. Kétszer is miniszternek, a magyar irodalom első nagy regényírójának, a hazai alkotmányfejlődés egyik irányadójának, a magyar iskolaügy és pedagógia meghatározójának lenni minden, csak nem kudarc.

Források és irodalom

Gróf Batthyány [2000] Kázmér emlékiratai. In: Szószék és csatatér. Politikusi naplók és visszaemlékezések 1848–1849. S. a. r. Hermann Róbert. Budapest, Balassi Kiadó. 2000.

Bődy Pál (2004): Eötvös József. Budapest, Eötvös József Könyvkiadó.

Concha Győző (1908): Báró Eötvös József állambölcselete és a külföldi kritika. Budapest, Athenaeum.

Cieger András (2008): Lónyay Menyhért, 1822–1884. Szerepek – programok – konfliktusok. Budapest, Századvég.

Cieger András (2013): Az elvszerűség paradoxonjai. Eötvös József második minisztersége (1867–1871). In: Gángó Gábor (szerk.): A kincset csak fáradsággal hozhatjuk napvilágra. Tanulmánykötet báró Eötvös József születésének 200. évfordulójára. Budapest, ELTE Eötvös József Collegium. 329–357. https://mek.oszk.hu/19300/19320/19320.pdf

Deák Ágnes (1989): Eötvös József nemzetértelmezése és nemzetiségpolitikai koncepciója az 1850-es évek első felében. Acta Universitatis Szegediensis. Acta historica. 88. 23-35. http://acta.bibl.u-szeged.hu/2754/1/historica_088_023-035.pdf

Deák Ferenc (2001): Válogatott politikai írások és beszédek. I. 1825–1847. Válog. s. a. r. Molnár András. Budapest, Osiris.

Devescovi Balázs (2007): Eötvös József. Pozsony, Kalligram.

Devescovi Balázs (szerk., 2018): Eötvös-újraolvasó. Tanulmányok Eötvös József születésének bicentenáriumára. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó.

Dobszay Tamás (2005): Rendezéstől a felszabadításig. A községek ügye az 1843/44-es országgyűlésen. Századok. 139. 3. 545–584.

Dobszay Tamás (2017): A centralisták reformkori községi önkormányzati koncepciójának kérdéséhez. Aetas. 32. 2. 76–93. http://epa.oszk.hu/00800/00861/00076/pdf/EPA00861_aetas_2017-02.pdf

Eötvös József (1868): Reform. Pest, Ráth Mór.

Eötvös József (1976): Levelek. Szerk. és ford. Oltványi Ambrus. Budapest, Magyar Helikon. https://mek.oszk.hu/05400/05480/05480.htm

Felkai László (1979): Eötvös József közoktatásügyi tevékenysége. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Fenyő István (1997): A centralisták. Egy liberális csoport a reformkori Magyarországon. Budapest, Argumentum Kiadó.

Ferenczi Zoltán (1903): Báró Eötvös József. Budapest, Magyar Történeti Társulat. https://mek.oszk.hu/05700/05708/html/

Gábori Kovács József (2016): A centralista Pesti Hirlap politikai stratégiái 1844–1847. Budapest, Argumentum Kiadó, 2016. http://real.mtak.hu/41898/1/Gabori_Kovacs_Jozsef_A_centralista_Pesti_Hirlap_politikai_strategiai_u.pdf

Gábori Kovács József (2012): A centralisták szerepe az ellenzék egységesítésében. Századok. 146. 3. 563–607.

Gábori Kovács József (2013): „Kinyilatkoztatom előre, hogy a’ régi eretnek vagyok ma is”. A centralisták önállósága és integrálódása az 1847-es országgyűlésre való készülődéskor. Századok. 147. 5. 1093–1136. http://real-j.mtak.hu/13815/5/szazadok_2013_147_5.pdf

Galgóczy, Károly (1876): Pest, Pilis és Solt törvényesen egyesült megye monographiája. I. k. Budapest, Weiszmann Testvérek, http://real-eod.mtak.hu/5583/

Gángó Gábor (2021): Államtudós vagy értelmiségi? Eötvös József nemzetközi arcéle. In: Gerő András (szerk., 2021): Arcképek az Osztrák–Magyar Monarchiából. Budapest, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány. 153–179.

Gángó Gábor (2014): Báró Eötvös József Eperjesen, 1837–1838. Századok. 148. 3. 715–726. https://epa.oszk.hu/03300/03328/00009/pdf/EPA03328_szazadok_2014-3_715-726.pdf

Gángó Gábor (2012a): Báró Eötvös József és Borsod megye. Publicationes Universitatis Miskolciensis, Sectio Philosophica. 17. 1. 171–175. http://midra.uni-miskolc.hu/document/13794/5965.pdf

Gángó Gábor (2013a): Báró Eötvös József és Békés megye. Századok. 147. 5. 1079–1092. http://real-j.mtak.hu/13815/5/szazadok_2013_147_5.pdf

Gángó Gábor (2012b): A báró Eötvös-család borsodi csődpere 1841–1847. Századok. 146. 6. 1401–1419. http://real-j.mtak.hu/13766/1/Szazadok_2012.pdf

Gángó Gábor (2013b): Eötvös József a bécsi Magyar Udvari Kancellárián. In: Uő. (szerk.): A kincset csak fáradsággal hozhatjuk napvilágra: Tanulmánykötet báró Eötvös József születésének 200. évfordulójára. Budapest, ELTE Eötvös József Collegium. 107–118. https://mek.oszk.hu/19300/19320/19320.pdf

Gángó Gábor (szerk., 2013): A kincset csak fáradsággal hozhatjuk napvilágra. Tanulmánykötet báró Eötvös József születésének 200. évfordulójára. Budapest, ELTE Eötvös József Collegium. https://mek.oszk.hu/19300/19320/19320.pdf

Gángó Gábor (2008): A megye aljegyzője. Báró Eötvös József Fejér megyei hivatala 1833–1835. Századok. 142. 1. 49–61.

Gergely András (2005): Általános választójog 1848-ban? A megyei törvény vitája az utolsó rendi országgyűlésen. Századok. 139. 3. 585–610. http://real-j.mtak.hu/13756/1/Szazadok_2005.pdf

Gergely András (1982): Egy gazdaságpolitikai alternatíva a reformkorban. A fiumei vasút. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Gergely András (1990): Liberalizmus és nemzet. Eötvös József és a Habsburgok az 1840-es években. Világosság. 31. 1. 1–8.

Hermann Róbert (2013): Eötvös József a Batthyány-kormányban. In: Gángó Gábor (szerk.): A kincset csak fáradsággal hozhatjuk napvilágra: Tanulmánykötet báró Eötvös József születésének 200. évfordulójára. Budapest, ELTE Eötvös József Collegium 289–328. https://mek.oszk.hu/19300/19320/19320.pdf

Kosáry Domokos (1979): A centralista Pesti Hirlap. In: Kókay György (szerk.): A magyar sajtó története I. 1705–1848. Budapest, Akadémiai Kiadó. 759–777. https://mek.oszk.hu/04700/04727/html/1.html

Kosáry Domokos (2002): Kossuth Lajos a reformkorban. Budapest, Osiris. [új kiadás, első kiadás 1943.]

Kossuth Lajos [1966] Ifjúkori iratok, Törvényhatósági Tudósítások. S. a. r. Barta István. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Kossuth Lajos összes munkái – KLÖM VI.)

Kossuth Lajos [1900] iratai. VIII. k. S. a. r. Kossuth Ferencz. Budapest, Athenaeum Kiadó.

Kossuth Lajos [1951] az utolsó rendi országgyűlésen, 1847/48. S. a. r. Barta István. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Kossuth Lajos összes munkái – KLÖM XI).

Lónyay Menyhért [2004] naplója, 1860–1861. Szerk.: Deák Ágnes et al. Budapest, Századvég Kiadó.

Pajkossy Gábor (szerk., 2003)) Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény. Budapest, Osiris Kiadó.

Pajkossy Gábor (szerk., 2002): „Nemzeti Újjászületés”. Válogatás Kossuth Lajos írásaiból és beszédeiből. Budapest, Új Mandátum Kiadó.

Pók Attila (szerk., 1982): A Huszadik Század körének történetfelfogása. Budapest, Akadémiai Kiadó. 239–286.

Pulszky Ferenc (1958): Életem és korom I–II. S. a. r.: Oltványi Ambrus. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Pulszky Ferencz [1914] kisebb dolgozatai. S. a. r. Lábán Antal, bev. Marczali Henrik. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

Sarlós Béla (1970): Deák és Vukovics. Két Igazságügy-miniszter. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Schlett István (1987): Eötvös József. Budapest, Gondolat Kiadó.

Schlett István (1999): A magyar politikai gondolkodás története II./1. A liberalizmus Magyarországon. Budapest, Korona Kiadó.

Sőtér István (1967): Eötvös József. 2. átd. kiad. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Stipta István (2014a): Adalékok Eötvös József önkormányzatvédő felfogásához. In: Varga Norbert (szerk., 2014): VI. Szegedi Jogtörténeti Napok báró Eötvös József születésének 200. évfordulója alkalmából. Szeged, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Magyar Jogtörténeti Tanszék. 157–164. http://publicatio.bibl.u-szeged.hu/20416/1/BelivEotvoskonf..pdf

Stipta István (2014b): Eötvös József a célszerű központosításról és az önkormányzatok szükségességéről. Jogtörténeti Szemle. 12. 2. 8–19. http://epa.oszk.hu/04100/04139/00053/pdf/EPA04139_jogtorteneti_szemle_2014_02_08-19.pdf

Stipta István (1988): Eötvös József önkormányzatvédő municipalizmusa. Adalék a hazai liberális állam-felfogás történetéhez. Napjaink. 27. 9. 3–7.

Stipta István (2004): Kossuth Lajos önkormányzati koncepciója. In: Balogh Judit (szerk.): Európát most! Kossuth Lajos és a modern állam koncepciója. Országos jogtörténeti konferencia, Debrecen, 2002. okt. 3–4. Debrecen,

Szabad György (1971): Eötvös József a politika útján. Századok. 105. 3–4. 658–669. http://real-j.mtak.hu/13721/1/Szazadok_1971.pdf

Szabad György (1977): Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Budapest, Kossuth Kiadó, Magyar Helikon. [A 2003-as Neumann Kht. kiadásának elektronikus változata: https://mek.oszk.hu/04800/04881/]

Szalay László (1847): Publicistai dolgozatok. I–II. k. Pest, Heckenast Gusztáv. https://majt.elte.hu/konyvtar/digitalis

Szekfű Gyula (1935): Három nemzedék, és ami utána következik. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. https://mtda.hu/books/szekfu_gyula_harom_nemzedek_Optimized.pdf

Szekfű Gyula (1983): „Valahol utat vesztettünk”. Forradalom után. Budapest, Gondolat Kiadó., Hasonmás kiadás, kiad. Glatz Ferenc (Történetírók Tára).

Varga János (1970): A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Veliky János (vál., bev., 1998): Eötvös József. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó. (Magyar Szabadelvűek).

Veliky János (2009): Eötvös József bizonytalan alkotmányos pozíciója – Metternichhez küldött politikai memorandumai 1843-ban. In: Uő: A változások kora. Polgári szerepkörök és változáskoncepciók a reformkor második évtizedében. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó.

Voinovich Géza (1903): Báró Eötvös József. In: Báró Eötvös József munkái. XX. k. Budapest, Révai Testvérek.

Vörös Károly (1980): A reformellenzék harca a polgári átalakulásért. In: Mérei Gyula (főszerk.), Vörös Károly (szerk.): Magyarország története 1790–1848. I-II. k. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Magyarország története 5.) 855–966.

Our paper focuses on the intentions and motivations Hungarian liberal centralists of the 1840s and their leader, József Eötvös. It shows that almost all of the institutions of the liberal state system propagated by the centralists were supported by the noble reform movement too, much earlier. There was a difference in only one sub-issue, regarding the powers of the county government, which the centralists did not want to leave. The centralists attributed their unpopularity to the backwardness of the Hungarian public life dominated by the nobility, which rejected their notion of following modern European patterns. In fact, the conflict was more for their undetermined political position, unacceptable for the opposition-dominated publicity at the period of political polarization. The members of the young writer-intellectual group also wanted to get leader roll in political life after their successes in the field of culture, but the differences in the operation of the two areas and the difficulties in transitioning between roles made it more difficult and frustrating for them.

Vissza a tartalomjegyzékhez