Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Tölgyesi József: Híres magyar személyiségek az iskolapadban

Nyomtatási nézet

Csiffáry Gabriella (2017): „Magyarázom a bizonyítványom…” Híres magyarok az iskolában. Corvina Kiadó Kft., Budapest, 478.

Tölgyesi József PhD, főiskolai docens, rektori tanácsadó, Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár

______________________

Minden földi halandó életének egy időszakában iskolába jár – legalábbis, amióta (1868) kötelező oktatás létezik. A gyermekek számára (tűréshatáron belül) országszerte azonosak az iskolatípusok, s bennük a célrendszerek, a tananyagok és nagyrészt a tanítás módszerei is. Felmerül a kérdés, mely háttérfaktorok és az iskola közös hatásaként alakultak úgy az életutak, hogy a tanulók egy (vagy jelentősebb) része „megrekedt”, mert megelégedtek az alsó és/vagy középfokú tanulmányokkal, s lettek a társadalom „köznépe”, míg mások, akár gyenge vagy befejezetlen iskolázottságukkal is kiemelkedő egyéniségekké válhattak azok mellett, akik tudományos, művészi szintű végzettséggel rendelkeztek.

Csiffáry Gabriella, aki a fővárosi levéltár főlevéltárosa, több évtizede kutatja, írja a hazai szellemi élet kiemelkedő személyiségeinek életútját. Felkutatta azokat a dokumentumokat, amelyek alapján bemutatható, miért, hogyan és mely irányba indultak el ezek az életpályák, milyen hozadéka lett az iskoláztatásnak, vagy éppenséggel mennyiben jelentéktelenedett el az iskola szerepe.

Nevelés-, személyiség- és (én-)történeti, szociológiai, szociálpedagógiai, tanuláslélektani és számos más diszciplína, interdiszciplináris tudományterület szerint vizsgálható (természetesen történeti kontextusban), hogy milyen motívumok, inspirációk, mely családi és más attitűdök közepette és okán lett/lehetett a szellemi elit tagja az a nyolcvan ember, akikről Csiffáry Gabriella ír könyvében.

A kötetben írók és költők, színészek, képzőművészek, tudósok iskolásévei tárulnak fel dokumentumokkal, rövid életrajzi kiegészítéssel. Iskola- és személyiségtörténeti szempontból különösen jelentős e mű, mert rávilágít arra, hogy bár az életút forrásvilága, a családi indíttatás körülményei (nagyrészt) divergáltak, s az iskola hatása sem volt mindeniknél azonos mértékű, mégis elérték azt a szellemi magaslatot, amely miatt nagyjaink között tartjuk számon őket. A kérdésre – hogyan lehet ez – a szerző így válaszol: „Szembesülhetünk azzal, hogy az igen korán megmutatkozó ’másságuk’, rendhagyó gondolkodásuk és érzelemviláguk milyen értetlenséget váltott ki környezetükből. Mentális, érzelmi és magatartásbeli különlegességük miatt már az iskoláskorukban komoly beilleszkedési problémákkal kellett megküzdeniük. Amíg a szülők elvárásait követték, többségük gyengén, sőt átlagon alul teljesített… Amikor pedig belső motivációjuknak, a saját érdeklődésüknek megfelelően alakították sorsukat, kitűntek mindenki közül” – írja az Előszóban. Olvashatunk arról is, hogy a legtöbben olyan személyiség-extrémitásokkal rendelkeztek, amelyek megnehezítették (az iskola számára is) a társaik közé történő beilleszkedésüket, kudarcok érték őket, többen közülük megrovásban részesültek, pedagógusaik nehezen fogadták el a többségtől eltérő gondolkodásmódjukat és gondolataikat, s ezért nem kevesen voltak azok, akik abbahagyták az iskolai tanulmányaikat, s „az élet” képezte őket azzá, amivé lettek. (Ez utóbbiak inkább a művészi hajlamokkal rendelkezők voltak, a tételes tudástartalomhoz kellettek az iskolai tanulmányok.) Annak, hogy sokan kiléptek a formális oktatásból, éppúgy oka volt a társadalomnak a rövid időszakokon belüli hektikussága, a számukra nem megfelelő iskolatípus és néhányuknál a rossz szülői, anyagi háttér is közrejátszott: „[…] a szegénység, a családi életükben bekövetkező változások és az országban zajló politikai események […] legalább olyan mértékben hatottak életükre, és ezáltal az iskolai tanulmányaikra, mint a karakterükből eredő másságuk”.

Csiffáry Gabriella az életrajzokat, a gyermekek magtartásbeli és tanulmányi attitűdjeit elemezve úgy véli, hogy már iskoláskorban megfigyelhető az eltérés a humán és a reál értelmiségi pályát választottaknál. A tudomány képviselői körében ugyanis kevesebb „renitenskedőt” talált, mert – mint indokolja – „a tudományhoz ’megregulázott’ gondolatok szükségesek”. (Kétségtelen, hogy színészeknél, költőknél, képzőművészeknél dominánsabb az emocionális szféra, míg a reáltudományokra pozicionáltaknál a racionális gondolkodás és az ehhez társuló kevésbé szélsőséges magatartásminták a jellemzőek.)

Az iskolaévek és hatásuk bemutatásához a szerző hazai és külföldi levéltárak, iskolák dokumentumait (anyakönyvek, bizonyítványok, leckekönyvek, iskolai értesítőkönyvek), életrajzokat, visszaemlékezéseket használt fel, s ezek adták meg a lehetőséget ahhoz az életszakasz-rekonstrukcióhoz, amelyek sok meglepetést tartogatnak az olvasóknak. De ugyanilyen fontosak voltak a témával kapcsolatban a számos helyen megjelent adatok, életútbemutatások is. A szerző érdeme, és az olvasók számára további kutatást, érdeklődést tesz lehetővé a lelőhelyek, a levéltári jelzetek pontos rögzítése. (Erről a kötet végén tájékozódhatunk.)

A könyv fontos értékének tartom, hogy az iskolai tankönyvekkel ellentétben Csiffáry Gabriella közli a nevet változtatottak eredeti nevét, ami megkönnyíti az érintettek korai időszaka kutatása során az azonosításukat. (Csak néhányat említenék ezek közül a közismert neveken túl: Herczog – Herczeg Ferenc; Glatter – Radnóti Miklós; Zelkovits – Zelk Zoltán; Hajnóczy Béla – Hajnóczy Péter; Hügel Hajnalka – Honthy Hanna; Beyer Gizella – Bajor Gizi; Tolnay Rozália – Tolnay Klári; Rehrenbeck – Feszty Árpád stb.)

Az írók és/vagy költők iskoláskori évei dokumentumai között tallózva ismert és kevésbé vagy eddig egyáltalán nem ismert adatokkal, tényekkel találkozhatunk. Ezek közül néhány kissé talán meghökkentő is: Csokonait Debrecenben „[…] a Kollégium szabályainak megsértése miatt 1795-ben kicsapták az iskolából”. Petőfi „Rendkívül ellenszenvet [érzett] minden szubordinációval [alárendeltséggel, függő fegyelemmel - T. J.] szemben, ezért többször megszökött az iskolából”. Móriczról: „Egész életében rettegni kellett két dologtól, az egyik az, hogy elveszti a tandíjmentességet, a másik az, hogy nem bírta magát a tanulásra koncentrálni […] tanulása csak rabmunka volt, semmi lelkesedés nem volt benne […] Memóriája nem volt, könyvnélkülit nem tudott bevágni […] Hatodikban karácsonykor három szekundát kapott, ami annyira elkeserítette, hogy többet nem akart iskolába menni.” Krúdy Gyula: „[…] a magyar irodalom későbbi elismert nagyságának magyar érettségi dolgozata elégséges osztályzatot nyert.” Kosztolányi: „Nyolcadik osztályos tanulóként afférja támadt a gimnázium önképzőkörének tanárjával […] (és) távoznia kellett a középiskolából.” Kassák Lajos: „A második osztályba jártam – másodszor. Az első évben két tantárgyból megbuktam…, pótvizsgát tehettem volna, de nem akartam. És egyáltalán nem akartam tovább iskolába járni… Bejártam az iskolába, de soha még csak könyvet sem vittem magammal, ezeket az utálatos holmikat minden reggel a szomszéd kutyaól alá dugtam […]”. Sánta Ferenc: „…kétszer csaptak ki a gimnáziumok padjaiból.” Hajnóczy Péter (gimnáziumi I., félévi értesítő: Általános tanulmányi eredmény: elégtelen, 1,45).

Mellettük azonban ott találjuk az eminens vagy majdnem kitűnő tanulókat is, akik önmaguktól vagy éppen a szüleik, tanítóik, tanáraik által felismerték azt, hogy számukra a tanulás, a lehető legtöbb ismeret megszerzése az egyetlen lehetőség és cél. Kosztolányi Dezső (jeles érettségi), Móricz Zsigmond (miután „összekapta” magát a tanulásban: jó és jeles vizsgatárgyak az érettségin), Tamási Áron (… a negyedik osztályban oly kitűnő lettem, hogy a gimnáziumi értesítőben vastag betűkkel nyomtatták ki a nevemet), Szabó Lőrinc (jeles érettségi bizonyítvány) és mások is jó példák arra, hogy „az úton végig lehet menni”.

A könyv tanulságai? Elsősorban a pedagógusoknak szolgálhat tanulságul. Mindig voltak, vannak és lesznek olyan diákok, akik normasértők, tanulmányaik során egy részterületre koncentrálnak, gondolkodásuk nem koherens a környezetükkel, későn ismerik fel önmaguk értékeit. Magas szintű, empátiás magatartás-lélektani ismeretek kellenek ahhoz, hogy felismerjék a nonkonform tanulói magatartás és tanulás egyéni beállítódásának okait és lehetséges jövőbeli következményeit, amelyek többször a „későn érés”, a korai önmegismerés hiányából adódnak.

Fontosnak tartom, hogy (főképpen a középiskolákban) a költői, írói és más kvalifikált életutak, életművek megismertetése során térjünk ki az iskolai sikeres és/vagy botlásaikkal megélt tanulmányokra, mert ez utóbbi példa lehet számukra, hogy a diákkori input és a felnőttkori output közötti szakadék áthidalható.

Csiffáry Gabriella a portrékhoz (ha erre lehetőség volt), diák- vagy ifjúkori arcképet társított, s ezzel is hangsúlyozta, hogy munkája centrumában az életutak fiatalkori szakasza áll. S nem mellesleg, olyan tanárok is szerepelnek a bemutatott dokumentumokban, akik jelentős hatással voltak a diákok iskolás éveire, s néha még a felnőttkori életükre is.

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: