Olvasás Portál

lovári  |  english

Könyv és Nevelés

Borítókép megjelenítése

Sonnevend Péter: Gondolatok, szándékok, konstrukciók – Horváth Tibor a szakmáról, mondatai tükrében

Nyomtatási nézet

Bevezetés

Kiről?

Sokat tudunk Horváth Tiborról és keveset. Nincs összegyűjtött tanulmánykötet írásaiból, s ha nem tévedek, még publikus bibliográfia sem érhető el. Vannak tennivalóink.

De most ne arról szóljak, mivel tartozunk neki, inkább arról, mit üzen ez a négy és fél évtizeden át folyamatosan épülő és mind szélesebb körben sugárzó életmű a könyvtárosok igényesebb közönségének.

Amikor (többször) átolvastam sok száz oldalnyi írását, két alapvető tartalmi jellemzés fogalmazódott meg bennem. Az egyik: milyen világosan látta már a hatvanas évek elején mindazt, amit később egyre elmélyültebben vizsgált és fogalmazott meg.[1] Részletek a továbbiakban. A másik az a szinte konok Horváth-meggyőződés, hogy a könyvtárosság feladatai csak rendszerben képzelhetők el és oldhatók meg. (Emellett a könyvtár maga is egyik (al)rendszere a szélesebb közvetítő társadalmi kommunikációnak.) E kettőhöz hozzátehető egy, a stílusra vonatkozó, közhelyként emlegetett igazság: a stílus az ember. A mi eleven természetű mesterünk írásaiban is a lényegre törő, végtelenül természetes, szinte az élőbeszédhez közelítő pengeéles érvelést valósította meg. Logikai levezetéstől swifti szarkazmusig néha csak egy „lépés” választotta el.[2]

Nemzedékek

A modern magyar könyvtárosság bölcsőjénél olyan nagy (többé-kevésbé ismert?) alakok állnak, mint Szinnyei József (1830), Ferenczi Zoltán (1857), Erdélyi Pál (1864), Szabó Ervin (1877) és Gulyás Pál (1881). Érdemi könyvtárügyi működésük az első világháborúval zárul.

A két világháború közt jelenik meg néhány olyan kiemelkedő személyiség, akik az akkor kezdődő, s máig ható országos vonulatok (széles nemzeti könyvtári feladatértelmezés, országos katalógusok, korszerű városi könyvtárügy, tudatos könyvtár-technológiai innováció stb.) megalapozói: id. Bibó István (1877), Kőhalmi Béla (1884), Pável Ágoston (1886), Pasteiner Iván (1887), Fitz József (1888), Nyireő István (1893). Többükről alig tud a szélesebb szakmai emlékezet.

A xx. század első másfél évtizedében született egy olyan „nemzedék” (az idézőjel a szerző bizonytalanságát, s a helyzet diffúz mivoltát egyszerre kívánja kifejezni), amely egyrészt fentiek mellett már a két világháború közt érdemi irányító-gazdagító életpályát kezdett, többük viszont a második világháború utáni új rendszer idején lett meghatározó könyvtárpolitikai személyiség. A teljesség igénye nélkül pár név: Asztalos Miklós (1899), Bisztray Gyula (1903), Kovács Máté (1906), Dezsényi Béla (1907) Haraszthy Gyula (1910), Sallai István, Kondor Imre és Varjas Béla (1911), Sebestyén Géza (1912) és mások. Eléggé (elég jól?) ismerjük őket?

Az első valóban meghatározó – és eleve könyvtárosnak induló – hazai könyvtáros nemzedék a húszas évektől a harmincas évek közepéig látta meg a napvilágot: ide tartozik Horváth Tibor (1935) is. Ismét csak néhány név (vitaindítóul?): Csűry István (1921), Rózsa György (1922), Zircz Péter (1927), Fügedi Péterné (1928), Futala Tibor (1929), Bereczky László és Papp István (1931), Kiss Jenő és Takács Miklós (1933). A névsor (talán hosszan?) folytatható. Az 1956 utáni évtizedekben a magyar könyvtárak, a (körülmények szorításában) fejlődő magyar könyvtárügy nélkülük nem képzelhető el.

Alábbi szövegválogatásunk és kommentárjaik mögöttes (hipo)tézise: e ragyogó nemzedék körében talán a legfényesebb teoretikus elme Horváth Tibor volt.


Szövegek időrendben (korszakolva, minimális kommentárral)

i. A kezdettől a nagy szintézisig (a disszertációig), 1963–1987

„Elöljáróban leszögezhetjük, hogy a tájékoztató munka tárgyául szolgáló ismeretanyag sokkal szélesebb körű, mint amely ismeretanyag bármely könyvtár gyűjteményeiben megtalálható. Következésképp annak az apparátusnak, amelyre ez a munka támaszkodik, az ismereteknek és dokumentumoknak sokkal szélesebb köréről kell felvilágosítást nyújtania, mint amely a könyvtárban hozzáférhető.” (Szakirodalmi forrásismeret. I. Bevezetés. Bp.: oszk-kmk, 1963. p. 4.)

Horváth következetesen képviselte azt a korszerű nézetet, hogy a könyvtár (dokumentáció, bibliográfia stb.) nem (csupán) dokumentumok kezelésére hivatott, hanem az emberek számára szükséges ismeret, tudás megőrzését és hozzáférhetőségét kell biztosítania.

„[…] a könyvtárak, dokumentációs intézmények feltáró tevékenysége az ember által már ismert dolgokra, tudásanyagra irányul, feladata megőrzés, hagyományozás és terjesztés – a könyvtár az emberiség kollektív emlékezete – nem pedig ismeretek felfedezése.” (Uo. 1963. p. 7.)

Az ismeretek, a tudás akkor válik „megfoghatóvá”, elérhetővé, kereshetővé, ha erre a célra hivatott – és az érdekeltek körében hasznosnak minősülő – feltáró-visszakereső eszköztárat alkalmazunk.

„Kezdjük ott, hogy hagyományos bibliográfiai elméleteink nem győzik eléggé hangsúlyozni, a jó szakbibliográfia lehetőleg szakrendi legyen, ennek a szakrendnek pedig igazodnia kell a tudományokhoz és a szakirodalom természetéhez. Anélkül, hogy a lélekharangot meghúznánk a szakrendszerek felett, az első tanulságunk az, a modern szakbibliográfia felismerte annak reménytelenségét, hogy valaha is található olyan szisztematikus rendszer, amely nagyobb mennyiségű bibliográfiai adat biztonságos visszakeresését lehetővé teszi. Persze, gigantikus szakrendszerek születtek, lenyűgöző logikával. S miközben szépségüket csodáltuk, elfeledkeztünk használhatóságukról meggyőződni a mai nagyságrendek és a modern követelmények szempontjából. A könyvtárak jól érzik magukat e szakrendszerekkel: vannak ugyan szolgáltatásaik, de ezeket nem biztosítják. A dokumentáció vállalta a garantált szolgáltatásokat.” (Három indextípus… In: Könyvtári Figyelő (kf.). 1965. 5–6. sz. p. 379–380.)

„Ha valaki ennek ellenére nincs meggyőződve a kegyelettel őrizgetett szisztematikus rendszerek kisebb hatásfokáról, az gondolkozzék el azon, hogy minden szakrendszer általános logikai elvekből indul ki, az ismeretanyagot saját logikájának érvényességi körében a tudományok és diszciplínák szintjéig veszi figyelembe, s elfelejtkezik az ismereteket olyan finom bontásban vizsgálni, ahol az igények jelentkeznek, t. i. a témák szintjén. Nem is vizsgálhatja, ebben a nagyságrendben ugyanis minden szakrendszer csődöt mond, a témák – a mai tudományban – komplexen jelentkeznek, több tudományhoz tartoznak egyszerre, osztályozásuk során vagy semmitmondóan tág, fölérendelt fogalom körébe vonhatók, vagy megengedhetetlen önkény áldozatául esnek.” (Uo., 1965. p. 380.)

Az ismeretek szinte exponenciális gyarapodása, a valóságos kiadványlavina, amely a modern társadalom velejárója, ismét megerősíti, hogy „egy könyvtár nem könyvtár”, azaz érdemi, megbízható szolgáltatás csak kellően szervezett intézményi együttműködésben, mondhatni, rendszerben képzelhető el.

„Szakkönyvtárügyünk szétforgácsoltsága legfőbb akadálya a korszerű tájékoztatás létrehozásának. A nemzetközi tájékoztatási rendszerekhez való igazodás első lépése az lehetne, ha először országon belül kezdenénk el a szolgáltatások koordinálását. Olyan szervezeti felépítést kell adni a magyar tájékoztatási ügynek, amelynek egyes tagjai maximálisan igazodnak egymáshoz, kiegészítik egymást, nagyfokú munkamegosztással működnek a szakterületük ellátásában, illetve a szolgáltatások szintjeiben, továbbá az alkalmazott módszereket, eljárásokat is – a közös hasznosítás érdekében – összhangba hozzák.” (A könyvtárak műszaki fejlesztése. In: kf. 1969. 2–3. sz. p. 97.)

„A szolgáltatások értékelésénél alapvető az a szempont, hogy milyen rendszer részeként létezik. Önmagában nincs jó vagy rossz bibliográfia, referáló folyóirat, vagy más szolgáltatás. A legfontosabb kérdés mindig az, hogy mi előzi meg a szolgáltatást és mi következik utána. És vajon azt a feladatot látja-e el a szolgáltatás, amit rendszerbéli helyzete megkövetel, vagy környezetétől elrugaszkodva, a maga számára kreált követelményeknek igyekszik-e eleget tenni.” (A könyvtári szolgáltatások rendszere. In: oszk Évkönyv. 1972. p. 69.)

A könyvtár fennállása idején már többször megújította magát, s ha ezt késve, vagy nem elég hatékonyan tette, a társadalom szükségletét más tudásgazdálkodó intézmény vette át. Azért is fontos erre emlékeztetni, mert most minden eddiginél nagyobb – valóban egzisztenciális – kihívás sodrába kerültünk.

„A dokumentáció létrejötte és elszakadása a könyvtári tevékenységtől többek között azzal magyarázható, hogy az utóbbi nem ment elébe az igényeknek abban a formában, ahogyan azt a dokumentáció tette a referáló folyóiratok megindításával. A dokumentáció ugyanakkor az egyoldalúság végletébe esett, amikor hosszú időn keresztül a szétsugárzás szinte kizárólagos üdvözítő voltát deklarálta. […] Az utóbbi két évtizedben azonban mindkét oldalon megindult a hibák korrigálása: a könyvtárak bibliográfiai központokká alakultak, főfunkciónak kezdték tekinteni a tájékoztatást, a másik oldalon pedig felismerték, hogy nincs értelme szétsugárzó tájékoztatásnak visszakeresés, a retrospektív keresés biztosítása nélkül. A hadakozó felek belátták egymásra utaltságukat, és tevékenységük lényegében azonos voltát.” (Uo. 1972. p. 69–70.)

„Ami a visszakereső szolgáltatások helyének megítélését illeti, ma már világos, hogy a tájékoztatás fő eszköze valamely visszakereső rendszer, amelyből kinőnek a szétsugárzó szolgáltatások. Még élesebben: egy rendszert alkotnak. Visszakeresés és szétsugárzás: ugyanannak a szolgáltatási rendszernek két oldala, egymás feltételei, mint egy nagy tartály, amelyből különböző csapokon folyik a víz. Ismét más kérdés, hogy e felismerést milyen késéssel követi a gyakorlat.” (Uo. 1972. p. 70.)

Horváth elsők közt kereste a hatvanas évek végétől a számítástechnika hazai könyvtári alkalmazásának útjait, majd 1972-es három hónapos amerikai tanulmányútján gyakorlati tapasztalatokkal is gazdagodhatott.

„Az adatfeldolgozás technikája forradalmasította mind a folyamatos, mind a visszakereső szolgáltatásokat. Az előbbinél előbb az indexművek jelentek meg, majd a géppel olvasható szolgáltatások. A technika az információkezelés új eljárásait tette lehetővé, az automatikus feldolgozást, mélyebb, hatékonyabb módszerek megjelenését, megvalósulhatott a gépi leírások akárhányszori további felhasználhatósága, a célzott információszolgáltatások mindennaposakká és tömegesekké válhattak. A retrospektív bibliográfiák pedig – táplálkozva a szétsugárzóak leírásaiból – információs adatbankokká alakultak, újfajta viszonyt teremtve leírás és eredeti szöveg közt, forradalmasult a szolgáltatások elérésének technikája. És nem utolsósorban lehetővé vált azoknak a világprogramoknak a megvalósítása, amelyeket még Otlet álmodott meg, és amelyek alapján ma teljes joggal és természetességgel beszélhetünk bibliográfiai világrendszerről.” (A bibliográfiák funkcióiról. Bp.: oszk-kmk, 1978. p. 52.)

Hogy volt képes lényeget látni, múltat és jövőt integrálni, a tudományos fejlődés jellegzetességeit felismerni? Ím a válasz, a nagy disszertációból – s micsoda, mondhatni, objektív humor vibrál e sorokban: „nem sikerült azonos jártasságra szert” tennie tucatnyi tudományágban! Hány ilyen disszertációt ismerünk?

„A téma tipikusan olyan, amit interdiszciplinárisnak szokás nevezni. Valóban, az osztályozás és információkereső nyelvek elméleti problémái a filozófia, logika, általános nyelvészet, informatika, könyvtártudomány, eszmetörténet, tudományelmélet, taxonómia, rendszerelmélet, matematika, számítógép-tudomány kereszteződésében merülnek fel. A lélektant is említeni lehetne – különösen Farradane kapcsán és őt követően –, de a pszichológiai nézőpont a disszertációnak más fordulatot adott volna. Elnézést kell kérnem mindazoktól, akik észreveszik, hogy a felsorolt tudományok mindegyikében nem sikerült azonos jártasságra szert tennem.” (Ismeretszervezés és szintaxis. Kandidátusi értekezés. Bp. 1987. Bevezetés, iii. p.)

ii. Új társadalmi-politikai rendszer – új korszak? A hang analitikusból kritikusra vált (1990–1998)

„Az elkövetkező években két fejlemény várható. Egyrészt növekszik a hallgatói létszám, másrészt a képzés jobban megköveteli az irodalmi tájékozottságot. Ehhez még hozzájárul az a körülmény, hogy felsőoktatási könyvtárak kénytelenek lesznek a kötelező külföldi és magyar tankönyvekből nagyobb példányszámot tartani, akár évfolyamnyi létszámot ellátó mennyiséget is. A szolgáltatásban pedig új elemként jelenik meg majd, hogy a hallgatók magas tandíja miatt a könyvtár nem küldheti el, hiszen tankönyv- vagy szakirodalmi ellátásának biztosítása képzésének része, oktatási feltétel, aminek ellenértéke éppen a tandíj.” (Szempontok a minimális programhoz. Datálatlan kézirat a világbanki projekthez. kb. 1993–1994. p. 3–4.)

Kommentárként annyit: micsoda optimizmus süt szavaiból. A felsőoktatási könyvtárak ugyan „kénytelenek” lennének nagyobb példányszámot (tegyük hozzá: több folyóiratot, adatbázist járatni stb.) – de hol a forrás ehhez? Húsz éve folyton romlik a helyzet.

„Alig van oktatásra alkalmas tanár. Képző helyeinken bárki taníthat, alacsonyabb oklevéllel rendelkező, vagy könyvtárosi oklevéllel nem rendelkezők is. Az tanít, aki akar, aki vállalja. Így az egyes képzési fokozatokban ugyanannak a tantárgynak tematikája és nívója nem a fokozattól függ, hanem a személytől, aki tanítja. Egy láncreakció alakult ki: az az oktató, aki nem a diszciplínát, hanem saját tudattartalmát oktatta, kibocsátott végzetteket, akik szintén tanítanak már, a képzés nagyfokú leépülésében ez játszott nagy szerepet. Ily módon devalválódott a könyvtárosi diploma.” (Vélemény, In: Könyv, Könyvtár, Könyvtáros. /3K/. 1994. júl. p. 16.)

Itt azért javult a helyzet, ma van talán 20-30 olyan tanár a felsőfokú képzésben, aki képes minőségi oktatásra. (Más kérdés: 12 helyen elég ennyi?!) További kérdés, miért reked a felsőoktatásban dolgozó-tanító könyvtáros a szakmán kívül? Ha könyvtárba iratkozunk be, nem számítunk könyvtárosnak, a Magyar Könyvtárosok Egyesületében nincs ilyen szekció. Miért nem része a könyvtárügynek a szakmai felsőoktatás?

„Minden bizonnyal Magyarország vezet az ezer főre jutó könyvtárpolitikusok számában. Elegendő a szaksajtót végigböngészni. Egyre nagyobb helyet foglalnak el benne a könyvtárpolitikai megnyilatkozások.” (Könyvtárpolitika útvesztőkön. Gépirat. 1998 októbere? – A 3K visszaadta – p. 1.)

„Szegény iskolai könyvtárakat az elmúlt fél évszázadban még az ág is húzta. A háború alatt nem vagy alig gyarapodtak. A háborút követően az egyházi könyvtárak után ez a könyvtártípus szenvedte el a legnagyobb veszteséget a könyvégetések idején. Pardon: máshol égettek. Nálunk bezúzták a könyveket […] A leépülés másik oka a diktatúra korszakának pedagógiájában kereshető. A tanszabadság, tanári szabadság megszűnt, egykönyvűség uralkodott. […] Más szóval: az iskolai könyvtárakra mint iskolai könyvtárakra nem volt szükség. […] Pedagógiailag nem volt rájuk szükség.” (Hej, iskolai könyvtárak! In: 3K. 1998. dec. p. 28.)

Azt gondolom, az iskolai könyvtárak zöme a háború előtt sem ütötte meg a mértéket. És könyvégetés volt itthon is, 1944-ben, csak nem emlegetjük valamiért. Kolozsvári Borcsa Mihályt – negatív példaként – nem kellene felednünk…

iii. Az utolsó évtized: szintézis

„Az információtudomány tárgyát most már meg tudjuk határozni. E tudomány tárgya a változatos megjelenésű emberi tudás és ismeret, a tudományos és művészeti alkotás, valamint gyakorlati tények hordozóival együtt. Feladata ezek gyűjtése, válogatása, tömörítése, gyűjteménnyé szervezése, reprezentációjának elkészítése, tárolása és rendelkezésre bocsátása. Tanulmányozza az emberi környezetet, amely számára a tudást közvetíti. Az emberi környezet két vonatozásban fontos. Először a társadalmi szükségletek, egyéni igények és a felhasználók szokásainak megismerése, másodszor a hatásvizsgálatok miatt. (A könyvtártudomány és információtudomány alapjai. In: Könyvtárosok kézikönyve. I. köt. Szerk. Horváth Tibor–Papp István, Bp.: Osiris, 1999. p. 18.)

„Ugyanis ezen a ponton szakmánkban világok válnak ketté, és bizonyos értelemben szembekerülnek egymással. Ha ugyanis az eredeti szöveg fogalmi struktúráját és kapcsolatait kell a szurrogátumnak megjelenítenie, akkor nincs helye előre elkészített szkémáknak, előre meghatározott relációknak, bár munkánkat könnyítő segédeszközként ilyeneket is használunk. Mert a szöveg hozzájuk nem igazodik, hanem a szerző eredeti szándéka és mondandója szerint alakul. Márpedig az uralkodó gyakorlat szereti az előre gyártott struktúrák kényelmét. Ezek éppen az eredeti szöveg újdonságait tüntetik el, a nóvumot vágják le azzal, hogy a tudományok egy megelőző állapotának kereteibe és viszonyai közé helyezik vissza, mondhatnám: gyömöszölik vissza az újszerűséget, az eredetiséget is.” (A könyvtár- és információtudomány tartalmi értelmezhetőségének problémái. In: 3K. 1999. nov. p. 11–12.)

„Az első öt törvényt még apáink, nagyapáink asztalára Ranganathan tette. A szakma változásait firtató nyugtalanság okozta, hogy hirtelen elszaporodtak az öttörvények. Napjaink nagy öregje, M. Line csak legyintett ezekre, s azt mondta: egyetlen mondatba sűríthető az egész. A könyvtárak dolga nem más, mint managing information resources for people. Világos: nincs szó dokumentumról, könyvről, olvasóról, felhasználóról, hanem információs forrásokról és az emberekről. Tehát mindenkiről és minden forrásról. […] Szeretnünk is kell a könyvtárakat. Ebből ered a hivatástudat. Pedig nem tudjuk pontosan, milyen lesz a jövő könyvtára. Hogy fogják hívni? Lesz-e könyv? Lesz-e írás egyáltalán? Lesz-e mindaz, amit a könyv és írás felidéz bennünk? Hinnünk kell, hogy lesz, hiszen az írás egész kultúránk fundamentuma – valljuk mi. Azt is, hogy az írást csak velünk együtt lehet elpusztítani.” (Uo. 1999. p. 15.)

„A könyvtári gondolat, az ismeretgazdálkodás eszméje, a tudásrendszerezés erőfeszítései kibontakozását és alakváltásait talán Kallimakhosztól vagy sevillai Isidorustól kezdve napjainkig kellene bemutatni. Ez a szemlélet talán javítaná azt a szakmánkat rangtalanító gyakorlatot, hogy számos mai publikáció és megnyilatkozás szerint a tárgyalt téma genezise akkortól számítana, amikor a megszólaló szellemi horizontján felbukkant.” (Széljegyzetek. In: Két utószó a Könyvtárosok kézikönyvéhez. In: tmt. 2003. p. 11.)

Hány és hány példa erősítheti meg e múltnélküli „horizontot”. A „könyvtári törvény” létrejöttét menedzselő minisztériumi illetékes mindig úgy nyilatkozott: „létrehoztuk a […] intézetet”. Mintha nem lett volna évtizedekig kmk?!

„Vagy az imént említett, egymással ütköztetett közkönyvtári irányzatok egyben a közkönyvtárak két szakmai filozófiáját is mutatják. Az elsőben a közművelődést amolyan díszként – pörgekalapon a toll – szolgáló intézmény, amelyet a feleslegből, a maradékból lehet életben tartani. Legtöbbször ez is történik. A másik esetben elemi szükségletet kielégítő intézmény, a társadalmi élet nélkülözhetetlen tényezője, a történelmi kérdésekre adott válaszok egyik kohója. Demokráciákban mindig. Ezért nem mindegy, hogy a társadalom milyennek látja könyvtárait. Még inkább nem mindegy, hogy a könyvtárak képviselői milyenként adják elő, milyennek láttatják őket. Az a könyvtár lehet csak szükséges, amely garanciát nyújt szolgáltatásaira.” (Uo. 2003.)

A közkönyvtár (az angolszász public library), tudjuk, – genezisében – a helyi társadalom alkotni képes erőinek teremtvénye, mely ezen erőknek és minden társadalmi rétegnek kívánt hasznára lenni. A hazai közkönyvtárnak más a genezise, s más az éthosza is. Ezért különösen sérülékeny az idők változásai közepette.

 

*

„A fentiek alapján talán nyugodtan állíthatjuk, hogy az elméleti megfontolások érzékenyen érintik a mindennapi gyakorlatot. Befolyásolják a napi gondok megoldását, segítik a nehézségek leküzdését. Lásd például a különféle állományalakítási koncepciókat. Vagy az imént említett, egymással ütköztetett közkönyvtári irányzatok egyben a közkönyvtárak két szakmai filozófiáját is mutatják. Az elsőben a közművelődést amolyan díszként – pörgekalapon a toll – szolgáló intézmény, amelyet a feleslegből, a maradékból lehet életben tartani. Legtöbbször ez is történik. A másik esetben elemi szükségletet kielégítő intézmény, a társadalmi élet nélkülözhetetlen tényezője, a történelmi kérdésekre adott válaszok egyik kohója. Demokráciákban mindig. Ezért nem mindegy, hogy a társadalom milyennek látja könyvtárait. Még inkább nem mindegy, hogy a könyvtárak képviselői milyenként adják elő, milyennek láttatják őket. Az a könyvtár lehet csak szükséges, amely garanciát nyújt szolgáltatásaira.” (Uo. 2003.)

„Régebben gyakran emlegették a könyvtárügy egységét. Az egység hangoztatása földrajzi feltételektől is függött, amennyiben kisebb országokban kapott nagyobb nyomatékot. Többen tagadták, mondván, nincs értelme olyan egységet erőltetni, amelynek nem világos a tartalma. A kézikönyv hitet tett mellette, de nem nyilvánította sarkalatos tételnek. Az egység körülbelül abban áll, hogy minden feladatot, minden intézményt megelőz az információs források számbavétele, amit hézagmentesen kell elvégezni, és ennek nyomán olyan alapregisztrációkat kell létrehozni, amelyek bárki számára (géppel) olvashatók, azaz géptől-rendszertől függetlenek. A számba vett és regisztrált szövegekhez körvonalazódik a hozzáférést biztosító tárolóhelyek kialakítása; ezek egyelőre digitalizált szövegkorpuszok depot-jaként mutatkoznak meg. Ebből áll szakmánk »nehézipara«. Ezt követhetné az alaptermékek változatos felhasználása a legkülönbözőbb könyvtárakban és más intézményekben. Ezen a területen még mindig jelentős különbségek mutatkoznak az egyes könyvtárak felkészültsége között.” (Uo. 2003.)

Ez új hang: a könyvtárügy egysége már nem önérdek, nem öncél, nem panacea. Vagy igenis létfeltétel, csak mindent újra kell(ene) definiálni? Hogy minden fontos szöveg megtalálható és elérhető legyen a hálón az érdeklődő számára. Mikor kezdünk ehhez komolyan?

„Ha a kézikönyv bekerül a szakmába, és valami módon intézményesül, akkor kialakulhat körülötte-mellette egy szakmai műhely. Szakmánk eddig nem tudott egy ilyet kialakítani, bár néha megvillant a lehetősége, ami aztán rövidesen elenyészett. Ennek a műhelynek több feladata lenne. Elsőként olyan kutatási feladatok jöhetnek számításba, amelyeket helyettünk soha senki nem végez el. Azoknak az eljárásoknak a kimunkálásáról van szó, amelyek a magyar nyelvű szövegek automatikus kezelésére irányulnak. Másik cél lenne egy olyan új nemzedék kinevelése, amely fogékony az információtudomány iránt, és értelmét látja ezen a területen meggyökeresedni. A harmadik feladat a fentiekből ered. A kézikönyv munkáit elég rövid időn belül át kell adni másoknak az élet kialakult rendje szerint. Akik átveszik, legyenek szakmai megmérettetésen átesett, a szakmának elkötelezett személyek, erkölcsi és intellektuális tekintélyek.” (U. o. 2003.)

Talán máris elkéstünk egy új kézikönyv elkészítésével?

„A Kézikönyvben írtuk példának, ha a Szózatot digitalizálják vagy papírra írják, ettől a Szózat nem változik. Előbbi esetben azonban könnyebb hozzájutni. […] Ha van terület, ahol kezdeményeznünk kellene éppen a tömérdek szöveges információ miatt, éppen a digitalizálást kellene saját territóriumunknak tekinteni. Kezdeményezés helyett azonban az igyekvő kisdiák szerepét öltjük magunkra. Fordítva kellene lennie, mert mi ismerjük a feladatot […] ”(Zárszó. In: 3K. 2004. jan. p. 36.)

Hét éve írta, s hét év után ugyanolyan nyitott a pálya, ugyanolyan megoldatlan a kérdés.

„A bibliográfiai kultúrát befolyásolni fogja az a tény, hogy digitalizált szövegeket kell tárolni. Digitalizálni kell a teljes magyar irodalmat, szakirodalmat Anonymustól Sütő Andrásig. A mi szakmánknak kell, kellett volna előállnia egy tervvel, hogy ez milyen sorrendben, lehetőség szerint milyen ütemben történjen meg. […] A munka talán több generáción át valósulhat meg.” (Uo. 2004. p. 37.)

A „több generáció” minden bizonnyal túlzás: jó szervezéssel fél generáció elég kell, hogy legyen.

„A public library az angol demokrácia szülötte. A demokrácia gyakorlásához ugyanis szükség van az eltérések, különbségek ismeretére a (politikai) programok között. Annak tárgyilagos ismeretére, hogy melyek és milyenek a választás lehetőségei. Az alternatívák megismerésére. Lehessen a választási lehetőségeknek utánajárni. Ha pedig valakinek nincs ilyen igénye, ne járjon utána. De ha bizonytalanságát mégis el akarja oszlatni, akkor ezt lehetővé kell tenni számára.” (Könyvtár az ifjúságért. In: 3K. 2004. márc. 5.)

Demokrácia, alternatíva, választás, információ, könyvtár: milyen logikus a sor, bármelyik irányban soroljuk e fogalmakat. Ma nem kevésbé aktuális mesterünk gondolata, mint hét éve. Talán még aktuálisabb, teszem hozzá aggódva.

„Egy ilyen könyvtárnak tehát sok mindenre fel kell készülnie. Ehhez nagy állományra van szükség, a nagy állomány használatához segédeszközökre, de még megfelelő helyiségek és személyzet is kellenek. Sorolni lehetne. Az állampolgároknak szánt könyvtárak ebben a tekintetben oszlanak – szinte egymás ellentételeként jelentkező – altípusokra. A fent vázolt könyvtár ellentéte a tudatformáló, a nevelő típusú könyvtár, amely éppen nem a lehetséges változatokat mutatja meg, hanem egyetlen változatot népszerűsít. Ha hiszik, ha nem, azt a változatot, amely a politikai hatalom érdekét szolgálja.” (Uo. 2004.)

„A második problémára térek át. Ennek nincs köze a politikához, de összefügg a demokráciával. Az egyenlőségről és az egyenlő esélyekről van szó. Ennek értelmében minden állampolgárt azonos ellátás illet meg származásra, nemre, korra, vallásra tekintet nélkül. Nagyon szép gondolat, csak nehezen valósítható meg. Maradéktalanul talán soha. Bő száz esztendeje már, hogy ebből a célból szerveztek hálózatokat (ezek nagyon különbözőek voltak), amelyekben igen erős »központ« biztosította az egész hálózat ellátását. Ahogy Sallai is gondolta. Jegyezzük meg azonban, hogy a mai technikával ennek a feladatnak a megvalósítása lehetővé vált. A másik megjegyzés pedig az lehet: aki az azonos szintű ellátást sérti, gátolja, az a demokráciát sérti. Az ifjúság esélyegyenlőségének biztosítása feltételezi az azonos szintű ellátást. A hátrányban lévőknek ugyanazt kell nyújtani a tudás forrásainak terén, mint az elitnek.” (Uo. 2004. p. 51.)

„[…] a közkönyvtári-könyvtári rendszernek alapvető szerepe van a társadalom kommunikációs folyamataiban. Mindenekelőtt e folyamatok ellenőrzésében. A kommunikációs folyamatokat tekintve a könyvtárnak az is tulajdonsága, hogy őrzi a tudást, bármely ismeretet, de az ígéreteket, kijelentéseket, még az elszólásokat is. Ezeket vissza lehet keresni. Sokan építenek taktikákat a feledésre. Ha a könyvtárak jól végzik feladataikat, nem lehet az emberi felejtésre alapozni. Ugye, mennyire kellemetlen intézmény egyesek számára a könyvtár vagy bármely archívum? Itt az idő, hogy a könyvtárak ismertté tegyék tulajdonságaikat a szélesebb nyilvánosság előtt.” (Uo. 2004. p. 51.)

A modern tömegtársadalmak alapja mindinkább a manipuláció, az érintett rétegek, tömegek, emberek tudatának célzott manipulációja. Kívánatos, hogy a könyvtár a feledésre építő manipuláció ellenébe hasson, vállalva a „kellemetlen intézmény” szerepét.

„Az ifjúság válaszút előtt áll, és csak abban bízhatunk, hogy maga fog választani-dönteni és nem a helyettük vagy nevükben megszólalók. Nem mindegy, mennyire tájékozottan készülnek a döntésre. Ebben áll a mi feladatunk. Én optimista vagyok.” (Uo. 2004. p. 51.)

Horváth Tibor egyik legrövidebb mondatát pont tíz éve fogalmazta meg:

Monsignore, viszontlátásra! (Dr. Antalóczy Lajos. In: 3K. 2001. febr. p. 50.)



[1] Figyelemreméltó, hogy a Kézikönyv elvi bevezetéseként olvasható első fejezet (A könyvtártudomány és információtudomány alapjai) 41 tételes irodalomjegyzékéből (p. 79–80.) kettő a saját mű, s egyik épp az 1963-ban napvilágot látott jegyzet: Szakirodalmi forrásismeret. I. Bevezetés. Bp.: oszk-kmk.

[2] Könyvtárpolitika útvesztőkön. Gépirat. 1. p

Értékelés

Még nem érkezett értékelés

Szólj hozzá:

Kérem, jelentkezzen be!

Hozzászólások: