Zsigmond Emese: Fodor Sándor

Nyomtatási nézet

(1927, Csíksomlyó – 2012, Kolozsvár)

Csipike elhatározta, hogy az Erdőben megvalósítja a Szeretet honát.

FODOR SÁNDOR

József Attila-díjas író, műfordító,

a Napsugár gyermeklap alapító tagja és 55 éven át hűséges munkatársa 2012. március 29-én elhunyt. Írói és emberi hagyatéka folyóiratunk legfényesebb értékei közé tartozik.

Emlékét szeretettel, büszkeséggel őrizzük, és gondoskodunk arról, hogy Csipike üzenete eljussson a gyermekekhez.

Szomorúan búcsúzunk Fodor Sándor író bácsitól. Halhatatlan lelke a az örök hazában, Csipike pedig a ti szívetekben él tovább. Olvassátok, szeressétek.

CSIPIKE, A MESEMONDÓ

Mire feljött a telihold, vidám nevetéstől, jókedvtől zengett az egész erdő. A pisztrángok fel-felugráltak a vízből és bukfencet vetettek a levegőben. Kecskebéka pedig olyan táncba fogott a parton, mintha világéletében ezt tanulta volna. Szarvasbika előkelően kijelentette, hogy már az elején tudta, humbug az egész, de amikor azt hitte, nem látják, ő is nagyokat ugrott örömében. Vaddisznó bácsi is ünnepelt, csak Vadmalac búsult, amiért elmaradt az érdekes látnivaló. A méhek vidám zümmögéssel szedték le a viaszt a tartalékbejáratokról, Harkály mester pedig boldog volt, hogy mégsem kellett nádirigónak mennie. Hiába, az ő korában már nehéz új életet kezdeni, mégha nem is egészen idegen neki az új mesterség. Sünék jókedvűen indultak éjjeli műszakba. Amikor Bagoly doktor meghallotta a dolgot, akkorát nevetett, hogy még a szemüvegét is le kellett vennie.

- Hiába - mondta -, nagy kópé ez a Csipike!

Legboldogabb azonban az egész erdőben, sőt talán az egész földkerekségen Madár volt meg Nyúl. Hatalmasat táncoltak, nagyot hancúroztak örömükben Erdei Tisztáson, majd visszamentek az Óriásnagy Bükkfához.

- Csipike... hallod, Csipike - kopogtak az odú bejáratánál.

Semmi válasz.

- Csipike... hallod? Csak azt akarjuk mondani - csivitelte Madár -, hogy mi nagyon szeretünk téged, úgyis tudjuk, hogy csak tréfa volt az egész. Maga Bagoly doktor mondta, hogy nagy kópé vagy!

Csipike összetörten kuporgott az odúban. Egyszerre semmivé vált rettentő hatalma, most bizonyára mindenki őt neveti. Amikor meghallotta Madár vigasztaló csivitelését, nagy könnycsepp indult lefelé az arcán, szét is maszatolta az öklével. De nem bújt ki az odúból. Nagyon szégyellte magát.

Elcsendesült az Erdő. A vigadozók lepihentek. Csipike is ledőlt. Mielőtt elaludt volna, ezt motyogta:

- Te is bocsáss meg nekem, Hegy. És kérleld meg Patakot is. Ha gondolod, költözz vissza az innenső oldalra. Patak pedig folyjon, amerre neki tetszik!

Bal oldalára feküdt, háttal a Pataknak, és amikor felébredt kinézett az ablakon. Patak völgye ott volt, szemben vele! Úgy látszik, Hegy is megbocsátott!

Hajnaltájt, szokott időben bújt ki barlangjából. Leszaladt Forráshoz, egykettő megmosdott, és a szokottnál három mozdulattal többet tornázott, mert az utóbbi időben, netovább óta elhanyagolta a testgyakorlást, és kezdett pocakot ereszteni. Azután ledobta kalapjáról a fonnyadó csalánlevelet, és friss, harmatos, illatozó gyöngyvirágot tűzött a helyébe. Megdicsérte a szépen nyíló virágokat, letörölte a friss levelekről a szélhordta virágport, majd Madárhoz osont, és bátortalanul megcsiklandozta a csőrét.

- Madárka, légy szíves... nótát kérünk!

Madár felébredt, rámosolyodott Csipikére, csókot intett neki, és nótázni kezdett. Kissé rossz lelkiismerettel gyalogolt a Korhadozóbelű Vén Fenyőfához.

- Ébresztő, atyafiak!... Úgy értem, ne haragudjatok, de reggel van.

- Köszönjük Csipike - bújt elő mosolyogva egy méhecske -, délután okvetlenül gyere minőségi ellenőrzésre!

- Itt leszek! - ujjongott Csipike. Mókusék mosolyogva integettek neki az ágról. Megnézte és megdicsérte tornamutatványukat, Sünéken megigazította a takarót, ám Légyölő Galóca előtt várakozó Vadmalacnak, az Ebadtának ezt mondta:

- Megbocsáss, Vadmalac, de már nem vagy olyan buta, mint egész kicsi, csíkos korodban. Fölösleges az elrettentő példa. Holnapra kitalálunk valami mást. Jó lesz?

Jó volt.

Mentében azonban, amikor senki se látta, visszafordult Légyölő Galóca felé:

- Csipiszt! - kiáltotta oda, és fügét mutatott neki.

Megdicsérte Vakond Gazdát. Vöröshangyáék figyelmeztették, hogy egy óra múlva kezdődnek a kitartó esőzések, helyenkint zivatarokkal. Csipike elindult Nyúlhoz, hogy reggeli után siessenek Nagy Keserűlapi alá. Bármerre ment, mindenütt mosolyogva köszöntek, fogadták köszönését az erdei népek.

Ekkor jött rá valamire Csipike.

Amíg gonosz volt, példátlanul gonosz és Erdő Réme, senki se mosolygott. És ez volt az a bizonyos valami, ami netovább óta hiányzott neki. Elhatározta, ha megindulnak a kitartó esőzések, helyenkint zivatarokkal, új mesét mond Madárnak és Nyúlnak. Arról, milyen szörnyű dolog az, ha valakire nem mosolyognak. És ezt a példátlanul vadonatúj mesét úgy kezdi el, ahogy senki, sehol a világon nem kezdett el mesét. Ezekkel a vadonatúj szavakkal:

- Hol volt, hol nem volt...

GYÁSZOLÓ CSALÁD,

BÚCSÚZÓ KÖZÖSSÉG!

Nem Sanyi Bácsihoz intézem e szavakat, hiszen tudjuk jól, neki már nincs szüksége a beszédre ahhoz, hogy eljussanak hozzá gondolataink. Ha koporsójánál mégis megfogalmazunk néhány mondatot, azt – valljuk be – magunkért, ittmaradókért tesszük: hogy vigasztalódjunk, pótoljuk mulasztásainkat, és szellemi, lelki örökségével próbáljuk berendezni azt az űrt, amit távozása szakított belénk.

A Napsugár gyermeklap, az a közösség, amelynek nevében búcsúzom Fodor úrtól, az ő 85 évéből 55 évnyit kapott: alkotó erőt, igaz emberséget, barátságot, világraszóló sikert és csendes ellenállást. A Napsugár alapító tagjaként az első szám születésétől máig egyik legértékesebb, leghűbb munkatársunk volt. Igényes, szellemes, szerény, néha harcos, de inkább békítő, a kezdőkkel bátorítóan összekacsintó, a pöffeszkedőt humorának egyetlen pengevillanásával elnémító – Mester. Úr az elvtársak világában is, Fodor úr, a szellemi, lelki elegancia, a tapintat, a jómodor arisztokratája. Az utolsók egyike. „Példát és formát adott mindeneknek” egy sereg olyan minőségről, amelyet már csak a végvári nagy öregek őriznek.

Sanyi bácsiban nem a közel negyedszázada nyugdíba vonult, hajdani szerkesztőt gyászoljuk, hanem mindennapjaink részét, a mai Napsugár mentorát, aki az őrségváltás óta kapocs volt a régi és az új csapat között, tekintélyével hitelesítette, bizalmával lendítette az újak munkáját, a régiekkel pedig próbálta megértetni, hogy a jót nemcsak egyféleképpen lehet művelni.

A Napsugár változik, de nem szakad el gyökereitől. Nem kovásztalan kenyér. A kovász csodája az, hogy őrzi a folytonosságot. S miként a kovász révén minden kenyérben benne van egy parányi a legelsőből, a mi lapszámainkban is benne van az első Napsugár szellemisége. Ő volt a folytonosság a Napsugárban.

Számára sem csupán munkahely volt a Napsugár, hanem család, amely féltve támogatta élete legnagyobb veszteségében, és őszintén ünnepelte pályája fényes csúcsain.

Fodor Sándor érték volt a Napsugár számára, ám ő is kincset lelt a gyermeklapban: az olvasókat. Munkája a legnépesebb, leghálásabb, ugyanakkor a legszigorúbb, mert legőszintébb olvasótábor felé fordította figyelmét és szeretetét. E figyelemből és szeretetből született Csipike, Csipikéből pedig a gyermekek szívébe zárt halhatatlanság.

De mielőtt a felnőttek továbbrohannának mese- és könyvmentes világukba, Fodor úr csendeskén utánuk szól: A Csipikét nemcsak a gyermekeknek írtam. Világítsátok át sorait felnőtt-értelemmel, s a mese szövetén nemes víznyomatként sejlik majd át igazságféltésem, lázadásom, nektek szóló üzenetem.

Gyászunk nem lehet kétségbeesett, hiszen Sanyi bácsinak csak fáradt teste hagyott el bennünket. A lélek és az érték velünk maradt. Ezek pedig nem ismerik az elmúlást. Hisszük, hogy tiszta lelke Isten fényének erejével védi övéit, mindazokat, akikhez tartozott. Ami pedig evilági hagyatékát illeti, annak sem árt az idő. Csak gondoskodjunk arról, hogy könyve eljusson a olvasókhoz, a többit elvégzi Csipike, hiszen megígérte, hogy addig nem megy el a lombhullással, amíg lesz egyetlen gyerek, aki olvassa, szereti őt.

Vigyázzunk Csipikére.

Vigyázz reánk, Sanyi bácsi.

Zsigmond Emese

Kolozsvár, 2012. április 2-án

Vissza a tartalomjegyzékhez